HU  |   RO  

Korunk 2009 Szeptember

Erdélyi művészkönyv


Csapody Miklós

 


Kántor Lajos újabb képmutogatásáról

 

Először is azért az újabbról, mert friss „képes szöveggyűjteménye”, a Hazatérő képek1 egyenes folytatása régebbi művészeti körképeinek, az Utazás a gyökerek körül az Adriától a Balti-tengerig (1972) és a Gyökerek, álmok, tengerek (2002) című összefoglaló kortársművészeti kitekintéseknek,2 panoráma gyanánt a közöttük és az azóta eltelt közel negyven évről: a művekről.

Kántornak e korábbi munkáit ma már az érzékeny, újhoz és a hagyományhoz egyaránt mélyen vonzódó befogadó néző, szerkesztő (és gyűjtő) személyes ízléstörténetének dokumentumaiként olvassuk. Az akkori „világáramlatokról”, alkotókról és híres művekről elsőként ezek adtak hírt Erdélyben; mostani válogatása visszatérés a Korunkhoz és Erdély képzőművészeihez, a maradókhoz és a távozottakhoz, ritkábban néhány magyarországi (Barcsay, Bartha, Tettamanti) és vajdasági kortárs alkotó (Maurits) művészetéhez.

Másodszor azért az újabb (és a régi) képekről, mert miközben annak idején a Kép, világképben (1977)az ó-Korunk (1926–40) művészeti törekvéseit: elméleti irodalmát, műkritikáját és műpártolását tárta föl,3 az új Korunk (1957–) számait már leginkább ő „képesítette” be (éppen ötven éve, 1959-ben került a folyóirathoz) az egykori szerkesztőség kopár falaival együtt 1973-tól, előbb a Főtéren, azután a Monostori úton, amíg tehette.4

És végül harmadszor azért beszélünk a szemle új voltáról, mert az elmúlt több mint harminc évben is mindig ügyelt rá, hogy képzőművészeti (színházi) tárgyú könyvei mellett irodalomtörténeti szakmunkáit is a legjobb erdélyi grafikusok – Cseh Gusztáv, Deák Ferenc, Kusztos Endre, Paulovics László és mások – munkáival illusztrálja, mégpedig bőséggel, akik könyvei nagy részét is maguk tervezték.

A „képmutogatásnak” külön története van. A Korunknak máig nevezetes képzőművészeti száma 1974 februárjában látott napvilágot. Az erdélyi magyar festészetnek, grafikának, szobrászatnak (fotónak, montázsnak, formatervezésnek) ez a vaskos, kézikönyvszerű tematikus lapszáma közel kétszáz oldalon jelent meg. A hetven műmelléklettel „dúsított” összeállításban a Barabás Miklós Céh történetéről Murádin Jenő közölt tanulmányt, Ziffer Sándorról Borghida István gyűjtött anekdotákat, a két Szervátiuszról Juhász Ferenc írt verset, Incze János festészetét László Gyula méltatta, Mohi Sándor, Nagy Albert, Gy. Szabó Béla pedig emlékezéseiket, az akkor még ifjú kortársak műhelytanulmányaikat közölték.

Ezt a testes Korunk-számot már harmincöt éve őrzöm (nem a Korunk évfolyamaiba kötve, egyet ott is, hanem erdélyi magyar művészeti köteteim között), akkor kaptam dedikálva Fülöp Antal Andortól emlékbe, aki a Magnóliás arcképet külön is aláírta benne.

Amikor a Király utcában, a kis belső udvar jobb sarkának két földszinti szobájában néha többen összegyűltünk nála, nem sokat kellett kérlelni Andorka bácsit, hogy egyenként elővegye féltve őrzött, kedves képeit. A kora délután fényében átszellemült magyarázatait hallgatva, emlékek és elragadtatások hangulatában néztük a káprázatos, sugárzó vásznakat. Andorka kolozsvári és pesti barátainak, köztük Wagner Péternek (Szolnay Sándorról és mecénásáról, a műgyűjtő Wagner Arthurról Balázs Péter emlékezett meg a Korunknak ebben a számában), nekem és másoknak Margitka kávéja mellett ez jelentette a mindig emlékezetes eseményt, a rég várt „képmutogatást.”

Ilyenkor az ünnep magától előállt, és Kolozsvár régi piacterén, a kék toszkán égbolt alatt, árnyéktalan tornyok, ódon házak, Andorka napraforgói, birsei és tubarózsái között a csendéletekben, a szobabelsők színpompás fajanszedényei, lágy nőalakjai mellett mi voltunk a boldog, bámuló köznép.

 

Nem véletlen, hogy a Korunk e híres számának bevezetője (Képzőművészet a fórumon) Kántor Lajostól származik, aki Benkő Samut idézte, mint a mostani Hazatérő képekben is sokszor: „Néhány évvel ezelőtt, az »irodalomközpontúság« kissé félrecsúszott, de égető gondokat rejtő vitájában hangzott el a következő vélemény: »Bűn lenne elhallgatni vagy éppen letagadni, hogy a romániai magyar irodalomban vannak valóban értékes alkotások, ámde ezeket összehasonlítva például a festészet vagy a szobrászat eredményeivel nem egészen biztos, hogy a pálmát íróinknak kell juttatnunk. Egyes festményeken vagy szobrokon túlmenően jó néhány művészi életművet is érzünk annyira súlyosnak, mint legkiemelkedőbb íróinkét. Ami pedig a történelmi-társadalmi szituáció kifejezését, a kor emberét megszólaltató energiákat illeti, igencsak versenyben érzem a képzőművészetet az irodalommal.« (Benkő Samu: Merre keressük művelődésünk súlypontját? Korunk, 1970. 1.) Az irodalmárok idegesen kapták fel a fejüket, voltak, akik személyes sértésnek vették »az irodalmat ért sérelmet«, Benkő Samu éles és kétségtelenül meglepő kijelentése mégsem vezetett pozitív eredményhez: senki sem akadt – sem személy, sem intézmény –, aki most már a képzőművészet s a romániai magyar művelődés oldaláról vitte volna tovább a kérdést, megkísérelve Benkő állításának igazolását – vagy szakszerű cáfolását.”

Irodalomtörténész létére Kántor sem cáfolt, de nem is igazolt, mert nem a szépirodalom (vagy a képzőművészet) elsőségét akarta bizonyítani (tagadni), hanem „csak” a minőséget tudatosítani. Körbetekintésre ösztönözni abban a káprázatos, gazdag univerzumban, amit az erdélyi magyar kultúra ósága, élő hagyománya és a jelen művészete kínált. Később sem kutatott adatok után elméletek, vonulatok, művek (vagy művészek) igazolására, hanem csak figyelt (így is szerkesztett), és különös érzékenységgel mutatta mindig az újat, amit észrevett, és ami nem attól volt értékes, hogy jeles ítészek tekintélye ütött rá pecsétet valahol Európában, vagy a honi politika nevezte ki „nagy művé”.

„A képzőművészetet az irodalommal ilyenformán nem szembeállítani kell, hanem inkább társítani – a legszélesebb művészetfogyasztó közönség érdekében – írta a nyolcvanas években. – Persze a szobor, a festmény, a fametszet, a rézkarc – ha közvetlenül szembesülhetünk vele – általában nem szorul az íróember munkájára, a maga eredeti módján hat, minthogy eredeti módon fejezi ki a világot. De ez csak újabb ok a kapcsolatkeresésre: ugyanarról a korról vallathatjuk a festő Nagy Istvánt, Szolnayt, Szervátiuszt, Ziffert, Leon Alexet, mint Tamási Áront, Dsidát, a prózaíró Nagy Istvánt, Salamon Ernőt vagy Karácsony Benőt – a sokféle művészi közlésből alakulhat csak ki a korszak többé-kevésbé reális képe. E kapcsolatteremtésnek egyébként jelentős hagyománya van a két háború közötti időszakban, gondoljunk például Kós Károlyra, a szervezőre, az alkotóra vagy a Korunk avantgárd vonalára, amelyben többek közt Kassáknak jutott számottevő szerep. De napjainkban nem ilyen hidat épített a kolozsvári irodalmi és képzőművészeti élet között egy időben László Gyula s a nemrég még köztünk lévő Földes László?”5

Az erdélyi magyar szellemi élet, irodalom, képzőművészet, tudomány és művelődés elmúlt századbeli hetvenes évei még dinamikus, termékeny és reményteli idők voltak, bár korántsem gondtalanok. A diktatúra félmosolyának csalóka verőfényében látszottak még a magyar értelmiségi utánpótlás természetes körvonalai, a hagyományosan értékelvű magyar kulturális intézményrendszer nem csonkult, hanem bővült, a pezsgő irodalmi életben pedig fogalomtisztázó, morálfilozófiai – utóbb bebizonyosodott: a kisebbség kulturális önszemléletét radikálisan újraalapozó – elméleti viták zajlottak.  

E diskurzus során lépett ki az elmélet a szakfilozófiából s lett megtermékenyítője a szépirodalomnak, a képzőművészetek útkeresésének, miközben az irodalmi hagyomány és a történetiség nemzedéki újrafelfedezése is végbement. Mindez éthosz és elmélet sajátos összefonódásából eredt, és nyelvfilozófia, praxis, egyén, társadalom és szabadság összefüggéseinek létérdekű, pátosztalan kritikai újraértelmezéséhez vezetett.

A ’68 után egy szűk évtizedre megelevenedő légkörben (Domokos Géza Kriterionja 1970-ben jöhetett létre) a hagyomány folytonosságának felfedező és újrateremtő fórumává a Korunk vált, minden szigorodó tiltás ellenére. A Korunk a hatalom cenzúrája (és a politikai rendőrség megfigyelése) mellett, Gáll Ernő napi küzdelmeinek köszönhetően a szellemi megújulás erjesztőjévé lett, miközben a folyóirat „nagyon ment”, minden egyes száma eseményt jelentett nemcsak Erdély-szerte a magyar értelmiségi világban, hanem Magyarországon is.

A szerkesztőség a hetvenes évek elején látott hozzá az önálló „intézményszervezésnek” is (Korunk Galéria, tudományos Korunk-délelőttök, viták, kiadványok), és mert egyre inkább fölkarolta a kortárs művészeteket, a lap egyes számai is mind jobban „képesedni” kezdtek. Kántor ekkortájt bizony még akaszttatott is (képet), máskor saját kezűleg vert szöget, csomózott képdrótot, szállított üveget és képkereteket (tanúsíthatom), válogatott szobrot és érmet, fotókat, rendezkedett (és szervezkedett is).

Amikor a Korunk Galéria megindult, ő volt lefullaszthatatlan, gödrökön áthajtó, akadályokat kerülő, állandóan dolgozó motorja. „Meleg baráti kapcsolata az erdélyi képzőművészet nagyjaival, Nagy Alberttel, Mohy Sándorral, Fülöp Antal Andorral, Miklóssy Gáborral arra ösztönözte aktív természetét, hogy a mesterek halála után emlékházakat, képtárakat rendezzenek be a nagy alkotóknak – írta Jakobovits Miklós. – Tette mindezt önzetlen lelkesedésből, a művészet és az ember szeretetéből, de olyanformán, hogy élénken figyelt a kiszűrt, valódi értékekre. Csaknem az egész erdélyi képzőművészetet átfogta az a kiállítássorozat, amelyet az évek folyamán a Korunk Galériában szervezett, olyan időkben, amikor csoportosulásokon a magyar szó ritka volt.”6

 

A tárlatok megnyitói még a Ceauşescu-éra legsötétebb esztendeiben is meghitt, igazi szellemi és társadalmi események voltak, a kolozsvári magyar művészeti és tudományos élet legjava látogatta őket. Kántor megnyitója után a zene és az irodalom következett, aztán kürtőskalács és mézes pálinka, pogácsa, pohár bor, találkozások és beszélgetések.

A Galéria alig néhány év alatt „kétségkívül népszerűvé vált mind a képzőművészek, mind az írók, előadóművészek, zenészek körében, s a kolozsvári közönség, illetve a kincses városba ellátogatók között is szép számmal akadnak hívei, lelkes támogatói – írta Kántor 1982-ben. – A térbeli (kiállításfelületi) adottságok miatt a Korunk Galéria kiállításainak kamarajellege megmaradt ugyan, a szerkesztőségi belterjességet, a képírók és írástudók szűk körét azonban sikerült áttörni, és nem ritka ma már az olyan tárlatmegnyitó, amelyen kétszáz vagy háromszáz néző, hallgató van jelen […]

Különösen az utóbbi években fontos tétellé vált a Korunk hétvégi – két- vagy háromhetenként sorra kerülő – nyilvános rendezvényein a költők, színészek, kamarazenekarok és szólisták fellépése. A hétköznapokon, szerkesztőségi órákban látogatható képkiállítások mellett tehát a szombati verniszázsok ünnepi alkalmat jelentenek: a közvetlen találkozás lehetőségét erdélyi írástudókkal, előadóművészekkel, illetve művészetükkel.”7

Az apró fekete-fehér kiállítási katalógusok lapjait rakosgatva is csak utólag látom, hogy vagy harminc tárlat megnyitásán magam is ott voltam. A legelső alkalomra 1973 márciusában került sor, ezt a betiltásig 248 követte. Utóbb maga Kántor írta a Galériáról: „a kezdetektől számított első évtizedben és még inkább a nyolcvanas évek közepe felé, az 1986-os betiltásig a Korunk szerkesztőségi kiállításai többet jelentettek önmaguknál: a féktelenné váló diktatúra tiltásait ideig-óráig kikerülhettük, otthont teremthettünk az erdélyi magyar művészetnek – a képzőművészek mellett mindenekelőtt a zenészeknek, a versmondóknak, de maguknak a költőknek is, akiket itt nem cenzúráztak meg. Ember méretű, kisközösségi találkozóhellyé lett a Korunk Galéria – ezért tiltotta be a hatóság, miután a korábbi elsorvasztási kísérletek nem vezettek eredményre.”8

1977 decemberében Ilia Mihály ezt üzente Kántornak: „Éppen írtam az előbb Gáll Ernőnek, és szóba hoztam ezt is: egészen komplett folyóirattá váltatok, lap, kiadás (könyv!) és galéria. Ideális együttes, irigykedve nézem, és örömmel. Tudom persze, hogy micsoda munka van benne, jól tudom.”9

Később a „hivatalos ellenőrzés” több szakaszban zajlott: „az egyszer már jóváhagyott képek és szövegek ismét »megbírálás« alá kerültek, újabb eltanácsolások következtek […] tanulságos, hogy mi került eleve a kitanácsoltak borítékjába. Mindenekelőtt a személyi kultusz elleni küzdelem jelszavával (a Ceauşescu-diktatúra teljében) kivétették a túl gyakran előforduló személyek fényképeit. Úgy ítélték meg a pártelvtársak, hogy Kós Károlyról meg Balogh Edgárról is fölös számban készültek felvételek. (Ez még Kós véglegesnek szánt letiltása előtt történt.) Nyilván nem tetszettek a falu- és városrombolást egyidejűleg megjelenítő fotók a kolozsvári Hóstátról. A »rendbontó« reprodukciók szintén eltanácsoltattak: Bethlen Gábor ábrázolása csakúgy, mint a kolozsvári református Kollégium könyvtárának címeres ex librise. És persze maga a templom, még ha Buday György székely népballada-illusztrációjaként jelent is meg. A szocializmus napfényes jelene-jövője alapján természetesen nem kellettek a »morbid« kompozíciók sem.”10

 

Kántor mindig azért lelkesedett és azt propagálta, ami tetszett neki, ezért hogy képzőművészeti kitekintései, apró vázlatai vallomásos dokumentumok. És mivel nagyon sok minden tetszik neki ma is, a Hazatérő képek panorámáját is fölfedező és leíró, mindig személyes hangvételű vázlatok, „rendszerbe állított vallomások” alkotják.

Az erdélyi magyar művészet planétájának teljes áttekintése „művészettörténészt, hivatásos művészetkritikust vagy költőt is megpróbáló – mondja beköszöntőjében. – Én, amolyan köztes szerepben, a Korunk Galéria (volt) mindeneseként, műterem-látogatóként, tárlatok alkalmi szónokaként, írásgyakorlóként nem tehetek mást, mint hogy négy és fél évtizedet visszalapozva a Korunk-archívumban meg saját szerkesztői irattartóimban, kitartóan keresgélve fiókjaimban, megpróbálom egykori élményeimet felidézni.”11

Harmincöt évvel a Korunk emlékezetes képzőművészeti összeállítása után ezt a kis könyvet lapozva kísértő a gondolata annak, hogy Kántor új művét olyan (könyvként fizikailag kézbe vehető, mégis virtuális) egyedi-alkalmi Korunk-különszámként olvassuk, amit egymaga írt és szerkesztett egybe.

Ennek az ál-Korunk-számnak sajátos, ötös rovatrendjében (Korunk-archívum–Levelestár, Jelenségek – A közeg, Téka, A táj szerelme, Műtermek, tárlatok) 87 írása található, 67 szövegközi kép és dokumentum, 22 színes tábla látható. Kezdődik (az igazi régi-új) Korunk Kassák Lajos, Deák Ferenc, Baász Imre és Könczey Elemér rajzolta fedőlapjaival, folytatódik a lap „képesedésének” állomásaival, Kántor galériás emlékeivel, Cseh Gusztávval, Tóth Lászlóval, Kassákkal és Kass Jánossal.

Nagyobb lélegzetű művészpálya-összefoglalói más önálló köteteiben már megjelentek, katalógusszövegeit pedig jobbára a Közösség és művészet című monográfiában közölte. Saját gyűjteményéből származó képet, szobrot, grafikát, fotót és érmet mutatott be már máskor is, könyveiben (meg a Korunkban is), a Hazatérő képekben látható alkotások azonban szinte mind a saját kincsei, mert a műteremből, a kiállításokról hozzá tértek haza a Mikes utcába.

Minienciklopédiája (a „kismonográfia” olyan, mint a miniexkavátor, mondta a maga Arany János-könyvecskéjéről Szilágyi Domokos…) előzetesen szellem és anyag, kép és világkép, művész(et) és közeg kvázi elméleti, bevezető vizsgálataival szolgál. Néhány egykori Korunk-munkatárs (Barcsay, Bartha, Buday, Cseh Gusztáv, Gy. Szabó, Incze Ferenc, Kós, Mohy, Szilágyi Zoltán) művészlevelét is közli mutatóba, sőt a kisgrafika (ex libris) mellett az alkalmazott grafika és fotóművészet (díszlet és fények) színpadi szerepéről sem feledkezik meg.

Az erdélyi festészet hagyományos, régi nagy „kultúrtájai” (művésztelepei) és a felnevelő művész-iskolavárosok (Nagybánya, Dés, Nagyvárad, Marosvásárhely, Csíkszereda, Székelyudvarhely) mellett térképére rárajzolja a Homoród mentét és Erdővidéket, Kalotaszeg hagyománya mellé odaállítva Gyergyószárhegy művésztáborát, Cseh Gusztáv alsócsernátoni világát az életmű híres lapjaival együtt.

Hevületektől mentes véleménye után (nemcsak vázlatainak terjedelméből, mondandóinak súlyából, közvetve) már az elején kiderül, hogy számára Barcsay Jenő műve a kályha, ő az, akinek munkásságához mindent hozzámér, de nem mérőszalaggal, felületes párhuzamokkal, hanem érzékkel, sugallattal.

Az erdélyi magyar grafika legrangosabb alkotói közé Cseh Gusztávot, Deák Ferencet, Gy. Szabó Bélát sorolja, a legjelentékenyebb festői életművek között a Fülöp Antal Andorét, Györkös Mányi Albertét, Miklóssy Gáborét, Mohy Sándorét és Nagy Albertét tartja számon (könnyű Kántornak: Nagy Albert talán legszebbik, eső áztatta fehér kakasa az övé).

Megállapításai nem a ravaszkodó műítész kegyes okoskodásai (nem a kétségtelen rutin diktálja őket), de nem is nyers, mi több, nem is mindig határozott ítéletek. Inkább olyan, vonzalmak vezette választásokból fakadnak, amelyekből úgy lesz értékítélet (és személyes, nem mereven hierarchikus rangsor), hogy a vállalt, fejlődött és kifejlesztett ízlés, a kiművelt befogadó benyomásainak alkalmi rögzítése képes meghaladni a kanonizálódott véleményt és a védjegycímkék kötelezővé lett elfogadását. Kántor értékítéletei ezért jobbára megbízhatóak (az ízlésvita hitvita), olykor csak a fölfedezés hirtelen öröme, az első benyomás esetlegessége, máskor az elvitathatatlan nemes elfogultságok fedik el vagy mossák össze az értékkülönbségeket. 

Könyvének mintegy fele terjedelmében válogatást közöl azokból a vázlatszerű kisportréiból, rövid szövegeiből, amelyek az indokoltan nagyobb hangsúllyal szerepeltetett, már említett művészek mellett Adorjáni Endre, Baász Imre, Bakó-Hetei Rozália, Balázs Imre, Balázs Péter, Bardócz Lajos, Benczédi Ilona, Bencsik János, Bocskay Vince, Damokos Csaba, Erdős I. Pál, Gergely István, Heim András, Hervay Katalin, Híres János, Incze Ferenc, Incze János Dés, Jakobovits Márta és Miklós, Józsa János, Kabán József, Kántor Antal, Kiss Elek, Kopacz Mária, Koszti István, Könczey Elemér, Kusztos Endre, Löwith Egon, Madarassy György, Maurits Ferenc, Nagy Enikő, Páll Lajos, Pallos Jutta, Paulovics László, Simon Sándor, Szécsi András, Szilágyi Zoltán, Tettamanti Béla, Tőrös Gábor, Vinczeffy László, Mircea Vremir és Zoltán Katy munkásságát méltatják, néha éppen csak a kontúrokat láttatva.

Ezek Kántor hazatérő képei-szobrai, ezúttal nem az otthon falain, hanem a könyvben, az ismét csak körbenéző betakarítás egyik műtárgyszállító mini-kamionjának (lásd kismonográfia, ami mégse Matchbox) válogatott rakományában.

Szilágyi Domokos 1963-ban ezt írta Méliusz Józsefnek: „S hogy mily szél szórta szét hamvunk-porunk, / megírja húsz év múlva a Korunk. / Csókollak: Domi.” Hogy milyen volt az erdélyi magyar művészet a hetvenes (húszas, harmincas, negyvenes) évektől máig, és hogy felpártolásában mit végzett a Korunk, megírta és képben megmutatja nekünk Kántor Lajos. Elmúlt az idő felettünk, szét is szóródtunk, mégis kor, sőt kép-társak maradtunk.

 

JEGYZETEK

1. Barcsaytól Vinczeffyig. Komp-Press Kiadó–Korunk, Kolozsvár, 2009.

2. Utazás a gyökerek körül. Az Adriától a Balti-tengerig. Útirajz a modern művészetekről. Dacia Könyvkiadó, Kvár, 1972 és Gyökerek, álmok, tengerek. Útirajzok a modern művészetekről. Ister, Bp. 2002.

3. A régi Korunk az új művészetért. Kriterion Könyvkiadó, Buk. 1977

4. Lássd Korunk Galéria 50. Szerk. Kántor Lajos és Ritoók János. Kolozsvár-Napoca, 1976; Szülőföld. Korunk Galéria. Szerk. Kántor Lajos. Uo. 1978; Találkozások. Korunk Galéria. Szerk. Kántor Lajos. Korunk Baráti Társaság–Komp-Press Kiadó. Kvár, 1997. Újabban és legteljesebben: Közösség és művészet. A Korunk Galéria története 1973–1986. Szerk. Kántor Lajos és Székely Sebestyén György. Korunk–Komp-Press Kiadó. Uo. 2008.

5. Hazatérő képek 23.

6. Kántor Lajos írói és emberi arcéle. In: Kiemelés tőlem. Emlékkönyv Kántor Lajos hetvenedik születésnapjára. Komp-Press–Korunk. Kolozsvár, 2007. 61.

7. Hazatérő képek 19–20.

8. Találkozások 1.

9. Ilia Mihály levele Kántor Lajoshoz. Szeged, 1977. december 27. In: Kántor Lajos: A kapu. Ház, utca, város (ország). Családregény-vázlat naplókkal, levelekkel hitelesítve. Balassi Kiadó–Polis Könyvkiadó, Bp.–Kvár, 2004.

10. Találkozások 90.

11. Hazatérő képek 6.

 




Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal