HU  |   RO  

Korunk 2009 Szeptember

Bűnügyi regények (Keszeg Anna fordítása)


Nina Yargekov

 


A tegnap körömreszelés közben rájöttem (villámcsapásszerű felismerés), miért szeretem annyira, miért szerettem mindig is szenvedélyesen a bűnügyi regényeket. S minthogy megbízást kaptam, hogy szabadon írjak itt egy magam választotta témáról Önöknek, akik (többé-kevésbé) Kolozsváron tartózkodnak, Párizsból, ahol lakom – tényállás, mely részben e rovat címének is magyarázata –, úgy éreztem, kutya kötelességem megosztani Önökkel ezt az eget rengető felfedezést.

Hosszú ideig azt hittem, és felmentésemre legyen mondva, az irodalmi közhagyomány nagyban megerősített meggyőződésemben, hogy a bűnügyi regény – e kevésre becsült műfaj, melyet tisztán szórakoztató irodalomnak tartanak, az irodalmi mező perifériájára űznek (őszintén szólva a műfajhoz tartozó fércművek tömege miatt bizonyos esetekben nem is megalapozatlan eljárással), bár én egyébkent sem hiszem, hogy a probléma a stílus kérdésében kimerülne, de erre majd később visszatérek – iránti vonzalmam egyetlen oka a vizsgálat levezetésében, az ezerféle hipotézis kidolgozásában, a rejtély feloldásában lelt örömöm. Hogy végső soron kizárólag játékról van szó, és feltekerésre váró gombolyagról, valamiről, ami a rejtély iránti rögeszmés érdeklődésemmel és afelett érzett frusztrációmmal áll összefüggésben, hogy nem lettem magándetektív: kislányként, minthogy nem volt bűntény névre méltó helyzet, melyet megoldhattam volna (minden rimánkodásom ellenére senki sem akart a kedvemért gyilkosságot elkövetni), első számú gyanúsítottá neveztem ki magam, és magam után nyomoztam, a szobám ajtaján saját ujjlenyomataimat tártam fel gyurmával és hintőporral, mely technika, jegyzem meg az amatőrök kedvéért, nem igazán versenyképes (nem is számolva azzal, hogy követni azt a személyt, aki éppen vagy, nem éppen a legjobb módszer a pszichikai egyensúly megőrzésére), jelenleg még mindig várom, hogy Sherlock Holmes, aki mégiscsak a legszexibb férfi, akit valaha ismertem, válaszoljon házassági ajánlatomra mielőtt még másutt elkötelezném magam, és minden évben ötszáz oldalas értekezést szentelek a nyár bűnügyi sorozatának, amit természetesen jegyzetfüzettel a térdemen követek, hogy a tévé előtt készenléti állapotban jegyezhessem fel az összes gyanújelet. Egy olyan lánynak, mint én ugyanis, a bűnügyi fikció, a jó bűnügyi fikció, a klasszikus kivitelezésű modellről beszélek itt gyilkossággal nyomozóval gyanújellel gyanúsítottakkal indítékkal gyilkossal, mely a bölcsek szerint1 Edgar Allan Poe A Morgue utcai kettős gyilkosság (1841) című novellájával látja meg a napvilágot, semmi közöm – bocsássanak meg érte – a lihegő thrillerhez, melyben a borzalmas pszichopata által üldözött szép fiatal nő életéért aggódunk, vagy lepukkant kocsmákban bolyongó közönséges alkoholisták kalandjaihoz, engem a következménytől az okhoz vezető út érdekel, és nem fordítva, szóval a jó bűnügyi regény számomra tehát az abszolút gyönyör: íme ezüsttálcán felszolgálva a gyanakvás és bizalmatlanság világa,2 melyben mindenben, abszolút mindenben, minden részletben, minden elemben megvan a jelentéshordozás lehetősége, egy világ, melyben a részletek iránti megszállott érdeklődés természetes szellemi beállítódás, melyben a paranoid delírium nem patológia, hanem racionális, megalapozott, sőt felettébb hasznos olvasási rács. Egy világ, melyben egy szépségjel elhelyezkedése, egy whiskysüveg márkajelzése, egy mellény bélésének színe, minden él, minden számít, minden fontos, amíg össze nem kapcsolódnak a szekvenciák, ki nem alakul maga a történet. Egy világ, melyben nincs véletlen, hiszen a véletlen maga sincs ott véletlenül, funkciója az, hogy megtévesszen, téves nyomon indítson el. És mindez egy másik emberi elme által megalkotva, kicentizve, kidolgozva csak értem, egyedül csak értem, olvasóért.3 Erről az jut eszembe, és azt hiszem kimondottan erről van szó, amit Perec mond a La vie mode d’emploi (Az élet – használati utasítás) bevezetőjében, amikor a kézműves igényességgelelőállított kirakós-játékról beszél nyomravezető jelekkel, akadályokkal, zsákutcákkal, teljes mentális labirintussal, melyet egy harmadik személy épít fel annak, aki majd beleveti magát.

 

Megőrzöm mindezt.

De nem csak ennyiről van szó.

 

Végső soron a bűnügyi regény – és nem én vagyok az első, aki rájön erre, sőt, már jó ideje tömegek4 tudnak róla, mégis senkinek sem jutott eszébe figyelmeztetni engem, ami bizonyos értelemben jó is, a saját kútfőből levezetett szellemi vizsgálat nagyobb mentális kielégülést idéz elő a szubjektumban, mint a mások által kidolgozott elméletek betanulása –, a bűnügyi regény tehát par excellence valósítja meg azt a narratív formát, mely ellenlábasa az olyan jellegű lineáris narrációnak, mint volt egyszer egy Félix Grandet nevű kádár, akinek kedvenc időtöltése aranyainak számlálása volt, és Eugénie nevű lányát nagy boldogtalanság emésztette. Na jó, túlzok, sok hagyományos regényben van időbeli visszatérés, de mondjuk úgy – minthogy sokkal egyszerűbb viszonyítási pontnak számító és később elvethető végletekben gondolkodni, hogy jobban tudjuk, merre tartunk –, hogy a bűnügyi rejtélyt tartalmazó regény a másik véglethez tartozik: minden a múlt köré szerveződik, melyet átkutatunk és a visszájára fordítunk, egy múlt köré, amely egyszerre rajzolódik ki a könyvben és az olvasó elméjében részletek, elágazások, törlések és javítások által, mindez összegyűjtött gyanújelek, kihallgatások és kidolgozott hipotézisek segítségével. Egyszóval a gyilkosság történetét gyökereitől elkövetéséig rendezetlenül mesélik el. És mindez már önmagában jóval érdekesebb műfajjá teszi a bűnügyi regényt, mint amilyennek látszik, ma ugyanis a nem lineáris kronológiát, ha nem is innovatívnak, de határozottan modernnek tartjuk. És ez még nem minden, nemcsak az időbeli szál torzításáról van itt szó, és figyelem, most következik rendkívüli felismerésem: a bűnügyi regény per definitionem két temporalitást hordoz, a vizsgálatét (a holttest felbukkanásától a bűnös letartóztatásáig) és a gyilkosságét (az indíték gyökereitől az elkövetésig). Mindig duális szerkezet, mindig két szint: egy történet és egy metatörténet, hiszen a vizsgálat nem egyszerűen rekonstrukció, hanem a tárgyát képező események kommentárja is. Nem tudom, felfogják-e az elmémben bekövetkezett fordulat jelentőségét, bocsánat, ha az óvoda harmadik évétől már mindannyiuknak tudomásuk volt erről: a külső tekintet, a távolság, a rekonstrukció. Íme, minden kétséget kizáróan a mise en abîmeegy gépezete. Nemcsak a bonyodalomban vagyunk benne, hanem a bonyodalom bonyodalmában, az olvasó a gyilkosság okai, indítékai, modalitásai és következményei és az egymás után elképzelt különböző megoldások által asszisztál ahhoz, ahogyan egy cselekedetet a posteriori rendszereznek és racionalizálnak. Más szóval: a krimi azt viszi színre, ahogyan az időben szétszórt és elszórt elemek összeillesztésével logikusnak tűnő eseménysort tudunk megalkotni, s ezáltal láthatóvá teszi, hogyan épül fel a koherencia, mely csak egy koherencia a lehetségesek közül. Ugyanakkor a 19. századi bűnügyi regény a hagyományos regényhez képest egy szinttel többet tartalmaz: nem elmond egy történetet, hanem bemutatja, hogyan mesélünk el egy történetet.5 És talán éppen emiatt – vigyázat, csak hipotézis! – bélyegzi meg a műfajt már ebben a korban populáris regényként a krimi által leleplezett és felforgatott mechanizmusú polgári regényt olvasó polgári közönség. Ugyanakkor Queneau, Pirandello, Butor és mindazok, akik szövegeikben a fikció működését igyekszenek reprezentálni, nincsenek messze, és közben a bűnügyi regény másodlagos műfajból hirtelen a Nouveau Roman képviselői dicsőséges ősének rangjára emelkedik. Másrészt, ha kiforgatjuk mondandómat – macskaugrás, hármas csavar –, kijelenthető, hogy minden diszkontinuus idejű történet, mely az események hivatalos rendjét mise en abîme-ban forgatja ki, bűnügyi regény. Úgy tűnik, az irodalomtörténet nem az, aminek hittük, vagy legalábbis aminek én hittem, minthogy teljesen lehetséges, hogy ezt már valahol kijelentették, csak engem nem értesítettek róla: közelről nézve a dolgot, a bűnügyi regény születése pillanatában az avantgárd irodalomhoz tartozik. Úgy tűnik továbbá, hogy ha valami avantgárd, ki kell jelentenie hangosan és erőteljesen, jeleznie kell és világosan megkülönböztethetőnek kell lennie névadás és új fogalmak invenciója által, másként az emberek nem fogják észrevenni. Mert hogyha a klasszikus narrációval való szakítást a bűnügyi regények írói kijelentették volna, ami, amennyire én tudom, bár mint tudják, nem tudok mindent, közelről sem valósult meg, sokkal egyszerűbben észrevettük volna az újítást, mely látszólag – a stílus szempontjából – relatíve hagyományos öltözetet viselő írások mögé rejtőzött. Úgy tűnik végül, nemcsak azért ragaszkodom a bűnügyi regényhez, mert örök kíváncsi vagyok, aki szereti felfedezni a barlang mélyén rejlő titkokat, hanem amiatt is, mert az engem személyesen foglalkoztató narratív formák problémáját veti fel. Íme tehát, mit értettem meg a minap körömreszelés közben, s mondtam én, hogy döbbenetes felfedezés volt.

 

Keszeg Anna fordítása

Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal