HU  |   RO  

Korunk 2009 Szeptember

„Észre se veszed, s te leszel a fogó”


Szabó Judit-Eszter

 


Jász Attila: Angyalfogó

 

Jász Attila könyvét a gyermekirodalom-polcra helyezik a könyvesboltok, de álgyerekkönyv jellege minden ütemében megmutatkozik. Ha a címben szereplő neologizmust (a „felnőttek” bonyolult magyarázataival közelítve) figyelem, ugyanúgy jelenthet egérfogóként funkcionáló csapdát, mint az angyalt megfogó narrátort, implicit olvasót.

Vajon gyerekolvasóként is elgondolkodnánk ezen a kétértelműségen, vagy inkább megelégednénk az angyalt ígérő cím elsődleges, kellemes jelentésével? A kötet szövege kétségtelenül a következőket kínálja: ha már úgysem lehetünk gyerekek, az Angyalfogó olvasása közben vállaljuk gyerek(i)ségünket (azaz higgyük, hogy a könyv nem lesz csapda). Jász szerint amúgy az angyalok is felnőtt emberek, akik valahogy mégis gyerekek maradtak. Az angyalfogást (értelemkeresést) tehát amolyan gyermekolvasói stratégiával érdemes megkísérelni, mintha kicsit mi magunk is angyal-gyermekek lennénk.

Célközönségét tekintve úgy tűnik, az angyalokról szóló jászi diskurzus lényege a többféle értelmezési lehetőség, a két befogadói pólus közt félúton fogalmazódik meg. Ez talán éppen a gyermek és felnőtt közös játéka, interakciója lehetne, melyben a szólamok hibátlanul fonódhatnak egymásba. Ezért van az, hogy nemcsak a műveket, magukat az angyalokat sem lehet hagyományos olvasási stratégiával megragadni, noha Jász szerint éppen ott rejtőznek kötetének lapjain. Ha nem a megfelelő elővigyázatossággal látunk hozzá a kereséshez, az angyalok álom gyanánt illanhatnak el – mondja.

– Mégis, milyen angyalok ezek? – méltatlankodhatunk joggal. Jász Attila kötete apró témákkal foglalkozó versein, történetein keresztül változatos válaszvariánsokat tár elénk, melyekből sorra megtudhatjuk: egy angyal rejtőzködhet egy krumplibogár kedvességében, lehet egy zebrából vadlóvá váló másik állat, pók, csiga, denevér, égszínkék cinege, rózsaszín műanyagbálna és minden, amit a gyermeki tisztaság azzá tud tenni. Tulajdonképpen formák, színek (itt gazdag illusztrációk formájában megjelenítve), a hozzájuk rendelt gyermeteg érzésekkel kiegészülve.

Ha követjük Jász utasításait, és a gyerekek mellett keressük az angyalt, rájövünk, éppen az apró, megfogható emberi tárgyak, játékok válnak azokká. Maga a kötetborító is ezt az élményt látszik elmélyíteni, rajta a fenti légtérben egy szárnyas kutya, lent meg egy színes bogár igyekszik elhagyni a kompozíciót. Noha egyik figura sem angyal, a szerző világában mégis mintha mindkettő azzá minősülne.

A fogóvá válás – melyet Jász kötetének céljául tűz ki – beláthatóan főként felnőtteknek szánt feladat, mert megállapításából arra következtethetünk, a gyerekek eleve fogói ezen természetfeletti lényeknek. Így Jász verskötetének beleértett olvasója talán inkább felnőtt, mint gyermek. Ugyanakkor emellett a gyermek célközönség is sértetlenül megmaradhat, mert noha nem ugyanazt az üzenetet hámozza ki a versekből, mint a felnőtt, Jász tehetsége éppen tematikai-poétikai bravúrjai, leleményessége által kommunikációt létesít vele is. Mivel Jász „kétfedelű” verseiben, történeteiben a kommunikáció a gyerekek számára is létrejön, belátható, az Angyalfogó egyszerre tartozik a gyermek- és „felnőttirodalomhoz”.

Az apró angyalokkal teli világot a szerző úgy ábrázolja, hogy annak nyomait felderítve bennünket is szereplőkké tesz. A Szelídállatságok című ciklus ÉgszínkékCinkék című verse az élőbeszédszerűséget imitálja. A vers egy gyerek monológjával indít, ez utóbb az apával történő beszélgetésben teljesedik ki. A gyerek addig-addig sajnálja a fázó cinkét, mígnem apjától nyert bátorsággal felajánlja Barbie-csizmáját a madárnak. Azaz a felnőtt és a gyerek itt egymás kiegészítői lesznek, közösséget/közönséget alkotnak. A Pókfogóban egy felnőtt benső tépelődéseit olvashatjuk, aki megölné pókjait, de mivel karácsony jön, megkönyörül rajtuk, akár egy gyermek. A ciklus felnőtt- és gyermekvilága ekképpen csúszik egymásba a játékba való belépés, az interakció révén.

A Felnőttségek ciklus érdekes fordulatot hoz. Míg az előző ciklus főként a gyermek világából szemelget, ez átjárást biztosít a gyermeki és a felnőtti valóság között. Ebben a gyerek lírai én a felnőttek kusza világát próbálja értelmezni, mígnem arra a belátásra jut, hogy úszómester, tengerész, író, pálinkát ivó apa, súlyemelő ugyan lenne, de az „baromi unalmas lehet”. Jobb a gyermeki játékokban való tobzódás, csigapiszkálás, denevérmondókából történő értelmetlen versfaragás.

Az előző ciklus dialógusaihoz képest ennek még inkább lehetne felnőtt a beleértett olvasója, mert itt a versek saját nonszensz világuk törvényeibe nyújtanak betekintést (például hogy az író azért lesz író, mert utálja a spenótot és hasonlók). Az előző ciklusbeli kommunikációt Jász ironikus olvasatlehetőséggel tágítja: mindaz, amit itt olvashatunk, a gyerekeknek adott elnagyolt felnőtti magyarázatokból építkezik. Belátható Jász implicit utalása arra, hogy a felnőtt, hamis világ az ő szemléletében bizonyos fokú értékvesztéssel jár, szemben a gyermekvilággal.

Az Álomfogók ciklusban olyan angyali mélységek tárulnak fel, melyek korosztályok fölöttivé avatják Jász kötetét. A tulajdonképpeni angyalok itt kezdenek megjelenni. Itt az is kiderül, hogy két macska lakik (jin és jang) mindenkiben (Feketefehér), hogy az ember bármi lehet, angyal, pöttyös-csíkos cápa, semmi, minden (Angyalcápa), hogy az angyalok két lépésre fekszenek előttünk a földön, falevelek formájában táncolva (Kétlépés), hogy az ég három csillaga tulajdonképpen angyal (***), hogy az almafán elhunyt szeretteink angyalszárnyas lelkei ücsörögnek (Angyalfa). Szép álmokat is ők kívánnak, akár bakancsban, akár az ágak hegyén hintázva (Jóccakát, Álomvigyázó). A gyerek számára még aligha érthető elvont igazságokat Jász kitűnő érzékenységgel csempészi bele verseibe. Kötetének komplex célközönsége lírai leleményességének köszönhető.

A bölcseleti vonatkozásokat megformáló játékos nyelvezet, az „A jóccakát és sziasztok, / jönnek már a zangyallok!” típusú élőbeszédszerű rímek, kevésbé normatív szóalakok, melyek a gyerek önkényes nyelvi tevékenységeit aknázzák ki, nonszensz szótársítások, szóképzések (mint a patkóból képzett Atkó lónév), szókontaminációk (makacsiga), szavak önkényes nyelvi jelentésével való zsonglőrködés, szabad asszociációk (a műanyag bálna nem viccel, akár egy bérgyilkos), többértelműség, abszurd, nonszensz értelemalkotó gesztusok („tele a kád kiszorított vízzel”), hasonló alakú szavakon alapuló szójátékok (angyal–kiagyal, navajó–darahó) jellemzik a kötetet. Vagyis Jász versei a gyermek szimbolikus világképe szerint ábrázolt filozofikus üzenetek.

A kötet gyermekolvasói közönségét Kun Fruzsina elismert pécsi gyerekkönyv-illusztrátor művei szintén élvezetes kommunikációra invitálják, a könyv élvezhetőségét még inkább erősítik. Az ötletes, gyermeki szertelenséget idéző tipográfiai megoldások, az igényes kivitelezés kétségkívül magukra vonják a figyelmet. Az illusztrátor stilizált alakjai a kötet felnőtt–gyerek interakcióra épülő hatását szintén hangsúlyozzák, hiszen művészi megformáltságú, gyermeki rajzai mindkét célközönséget képesek megszólítani.

„Könnyen lehet, hogy észre sem veszed, s te leszel a fogó” – áll az Angyalfogó fülszövegének végén. Észrevettük, nem vettük észre, Jász Attila kötete valódi angyalokat fog meg számunkra, akiket a fülszövegben a következőképpen jellemez: „Van szárnyuk, de pusztán azért, hogy eljuthassanak oda, ahová fáradt lábukon már nem tudnak.” Olyan lények ők, akik közvetlen közelünkben, talán éppen bennünk élnek. Mert az Angyalfogót csakis úgy lehet olvasni, ha beismerjük, igenis él bennünk az a játékos gyermek, aki utálta a spenótot, Barbie-cipőt csempészett ki a cinkéknek, eljátszott a pókok hálójával, és néha félt a sötétben mozgó ághegyektől. Azt, hogy Jász Attila Angyalfogója megfogatja velünk saját angyalságunkat.

 

 

Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal