HU  |   RO  

Korunk 2009 Szeptember

Végső dolgokról


Cs. Gyimesi Éva

 


Hubbes László: Látomások a végső dolgok bűvöletében.

Az apokalipszis a vallásos irodalmi műfajtól a művészeti kifejezésmódig

 

Amerikai agybiológusok kimutatták, hogy az emberi agy evolúciója jelenleg is tart, és az emberiség egyedei nem egyformák abban a tekintetben, ki mennyire érte el a fejlődés legmagasabbnak látszó szintjét. Nem mindenki rendelkezik például azzal a génvariánssal, amelyik – a mai kutatások szerint – kb. 58 000 évvel ezelőtt jelent meg az emberi agyban (ASPM). Hogy agybiológiai fejlettségünk nem egyenlő mértékű, azt tehát ma már nyugodtan le lehet írni, mint ahogyan azt is, hogy az embereknek csupán egy kicsiny hányada képes mentálisan és érzelmileg az ún. transzcendálás magasabb fokozataira jutni. A transzcendálás teljes skálájának Abraham Maslow szerint mintegy 35 foka van, de csupán olyan egyedekre jellemző, akik a tehetség és az önmegvalósítás legmagasabb értékszintjén állnak, főként akik az önmegvalósítást is meghaladva transzperszonális kiteljesedésre törekszenek. A Maslow és iskolája által transzperszonálisnak nevezett pszichológia a kutatás tárgyának tekinti mindazon kommunikációs szinteket, amelyeket a lélektan eddig „misztikum” címszóval a tudományos kutatás számára megközelíthetetlen jelenségekként elutasított. Szerintük a numinózus tapasztalatok is az empíria érvényével bírnak, és a tudomány ebben a vonatkozásban bizonyos fokig interszubjektíven ellenőrizhető definíciókhoz juthat.

Természetesen, ennek a felfogásnak állandóan szembe kell néznie a (konzervatív) teológiák és a társadalomtudományok eddig kialakult merev kánonjaival. Az apokalipszis tematikájában az általam ismert teológusok nemigen nézik jó szemmel, ha világi tudós a maga sajátos nézőpontját alkalmazza erre az összetett és valóban a misztikum mélységeit kínáló kérdéskörre. Az apokalipszis témája a teológiának kényes kérdése, ezért merész vállalkozás kiemelni onnan, és más diszciplínák keretei között tárgyalni. Mint ahogy merész és kevesek által elfogadott az a rendezői koncepció, amelyet Tompa Gábor alkalmaz, amikor a III. Richárd kolozsvári rendezésekor a dráma végkifejletében apokaliptikus motívumokat jelenít meg.

Nos, Hubbes László munkája, amelyikről beszélni kívánok, éppenséggel egy ilyen „világi” értelmezésre vállalkozik, mégpedig úgy, hogy nem vallási, hanem irodalmi és művészeti fogalomként vizsgálja az apokalipszist, arra törekedve, hogy esztétikai konnotációkkal ruházza fel a terminust. Mindeközben azon igyekszik, hogy szem előtt tartsa a teológiai értelmezést, összebékítve a különböző diszciplínák szempontjait. Talán nem érdektelen, hogy disszertációjának egyik opponense, az ún. világi biblikus tudományok egyik mai legnagyobb – nemzetközi hírű – képviselője, Komoróczy Géza professzor a dolgozatról pozitív véleménnyel volt.

A nemrégiben megjelent, ízléses borítójú könyv a címben jelzett témáról a mi kiadói, nyomtatási viszonyainkhoz képest ragyogóan kivitelezett illusztrációs anyagot tartalmaz. Élvezet kézbe venni e kötetet.

A szerző bevallottan hiánypótlónak szánja munkáját, egyrészt a témát vizsgáló magyar nyelvű szakmai fórumok hiányára, másrészt a felvetett fogalomnak, az apokaliptikumnak a művészet-esztétikai kihasználatlanságára való tekintettel. A tézis – a maga hiányosságai mellett és ellenére – betölti azt a célt, amire az előszóban vállalkozik, azt ugyanis, hogy kellőképpen előkészítse a fogalmat az említett tudományágakban való szuverén és megindokolt használatára.

Érdemes megjegyezni, hogy a szerzőnek nem ez az első ilyen jellegű próbálkozása, egyetemi tanulmányai során több tanulmányt is szentelt a kérdésnek, bár nem közölte azokat. Mindenesetre, ahogyan az értekezés előszavában is állítja, eléggé hosszú időn keresztül és behatóan vizsgálta tárgyát ahhoz, hogy ne felkészületlenül mutasson be egy légből kapott elképzelést. Az értekezés, amelynek címe Látomások a végső dolgok bűvöletében alcímében árulja el, hogy mi képezi a tárgyát: „az apokalipszis a vallásirodalmi műfajtól a művészeti kifejezésmódig” – csak részben teljesíti be az olvasó várakozását, de alapvető elméletét elfogadható és meggyőző módon építi fel. Megnyerően világít rá a kérdés vizsgálatának szükségességére, és egyúttal meg is indokolja, hogy azért tartja esedékesnek az apokalipszisek vallásos szférán kívüli tárgyalását, mert egyrészt a közérdeklődés megújult figyelemmel fordult ennek irányába, másrészt hiányolja a fogalmat a művészeti alkotások elemzésének kelléktárából. Hasznosnak bizonyul az is, hogy dióhéjban bemutatja korábbi kutatásainak eredményeit, valamint felvázolja az értekezésben követendő irányvonalakat.

Maga a munka két, lazán összefüggő nagyobb részre oszlik: egy elméletibb, fogalomtisztázó, definíciós kérdéseket tárgyaló tömbre, valamint egy gyakorlatibb részre, amely a korábbiakban meghatározott fogalom használatát mutatja be konkrét művészettörténeti példákon.

Az elméleti rész két átfogóbb fejezetből áll, melyek maguk is kisebb alfejezetekből épülnek fel. Miután a bevezetőben rávilágít arra, hogy a művészettörténetben szükséges az apokalipszis témáját jobban megvizsgálni, az első fejezetben az apokalipszis és a rokon értelmű kifejezések fogalomtisztázását végzi el, rámutatva egyúttal ezek összefüggéseire. Elsősorban három fogalmat tárgyal: az „apokaliptikus”, az „eszkatologikus” és a „messianisztikus” értelmét és értelmezéseit vizsgálja. Amellett érvel, hogy az általa leírt jelenségkörre leginkább az „apokaliptikus” fogalmát ajánlatos használni.

A következő fejezetben az „apokaliptikus” már tisztázott fogalmának meghatározását kísérli meg műfajelméleti szempontból, három teológus bibliakritikus struktúraelemzéseire építve. Vizsgált tárgyát kivonja a vallásirodalmi elemzések területéről és tágabb kontextusban, a társadalomtudományok, a művészetek, az irodalomelmélet és más diszciplínák szempontjait figyelembe véve igyekszik koherens törzsfogalomként kimutatni. Bár a szerző maga is kételkedik abban, hogy érdemes-e újabb fogalmakat felvetni az elméletben, mégis vállalkozik rá, arra hivatkozva, hogy ezáltal sok műalkotás elemzésének lehetőségét véli megkönnyíteni. Kimutatja, hogy az általa felvetett fogalomnak jól elhatárolható alaktani, tartalmi és funkcionális sajátosságai vannak – mindhárom kérdésnek egy-egy komoly elemző alfejezetet szentel –, külön kiemelve az apokaliptikus katarzis egyedi jellegét és meghatározó jelentőségét. Fejtegetései meggyőzőnek tűnnek, jóllehet a szakterület hivatásosabb értői bizonyára találhatnak bennük vitatnivalót. Mégis, összességében sikerül elérnie, hogy az olvasó úgy érezze, elfogadható érveléssel támasztja alá a fogalom önállóságát és használhatóságát. A képtilalomtól a képek uralmáig című ábrázolástörténeti fejezete „a keresztény és azon belül az apokaliptikus ábrázolások kialakulásának eredetét, történetét és területi elterjedését követi nyomon a hellenista és zsidó hagyományok vizsgálatával, egyúttal választ keresve arra, hogy miért jelenhetett meg a keresztény képzőművészet az ábrázolás tilalma ellenére, és milyen szerepe van éppen az apokaliptikának e művészet megszületésében”. (35.)

Az „apokaliptikus” szerzőnk felvetésében nem csupán szentírási, illetőleg teológiai fogalom, hanem esztétikai is. Ennek alátámasztására szánja értekezése második, látszólag nem szervesen kapcsolódó ikonográfiai részét. Ebben a részben, amely az elsőhöz hasonlóan ugyancsak két nagyobb fejezetből tevődik össze, a szerző azt igyekszik bemutatni, hogy miképpen lennének elemezhetők egyes műalkotások az általa felvezetett fogalmi hálóval. A második rész második fejezete újra számba veszi az apokaliptikus témák művészettörténeti jelenlétét, és – miközben feleleveníti, hogy kik és hogyan foglalkoztak korábban a kérdéssel, jó kritikai szemlélettel vitába szállva velük érdemeik elismerése mellett – érveket hoz fel annak alátámasztására, hogy szerinte elengedhetetlenül szükséges az előzőkben kidolgozott fogalmi nyelv használata adott műalkotások jobb megértésének és értelmes elemzésének érdekében. Teljes műelemzések helyett azonban apokaliptikus motívumokra irányítja a figyelmet, és ezért ikonográfiai szférába tereli az ügyet: meggyőzően hivatkozik az ikonográfiai alapokra, amelyeknek természetesen – más nézőpontokból – esetleg eltérő értelmezése is lehetséges.

Kiváló módon végigvezet egy az előző fejezet szellemében kiemelt motívumot a maga átalakulásainak során: a kereszt motívumának apokaliptikus értelmét bontogatja végig a kora keresztény vallásos művészet különböző alkotásainak elemzése során – kimutatva, miként fejlődött egy közönséges betűjel az Isteni fenség apokaliptikus megjelenésének művészeti eszközévé. Meggyőzően sorakoztatja fel, mintegy egymásra építve, a különböző vallási, irodalmi és művészeti emlékeket: apokrif szövegtöredékeket, katakomba-falfestményeket, költői himnuszokat és itáliai mozaikokat, esetenként talán túlságosan is önkényesen, de mindenképpen érthetően és követhetően.

Mindezek figyelembevételével, összességében alapos és körültekintő, jól dokumentált munka, mely talán termékeny vitákat válthat ki a szakmai körökben, és továbbgondolásra ösztönözhet más kutatókat is.

 

 

Mentor Kiadó, Mvhely, 2008.

 

 

 

Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal