HU  |   RO  

Korunk 2009 Szeptember

Grivica 1933


Sümegi György

 


Miklóssy Gábor (1912–1998) festőművész nem volt tagja politikai pártnak, ifjúsága éveiben sincs nyoma semmiféle munkásmozgalmi szimpátiájának. Nehéz anyagi körülmények között végzett tanulmányai idején jócskán nőhetett, megerősödhetett szociális érzékenysége. Valószínűleg demokratává, mindig a szegények oldalára állóvá, a kiszolgáltatottak védelmezőjévé edzették ezek az évek.

Váradi éveiben, mégpedig közvetlenül a második világháború befejezése után egyedül annak vannak nyomai, hogy aktívan vesz részt a szakszervezeti mozgalomban – a művészek oldalán, a művészek javára. Nagyváradon, 1949-ben keletkezett rövid életrajzában is följegyzi ezt így: „A szakszervezeti gyűlések, valamint a tanulmányi körnek pontos látogatója voltam 944 óta.” Szocialista realista tematikájának kialakulását-megerősödését, azt, hogy a szocreál vezető művészévé válhatott néhány, gyors lefolyású év (1949–50) alatt – talán mégsem lehet csupán a fönt említettekkel magyarázni. Föltétlenül számba kell vennünk azt is, hogy a munkástematika középpontba állításával készült művek előtt megnyíltak az állami és közületi vásárlások kapui, ami az egyik legfontosabb, legerősebb vonzerő lehetett. Miklóssynak ugyanis egzisztenciája megerősítéséhez, a Nagyváradról Kolozsvárra költözés bizonytalanságai eloszlatásához és a családalapításhoz egyaránt szükséges anyagiak előteremtésében a megvásárolt munkák ellenértékének, a pénznek fontos szerepe volt.

Volt még egy szakmai szempontból erős motiváció a történelem új kihívásához, a művészet új elvárásrendjéhez való kapcsolódásában. Miklóssy a festésben már főiskolás korában – hallgatótársai által is elismerten – nagy manuális készségre tett szert, rutinos volt akár nagyméretű kompozíciók kivitelezésében. Így nem jelentett számára szakmai problémát a szocialista realizmusba való beilleszkedés. Mindez a maga természetességével történt, mivel a fölmerülő, eléje kerülő föladatok megoldása nem jelentett semmiféle leküzdhetetlen akadályt Miklóssynak: akár kötött tematikájú festményt (nagyméretűt), rajzot vagy újságrajzot önszántából vagy megrendelésre készített. A nagyváradi Fáklya című magyar nyelvű napilap címoldalán 1948. május 1-jén közölt rajz új művek sorát nyitja meg tehát az életműben. Ráadásul rajzokét is, amelyek kétféle funkcióban szerepelhetnek:

1. csak és kizárólag újságrajznak készülnek (tusrajzok), megjelenésükkel érik el céljukat a legteljesebben, így beteljesítik küldetésüket;

2. kompozícióvázlatok, nagyobb megfestendő alkotások egyes részletei, akár tanulmányértékű elemei is lehetnek. Ezen esetben az elkészülő, végleges műben találják meg valódi helyüket, s a kész mű jelöli ki a kompozíció egészében, teljességén belüli helyi értékeit is.

Miklóssy napilapokban megjelent rajzai között egy-két alakos figurák és többalakos kompozíciók egyaránt találhatóak. A Scânteiát olvasó, derűs arcú fiatal munkás1 kezében a kinyitott lap első oldalán traktort, füstölgő gyárkéményeket és a Kreml ötágú csillagos tornyát mint az új jelképrendszer elemeit regisztrálhatjuk. Ugyanezen lapszámban közölt másik rajzán (Az egykori Phöbus vasgyár munkásai titokban olvasták a pártsajtót) négyalakos, gyári enteriőrbe helyezett jeleneten az egyik munkás olvas, kettő feszülten figyeli, míg a negyedik társuk az ajtónyílásban állva a váratlan látogatót, az illegális tevékenységet leleplező betolakodót lesi szorongva. Augusztus 23 című2 rajzán sarlós-kalapácsos zászlókkal lendületesen fölvonuló munkás-katona párost jelenít meg. Felvonulás május 1-jén3című, pár évvel későbbi rajzán már a béke fölirat több nyelven és a dinamikusan-diadalmasan fölvonuló tömegben gyermek-felnőtt és néger-fehér emberarcok – a nemzetközi szolidaritás jegyében – egyaránt megjelennek. Formakészítő című rajzán egy fiatal, erőtől duzzadó izomzatú munkást munka közben jelenít meg, míg géppisztolyos katonája4 a hadsereg erejét, legyőzhetetlenségét van hivatva demonstrálni.

Kétalakos újságrajz kompozíciói közül a kezében sarlót tartó parasztlány s a vállát átölelő fiatal munkás együttesével a földek és a gyárak, a munkás-paraszt szövetséget fejezi ki.5 Az Ennek mondunk NEMET…EZÉRT című párdarabja6 a múlt nehéz terhének a hősies és önfeláldozó munka segítségével történő levetését ábrázolja. Katona-káderiskola című festményének vázlata7 középpontjában (katedra előtt) áll a jobb kezével gesztikuláló, a bal kezével könyvet tartó katonatiszt előadó. Tőle jobbra és balra a katonafiatalokból álló hallgatóság, akik fapadokon ülnek, ketten állva figyelnek. Arcukon a feszült figyelem, az elmélyült koncentrálás, az új (marxista) ismeret befogadásának az öröme tükröződik. A Katona-káderiskola című újságrajzzal megegyező kompozíció a Nevelési óra a hadseregben című nagyméretű (180x240 cm) olajfestmény, először 1949-ben Kolozsváron8 volt kiállítva. Az Erdélyrészi Állami Képzőművészeti Kiállítás kritikusa, Radu Bogdan a tárlat legjelentősebb művének ismeri el Miklóssyét, ám megfogalmaz bizonyos fönntartásokat is: „Miklóssynak még hiányosságai vannak. […] könnyen dolgozik. […] Komoly rajztechnikával rendelkezik. Határozott készsége van a nagy vásznú munkák festéséhez. […] Alakjainak festészeti kivitele nem elég változatos. Az általános tónus kissé komor, és a kép nem eléggé élénk. […] a háttérnek nem lett volna szabad szintén zöldnek lennie, mint az alakok egyenruháinak.” Radu Bogdán jogos kifogásait, kritikai észrevételeit optimista bizonyossággal zárja: „Miklóssy rövidesen új festészetünk egyik legjobb és legértékesebb mesterének bizonyul.” A jóslás rövidesen országos jelentőségű bizonyossággá érik. 1950-ben a kép Bukarestben (ahol megvásárolták a Hadtörténeti Múzeum számára) és Budapesten is szerepelt kiállításon. A Román Népköztársaság művészeti kiállításán9 a klasszikus román művészektől (Th. Aman, Ion Andreescu, N. Grigorescu, S. Luchian szobrászokkal együtt) 39 munkát mutattak be. A tárlat legnépesebb része a Mai művészet cím alatt fölsorolt alkotások 140 darabot számláló kollekciója. A román művészet nagyarányú bemutatkozása a magyar képzőművészetet a fordulat éve utáni, határozottan egy irányba haladás első grádicsán érte: akkor, amikor már túljutottak az I. Magyar Képzőművészeti Kiállításon,10 de még harcoltak a formalizmus, a nyugati burzsoá művészet „vadhajtásai” ellen, ahogy a korabeli román művészet is. A román művészeti együttesben az új tematikának megfelelő műveikkel szerepeltek magyar művészek, de a keresztnevük félig román átírásban szerepelt (Barabás Ştefan, Bordy Andrei, Miklossy Gabriel, Szőnyi Ştefan, Szopos Alexandru, Thormáné Kiss Margareta, Szabó Gy. Bela).

Miklóssy Gábornak a kiállításon szereplő két nagyméretű festménye közül (A kollektív gazdaság alakuló jegyzőkönyvének aláírása, o. v. 234x280 cm; Politikai nevelőóra a hadseregben, o. v. 234x280 cm) ez utóbbit emeli ki a magyarországi tárlatkritika is. Pór Bertalan Kossuth-díjas festőművész a Szabad Nép hasábjain11 megjelöli „az épülő szocializmus témáit: a Párt vezetőinek, élmunkásoknak, sztahanovistáknak, művészeknek arcképeit, szobrait, az üzemek, a néphadsereg, a mezőgazdaság dolgozó parasztjainak, a boldog ifjúságnak mindennapi életét (az öncélú polgári művészet lenézett témáit).” A magyar művésztársadalom elé példaként állítja a román politikai karikatúra fejlettségét, sokrétűségét. Ezek adnak alkalmat Pórnak az összevetésre is: „E karikatúrák láttán még inkább kitűnik, mennyire találóan rótta fel Révai elvtárs az I. Magyar Képzőművészeti Kiállítás egyik hiányaként a békeharc éles fegyverének, a politikai karikatúrának kis számát.” Pór a „művek emelkedett eszmei tartalmáról” szólva a kiemelt alkotások között említi Miklóssyét is, apologetikus eszmefuttatását a tárgynak szóló dagályos emelkedettséggel zárja: a „román képzőművészeti kiállítás is hozzájárul a Szovjetunió, a nagy Sztálin vezette hatalmas béketábor további megerősödéséhez.”

Nagy Tibor, a Kis Újság tárlatismertetője12 ideológiailag visszafogottabb Pórnál, a kiállítás célját „a Szovjetunió példáját követő s a kizsákmányolásmentes társadalmi rendet építő országok népeinek barátsága” erősítéseként aposztrofálja. Nagy Tibor műfaj-, illetve műformaként (portrék, figurális kompozíciók stb.) ismerteti a tárlat anyagát. Külön csoportként tárgyalja a katonaképeket s közöttük a legkiemelkedőbbet, Miklóssyét. A katona „tanulásával is biztosítja a békevédelem nagy nemzetközi arcvonalát.” Miklóssy „sokfigurájú képénél a fiatal festő esetében nagy erény a figurák ilyen magabiztos, szuggesztív egybefogása. Mindenki egy központi célra figyel, s mégis a sok közül minden személy önálló egyén, s egyik sem fölösleges a nagy vásznon. Ez a katonakép határozottan több tartalmat és több formai erőt sugároz a mi legutóbbi nagy nemzeti kiállításunk katonaképeinél. S ami nem közömbös erénye a festőnek, a tiszta festőiség erejével hat keménynek, határozottnak e kompozíció tartalmi ténye és formai egysége.”

1950-ben Budapesten az I. Magyar Képzőművészeti Kiállítás eredményével, a szocreálnak az elvártnál alacsonyabb fokozatával elégedetlenek (sajtó és politika) számára a román kiállítás a bezzeg-példa volt: önkéntelenül kínálta az összevetést, a román művészetből bemutatásra kiválasztott, az I. Magyarnál természetesen homogenizáltabb anyag.

Mindez egyenes vonalú következménye annak, hogy „Romániában […] 1947-ben sikerült – szinte minden eddigi irányzatot, így az avantgárdokat is bevonva – megteremteni a szocreál alapokon álló képzőművészeti szövetséget, amely 1948-ban még többé-kevésbé népfrontos, a következő évben viszont már ortodox zsdanovista jellegű.”13 A román politika elvárásai a művészeti élet kereteinek a megváltozásában és művek sorozataiban egyaránt visszaigazolódtak. Az egyes országok és vezető pártjaik bizonyos fokú sajátszerűségével is magyarázhatóak talán azok az aránybéli eltérések, amik egy-egy szocreál jelenség mögött is fölsejlenek. A szocialista táboron belül a Szovjetunióban és Romániában is nagy, művészetformáló, alakító szerepe volt a személyi kultusznak. A párt vezetői (Sztálin, Gheorghiu-Dej stb.) így kaphattak központi szerepet a szocreál portrégalériáiban.

Miklóssy Sztálin-rajza a nagyváradi Fáklya címoldalán (1949. október 2.) jelent meg. Kis életrajzában följegyzi: „Ez évben készítettem a Munkásszertárak Lenin, Sztálin, Gheorghiu-Dej nagyméretű portréit.”14 Romániában sajátos, műfajteremtő vállalkozásként jelent meg Gheorghiu-Dej 60. születésnapjára, 1961-ben a művészek és művészetek kórusával őt köszöntő Omagiu-kötet15 (benne Miklóssy Portret de muncitor című, többször kiállított és reprodukált olajfestménye).

A szocialista tematika megjelenését, illetve általános, az egész képzőművészeti életet átható jelenlétét jól érzékelteti a tradicionálisan nagybányai képtémákat földolgozó nagybányai festőművészek élmunkás-kiállítása. A tárlatrecenzens a petrozsényi bányász-arcképek, élmunkásportrék láttán megnyugvással jegyzi meg, hogy „a nagybányai festőművészek jó úton haladnak”, mert „már nemcsak az erdős, hegyes téli tájat vagy nyári tájat festik, hanem a dolgozó embert s a munkásoktól népes üzemet vagy bányát.”16 Az addigra már fél évszázados, a magyar művészetben korszakot nyitó nagybányaiságot, a fogalom jelölte képzőművészeti tematikai tradíciót így, a szocreál elvárásrendjéhez, kánonjához való csatlakoztatással, ennek kizárólagossá tételével lehetett félretolni. A nemzetközi tematika alá rendelve – többek között – így kérdőjelezték meg a nemzetit, mivel Nagybányát még az 1940-es évek végén is zömében magyar – vagy magyar származású – művészek munkássága jelentette elsősorban.

Miklóssy élmunkás- és pártvezérportrékkal elkezdett szocreálja hamarosan kibővült a szocialista mezőgazdaság (Földosztás, 1947–48, 200x145 cm; Beiratkozás a kollektív gazdaságba, 200x300 cm), az építés (Freskótervépítkezéssel, 11 db freskóterv) földolgozása irányában. Mindegyik munkán nagyfokú részletezettséggel, úgymond reálisan aprólékos megjelenítésben, erőt és derűt, lendületet sugallóan szerepeltek a figurák. Mintegy optimista kórussá, összhangzattá összeállóan.

Miklóssy Gábor egész életére, életműve további alakulására, személyes sorsára, sőt bizonyos fokig a korszak román művészetére is hatással, befolyással volt az a műve, amellyel neve szinte évtizedekre kizárólagosnak látszóan összeforrt: a Grivica 1933. Ezt az életművében is kiemelkedően nagy méretű, megafestményt már eddig is méretes, sokfigurás kompozíciók előzték meg, készítették elő. A nagy mű esetében – mint ahogy minden szocreál alkotásnál – a mondanivaló, a kifejezett tartalom elsődlegessége volt a perdöntő fontosságú. Ráadásul úgy, hogy a sztrájk, a 20. századi román munkásmozgalom-történet egy kiemelkedő, a párt politikai frazeológiájába agyonhivatkozott hősi – és így könnyen heroikussá fokozható – eseménysora.

Az ábrázolási programban „A forradalmi jelen a maga sajátos történelmi hagyományainak fölidézését igényelte, s ehhez az 1848-as események, a lupényi és grivicai munkásmegmozdulások, az 1907-es parasztfelkelés évfordulói kínáltak megfelelő alkalmat” – összegzi 1991-ben Theodor Enescu.17 E vezető témakörökben művek, mű-sorozatok készültek és szerepeltek kiállításokon, kerültek vásárlások révén állami vagy közületi tulajdonba. A Grivica-történetet ugyancsak többen próbálták földolgozni, még szoborban is történt erre kísérlet.18 De a legismertebb, a román szocreál emble-matikus művének rangjára jutott mű Miklóssyé lett. Miklóssy komponálási gyakorlatának, műkészítési praxisának, a kompozíció érlelési, fejlesztési stádiumainak mindegyikét megfelelő alapossággal, egymásra épülő szervességében építette meg. Ahogy abban az időben szinte kötelezően előírt és elvárt volt: kellő alapossággal tanulmányozta a történeti tényeket, elutazott a helyszínre, fotográfiákat szerzett be az épületekről, hogy a készülő művet ezáltal is megtarthassa a hitelesség kereteiben. Mindezek után kezdődhetett – rajzokban folytatódhatott – a komponálás, a nagy kompozíció megépítése, részletről részletre történő fejlesztése. Ennek a műkészítési útnak tanulmányfejek, kis részletek, a kompozíció első fölvázolása a haladási iránya. Az első, kisméretű olajvázlaton a kép közepéig balról vízre, hegyekre nyíló kilátás kép a képben kompozíciós elemként is ellentéte a jobbról balra zúduló – az elsőn még statikus, a második vázlaton (335x480 mm) már fölfokozottan izgatott – dinamikus – tömegnek. (A beállítás, a tömeg19 jobbról balra tartása a legelső rajzverzióval azonos.) A komponálási folyamat következő, nagyobb, a véglegesítésben döntő fontosságú fragmentuma az a már nagyobb méretű festmény, amelyen a még csak utalásszerűen jellemzett környezetben már balról jobbra, félkörívben helyezi el a sztrájkolókat. Radu Bogdan bizonyosan Miklóssytól nyert információkkal rögzítette a komponálási, a műkészítési folyamatot: 1. Tusvázlat. 2. Az alakok egyéni vonásokat kezdenek nyerni. 3. Hősök kerülnek előtérbe. 4. Fokozódott a drámaiság. 5. Mellét ököllel verő figura. 6. Realistább irányba vitte el a kompozíciót. 7. Kevés helyszínt meghatározó elem van benne. 8. Az első elképzeléshez képest változtatás: a kirobbanás pillanatát megragadni. 9. Végleges: a sztrájk leverése, tragikus mozzanatokkal. Több változaton alakult így, mivel a cél az volt, hogy a tömeg dinamikusan legyen bemutatva. Volt olyan változat is, amelyben széttárt karú figura szerepelt, de Miklóssy ezt elvetette, mert szerinte „hogyha a tömeg öntudata egységes, akkor nincs szükség felhívó gesztusokra.”20 Radu Bogdan – most már az elkészült műről szólva – helyesen említi meg, hogy az egész kompozíció fölfelé tartó, „aszcendens ritmust” kapott, valamint azt is rögzíti, hogy fontos a kép szereplőinek a pszichikai jellemzettsége.

A kép készülésének a különösségéhez az is hozzátartozik, hogy Miklóssy külön emelőszerkezetet készíttetett magának azért, hogy a hatalmas vásznat egyáltalán meg tudja közelíteni, mivel a kép (első) mérete 3,3x4,5 m, azaz 14,85 m²-nyi felület. Miklóssy – többször emlegette – 52 fejet, figurát – fél év alatt, 1950 második felében – festett meg a nagyméretű vásznon.

A röviden fölidézhető történet szerint: 1933 februárjában a grivicai vasutassztrájkot a kormány csendőrökkel leverte, több mint 400 munkás meghalt, sok volt a sebesült. A Román Kommunista Pártot ez időben irányító Gheorghiu-Dej megfogalmazása szerint: „a vasúti […] munkások harcai a munkásosztály erejének határozott megnyilvánulásai voltak a fasizmus ellen, csapást mértek az ország fasizálásának és az imperializmus igájába hajtásának politikájára.” A Grivica dicsőséges útján – a szocializmus győzelméért! című Gheorghiu-Dejt is idéző összeállítás summázta Grivica történelmi jelentőségét, üzenetét: „Grivica hőseinek véráldozata figyelmeztetés minden dolgozónak: ne feledjük! Ne feledjük el azt a nyomorúságos életet, a sok szenvedést, amit a bankárok és földesurak uralma jelentett a munkások és a parasztok millióinak! Tanuljunk a munkásosztály, a vasutasok, a bányászok, a petróleumipariak harcaiból! Merítsünk belőlük ösztönzést a szocialista építés nagyszerű feladatainak megvalósítására! Emlékezzünk a grivicai munkásvértanúk ragyogó példájára, és fogadjuk meg, hogy minél cselekvőbben küzdünk a szocializmus és a béke ügyének győzelméért.”21 A grivicai példa fölmutatásával a napi küzdelmekre terelődött a hangsúly; a grivicai harcok emlékére munkaversenycélokat is kitűztek maguk elé a dolgozók és kollektíváik.

Miklóssy, témaválasztásával a legfontosabb román párt- és munkásmozgalom-történeti momentumok egyikét dolgozta föl – beletalálva ezzel a szocreál legbensőbb elvárásainak a körébe. Úgy tudott megfelelni a kor kihívásának e mű, hogy föl is fokozta az elvárásokat, konkrét megjelenített képiségével visszafelé is megerősítette magát a tettet s az erőszakkal szembeszegülő sztrájkolók hősiességét. A képen rögzített, a történeti tényekkel is konfrontálható szüzsé szerint: botokkal, vasrudakkal fölfegyverzett indulatos munkások állnak szemben a kép jobb oldalán, vaskerítés mögül tüzelő csendőrökkel, akik leterítettek már néhány sztrájkolót.

A kép színhangulatát a tört szürkés, hátul a jobb és bal oldalon megjelenő ég-függöny karakteresen adja meg, ráadásul úgy, hogy az előtéri magaslaton szabadon hagyott vibráló, havas fehér felület kont-rasztál a nehéz szürkékkel és a csendőrök oldalán használt kékes-zöld színárnyalatokkal. A nagyméretű kép három, hagyományosan elkülöníthető térrétege zökkenőmentes, kontinuus szcenáriumot biztosít a jelenetnek. A mű középterét – a középtengelytől kissé balra elhúzva – egy többemeletes, magas, hosszú, keskeny ablakokkal osztott felületű fantomház uralja. A házat kerítés választja el a kép függőlegesének jobb oldali egyharmadában kerítés mögött megjelenített csupasz ágú fáktól, villanypóznától és hagymakupolás templomtól. A sztrájkolókra tüzet nyitó csendőrök a kerítés mögött elmosódó, sziluettszerű megjelenítéssel mintegy megfoghatatlan, formailag kevéssé artikulált csoportként szerepelnek. Talán egy kicsit úgy is, mint akik méltatlanok az emlékbe idézésre. A jelenet a kerítés és az épület körülzárta szűk térben játszódik. A siltes sapkás, kucsmás, kalapos, hosszú kabátos emberek csoportjának elhelyezése félkör, illetve kör alakzatban történik úgy, hogy a kép bal felében összetorlódott csoport és az előtérben fekvő-görnyedő lelőttek és elesettek sajátos, önmagába visszatérő kör formába rendeződnek – ezzel is egyfajta határozottságot-keménységet, stabilitást kölcsönöznek harcuknak. A sztrájkolók vezetője előrelép, szívére tett bal kezével, ökölbe szorított jobbjával, erőteljes lendületével: vagyis gesztusaival jellemzett. A tömeg megjelenítésében, a fél- és háromnegyed profilos szembenézeti arcok váltakozó ritmusában, az arcokra kiülő megdöbbenés és elszántság érzékeltetésében a pszichikai jellemzés hagyományos, a kritikai realizmustól örökölt metódusa szerinti megrögzítést láthatjuk. A magyar festészetnek azt a hagyományvonalát, amelyen elsőként talán Munkácsy Mihály Ecce homójának érzelemteli gesztusokkal reagáló tömegét, majd Rudnay Gyula Menekülők22 című nagyméretű vásznán a háború apokalipsziséből szabadulni vágyó elkeseredettjeinek kiúttalanságát regisztrálhatjuk. Vagyis különösen paradox találkozása Miklóssy Grivicája a magyar festészeti tradíciónak a román történeti tematikával. A mű különössége, egyedisége – festői értékei mellett – elsősorban ebben rejlik: az első számú román szocreál mű, a korabeli román festészet sikerműve szervesen kapcsolódik a magyar festészet hagyományvilágához.23 A történelmet mondó, író (képíró), történelemidéző mű a „jellemábrázoló portréfestészet”24 nagyszámú galériáját megteremtve úgy tud históriai lenni, hogy a drámát, a tragikus szituációt, a szembenállást, a küzdelmet magát helyezi a középpontba.

Az 1950 decemberében elkészült művet Miklóssy 1952-ben mutatta be Bukarestben, és ez egy csapásra országos és nemzetközi ismertséget, külföldi kiállítási szereplések sorozatát (egészen az 1954-es Velencei Biennáléig) és elismeréseket, kitüntetéseket jelentett a számára (1953-ban a Munkaérdemrend II. fokozatát, kiváló művész címet és az állami díj arany fokozatát kapta meg). A Grivicát egyik pillanatról a másikra nagy számban reprodukálták napi- és hetilapokban,25 tankönyvekben szerepelt évtizedeken át, sok cikket, ismertetőt írtak róla.26 A nagyszámú elismerő, egy-két esetben a lelkesedésig hevülő írások közül egyedül Borghida István mértéktartó sorait idézem: „A kompozíció […] felépítése […] komoly átgondolást, sok tudatosságot igényelt. Ennek ellenére a kép csöppet sem hat mesterkéltnek. Miklóssy Gábor itt a realista kompozíció egyik nagy és nehéz feladatát oldja meg: merev elrendezettség helyett természetes, életszerű, de nagyon kiegyensúlyozott felépítést nyújt. […] A felszabadulás óta nálunk készült legkomolyabb munka.”27

Miklóssy Grivicája vers28 születését ihlette:

 

Itt, itt, ez udvarközön hulltak el

a hősök, vérük itt fagyott a hóba.

S midőn attakra hangzott föl a jel,

itt rontott rájuk részegen a horda.

Itt verték s itt fogták össze őket.

 

A mű hatott, s jelentékeny hatással volt a kortársi román és magyar festészetre. Balázs Imre (akkor bukaresti festőhallgató, később Kolozsváron Miklóssy tanítványa) 1952-ben, Bukarestben látta a Grivicát, ami meghatározó volt számára. Évtizedekkel később megfogalmazott vallomásából a megrendülést okozó élmény a maga közvetlenségében elevenen nyilvánul meg: „Az élmény, a közvetlen kontaktus […] lefegyverzett. Földbe gyökerezett lábbal álltam, széjjelnézve közben, nem veszik-e észre rajtam a mű hatását. Hiszen élő festő mindeddig csak Corneliu Baba volt rám ilyen hatással. […] Grivica munkásai állanak szemben a hatalommal. 1933. február, dermesztő hideg téli nap. Ma már történelem és művészettörténet egybefonódása. De hogyan lehet ily kegyetlen hideget festeni?! A kép nagy kavargás, alakok, épületek és hótömeg egymásra feszülése. Mindez tökéletes festői egyensúlyba elrendezve. Kompozíciós erővonalakból kialakított váz, szigorú szerkezet, a tér betöltéséből létrejövő plasztikai vízió, amelyből később sablonok születhetnek epigonok kezén. […] A művészi igaz kimondása, a szuggesztív festőegyéniség ereje lepett meg, amellyel megfestette az elkötelezett művészet egyik remekművét, amelyben tartalom és forma már klasszikussá vált, műtörténeti értékké avatódott.”29

Elfogadhatjuk e több évtizedes alkotói (és pár éves Miklóssy-tanítványi) tapasztalataival is alátámasztott véleményt: a Grivica nemcsak emblémája a román szocreálnak, hanem vannak elfogadható festői értékei is.

Azt a kérdést is meg kell válaszolnunk, hogy mit jelentett Miklóssy pályáján, egyéni életében e mű páratlan sikere. Változtatott-e rajta, s ha igen: milyen módon, milyen mértékben?

A Grivica 1952-es bemutatása nemcsak országos és bizonyos fokú nemzetközi ismertséget, elismertséget hozott alkotójának, hanem megrendeléseket, műveinek a megvásárlását is. Igaz ugyan, hogy ő (egy fönnmaradt jegyzetének tanúsága szerint) elégedetlen volt a Grivica vételárával, mivel azt más festők kisebb méretű, kevesebb figurát földolgozó, jól megfizetett munkáival hasonlította össze. („A Grivica vételára az 1953. évi […] vásárlások szerint a normális vételára a többihez viszonyítva minimálisan 140 000 lei lett volna. Tehát ennek a képnek nem lehet a mai árak szerinti egy kétméteres változatáért – ahol 52 fejet kell miniatűrszerűen megfesteni – 13 500 lei rámával, külföldi festékkel.”30)

A változat, az eredeti mű és a róla készült másolat, illetve replika – replik, ahogy Miklóssy említi – kérdése sajátosan merül föl e művel kapcsolatosan. Rávonatkozóan is igaz a tétel, hogy szinte kizárólag a téma, a kifejezett műtartalom a fontos, az, ami az alkotásból politikai eszmék nemtőjeként szolgálhat. A Grivicát megrendelésre több változatban elkészítette Miklóssy – hazai és külföldi munkásmozgalmi és párttörténeti gyűjtemények, múzeumok számára,31 mivel a kép a román kommunista párt – művészi formában megjelenített – üzenetét is elvitte a testvérpártoknak: Moszkvába, Kínába és Budapestre.

Miklóssy fogalomhasználata pontos: változatot, az eredeti festmény alapján, kisebb méretben elkészített replikát említ. Nem másolatok tehát a kisebb Grivicák, mert nemzetközileg elfogadott kritérium a másolat és az eredeti közti kis méretkülönbség; itt viszont az eredetihez képest felényi (vagy még kisebb) méretben készültek a további darabok. Az alkotó följegyzései alapján 5 Grivica-változatot ismerünk. Ezzel a számmal sikeresen veszi föl a versenyt A. J. Laktyionov Levél a frontról című 1947-es szocreál slágerképével, amiről a művész önkezével összesen négy másolatot készített.32

Hogy Miklóssy milyen fokon tudott azonosulni az ötvenes évek román pártideológiájával, arra néhány sort vallomásos följegyzéséből, akkori interjúiból érdemes idézni: „már diákéveim kezdetén vonzalmat éreztem a történelmi-társadalmi témák iránt”;33 „Sztálin elvtárs szerint a művészek a lélek mérnökei. A művészeinknek tudatára kell ébredni annak, hogy egy új, épülő társadalom szíve dobbanását kell kifejezzék, és ennek a társadalomnak a harcát kell segítsék. Ez csak akkor sikerülhet, ha a komoly mondanivalóval ugyanolyan rangú formanyelv párosul. Jó téma rossz piktúrával majdnem formalizmus.”34 A formalizmus (Romániában a kitűnő M. H. Maxyt ítélték el pl.35) elleni harcot hangoztatja Miklóssy még 1954-es budapesti látogatásakor is: „Romániában már alig találkozunk formalista jelenségekkel, s az eszmei szempontok fejlődésével a minőségi szempontok is egyre jobban érvényesülhetnek. […] Úgy érzem […], a közelmúlt festői eredményei nagymértékben hozzájárulhatnak a szocialista realizmus festői nyelvezetének gazdagításához.”36 Miklóssy teljes mértékben azonosulhatott elméletileg is azzal, amit szocreál festményeivel szolgált. Az 1950-es évek első felében még nem fedezhetünk föl távolságot, nem tűnik elő semmiféle distancia az elkészített szocreál művek és Miklóssy magatartása között.

Portréi sorában számon tartunk egy 1947-es karakteres szénrajzát a költő Horváth Imréről (Horváth Imre Emlékszoba, Nagyvárad), Móricz Zsigmond rajz-arcképét37 és paraszt-tanulmányfejét, amely a nagyváradi Simon Magda Tanyai lelkek című riportkönyvének címlapjaként jelent meg.38 Megrendelésre, fotók fölhasználásával 1952-ben készült az ugyancsak nagyméretű (330x450 cm) plakát-kép: Vorosilov és Gheorghiu-Dej látogatása a livadeai TSz-ben.39 (E kompozícióért Arlus I. díjat kapott.)

A romániai elhúzódó szocreál újabb és újabb, de egyre fáradtabb és kiüresedettebb kompozíciók elkészültét provokálja. Noha Miklóssy körültekintő részlettanulmányok, kisebb és nagyobb művázlatok, helyszíni szemlék erősítette élmények fölhasználásával dolgozik – az 1950-es évek végén készült munkái egyre fáradtabbak és anakronisztikusabbak. Augusztus 23-a tiszteletére rendezett kiállításon (Bukarest, 1959) mutatták be a Lupény 1929 (330x450) című, megint csak hatalmas, munkásmozgalmi tematikájú vásznát.

Az ezen periódusában számba vehető művek40 utolsójaként regisztrálható az 1961-es Kolozsvári Tartományi Tárlaton bemutatott Partizánok41 (170x240 cm), amiről a kiállításrecenzens Banner Zoltán még így lelkesedik: „Miklóssy Gábor hősei: a tettek emberei. És tagadhatatlanul jólesik viszontlátni régebbi munkásmozgalmi kompozícióinak néhány harcosát (Partizánok), s a tárlat közel egyetlen történelmi jellegű tablója előtt felidézni a szocializmusért vívott fegyveres küzdelem forradalmi romantikáját.”42

Érdemes magát az alkotót, Miklóssyt idézni mindarról, hogy ő az 1980-as évek elején milyennek látta a Grivicát és a vele jellemezhető periódusát. Miklóssy az általa tanulmányozott reneszánsz festőtechnikára hivatkozva elkülöníti a realizmust a szocialista realizmustól. („Amikor a Grivicát festettem, nálunk a uralkodó művészeti irányzat a szocialista realizmus volt – az akkori idők értelmezésében. Én ezt nem nagyon műveltem, de azt a realizmust, amellyel a Grivicát festettem, máig sem kell megtagadnom.”) Összegzésül jelzi: „Én a divatos áramlatok idején is a régi spanyolok, az olaszok mesterségbeli tudásához, művészetéhez akartam felnőni. Kodály mondta, hogy a művészetekben nem lehet liften a felső emeletre jutni. Nekem valóban nem volt szükségem arra, hogy a szocialista realizmus dogmája vezessen el a realista ábrázolásmódhoz.” A Grivicához vezető útjának másik forrásaként említi: „az elnyomottakkal való szolidaritásom. Növendék koromban rendkívül sok társadalmi igazságtalanságnak voltam átérző szemtanúja. És nemcsak átéreztem, magamévá is tettem azokat. Úgy gondoltam: az ecset fegyver a kezemben, hogy a kiszolgáltatott ember feletti zsarnoki hatalommal szembeszegüljek. […] Nekem fizikai értelemben véve is minden lépésért iszonyúan meg kellett dolgoznom. Megtanultam tisztelni a fizikai munkát. Így jutottam el a Grivicához.”43

Miklóssy a „szocreál 12 évének analízisét” 1982-ben fogalmazott Önarckép című írásában44 így adja: „Kisült, hogy a szocreál az nem általánosítható formanyelv és az életet megfigyelő, forradalmi romantizmussal a jövő kiteljesedett fényeit előrevetítő, optimista szuggesztiót felhasználó alkotási módszer, hanem egyszerűen orosz realizmus” (kiemelés: Miklóssy Gábortól; ezentúl: MG). Miklóssy elvégez egyfajta periodizációt is, a szocreáltól a nyolcvanas évekig terjedő időt összefoglalva, így:

„1. A szocreál idején komoly felkészültséget, professzionista beavatottságot igénylő megrendelések (kiemelés: MG) mint a felépítmény akkor létező igényeinek (vidék felé is kinyíló) teljesítését.

2. Az orosz realizmusnak felcserélése egy nemzetibb gyökerű, de nyugatról informálódott formanyelvvel, amely mostanáig egy kiállítási plakát dekorativitásáig érkezett el nagy, üres, hidegen kent felületekkel. […]

3. Fázis (a mostani): műkedvelők, naiv művészek, dilettánsok, amatőrök özönlő áradata.”

Keserűen állapítja meg, hogy 1948-ban sokadmagával beleesett a hivatalos vonalba, noha valójában egy másik alternatíva vonzotta: „egy kis erdélyi Firenze mákonyos reménye kecsegtetett bennünket.” Az események alakulása, a történelem változása ezt megakadályozta, ő maga is csalódottan jegyzi föl: „az erdélyi Firenzéből semmi sem lett.”

Még korábban, az 1950-es évek elején, a szocreál általánossá válásával a nemzetiségi művészeteket – így a teljes erdélyi, romániai magyart – a nemzetköziség örve alatt leföldelték, az internacionalizmus látszólagos-külsődleges burka alá rejtették a szocializmus teljes fönnállása időszakában. Természetesen ez a folyamat is lépésről lépésre, bizonyos fokozatossággal ment végbe. A háború utáni években még szó esett, szó eshetett romániai magyar művészetről, amit majd rövidesen a románba integrált a nemzetközi tematika. Azután a szocreál erősebb kötődéséből való szabadulás is különösen lassan, körülményesen mehetett csupán végbe. A szocialista tematikai elvárásoknak a magyarországinál hosszabb távú fönnmaradását a román személyi kultusznak egészen 1989-ig tartó fönnmaradása indokolta. A betokosodott, már-már Sztálin halála (1953) óta zárványként, mindenfajta egészséges külső (nemzetközi szellemi és művészeti) impulzusoktól elzártan-belterjesen vegetáló romániai késő szocreál ideológiai öntetet kapott a személyi kultusztól. Valamifajta enyhülés, egyfajta lazulás mégis kialakulhatott az 1960-as évtized végére, amikor is egyes életművekben (Miklóssynál is) és magában a romániai, az erdélyi magyar képzőművészetben is bekövetkezett bizonyos tematikai gazdagodással karöltve járó nyitás, nyíltabbá válás.

Szinte érthetetlen, hogy a határokon kívül születő irodalmakat miért tudta elég gyorsan integrálni a magyarországi művészeti élet, miközben a képzőművészetek felé még csak gesztusai sem voltak. Sőt, szinte diszkriminatív módon, az akkori politika mereven (ehhez asszisztált az akkor Magyarok Világszövetsége is) kizárta a határokon túli (így az erdélyi) magyar képzőművészeteket a Tisztelet a szülőföldnek című, külföldön élő magyar származású művészek II. budapesti kiállításából is. A szocialista táboron belül az agyonszajkózott nemzetköziség alatt nem nyújthatott így kezet, bátorító biztatást a magyarországi művészet a magyarországi határokon kívül – így Erdélyben – egzisztáló magyar képzőművészetnek, képzőművészeknek. Pedig nyilvánvalóan nőtt az elszigeteltségük és magányuk, kiszolgáltatottságuk a Ceauşescu-korszakban. Ugyanis szemben a szocreálban kialakult gyakorlattal: a Ceauşescu-érában magyar származású, magyar nemzetiségű művészek nem juthattak megbízásokhoz, még kisebb megrendelésekhez is alig-alig. Mindezen közben kialakult viszont egyfajta csendes, a személyi kultusz és a rögzült viszonyok elleni tiltakozásként egy újfajta műtípus: rejtett utalásokkal teli, fragmentumaiban külön üzenetet hordozó képtípus, amit jobbára csak a beavatottak tudtak dekódolni, s még ezen túl a gyanúsan zengzetesre szerkesztett címeikkel a szekus éberséget is sikerült elaltatniuk s megfricskázniok egyszerre. Ez az utalásos képtípus, ábrázolási metódus nemcsak Romániában, hanem más szocialista országokban is megjelent, és létezett évtizedeken át, egészen a szocialista rendszer, a keleti blokk végleges és visszafordíthatatlan fölbomlásáig, 1989–90-ig.

Miklóssy Gábor szocreáljának a mérlege az egyéni pálya, az alkotói sors felől szemlélve: sikertörténet. Tanít a kolozsvári Magyar Művészeti Intézetből szervezett Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola festészeti katedráján, miközben sikeresen (anyagi és erkölcsi tekintetben egyaránt) old meg nagy volumenű megbízásos föladatokat. Talán egymaga képes volt pályatársai tucatjai festésfelületeinek nagyságát meghaladó mennyiséget, befestett vásznat produkálni. Emésztően lázas, megfeszített munkával, nagy energiákat követelő és lekötő műtermeléssel teltek a napjai. S az idő előrehaladtával talán szaporodtak a kételyek is. Különösen ilyen kételynövelő, a szocreál kánonjától eltávolító esemény lehetett az 1956-os magyar forradalom élménye és az emiatt meghurcolt, bebörtönzött tanítványai melletti nyílt kiállás. A szocreál ünnepelt mesterének, a bottal is nehezen járó Miklóssynak elnézte, eltűrte a rendszer azt is, hogy az inkriminált bírósági tárgyaláson, tanítványai védelmében botjával indulatosan verje az asztalt.45 A híres Mester ezt megtehette – még ha nem nézték jó szemmel a hatalom emberei, akkor is.

Miklóssy egyedi alkotói attitűdjének, sajátos művészi aurájának, speciális helyzetének a kialakulásához az ötvenes évekbeli sikeressége nagymértékben hozzájárult. A megrendelések és vásárlások tették lehetővé számára azt is, hogy főtéri lakás- és műterem-bérleményét a hatvanas évek elején önálló, saját ízléssel és egyéni igényekkel kialakított műteremre (és lakásra) váltsa. Ekkor vásárolta meg és alakíttatta ki azt a hatalmas tető- és oldalvilágító ablakokkal fölszerelt, nagy belmagasságú, két nagy helyiséges műtermet, amely a köztudatban évtizedekre rögzült úgy, mint Miklóssy műhelye, majd fokozatosan, az 1960-as évek végétől kialakuló splendid isolationjának, privát elefántcsonttornyának foglalata, egyedüli és kizárólagos helyszíne. Ehhez sokféle motiváció járult hozzá. Hiszen a negyvenes évek végétől konflissal járt a sétatéri Műcsarnokba főiskolai óráira (nagy ritkán a Mátyás-házba értekezletekre, gyűlésekre, zsűrikbe 1950–1965 között). Majd saját használatra – gépkocsivezetővel együtt – kapott egy állami autót (fekete Pobeda), amit 12 évig (1953–1965) korlátlanul használhattak családtagjai is. Ezért a kiváltságos lehetőségért (noha járásának nehézkességét ismerték) általában irigyelték őt és főleg családtagjait, elsősorban szakmabeli, valamikori tanítványából lett feleségét, Kondorossi Vilma festőművészt. Mindez fokozhatta, erősíthette Miklóssy elszigetelődésének a folyamatát.

A nagy megrendelések elmaradásával, a művészet borúsabb csillagzat alá kerülésével párhuzamosan szaporodtak Miklóssy egyéni életében is a megoldhatatlan konfliktushelyzetek. 1971-ben – valószínűleg a túlfeszítés miatt is – öngyilkos lett hegedűművésznek szánt fia, Gábor. Az 1970-es évek elején pedig több évtizedes házasság után egész Kolozsváron publikumot teremtve hozzá: botrányos körülmények között elvált feleségétől, aki magával vitte a családból (ugyanazon Erzsébet/RacoviþÄ utcai műteremház alagsorába) a másik Miklóssy fiút, a fotográfusnak tanult Miklóssy Gyulát. A Miklóssy család fölbomlott.

A Kriterion Könyvkiadónál megjelenő, Miklóssy Gábor életművét bemutató könyv egy fejezete.

 

 

 

Jegyzetek

1. Fáklya, 1949. szept. 26., címoldal.

2. Fáklya, 1949. aug. 24., címoldal.

3. FÄclia (Cluj), 1953. ápr. 30., címoldal.

4. ApÄrarea Patriei, 1953. okt. 2., címoldal.

5. Fáklya, 1949. dec. 30., címoldal.

6. Fáklya, 1949. okt. 2. 3.

7. Fáklya, 1949. okt. 2. 5.; a rajz aláírása: „Népköztársaságunk hadseregének tagjai tanulnak. Ideológiai fejlődésük napról napra előrehalad. Nemcsak a fegyverforgatást tanítják, hanem a haza iránti öntudatos szeretetet is beleplántálják ifjú katonáink tudatába demokratikus vezetőink. Marx-Engels-Lenin-Sztálin diadalmas eszméin nevelkednek a ma katonái, a béke hadseregének tagjai. A marxista világnézet elsajátításával kovácsolódnak osztályhű, harcos katonákká a nép fiai.”

8. Radu Bogdan: Erdélyrészi állami képzőművészeti kiállítás 1949. Utunk, 1949. 3. sz., 8–9; Gh. Isacu: Expoziþia RegionalÄ de Stat de Arte Plastice a Ardealului. Románia LiberÄ, 1949. okt. 17. – A cikkhez Miklóssy festménye reprodukálva.

9. A Kulturális Kapcsolatok Intézete rendezte kiállítás a Magyar Román Barátsági Hét keretében került megrendezésre a Nemzeti Szalonban, 1950. december 12–23. között. A tárlat 24 oldalas katalógusának (felelős kiadó Vértes György) felosztása: I. Klasszikusok 1. Festők. 2. Szobrászok. II. Mai művészet 1. Festmények. 2. Fa- és rézmetszet. 3. Szobrok. 4. Karikatúrák. 5. Faliszőnyegek (+ népművészeti tárgyak).

10. 1950. aug. 20-tól, Műcsarnok. A tárlat 16 oldalas katalógusa (felelős kiadó Redő Ferenc) közel 500 művet regisztrál.

11. Pór Bertalan: A Román Köztársaság művészete – kiállítás a Nemzeti Szalonban. Szabad Nép, 1950. dec. 14. 14.

12. Nagy Tibor: A Román Népköztársaság művészete. Kiállítás a Nemzeti Szalonban. Kis Újság, 1950. dec. 17. 5.

13. Pataki Gábor: „Van alkonyat, mely olyan, mint a hajnal”. Képzőművészeti viták, 1948–1949. In: A fordulat évei 1947–1949. Bp., 219. – Pataki a román művészet korszak-összefoglalójára hivatkozik: P. Constantinescu-Iaşi: Arta plasticÄ în Republica PopularÄ RomînÄ 1944–1954. Buc., 1954.

14. A cca. 150x100 cm nagyságú Lenin- és Sztálin-képet, valamint az Élmunkás és Élmunkásnő című 50x70 cm nagyságú képeit a nagyméretű Sakkozók (160x140 cm) és Tájkép (90x65 cm) kíséretében mutatta be egy nagyváradi kiállításon.

15. H. és é. nélkül. – Emlékezetesebb és ismertebb a N. Ceauşescu tiszteletére kiadott: Omagiu. Cluj-Napoca, 1982. (Miklóssy ebben nem szerepelt.)

16. Görög Anna: Nagybányai festőművészek élmunkás-kiállítása. Igazság (Kolozsvár), 1949. szept. 3.

17. Theodor Enescu: Támpontok a kortárs román képzőművészet megírandó történetéhez. In: Látvány és gondolat. Tanulmányok a jelenkori román képzőművészetről. Szerk. Gheorghe Vida. Buk., 1991. 14

18. Benczédi Sándor: Griviþa 1933, gipsz. Kiállította: Képzőművészeti kiállítás, Régészeti Múzeum Kiállítási Terme, Kolozsvár, 1950. okt. 15. – nov. 8.

19. Mindezeket lásd Radu Bogdan: „Griviþa 1933.” Tabloul lui Gabriel Miklossy. Studii şi cercetÄri de istoria artei. 1954. (1-2. sz.) (Klny-ban is).

20. Radu Bogdan tanulmányát és egyéb román nyelvű szövegeket Boros Judit fordította. Munkáját itt is megköszönöm.

21. Vörös Grivica – szakadatlanul az első vonalban. Igazság, 1953. febr. 13. 3.

22. Lázár Béla: Rudnay Gyula. Bp., 1921. VIII. Menekülők (a könyv megvolt Miklóssy könyvtárában).

23. Elterjedt anekdota szerint Bukarestben, a Grivica ismertté válása után egy fogadáson – vezető román művészek és Miklóssy jelenlétében – egy vezető szovjet politikus kijelentette: „Miklóssy a legnagyobb román festő.”

24. Horváth György: A „megrendelt” történelem. Históriai képek a sztálinizmus szellemében. In: Történelem-kép. Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon. Kiállítási katalógus. Szerk. Mikó Árpád – Sinkó Katalin. Magyar Nemzeti Galéria, Bp., 2000. 658–664.

25. A Grivica nagyszámú megjelenéséből néhány példa; különösen sok a sztrájk 20. évfordulóján, 1953 februárjában: Utunk, 1953. jan. 4.; Aviaþia SportivÄ, 1953. febr. 12.; Pionierul, 1953. febr. 12.; Szakszervezeti Élet, 1953. febr. 13.; Utunk, 1953. febr. 13. 2.; Gazeta învÄþÄmântului, 1953. febr. 14.; Fáklya, 1953. febr. 15. – A 20. évfordulóra kiadott díszalbum borítóján a Grivica színes reprodukciója: 20 de ani dela eroicele. lupte ale muncitorilor ceferişti 1935–1953. Institutul de Istorie a partidului de pe lângÄ C.C. al P.M.R. A kötetben, a 18. lap közepén A hősi grivicai harcok 1933. II 15–16. képaláírással jelent meg a Miklóssy-kép.; Igazság, 1958. febr. 16.; Hazánk történelme, tankönyvtervezet. Állami Tanügyi és Pedagógiai Könyvkiadó, Buk., 1959. A könyv címoldalán színesben a Grivica részlete; Igazság, 1960. febr. 16.; SÄteanca, 1961. máj. 4.; Vasile DrÄguþ – Vasile Florea – Dan Grigorescu – Marin Mihalache: Pictura româneascÄ în imagini. Meridiane, Buc., 1976. 414.

26. K. H. Zambaccian: Expoziþia anualÄ de stat a Artelor Plastice. Universul, 1952. máj. 18. 1–2.; Borghida István: A pozitív típusok ábrázolása az Állami Képzőművészeti Kiállításon. Utunk, 1952. júl. 13. 2.; A festő műhelyében. Miklóssy Gábor tanítványaival a Vörös Grivica című festménye előtt. Utunk, 1953. febr. 13. 2.; Grivica dicsőséges útján – a szocializmus győzelméért! Igazság, 1953. febr. 15. 3.; Paul Constanlui: Ce fel de compoziþie istoricÄ ne trebuie? Contemporanul, 1955. febr. 4. Nr. 5. (435.)

27. B.[orghida] I.[stván]: Miklóssy Gábor: Vörös Grivica. Utunk, 1952. (1. sz.).

28. Kiss Jenő: Grivicán. Szakszervezeti Élet, 1953. febr. 13. (7. sz.) 3.

29. Balázs Imre: Találkozások Miklóssy Gáborral, a mesterrel – képeivel. Korunk, 1981. dec. 906–908.

30. Miklóssy Gábor 1954–55 évfordulója körül keletkezett följegyzése (MGyK).

31. A Grivica nagy kép a Bukaresti Művészeti Múzeumba került. Miklóssy szerint másolatok kerültek a következő helyekre: „Kína, Moszkva (Történeti Múzeum), Magyar Párttörténeti Múzeum, Kolozsvár Régészeti és Művészeti Múzeum”, valamint Marosvásárhelyi Múzeum (Kultúrpalota). A Grivica nemzetközi ismertségét külföldi kiállításai (1954: Velencei Biennále stb.) mellett a londoni Studio című lap közlése (1954) és egy bolognai grafikai intézet által a Grivicáról készített nagyméretű színes reprodukciók forgalomba hozatala is segítette.

32. Zwickl András: „Copyright”. Eredeti és másolat problémája az ötvenes évek festészetében. In: A művészet katonái. Sztálinizmus és kultúra. Corvina, Bp., 1992. 58.

33. Interview-ul FlacÄrii, 1952. aug. 4.

34. Miklóssy Az idei kiállítás kezdetű följegyzése az 1950-es évek elejéről (MGyK).

35. A Képzőművészeti Szövetség Bizottsága vezetőségének következtetései. Utunk, 1952. máj. 30.

36. -ió.: Beszélgetés Miklóssy Gábor festőművésszel, a kolozsvári Képzőművészeti Főiskola tanárával. Művelt Nép, 1954. jún. 27. (16. sz.) 8.

37. Miklóssy Gábor: Móricz Zsigmond (1879–1942). In: Irodalmi Almanach, 1952. 4–5. Kvár, 502. – több Móriczról készített rajza maradt vázlatfüzeteiben (MGyK).

38. Simon Magda: Tanyai lelkek. Riport. Buk., 1956. A Miklóssy könyvtárában fönnmaradt példány dedikációja: Miklóssy Gábornak, a nagy művésznek, szerény munkám pártfogójának köszönettel és szeretettel Simon Magda Nagyvárad, 1956. X. 24. – Simon Magda levelet is írt Miklóssynak (MGyK).

39. Utunk, 1952. aug. 22. (34. sz.) címoldalán reprodukálva a kép. Lásd még Contemporanul, 1954. máj. 7.

40. Miklóssy Gábor a zsilvölgyi harcok egyik képét festi. Agerpress fotó, Scînteia tineretului, 1960. jan. 12. A Lupény című nagyméretű képet 1959-ben dokumentumfilmen is népszerűsítették filmhíradóban. További szocreál tematikához sorolódó képei az Activitatea artisticÄ szerint: Épülő stadion (megvásárolta a miniszter); A Béke tere (Grafikai kiállítás, Kolozsvár, 1960); Ghetau Artenie, 120x90 cm; Petraş Vasile, 180x110 (megvette a miniszter – Portrékiállítás, Bukarest).

41. Miklóssy „a festményével forradalmi tematikájának újabb állomásához ért.” Igazság, 1961. jan. 6.; Utunk, 1961. dec. 8. (49. sz.), címlap; Igazság, 1963. aug. 22. 3.

42. Banner Zoltán: Felébreszteni mindenkiben a művészt. Utunk, 1961. dec. 22. (51. sz.) 9.

43. Az élményforrás: Grivica. Miklóssy Gábor. Lejegyezte: Erdélyi Lajos. Új Élet, 1983. 3. sz. 11.

44. Miklóssy Gábor: Önarckép, 1982, kézirat, 36. oldal (MGyK).

45. Sümegi György: Kép-Szó. Képzőművészek ’56-ról. PolgART Kiadó, Bp., 2004. 116, 118.

 

 

Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal