HU  |   RO  

Korunk 2009 Szeptember

Európaiság és keresztény önismeret


Degenfeld Sándor

 


A keresztény Nyugat a középkorban olyan vallási és kulturális egységet alkotott, amely Európa nagy részét átfogta. A konfliktusok legtöbbször hatalompolitikai, személyes vagy dinasztikus jellegűek voltak, és ezeket közös jogi és hitbéli elképzelések alapján kísérelték megoldani. Hogy a keresztények – a pápáig és a császárig, azaz a kereszténység egyházi, illetve világi vezetőjéig menően – sokszor csalódást okoztak, és a tízparancsolat, valamint a felebaráti szeretet parancsa ellen vétettek, olyan tény, amely nem cáfol meg alapvető hittételeket, csupán az ember mindenkori gyarlóságát igazolja, melyre a kereszténység kezdettől fogva tekintettel volt, és a nevén nevezett. A megbánással, gyónással, vezekléssel, magjavulási ígérettel és bűnbocsánattal azonban olyan létlehetőséget teremtett, mely által az ember saját gyarlóságával a harcot felvehette. Sőt a keresztények közötti viszálykodásoknak és a keresztények által a kolonializmus logikája szerint viselt háborúknak valójában igen kis mértékben volt vallási alapja: inkább a hatalmasok éltek vissza ezekkel a vallásos tartalmakkal, instrumentalizálva azokat stratégiai vagy gazdasági célból. Más esetekben pedig éppen a keresztény hittérítők és helytartók voltak azok, akik kegyetlen pogány szokásokat megszüntettek, és a bennszülöttekkel való méltányosabb bánásmódért harcoltak. Ilyen értelemben írhatta Heinrich Coudenhove-Kalergi gróf – akit a kortársai felvilágosultnak és liberálisnak minősítettek –, a Páneurópa Uniót alapító Richard apja 1901-ben, hogy „a katolikus egyházon kívül olyan sok cselekménye a felebaráti szeretetnek és könyörületnek sehol sem volt tapasztalható, mint azon belül. Amit katolikus papok, szerzetesek, apácák a felebaráti szeretet nevében cselekedtek évszázadok óta megszakítás nélkül az egész világon, egyedülálló.”

A 19. század folyamán néhány évtizedre létrejött egy olyan világ, amelyet majdhogynem teljes egészében Európa uralt, ami jóllehet sok áldásos eredményt hozott, ahhoz az áldatlan állapothoz is vezetett, hogy más kultúrák és vallások másod- vagy harmadrendűségre lefokozottnak tapasztalhatták magukat. Okkal vagy sem, de a sértettség érzése és a neheztelés szelleme különösen mélyen hatolt be a muszlim vallási közösség lelkületébe. Az Európán kívüli világvallások – összefüggésben a második világháborúval is – a kolonializmus elleni mozgalmakban jelentős szerepet kezdtek játszani. Ebben az újabb szerepkörben politizálódtak, és olyan ideológiai elemekkel keveredtek, amelyeknek gyökerei részben ismét Európában voltak, mint amilyen a nacionalizmus vagy a kommunizmus. Ugyanakkor az egyetemes emberi jogok fogalma a világháború után szintén a kereszténység eszmei alkotása gyanánt született és terjedt ki minden földrészre. Az általa feltételezett elvek egy jól működő világrendhez nélkülözhetetlenek, ha sokszor éppen az őket hirdető nagy és gazdag hatalmak diszkreditálják is. Ám egyenesen végzetes, hogy ezek a hatalmak az emberi jogokat valamiféle evidenciának kezdték tekinteni, figyelmen kívül hagyva szellemi, vallási és interkulturális talapzatukat, olyan „helyi ízléshez igazított” kategóriáknak helyet hagyva, mint az „ázsiai emberi jogok” vagy a szintén hatalmi érdekeket szolgáló „szocialista emberi jogok” a Szovjetunióban. A vasfüggöny lebontása után a kor felületes és naiv szemlélője a demokratikus világrend végleges kialakulásában hihetett – ami technikailag és gazdaságilag megvalósulni látszott, kulturálisan és mentálisan ellenben semmiképpen sem. A vezető körök mind az Egyesült Államokban, mind Európában azt hitték, elegendő lesz, ha majd az összes háztartást az internethez kapcsolják, és a világpiacot átengedik a saját dinamikájának. A kultúrák és a vallások sokféleségével és főként a sokféleség veszteseivel ebben a hirtelen összezsugorodott világban senki sem törődött. 2001. szeptember 11-e okozta a nagy ijedséget, azután a félelem állandósult. Túl egyszerűek és helytelenek azonban a válaszok, melyeket erre a világméretű kihívásra megfogalmazni igyekeztek. Sem az ifj. Bush által meghirdetett „terrorizmus elleni háború”, sem a „kultúrháborúkról” terjedő szóbeszéd nem képes megbirkózni ezzel a sokrétű jelenséggel, miközben mások olyan imaginárius nyugati értékekről álmodoznak, amelyeken csupán liberális vagy neokonzervatív ideológiai elemeket értenek.

Ebben a helyzetben annak, aki valóban békére és szabadságra vágyik, más indokai kell hogy legyenek, mint a nyugalomra, biztonságra és jólétre irányuló egyéni vágy. Akinek ez az egyetlen cselekvési maximája, céljait követve elmehet egészen a többiek megsemmisítéséig. Ilyen vezéreszme lehet azonban Isten keresése, amely megértéshez vezet, ahogyan fordítva is, a népek és kultúrák valódi megértése Isten megismeréséhez. A katolikus egyház katekizmusa ebben a szellemben fogalmaz: „Amikor az Egyház védelmezi az emberi értelem fogékonyságát Isten megismerésére, kifejezi bizalmát, hogy lehetősége van Istenről beszélni minden emberhez és minden emberrel. E meggyőződéséből fakad párbeszéde más vallásokkal, a filozófiával és a tudománnyal, sőt a még nem hívőkkel és ateistákkal is.” (KEK 39.) II. János Pál példátlan erejével és kisugárzásával, kimagasló bátorságával ennek a párbeszédnek szentelte életét. Hidakat vert, melyeket az emberiségnek a következő évtizedekben megerősítenie és félelem nélkül használnia kell. XVI. Benedek pedig erre az örökségre támaszkodva első enciklikáját – Szent János első levelének szavaival – így kezdi: „Deus caritas est” – „az Isten szeretet” (1Jn 4,16). A Szentatyát ugyanis nemcsak az Istent mellőző tudomány és az értelem romboló ereje aggasztja, hanem az is, hogy Európa a keresztény Isten kiszorításával békeképességét is elveszítheti. A „civilizációk összecsapását” (S. Huntington) azonban továbbra is csak olyan személyiségek tudják megakadályozni, akik megértik más népek történelmét, kultúráját és vallását. De hogyan lehetne olyasvalaki erre alkalmas, akinek viszonya saját történelméhez, saját kultúrájához és saját vallásához zavaros? Mások ismeretének alapja az – esetünkben keresztény és európai – önismeret.

 

 

Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal