Móricz Zsigmond népköltési gyűjtőútjain ismerte meg a falut: 1903 és 1908 között legalább ötven szatmári települést látogatott meg.1 Akkor döbbent rá arra, hogy „az ő írói eszményképei – Jókai, Mikszáth, Gárdonyi – megszépített képet festettek a faluról”,2 s távol álltak a néptől. A Vallomás az írásról című megnyilatkozásában később úgy vall erről a négy-öt esztendőről mint a legfelsőbb életiskolájáról, írói életének előkészítő tanfolyamáról.3 Akkor tudatosította magában írói küldetését is, „azt, hogy neki a nép valóságos életéről kell pontos, hiteles írói számadást és ítéletet készítenie”. Olyan életismeretben részesült ezeken a szatmári gyűjtőutakon, hogy „huszonöt-harminc évi írói munkálkodás után is úgy érezte, még mindig nem mondott el mindent, amit ott tanult.” Itt vált meggyőződésévé az a felismerése, hogy nemzeti önismeret nélkül nincs nemzeti jövő, s hogy az írónak tehetségével ezt a nemzeti önismeretet kell mélyítenie, gazdagítania.4

Erre az önvizsgálatra kényszerít bennünket a műveiben: ahogy a lelkiismeret egyéni tükrében megvizsgáljuk cselekedeteinket, s így megismerjük személyiségjegyeinket, jellemünket, ugyanígy jutunk el a nemzeti önvizsgálat által, a hibák, bűnök feltárásával a kollektív önismerethez, ami a nemzetnevelés elengedhetetlen előfeltétele. „Mély nemzeti elkötelezettség élt benne – írja róla Görömbei András. – Föl akarta egyenesíteni a magyarságot, s ehhez két lehetőséget látott: a bírálatot és az ösztönzést.”5 Móricz két dolgot tartott elengedhetetlennek: „Amelyik nép nem engedi föltárni a bajait és betegségeit, az nem fog meggyógyulni, az el fog veszni. De amelyik nép elfordul a lelkében és életében felderülő jelenségektől és örömöktől, az nem fog soha nagyra lelkesülni, mert megszűnik az önbizalma.”6

 

A marxista irodalomtörténet kisajátította Móricz társadalomkritikai érzékenységét, habitusát. Úgy állították be az életművét, mint az elmaradott, feudális viszonyok ostorozóját. ATragédia című novella főhősében, Kis János alakjában például a megalázott paraszt képét látták. Pedig a műben nincs semmiféle lázadás! Hiszen Kis János alakja teljesen kiesik a népi mulatozók köréből. Figurájában a felesleges ember jelenik meg előttünk. Az identitástudatát vesztett alak tragédiája.

Móricz évtizedek óta a nemzeti irodalmi kánon centrumához tartozik, mégis sokaknak úgy tűnik, múltbelivé vált. Írásművészete hiába tartozik a „klasszikus”, időálló életművek közé, mégsem sorolhatók napjainkban ezek a művek a legolvasottabb könyvek közé. Ennek több oka is van. Nyilvánvaló, hogy a Móricz-olvasást tartósan meghatározta és „be is fagyasztotta”,7 hogy 1948 után a kritikai realizmus és a lukácsi tükrözésesztétika mintapéldájaként kanonizálták az életművét. A tartalmi szempontot emelték ki, s így háttérbe szorult művészetének gazdag esztétikai értéktartománya. Pedig a szakirodalom „minden időben gazdagon utalt Móricz művészi szemléletének összetettségére is”.8 Ady Endre már az 1909-es kritikájában arról ír, hogy Móricz olyan izgalmakat kelt, olyan végtelenségeket tár föl, mint előtte senki még. A Hét krajcár például olyan szimbóluma a szegénységnek, mint „Krisztus hét vérző sebe”. Schöpflin Aladár is méltatta Móricz éles társadalom- és erkölcskritikáját. A Szegény emberek lélekábrázolását dosztojevszkiji mélységűnek tartotta.9

Mindezek az esztétikai észrevételek viszont háttérbe szorultak az 1948 utáni irodalomszemléletben. S emiatt az 1970-es, 80-as évek irodalomszemléleti változásai során „Móricz művészetét sokan korszerűtlennek minősítették”.10Csak a kilencvenes években keletkeznek majd olyan irodalomtörténeti távlatú értekezések, amelyek kísérletet tesznek Móricz írásművészetének a feltárására, az újfajta esztétikai kommunikáció lehetőségeinek megmutatására.

 

Az írónak – talán – egyik legegységesebb műve Az Isten háta mögött (1911)című regénye. A történet mindössze 48 óra alatt játszódik. Valójában külső cselekmény alig van; a sovány történet is csak arra kell az írónak, hogy feltárja előttünk a szereplők jellemét. A történet szikársága szinte egy mondatban összefoglalható: „Egy vidéki kisvárosban élő szép és fiatal asszony ki akar törni az unalmas, szürke, kiszámítható kispolgári életből.” Mégsem csupán egy öreg férj és az unatkozó, szép fiatal feleség történetét írta meg Móricz.

Az írónak „egy 1939. január 14-én készült följegyzése szerint Az Isten háta mögött című regényében arról van szó, hogy az ember nem más, mint állat. A szerzői intenció szerint tehát ez a mű nem foglalkozik az állatiság(unk) alól való felszabadulás lehetőségeivel, hanem »csak« ezen anti-antropológia bemutatásával.”11 A bennünk szunnyadó állati természettel szembesít minket. Tükröt tart elénk. Hiszen ahhoz, hogy formálni, alakítani tudjuk önmagunkat, ahhoz önvizsgálat szükséges. Ez a tükörmetafora jelenik meg a regény központi eseményében is. Veres Pál tanító ünnepi ebédet rendez az új káplán tiszteletére.Jelen vannak: a pap a káplánnal, az albíró, aki ugyancsak most került a kisvárosba, a szomszédból Veres kollégája, Dvihally és Veres unokaöccse, a náluk lakó Veres Laci is. Az albíró észreveszi, hogy az asztaltársaság csupán az asszony kedvéért gyűlt össze: mindenki szerelmes a nőbe. Ő is meg akarja hát szerezni magának az asszonyt. Közben megérkezik Dvihally felesége is. Veresné pedig sugárzóan hódít a férfiak között. A jókedvét azonban megzavarja az uradalmi gazdatiszt lánya. A kislány, Marica, azért jön, hogy megkérje Veresnét, segítsen neki folytatni az elkezdett horgolást. A tanítónénak a kislány családjáról eszébe jutsaját társadalmi helyzete. Mindig magasabbra vágyott, de csak a kispolgári élet jutott számára, egy unalmas helyen egy szürke kisember felesége lett. A szakirodalmak ennyit szólnak erről a jelenetről. Pedig a kislány jelenléte a tisztasággal való szembesülést is jelenti. Azt a tükröt, amelyben Veresné megláthatja korábbi önmagát, a gyermekkori ártatlanságát. A kislányban elvesztett önmagára ismer. Ösztönösen megérez ugyan valamit, de nem tud már eljutni az önismeretig. Még az önvizsgálatig sem. Mint mikor a gonoszt felingerli a tisztaság megtapasztalása, hasonlóképp az asszony is keserűségében mindenkit durván megsért. Így otthagyja az egész asztaltársaság. Csak egyedül az albíró marad. A férj a megsértett vendégek után megy, hogy kiengesztelje őket. Az albíró pedig az egyedüllétet kihasználva mohón közeledik a tanítónéhoz, aki teljesen átengedi magát az idegennek. Az eseményeket a betoppanó Laci zavarja meg. Kínos pillanatok következnek. A férfi úgy érzi, szerencse, hogy nem történt meg az eset, hiszen túl olcsón és könnyen kapta volna meg ezt a nőt. S már a közjegyzőnéről ábrándozik. A férj is visszaérkezik. Gyanakodik ugyan, de amikor látja a helyzetet, megnyugszik. Hiába marasztalja az albírót, az gyorsan távozik. A tanító kikíséri tehát a vendégét, s ahogy kilépnek a szobából, Veresné forrón megcsókolja a kamasz sógorát, Lacit, majd aludni küldi. A visszaérkező férjével pedig jól összevész. Őt okolja az elrontott életéért, minden keserűségért. S éjszaka nagy elhatározásra szánja el magát a duzzogó asszony: Laci szobájába megy, de a fiú ágyát üresen találja. Sejti, merre járhat a sógora. Reggelre az asszony úgy érzi, teljesen megöregedett. Úgy gondol mindenre, mint egy idős asszony.

Ebben a jelenetsorban is észrevehetjük az önazonosság hiányát. A Veresné típusú asszonyok sohasem lehetnek boldogok, mert szakadás van bennük, mert nem azonosak önmagukkal, tetteik nincsenek összhangban emberi méltóságukkal. Ez az etikai kérdés komparatisztikai lehetőségként van jelen a műben. Móricz ugyanis egy francia regény történetét ültette át a századelő Magyarországára. Flaubert Bovaryné című művét.S azt kutatja, hogy mi a különbség az izgalmas életre vágyó francia szépasszony és a poros ilosvai kisvárosban élő fiatal tanítóné sorsa között.

 

A regényben nagy szerepe van az intertextualitásnak. A Flaubert-regénnyel való párhuzam mellett különböző műfajú vendégszöveg emelődik még be a műbe: népdal, naplójegyzet, klasszikus óda. A szövegek találkozása más szövegekkel, illetve egymáshoz való viszonyuk alakítja a jelentéseket. Mikszáthnál még komoly problémát jelentett az eredeti szöveg és a másolat viszonya.12 Pedig a „dialogikus utalástechnika”13 már a modernség előtti időszakban is jelen volt, akkor még integratív (azaz a szövegek elkülönítésének recepciós szabálya nélküli) jelleggel. Az ún. identitáselvű szövegfelfogás pedig a romantika és a modernség történeti paradigmáját hatja át. Erre a mindig is jelen lévő poétikai-retorikai jelenségre majd 1969-ben Julia Kristeva intertextualitás-meghatározása irányítja a figyelmet. Az intertextualitás magyar elnevezése, a szakirodalom által gyakran használt „vendégszöveg” a párizsi Magyar Műhely egyik alapítójától, Papp Tibor avantgárd költőtől származik.

A Madame Bovary-intertextus tehát meghatározó Az Isten háta mögött című regényben. A mű azt tárja elénk, hogy a demokratikus Franciaországban és a félfeudális Magyarországon mennyire másként alakul két hasonló sorsú emberi élet. Ugyanis „Ilosván, az Isten háta mögötti magyar kisvárosban csupa elnyomorodott lélek tengődik” – írja a műről Czine Mihály. Még aki csillagnak is tűnhetne, Veres tanító fiatal felesége, még ő is eltorzult lélek. Az asszony esetéről hallva gondol a kisvárosba újonnan került albíró Flaubert Bovarynéjára:

„…akinek az esete oly nagyszerű volt, de amely nem fog ismétlődni soha. Nincsen olyan nagy nő a kisvárosban... Ahhoz, hogy valaki olyan arányúvá fejlődjék, ahhoz valami nagy kultúra kell... Micsoda karikatúrája ez a világ, amiben élünk a karikatúrának... Ez már a közönségesség. Az unalmas, egyszerű közönségesség... Hol vannak azok a színek, hangulatok, amiket a francia kisváros ködös emléke a könyvön keresztül meghagyott... Ott színe, illata van az életnek... De itt olyan józan, olyan szimpla minden... nem lehet valami közönségesebb, mint egy házasságtörés ebben a társaságban... […] ez az élet, ami itt körülveszi, egyáltalán lehetetlenné teszi magát az életet...”14 (Kiemelés tőlem – K. E.)

A két asszony, Veres tanítóné és Bovaryné rokon lelkű, rokon vágyú, rokon értékű emberek, mégis másként alakul a sorsuk. Mondhatnánk azt is, hogy „Az Isten háta mögött kétértelmű kapcsolatot tart a Flaubert-regénnyel: igazolja is, de cáfolja is a két mű közötti megfelelése-ket”.15 A „Bovary úr” megszólítás elhangzik a regény elején és végén egyaránt. Az albíró szólítja így Veres Pál tanítót. Mindez a Flaubert-regénnyel való összevethetőségre utal, s a Bovary úr megszégyenülésével analóg bekövetkezést készít elő. Várjuk, hogy Veressel is az történik majd, mint Bovary úrral: megszégyenül. A regény cselekménye mégsem tesz eleget az így felkeltett olvasói várakozásnak. Veres Pál megszégyenülését ugyanis – a csábítás visszatérő alkalmai ellenére – mindháromszor megakadályozzák a körülmények. A házasságtörés tehát elmarad. Vagyis az eseményszintet a történések bekövetkezésének a hiánya jellemzi. Az elvárásaink egyáltalán nem teljesülnek.16

Kulcsár Szabó Ernő elemzése szerint Veresné voltaképpen nem is rendelkezik azzal a lehetőséggel, hogy közelebb jusson a szerepeken túli nőiesség értékvilágához: „Primitív s szinte állatian szűk gondolatai, de hihetetlen tágas érzései voltak.” S pusztán az illúziók elvesztését áll módjában tudomásul venni: „Vége a regénynek!” A férj hasonló kiábrándultsággal állapítja meg az „uralmi elbeszélés” széthullását: „Ez az asszony egész megvénült – mondta magában, s fél szemmel vizsgálta a feleségét. – Az ember elvesz egy fiatal lányt, hogy míg él, mindig legyen körülötte egy fiatal, friss menyecske, osztán tessék.”

Veres a házasság történetének a mérlegét is megvonja: „Malacom volt, disznóm; volt úgy, hogy tehenet is tartottam; na egye meg a fene. Késő bánat, eb gondolat. Avval tettem tönkre magamat, hogy megházasodtam.”17

Viszont Veres sikeressé válik. Ha paradoxonokon át is, de egyértelmű az érvényesülése: hiszen a hirtelen megöregedő feleség mellett a harmadik nap reggelén Veres megfiatalodik, igazgatóvá nevezik ki, s a korábbi események egyedüli ismerőjeként „egyszerre ő lett a város középpontja, a legérdekesebb ember”.18 Mindez annyiban hasonlítja Charles Bovaryhoz, hogy a nyilvánosság szemében ő is másként jelenik meg, mint amilyen valójában.19

A magyar Bovary és Bovaryné mellett a regény másik fontos figurája Veres Laci. Az érettségire készülő kamasz fiú a gimnázium provinciális terroráldozatának a szerepébe kerül, s így Nyilas Misi egyik előképének tekinthetjük. „Az ő diákélete a besúgásoktól fülledt légkörben kisstílű botrányoktól botrányokig zajlik.” A tanulás tétje itt nem más, mint a karrierépítés és szeretőfogás. Az Istentől való száműzetés e büntetőtelepéről való kiválás lehetőségét Veres Laci személyisége elvileg hordoz(hat)ná – állapítja meg Beke Judit. „Csakhogy ez a regény a szabadulásnak semmiféle távlatát nem nyitja meg.”20

 

A szexualitást mint témakört elsőként Móricz jelenítette meg irodalmunkban, s a körülményekhez képest szokatlan nyíltsággal és gazdagsággal tárgyalta azt (Az Isten háta mögött, Sárarany, Úri muri, Rokonok).21 A modern szubjektum létét a férfi–nő kapcsolatban ábrázolja. Óriási dolog ez a 20. század elején, hiszen a hagyományos magyar irodalom roppant erkölcsös, szűzies volt. Valójában jóval később, még az 1960-as, 70-es években is. Deréky Pál szerint olyan szemérmetes volt az irodalmunk, „mint a népiek szerint maga a magyar ember (vagyis a férfi, mert olyan, hogy nem szemérmes magyar nő egyszerűen nem létezett […], és ha itt-ott el is pattant egy-egy trágárság, az csak úgy és akkor történt […], ahogy, ahol és amikor múlhatatlanul szükség volt rá.”22

Az erotikum korai, nyílt megjelenése, azaz már Móricznál való feltűnése kultúrkritikai attitűd is volt. Az Isten háta mögött című regényének is szinte minden szereplője szexuális problémákkal küszködik. S láthatjuk, hogy mennyire nem tudják kezelni ezt a problémát, Veresné erotikus kisugárzását. Veres Lacit, a kamaszt a kultúrkör, a polgári miliő nem tudja beavatni az életbe. S Veresné is felszámolódik. Ez a nőalak rendkívül erotikus késztetésű. Ha jó irányba használná fel ezt az erőt, akkor megtalál(hat)ná az individuumát.

Ha etikai szempontból vizsgáljuk meg a szexualitást, akkor a műből újabb és újabb jelentésrétegek tárulhatnak fel. Elhangzott Veres Laciról, hogy őt a kultúrkör, a polgári miliő nem tudta beavatni a szexuális életbe. (Móricz idejében a túl nagy visszafogottság, ma pedig a szabadosság idézi elő az eltorzulásokat.) A fiú tragédiáját az okozza, hogy meggondolatlanul előreszalad, s a biológiai érettséget összekeveri a szerelemmel. Nem tudja, hogy a szexuális érzelmeknek erkölcsi értékekkel, a kölcsönös odaadással, bizalommal, szeretettel, felelősségtudattal, lemondással, hűséggel, az emberi méltóság tiszteletével vagy akár az önfeláldozással kell összekapcsolódnia ahhoz, hogy megérezze a teljességet. Csak ösztönelfojtási és ösztönkielégítési mechanizmusok vég nélküli ismétlése történik a regényben.23 Az erkölcsi tudatosság jelenléte tehát hiányzik Az Isten háta mögött szereplőinek az életéből. S ez a hiátus, az esztétikai bravúrral rejtjelezett utalás az érték utáni vágyat teremti meg az olvasóban.

Móricz műveiben a házastársi konfliktusok egyik oka az erotikus hajlamok nagyfokú eltérésében ismerhető fel. A Sáraranyban például Turi Daninak fagyos, rideg a felesége. Az Úri muribanSzakhmáry Zoltán asszonya szintén kevély, hideg, tartózkodó szépség, aki megretten a szerelem előtt. A Jószerencsét bányafőnökének ugyancsak hideg a felesége. Az Erdély című műben Károlyi Zsuzsanna pedig „már nem is nő, csak egy élő lelkiismeret”. Rögeszméibe belegabalyodó fejedelemasszony, aki „hideg és beteg”, s nem nyújt szerelmet emberének. A frigid feleségek ellenképeit mintázza meg Móricz azokban az asszonyokban, akik „erotikus és szexuális kielégülés nélkül emésztődnek a házasságban”.24 Ilyen Az Isten háta mögött Veresnéje is, illetve az Árvalányok és A fáklya című regények hősnői. Össze nem illő emberek vergődnek a házasságokban, olyanok, akik összebékíthetetlen ellentétei egymásnak.

 

Móricz Zsigmond írásművészete túlmutat a történeti realizmuson: hatással volt rá a századfordulón érvényesülő pozitivizmus és naturalizmus determinációtana, Nietzsche, valamint a szecesszió s a freudizmus is.25 A 19. század végéig jórészt még úgy gondolták, hogy a történelem telikus, s ennek megfelelően a valóságot ábrázoló szövegeknek is egy meghatározott célelv mentén kell kibomlaniuk. Móricznak ebben a regényében – ahogyan a cím is jelzi – elmozdulás történik a transzcendens, a természetfeletti meghatározottságtól. A történetet nem egy felső (isteni) akarat irányítja, hanem legtöbbször az ösztönök. Így nincs semmiféle fejlődési vonal a cselekményben, nincs előrehaladás. Csupán ha valaki nem a konvencióknak megfelelően viselkedik, ebben az esetben történik fordulat a cselekményben.26 (Például amikor az ebédnél Veresné felrúgva az illemet a vendégek szeme láttára megérinti könyökével az albíró arcát. Az összegyűlt férfiakban ekkor tudatosul szerepük és helyük a többiek között: „Mintha leesett volna a hályog a szemükről.”27)

A szöveg az isteni rendezőelv hiányára implicit és explicit formában is utal. Például a címben, valamint a templom leírásában. A templom romos, elhagyatott, szinte elvesztette a funkcióját: nem tud már kapcsolatot teremteni evilág és túlvilág között.28 Ez azonban nem azt jelenti, hogy Móricz személyes világa is egy Isten háta mögötti világ lenne. Az író nagyon is az Isten jelenlétében élt. Ezt számtalan példával illusztrálhatnánk. Az Életem regénye című könyvében például mindössze tízéves koráig követte életútját, s úgy érezte, addig minden fontos dolog megtörtént vele.

Móricz gyermekkorában az édesanyjától kapta azt az élményt, melyet a Légy jó mindhaláligban is megírt, s melyre később is úgy emlékezett vissza mint életének meghatározó eseményére. A gyermek Móricznak az édesanyja egy nyári éjszakán az égboltra mutatva magyarázta, hogy az Isten teremtette ezt a világot, s azóta is fönntartja azt.29

„Ez a hit lett Móricz Zsigmond vallása” – írja Görömbei András. – Ezt fordította a maga számára írói felelősségre is.” 1933-ban így vall erről az író a Damaszkuszi élmény című írásában: „Hosszú életutamon, mikor különös sorsom miatt azt kaptam munkául, hogy számtalan életet meglássak és megbíráljak és újjá érezzek magamban, ez volt az, ami a munkakedvemet és friss erőmet megtartotta: aki teremt valamit, az nem hagyja cserben azt.”30 Itt ír arról is, hogy benne az Isten volt a központ, az Isten szemével nézte a valóságot, „egy olyan egyetemes látásmóddal, amelyik a krisztusi elvek megvalósítását tűzte ki élete céljául”. Móricz a Bibliát egész élete során olvasta: aláhúzta benne Jézus szavait, s „érvényes tanításnak tartotta azokat”. S büszke volt arra, hogy az édesapja ácsmester, hiszen Jézus nevelőatyja is ács volt Názáretben. Így Nyilas Misinek is ács lesz az apja a regényben, Árvácska pedig Jézushoz hasonlítja önmagát. A Biblia motívumai tehát behálózzák az egész életművét.31

 

Az Isten háta mögött című regényében az Isten nélküli világot mutatja be nekünk Móricz. Az a világot, ahol az érték nem a priori, nem egyértelműen érték.32 Az értékek relativizációja a művészeteket sem kíméli: a képzőművészet, a zene, a költészet egyaránt rongáltan, torzítva, esztétikai értékét elveszítve jelenik meg a regényben. Zabán Márta hívja fel a figyelmet arra, hogy a művészetről ez a kép mindig egy-egy szereplő tudatán átszűrve jut el az olvasóhoz, azaz csupán egy perspektívát jelent a sok lehetséges változat közül. A lehangolódott zongora, az olcsó színnyomat a falon egyaránt az albíró szemén keresztül mutatkozik meg.33 A dalokat sem a jellegük, a nép- vagy műzenei értékük vagy értéktelenségük, hanem az előadásmódjuk teszi élvezhetetlenné: „A káplán hangja ott kullogott a sógornéé mögött”. S a diáktanyán: „Egy fiú a sarokban valami nótát kezdett. Hosszan elnyújtva üvöltötte az első sort.”34 Egy érték torz formában való megjelenítése (akár az előadásmód vagy a fals zongora által) az érték objektív jellegére hívja fel a figyelmet. A torz forma ugyanis olvasói ellenállást vált(hat) ki, az adott értékhez illő művészi előadás, megjelenítés igényét, vágyát. Az értékek relativizálódásával tehát értéket hív elő bennünk az író. Ennek az érték nélküli világnak a megmutatása nyilvánvalóan csak egyik komponense a mű esztétikai értékminőségének, hisz a befogadó 35 figyelmét elsősorban az ábrázolt tárgyiasságok rétege köti le. Az esztétikai értékminőségek viszont „valami fénylő csillogáshoz hasonlíthatók, mely besugározza az ábrázolt tárgyiasságokat”.

 

S még egy újabb pont, amiben érezhetjük, hogy kirekesztődik a transzcendencia, hogy ebben a műben valóban „az Isten háta mögött” vagyunk. S ez a szem, a tekintet, a pillantás „rejtett kommunikációja”. A szereplők közötti viszonyrendszert ez alakítja.36 S ebbe a viszonyrendszerbe az Isten tekintete nem léphet be. A szemkontaktus és a mimika a szereplők azonosításának alapeleme lesz. A szereplők ugyanis minden számottevő tulajdonságukat az arcukon viselik.37

Veres tanító külsejéről például csak annyit tudunk meg, hogy fekete bajusza, „jókora” orra és „apró, kalandos fekete szemei” voltak.38 Veresnét pedig az albíró a hajáról, az aranyfogáról, a nagy, eleven, gúnyos szeméről és a piros sapkájáról azonosítja be.39 Szinte minden individualizáló erejű elem kapcsolatban áll valamilyen módon az arccal. „A szereplők rossz fogsora is visszatérő motívum, akárcsak a kipiruló arc.”40 Mindenki elpirul ebben a regényben (talán az igazgatót és Kopó tanár urat kivéve), s a legkülönfélébb okok miatt: indulat, harag, szégyen, vágy stb. Vörös színű a templom vakolata és a tanítóné sapkája is. Veresék neve pedig ennek a színmotívumnak szimbolikus jelentést ad: a nemi vágyat szimbolizálja, s ezzel fölerősíti a regény cselekményének erotikus aspektusát,41 az előbb tárgyalt szexuális problémákat.

Az esztétikai érték etikai kérdésekkel így kapcsolódik össze, jelezve, hogy Móricz írói világa rendkívül „összetett, sokrétegű, nyitott”. Ahogy Görömbei András írja: „Benne a világszerűség és a megalkotottság, a metonimikus és metaforikus ábrázolás olyan szintézise valósul meg, amelyik egyszerre hordozza a társadalom- és erkölcskritikai bírálatot és az emberlét titkait fürkésző egyetemes emberi távlatokat. Ezért mai önismeretünknek is nélkülözhetetlen része.”42