HU  |   RO  

Korunk 2009 Szeptember

Egy 19. század eleji latinsikerkönyv magyarul. Kétszáznégy évvel megkésve…


Keszeg Anna

 


Szirmay Antal: Magyarország szóképekben

 

… bár de annál nagyobb örömömre. Mert latinul többször is nekiveselkedtem ugyan, de ezt a szatirikus szöveget, melyhez az olvasónak „poliglottnak kell lennie, hogy minden egyes mondat valódi tartalmát megértse”,1 korábban csak hozzávetőlegesen sikerült megfejtenem. Amin így utólag, a magyar szöveg ismeretében, nem is csodálkozom túlságosan. A kötet szerzője, a Zemplén megyei főűr és udvari tanácsos 1747-ben született, és a vármegyei rendszer karrierlehetőségeit 1797-ig igen mesterien ki is használta. Ezután 1812-ig vékei, majd szinyéri birtokán főként helytörténeti munkák írásának szentelte idejét. S hogy az „élete és művei” teljes legyen: a Hungaria in parabolis is ennek a korszaknak a terméke. Igen furcsa könyv, struktúrában, rétegzettségben hasonlót nehezen találni: a sajtó alá rendező metaforája szerint „tudományként kezelt ötletek” gyűjteménye, mely a „»mindenféleség« szempontjának is megfelel”, „nem más, mint a magyar művelődéstörténet egyik első, félig tudományos összefoglalása” (11.). A kötet szövege – melynek digitális, latin nyelvű kritikai kiadását szintén Csörsz Rumen István készíti – három szerkezeti egységre oszlik: az első a Magyarországgal és nemzetiségeivel kapcsolatos tudás összefoglalása közmondások, szólások apropóján, a második sajátos fogalmak, szállóigék magyarázatát tartalmazza, a harmadik pedig latin szólások, közmondások jelentését adja magyar megfelelőik visszakeresésével. A szövegkiadást egy szerzői és két kiadói előszó vezeti be, az egyik előszó az 1804-es, a másik az 1807-es kiadásé.

A könyv szerzőjét helytörténészként a kortárs néprajztudomány alighanem betolakodónak2 nevezné. És betolakodása már majdhogynem logikus is, mert éppen itt valahol, a magyar vonatozású szóképgyűjtemény megjelenése idején alakulnak ki azok a paraméterek, melyek a szaktudományt és az amatőr tudóskodást elkülöníteni engedik, az irodalom regisztereit világosan elhatárolják egymástól. Nem véletlen, hogy Szirmay betolakodását is észreveszik már, éppen az a Kazinczy Ferenc, aki ismeretségük okán a Felső Magyar Országi Minervában kiadja Szirmay életrajzát.3 S itt keveredünk el az esztétikák társasságának korábban érvényesített szempontjához: a nagy példányszámhoz és a sikerességhez. Szirmay kötete – az 1807-es második kiadás előszava szerint – 1804-ben olyan kelendőnek bizonyult, hogy „alig néhány példány jutott el az ország dunántúli részeire”, és második kiadása jó kiadói befektetésnek látszott. Természetesen a szokásos mecénási támogatással. Kazinczy még 1817-ben is erre a munkára hivatkozva utasította el az olvasóközönségnek való hízelgést: „Van még most is olly olvasóm, a’ kinek tetszem, ’s az nekem elég. Ruszek nekem azt írá, hogy vox populi vox Dei, Kisfaludi azt Ruszeknek, az az Ruszek által nekem, hogy Munkájának minden nyomtatványai elfogytak. Barátom a’ nélkül, hogy Kisfaludit bántani akarjam, kimondom világosan, hogy a’ Szirmay Antal Hungaria in Parabolis és a’ Mátyási Jósef semminél több valamije is elkölt. Regnum meum non est de hoc saeculo. Egyéb az, a’ mit óhajtok.”4 Most inkább nem nyitok vitát arról, hogy – Szirmay tollára méltó fordulattal – kettejük közül kit is igazolt az idő. Maradjunk annyiban, hogy Szirmay Hungariája valóban népszerű munka a korban. Nemhiába kerül Kazinczynál az egyik nagy alkalmi szöveggyártóval, Mátyási Józseffel egy kategóriába a neve.

A mi különféle szövegtipológiákon edződött szemünknek azonban olyan sok minden miatt lehet ismét érdekes a kötet. Mindenekelőtt a latinsága miatt. Újra az előszót idézem: „Kőnig György a 20. század elején még kizártnak tartotta, hogy bárki le tudja fordítani Szirmay munkáját, hiszen akkor annak ízes latinsága, szójátékai és stílusbravúrjai mind rejtve maradnának.” (20.) A század közepén aztán két, kéziratban maradt magyar fordítás is készült, az egyik szerzője klasszikafilológus, a másiké református lelkész, helytörténész. A most olvasható magyar kiadás a kettő összeolvasztásából keletkezett, az 1804-es cenzúrapéldányban még meglevő, a cenzor által törölt részek hozzáadásával. A latinság itt nem az egyetlen probléma: a szöveg soknyelvű: magyar, német, szlovák (tót), horvát stb. betétszövegekkel. Vagyis kiválóan reprezentálja azt a nyelvi keveredést, amely a 18. század végének, 19. század elejének Hungáriáját jellemezte.5 Igen gyakoriak az olyan vendégszövegek, melyek éppen a nyelvek összevegyülését viszik színre (fellelhető benne például a korabeli magyar jogi nyelv paródiájának iskolapéldája, Bessenyei A filozófusának latint magyarral vegyítő levele), németesen, franciásan, tótosan, cigányosan (és most engedtessék meg itt a történeti kontextus kedvéért a politikailag nem korrekt elnevezés használata) ejtett magyar nyelv, legtöbbször verses műfajban. Jó hangos olvasási gyakorlatnak is, a poénok nagy része – a szövegek orális létmódja miatt – csak kiejtésben érzékelhető. Ízelítőnek egy idézet, elfogultan a franciákhoz kapcsolódó: „Legjobb a franciáknak a magyar nyelvű kiejtése az ö és ü hangok hasonlósága miatt. Mikor egy imént vásárolt malac elbitangolt gazdájától, az így szólította meg a vele szemközt jövőket: Nem latik kend ejd kis marha? Nígy laba megvoltik és újd kialtik: Oi! Oi! Nüff! Nüff!” (81.) A nyelvhasználattal összekapcsolódó kérdés az olvasói közeg rétegzettségéé: a szövegbeli idézetek ugyanis pontosan kidolgozzák azoknak a társadalmi kategóriáknak a fantomképét, amelyek nem lehetnek a könyv ideális olvasói. És ebben a nők az egyik kitüntetett csoport. Az idézett szövegek között van olyan, mely a nők latinul nem tudására oly módon játszik rá, hogy egy feleség temetésére írt kétnyelvű/kétszólamú magyar–latin halottbúcsúztatóban a magyar szövegben a férj gyászolja, a latinban pedig ünnepli felesége halálát (280-280.). A nők latinul nem tudására explicit utalás is történik a nők által torzított, félreértett latin mondások összegyűjtésével (10.§. 53.).

A virtuóz szövegkorpusz harmadik paragrafusánál már gyanús lesz viszont az, hogy a szerzőként megjelölt Szirmay Antal a szerzőség csak viszonylag rendhagyó fogalmát teljesíti be. Az első gyanújel a folyamatos visszapörgetés a magyarázatokhoz. Honnan származik a sok versidézet? Honnan származnak Szirmay adatai? Hol gyűjtötte a „mások szerint”, „szokták”, „nevezik” kifejezések vonatkozási tartományát? A szerkesztői jegyzetek sok esetben eligazítanak, megadják a szövegbetétek származását. Erre a feladatra Csörsz Rumen Istvánnál nincs is alkalmasabb kutató. A közköltészet korpuszának rekonstruálására, fogalmának kidolgozására tett erőfeszítései már sok szövegkiadásban, tanulmányban realizálód-tak,6 s amellett zenészként tolmácsolója is a feltárt szövegeknek. Így már ebben a „praktikus kiadásban” is követhető lesz az a sajátos szövegköziség, mely a korszakban a kéziratos énekeskönyvek, aforizma- és idézetgyűjtemények, collectiók és miscellaneák, pandekták elterjedt köznapi írásgyakorlataiból ismerős. Az írás demokratizálódásának folyamata kitermeli az egyszemélyes, de többszerzős szövegkorpuszokat, melyekben a füzet posszeszora és bejegyzője mindössze az érvényesített szelekciós elvben autonóm. Összeér itt egy nagyon hosszú előtörténetre visszatekintő ars compilandi7és egy a populáris írásbeliségben folytatódó írástechnika.8 Azzal, azt hiszem, senkinek sem mondok újdonságot, hogy a Szirmay összegyűjtötte szövegkorpusz jóval gazdagabb verziókban is létezik a korszak omniáriumaiban. Az újdonság inkább e tudás jelentőségének felismerésében, sajátos kontextusba helyezésében, a tematikus szövegcsoportképzésben, vagyis a repertoár tudományos tudássá alakításában áll. Illetve nem utolsósorban annak a szatirikus, ironikus kommentáranyagnak a kidolgozásában, mely az idézeteket, intertextusokat kíséri.

De vegyük csak sorra a kötet felvetette kérdéseket. Az első mindenekelőtt az: hogyan állunk a tudományok szinkretizmusával? Hogyan választhatók le a néprajzi tudás mára elkülönült regiszterekbe kerülő tartalmai az irodalmi kérdésekről? A népi kultúra oralitásának későre megdőlő hipotézise a néprajzi szaktudást hogyan helyezi el történeti szempontból más tudástartalmak között? Hogyan kezdenek el különálló regiszterekbe sorolódni ezek a tudástartalmak?9

A második az etnikumok kérdésének kezelése. Az a mai fogalommal alighanem „kulináris-cinikus multikulturalizmus”10 kifejezéssel jellemezhető hozzáállás a Magyarországon élő nemzetekhez olyan kontextusba ágyazódik, melyben a sztereotípiák a világban való tájékozódás funkciójával bírnak. Ezeket a vonatkozásokat a Völkertafelek vizsgálata, a német imagológiai kutatások, a sztereotípiák történetére vonatkozó tanulmányok némileg kontextualizálhatják.

Továbbá milyen funkciója van a lokális tudásnak? Milyen más tudástartalmak közé illeszkedhet be? Hogyan emelkedhet hungarikummá egy helyi identitást meghatározó etnográfiai kuriózum? Szirmay ugyanis nem tesz mást, mint hungarikummá avat bizonyos magatartásformákat, szófordulatokat, tulajdonságokat (az őszinteség és becsületesség nemzetkarakterológiai vonását például).11 Olyan összefüggéseket magyaráz, mint a komondor par excellence magyar kutya volta. (A leírás – saját szememmel győződtem meg róla – mai napig is érvényes. 31.§., 68–71.) A közmondások geokulturális horizontja az olyan példákban válik nyilvánvalóvá, mint: „Aethiopem lavas (szerecsent mosol). Nem lesz a kutyábúl szalonna.” (221.)

Negyedszer: hogyan viszonyul egymáshoz fikció és történetírás? Milyen ars poeticája van egy Szirmay típusú szerzőnek?

Ötödször: milyen tabutérkép rajzolható ki ebből a kötetből, melyben a nemzeti és nemi szempontú megkülönböztetés mai felfogásunknak meglehetősen meredek, de azért mindennek ellenére aha-effektust kiváltó állításokat produkál? Izgalmas ilyen szempontból a cenzúra által kihagyott részeket sorra venni.

Hatodszor: hogyan viszonyul egymáshoz mecénás – szerző – kiadó? Mennyire kondicionálják ebben a korszakban egy kötet sikerét e személyi profilok kapcsolathálói, befolyászónái?

Persze kimeríteni nem merítettem ki a kötet problématartalékait. Viszont úgy is tudom ajánlani, mint a társasági szórakoztatás eszközét. Én már próbára tettem.

(Hungaria in parabolis). Kriterion Könyvkiadó, Kvár, 2008. (Ford. Vietórisz József, s. a. r. Csörsz Rumen István)

 

Jegyzetek

1. I. m. 44. Az 1807-es második, bővített kiadás Kovachich Márton György által írt előszava.

2. A fogalom használatához és meghonosításához lásd Keszeg Vilmos: Az etnográfiai leírás mint olvasmány a helyi társadalomban. In: Folklór és irodalom. Folklór a magyar művelődéstörténetben 1. (Szerk. Szemerkényi Ágnes) Akadémiai, Bp., 2005. 315–340; Vajda András: Egy településmonográfia: adattár és alkotás. In: Uo. 340–355.

3. Kazinczy Ferenc: Udvari-Tanácsos Szirmai Szirmay Antal Úr’ Élete. Tulajdon jegyzései után. Felső Magyar Országi Minerva, 1825. 349–354.

4. Kazinczy Ferenc Pápay Sámuelnek. Széphalom, Martz. 8d. 1817. In: Kazinczy Ferencz levelezése I–XXI. (S. a. r. Váczy János) MTA, Bp., 1890–1911. XV 3393. Latin idézetek fordításai: A nép szava isten szava. Az én országom nem e világból való. Ján 18,36.

5. A 18. század végi magyar nyelvhasználatról és a nyelvkérdésről legutóbb lásd Tanulmányok a magyar nyelv ügyének 18. századi történetéből. (Szerk. Bíró Ferenc) Argumentum, Bp., 2005.

6. A két legjelentősebb szövegkiadást emelem ki: Régi Magyar Költők Tára 18. század. IV. Közköltészet 1. Mulattatók. (S. a. r. Küllős Imola, munkatárs Csörsz Rumen István) Balassi, Bp., 2000. Régi Magyar Költők Tára XVIII. század. VIII. Közköltészet 2. Társasági és lakodalmi költészet. (S. a. r. Csörsz Rumen István és Küllős Imola) Universitas, Bp., 2006. További bibliográfia elérhető innen: http://xviii.iti.mta.hu/csri.html

7. Erről lásd Bárczi Ildikó: Ars compilandi. Historia litteraria 23. Universitas, Bp., 2008.

8. A populáris írásbeliség összegző áttekintéséhez lásd Keszeg Vilmos: Alfabetizáció, írásszokások, populáris írásbeliség. Egyetemi jegyzet. KJNT–BBTE. Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék, Kvár, 2008. Különösen: 214–222; 351–366.

9. Alighanem érdemes lenne Szirmay művét Wolf Lepenies a szociológiai tudás kialakulásáról szóló monográfiájának megállapításaival is összevetni. Wolf Lepenies: Die drei Kulturen. Soziologie zwi-schen Literatur und Wissenschaft. Fischer Taschenbuch Verlag, Frankfurt/Main, 2006 [2002].

10. A kifejezéshez lásd Feischmidt Margit: Multikulturalizmus: kultúra, identitás és politika új diskurzusa. In: Multikulturalizmus. (Szerk. Uő) Osiris, Bp., 1997. 7–28

11. A hungarikumok kérdéséhez lásd: Milyen a magyar…? 50 hungarikum (Szerk. Bori István – Kiss Noémi – Pongrácz Péter – Vaderna Gábor) L‘Harmattan, Bp., 2005

 

 

Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal