HU  |   RO  

Korunk 2009 Szeptember

I. (Uram, zsoltár ez is); II. Egy misztikára tüzelő nap, két tételben (versek)


Lászlóffy Csaba

 


                                           Jelenések. – A sivatagból a honi sivatagi létbe

                                           megtért Kovács András Ferencnek

 

I. (Uram, zsoltár ez is)

 

Ki, ha otthon vár (romvár,

Balassa-vég),

akit már meg nem ölnek

(Rimbaud-fertőzte /r/ég) –

ki a látáson túli látást

és a halláson túli hallást

eltanulhatná Tőled

e tudatlan zabharsogásban,

hol akárhány szabadságvágy van

(mint ha gyülekezeti gyertya sercen):

csonkig ég minden percben.

 

Hol vagy, megilletődött, sóvár

gyermek, kire a Fennvaló vár?

 

Tökéletes, hibátlan szöveg – mégsem érted;

mint a habos felleg, vagy habozó kísértet –

(Milyen érzékeny, jaj, Uram, a mérleg,

amely két serpenyőjében tart engem

s Téged!)

 

*

Buja ellágyulások, rekedt zene –

avagy az érzéketlenség fáj jobban?

A kínok könyörtelen számbavétele

ott, ahol a diófa árnyékán kívül minden koholt,

csak a lírikusnak kell hinni (abban,

hogy van egy olvasód,

a pompeji Polibius, lávaözön-

                              hacukában,

ha nem épp az eszelős Ophelia fönn,

Dániában?)

 

A világ ingó, violaszín díszletei közt,

mint álmos, lusta madarak,

ifjúságod éhlelke kik felett köröz?

kit vesz célba s mi végett,

midőn már nem csak egy hiányzik,

de mind – kivéve téged?

 

 

II. Egy misztikára tüzelő nap, két tételben

 

                                             (Valaki Cervantest játszik)

 

1

Koplalni bűn; s bár nem lóg már csupasz

mestergerendán füstölt oldalas,

az ólmos végtagú, finnyás, riadt

tekintetű dámák s fonnyadt urak

nem láthatják a hazugságokat

(de mint kísértet – sercegő, savas

fénypislákolás árnyékában

– ott díszeleg a pávatollazat).

 

Kübliben szennylé, szívekben zsarátnok;

cukros szájragacsok, magányfalók –

a rozsdamarta vaskereszt s árkádok

fölött tudatperzselő nap; avagy

alámerülő árvaság az ok.

Fagyos karmantyú, krézli fojtogat.

 

 

2

Hangszeren tudná lejátszani hűen

elvetemült képzelgéseit. A provincia

vörhenyes ege alatt az intendáns úr

– andalúziai hidalgó (hadjáratok rok-

kantja), egy szerencsétlen kimenetelű

tengeri csata s a szultán fogsága után –

legszívesebben a falra mászna. Miguel

de Cervantes Saavedra jelen pillanatban

azonban a méhek közt gügyög („tulajdon-

képpen a kaptárak hadbiztosa vagyok!”);

vaktában hadonászik – s ha netán írásra

szomjazva tolla után kap, nyomasztó,

rohadt tétovaság vesz erőt rajta.

 

Hölgysikoly: egy katonaméh fullánkja

hamvas bőrbe hatolt, a csípés helye

egyből megdagad (ám őurasága – akár

az unalmas látóhatárba – belealszik).

Színevesztett térképek és halálon túli

szórakozást ígérő, kétes kalandok. Végül

eszméletlenbe süllyedő koponyáján a hárfa-

vékony ujjaival lándzsát tartó lovag imbolygó

léptei. Szeméből (vagy talán a Migueléből

– váratlan fordulat!), áttetszőn, valósággal

kiperdül egy vízcseppnyi érzelem, mely a

spanyolok harci mámorától messzire eső

sivatagot hizlalja.

 

 

 

  

 

 

 

Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal