HU  |   RO  

Korunk 2009 Szeptember

Arcot adni a kiállításnak (kérdezett Bordás Beáta)


Gyarmati Zsolt

 


A csíkszeredai Csíki Székely Múzeum történetében nagyon jelentős fordulópont volt a 2007-ben bemutatott Munkácsy-kiállítás, hiszen a múzeum ekkor robbant be a szélesebb erdélyi köztudatba, kitörve az átlagos székelyföldi múzeumok kevesebb nyilvánosságra számot tartó, „poros” világából. A roppant sikernek örvendő Munkácsy-kiállítás egy Erdélyben addig ismeretlen, új típusú múzeumigazgatói szemlélet következtében valósulhatott meg, amely a helyi jellegű, állandó kiállítások mellett a nagyméretű, közönségbarát, igényesen megrendezett, hírneves kiállítások importálására helyezi a hangsúlyt. Ezt a szemléletet Gyarmati Zsolt fiatal történész-muzeológus honosította meg a Csíki Székely Múzeumban, amelynek 2003-ban lett az igazgatója.

 

Ön 2003-ban lett igazgató, hogyan sikerült pár év alatt ekkorát „dobbantania”, hogy a Munkácsy-tárlatot Csíkszeredában állítsák ki?

– Én teljesen kívülről érkeztem, úgymond a tudományos szférából, Pesten éltem azelőtt. Így objektívebben tudtam nézni a viszonyokat, ugyanis a múzeum mindenféle szempontból elég gyenge állapotban volt. Az első éveket úgy is lehetne jellemezni, hogy az építkezés időszaka: körülbelül három év alatt a Csíki Székely Múzeum a Csíki-medence meghatározó intézménye lett, aktív szereplőivé váltunk egy Kárpát-medencei múzeumi, szakmai vérkeringésnek: konferenciákra jártunk, vittünk kiállításokat, fogadtunk kiállításokat. Munkácsy előtt is volt élet már a múzeumban, hiszen évente szinte tíz kiállításunk volt, tudományos évkönyvet adtunk ki, a kollégáink konferenciákra jártak, nagyon sűrű kapcsolathálót sikerült egész Magyarországon kialakítani. Szakmai együttműködések voltak, közös projektek, ismertté vált a múzeum. Tehát nem véletlen, hogy Munkácsy hozzánk jött. Szemenkár Mátyás volt a Munkácsy-kiállítás magyarországi menedzsere, és Pákh Imre a festmények többségi tulajdonosa, akik látva a magyarországi sikert, felvetették, hogy be kellene mutatni a Munkácsy-kiállítást határon túl is, Erdélyben. Amikor ők érdeklődtek Magyarországon, hogy hova hozhatnák a kiállítást, akkor talán a szakma – nem tudom pontosan, mert utólag rekonstruálódott – szinte egyértelműen minket javasolt. Így keresett meg engem Szemenkár Mátyás telefonon.

Miért volt fontos számukra Erdélybe hozni a vándorkiállítást?

– Ebből nekik jelentős anyagi előnyük nem származott, hiszen Pákh Imre a kiállítást ingyen adta. Persze a rendezésért meg a menedzselésért fizettünk egy nem kis összeget, de ez nem volt olyan nagy, mint amilyen rangja volt a kiállításnak, és amilyen bevételünk nekünk lett. Elsősorban nem is az anyagiakról van szó, szerintem inkább Pákh Imre mint műtárgypiacon ismert személyiség az ismertségét akarta ezáltal megalapozni Erdélyben. Kitűzte a célt magának, hogy egymillió ember nézze meg az ő Munkácsy-képeit, kiegészítve más Munkácsy-képekkel. Ez különben nagyon helyes, mert így ő tulajdonképpen megajándékozta a Csíki Székely Múzeum hathatós segítségével az erdélyi magyarságot Munkácsy életművével, művészetével.

A sajtóból úgy jött le, hogy „pozitívan válaszoltak az Ön megkeresésére”, tehát mintha a Csíki Székely Múzeum indítványozta volna az anyag Erdélybe hozatalát.

– A sajtóból fordítva jön le, mert furcsa, hogy valaki el akarja adni a saját portékáját, tehát ezt nem kellett nagyon publikussá tenni. Szemenkár Mátyás 2007. október 6-án hívott fel, azt mondta nekem, hogy Önt ajánlották, van esély, hogy Munkácsyt elhozzuk, és ha ezt komolyan gondolja, akkor holnap vagy holnapután legyen Békéscsabán, mert ott zár a kiállítás, és beszéljünk személyesen. S én másnap mentem Békéscsabára, hogy találkozzunk, megnéztem a tárlat anyagát, tehát én jelentkeztem úgymond, de nyilván megkeresésre. De ha szakmailag nem lettünk volna úgy beágyazódva, és nem lettünk volna már olyan ismertek, akkor nem biztos, hogy a mi múzeumunk jut az eszükbe.

Mi történt a személyes találkozó után?

– Amikor a hírt én hazahoztam, és beszéltem a múzeumot fenntartó önkormányzattal, ők is egyből mellénk álltak. Azt még az elején le kell szögezni, hogy a Csíki Székely Múzeum abban az állapotában – az infrastruktúrára gondolok elsősorban – nem felelt meg a Munkácsy-kiállítás fogadására, és az volt a kérdés, hogy a hátralevő mondjuk hat hónapban (májusig) vajon fogadóképessé tudunk-e válni mindenféle szempontból: humán erőforrás, anyagiak, infrastruktúra, marketing. Ez volt a nagy feladat, hogy képesek vagyunk-e ilyen nagy projektet lemenedzselni. Nyilván először az alapokat kellett megteremteni, tulajdonképpen Csíkszereda Városi Önkormányzata tudta elindítani nagy beruházással azt, hogy fogadóképesek legyünk. A múzeum öt kiállítótermének, körülbelül 350–400 négyzetméter felületnek a teljes rehabilitációja történt meg, persze ezt mi vezényeltük le, de ők finanszírozták, és végül is sikerült májusra kis túlzással azért, de európai szintű kiállítóteret létrehozni biztonságtechnika, fénytechnika, árnyékolástechnika, klíma, toalettek stb. tekintetében. Nagyon fontos volt az is, hogy be kellett szerezni a szponzori kört. Az is külön történet, hogy hogyan találjuk meg a nagy mecénásokat, akik ilyen horderejű rendezvényt támogatnak. Az ő pénzüket főként a reklámba fektettük be, körülbelül ötvenezer eurót. A szponzoroknak az arcát, a logóját mindenhova applikáltuk, minden reklámeszközre, és a sajtóban is meg kellett jelennie a reklámmezőben.

A szponzoroknak egy kulturális esemény támogatása fontos reprezentációs eszköz, ezért elvárják, hogy a kiállítás megfeleljen az ő igényeiknek. Itt volt ilyen, kellett velük egyezkedni?

– Most vettem észre, a Tatárjárás kapcsán, hogy oda jutunk el lassan, s ez örvendetes, hogy a kulturális mecenatúra megalakult, és bizonyos nagy projekteket támogatnak. De az a hároméves tapasztalatunk, hogy nem lehet úgy tekinteni a szponzorra, hogy míg a világ, velünk marad és támogatja a múzeumot, hanem a szponzor inkább projekteket támogat. Olyan projektet, ami neki tetszik, az ő identitásához talál, amit ő értéknek tekint. Sajnos úgy néz ki, arrafelé haladunk, hogy – persze kicsit sarkítva – nem olyan kiállítást hozunk, amilyet mi akarunk, hanem olyant, amilyent a szponzor szeretne. Tehát nem egy kínálattal megyünk a szponzorhoz, ő meg szinte válogat, hogy melyik az, amelyet ő inkább támogatna. Volt olyan nagy szponzorunk, amelyik az idén nem támogatott, mert azt mondta, hogy az idei kiállítástervünk nem felel meg az ő ízlésvilágának, de visszatér, ha olyat hozunk, ami neki is megfelel. Munkácsy és Nagybánya esetében nem szóltak bele semmibe, viszont a szponzorokkal azért jól kell bánni. A kiállításmegnyitókon díszokleveleket adtunk át, külön megdicsértük őket, csomagokat kaptak.

Hogyan lehetett fél év alatt levezényelni egy ekkora projektet?

– Sok munkával lehetett összehozni, úgy, hogy reggeltől estig dolgoztam, a múzeumból is segítettek nyilván. Liciteket kellett kitalálni, versenytárgyalásokat lebonyolítani, felügyelni, a múzeumban van egy építész, aki segített, mindenki mellénk állt. Bezártunk egy fél évre, és az az érdekes, hogy a sajtó magát a felújítási munkálatokat is figyelemmel követte, főleg a helyi sajtó, de az országos is. Munkácsy akkora név, hogy az előkészületek is érdekelték a sajtót. Munkácsy inkább a szívekben s a lelkekben van benne az erdélyi magyar társadalomban – úgy látom –, nála valószínűleg vannak nagyobb festők, magyarok is, de a romantikus témája, a szakrális jellegű festészete, a biblikus témái, úgy tűnik, nagyon közel állnak a székelyföldi egyszerű emberek lelkéhez is.

Ez érdekes lenne, hogy miért, mert Munkácsynak erdélyi vonatkozása nem nagyon van (kevesebb, mint a nagybányai festőiskolának), és a vallásos témájú festményeit sem állították ki. Leszámítva a Krisztus-trilógiát, inkább a zsánerfestészetét mutatta be a kiállítás.

– Még csak nem is a legnagyobb képei jöttek el, amellett Munkácsyt sokan egy átlagos festőnek gondolják, vannak olyan vélemények is, hogy nem volt akkora zseni. A nagybányaiak saját korukban rendkívül modernek voltak, ezt próbáltam többször is nyilatkozni, hogy ők azt jelentették a festészetben, mint nagyjából a Nyugat az irodalomban. Új szemléletet, frissességet, egy új Európát hoztak be, és ennek megfelelően a Nagybánya-kiállításunk nagyon színvonalas lett, sokak szerint színvonalasabb, mint a Munkácsy-kiállítás. Jobb képek jöttek, hatásosabbak, és mégis látszott, hogy az emberek lelkében annyira nincsen benne, mint a Munkácsy iránt való érdeklődés. Hogy mondjak egy példát: Nagybányára nem állt sorba naponta több száz fejkendős néni, mint ahogy tette Munkácsy esetében. A sajtó is kevesebbet érdeklődött Nagybánya iránt, nem tudom, hogy miért. Munkácsy maga húzónév, persze reklámoztuk rendesen, és sok pénzt belefektettünk ebbe, de szinte nem is kellett volna reklámozni, úgyis jöttek volna. Nagybányát sokan nem ismerték, ez is volt a célunk különben a kiállítással, hogy hozzuk vissza a köztudatba a festőiskolát, mert képzőművészeti anyanyelvünk részét képezi, és nem ismerik az emberek. Ezért kellett nagyon reklámozni, csak hát a sajtó annyira nem érdeklődött. Nagybánya egy elit réteget érint, nem az átlagembert.

Kiket vontak be a marketingkampány megalkotásába?

– A Munkácsy-honlapot a Gutenberg cég készítette itt helyben, a Nagybányai kiállítás honlapját pedig Koter Vilmos és Szabó Zsolt dizájnolták, helybéli modern gondolkodású fiatal képzőművészek meg grafikusok, akik kitalálták az arculatát Nagybányának, és egy helybéli cég programozta le. Dolgoztunk együtt Kelemen Attilával, a Transindexszel, már a Munkácsy alatt, de szorosabban a Nagybánya-reklámkampány alatt, amelynek egyes elemeit is egyeztettük Kelemennel. Például az ő alapötlete volt, aztán mi bontottuk ki tovább, hogy ismert vagy nem ismert embereket szólaltassunk meg a kiállítás kapcsán, ez volt az egyik fontos digitális reklámanyagunk. Ez egy olyan átütő újdonság volt, amit addig nem is nagyon használtak Erdélyben, szinte szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy ez úttörés volt, még a politikusok sem használták.

Hogyan találták ki a Munkácsy-kiállítás arculatát? Gondolom nagyobb csapat volt, amit Ön koordinált, szeretném, ha erről bővebben szólna.

– Az a baj, hogy én ezt elmondom, de nem lesz hihető. A feleségemmel ketten közösen találtuk ki. A múzeumnak volt titkársága, de akkor még nem volt PR-osunk. A feleségem szociológus, és politikai elemzést tanult Budapesten. Otthon leültünk, és kitaláltuk, szinte ösztönösen, hogy mi hogy működik, milyen új elemek lehetnek, körülbelül mit kell csinálni. Az egész marketingkampánynak az volt az üzenete, hogy minden társadalmi réteget megszólítsunk, teljes frontos letámadás mindenhol. A nyomdatechnikai reklámok esetében meg kellett találnunk azt, hogy mi legyen a kiállítás arca. Hogy több festményt tegyünk, legyen az Ásító inas, amelyik nagyon érdekes, de a kép elég gyenge, homályos, de mégis jó. Legyen egy szakrális része is, így a Golgota volt az arculat második eleme, és volt a harmadik, az Apa születésnapja. Melyik milyen társadalmi réteget fogna meg? A biblikus kép inkább az öregeket, az Ásító inas egy kicsit formabontó, érdekes, az inkább a gyerekeket, fiatalokat, városiakat vagy az olyanokat, akik amúgy nem járnának a Munkácsyra. Az Apa születésnapja című kép az inkább családi melegséget sugároz, békét, a családosokat fogja meg. Kitaláltuk azt, hogy a szignó nagyon ütős, azzal lehet játszani, előttünk nem is nagyon foglalkoztak vele, azt mindenhová feltettük. Ez volt a kiállítás arca, akkor kitaláltuk rá a szöveget, a plakátokra meg mindenhova, ennek a grafikai részét egyeztettük a Gutenberg Műhellyel, hogy milyen legyen a kivitelezés. Kitaláltuk, hogy milyen típusú nyomdatechnikán alapuló reklámok legyenek. Ezek végül is mind voltak eddig, nem mi találtuk ki, csak ezeket még egy múzeumi kiállításra előttünk nem nagyon alkalmazta senki itt Erdélyben. Kitaláltuk azt, hogy nagy meshek kellenek épületekre: Marosvásárhelyen kettő volt, volt egy-egy Kolozsváron, Sepsiszentgyörgyön, Gyergyószentmiklóson, Brassóban, Székelyudvarhelyen és Székely-keresztúron, itt Csíkszeredában három volt a központban. Ezekre terveket kellett csinálni, minden épületre külön le kellett gyártatni az anyagot, a megfelelő méretben, alpinista csapatot kellett fogadni, leegyeztetni, hogy mikor mennek, tehát nagyon komplex munka volt. Ezeken a mesheken kívül voltak a bannerek, egy másik anyagból, az út fölé kifeszített reklámok, ezeket is ki kellett találni, hogy hova lehet felszerelni, útügytől engedélyt kellett kérni stb. Ezenkívül voltak plakátjaink, ha jól emlékszem, húszezres példányszámban. Volt állóplakát, fekvőplakát, kicsi plakát, nagy plakát, kocsmába kicsi plakát kell, utcára nagyobb plakát, ezeket találtuk ki, és hogy melyik típusból mennyi legyen. A szórólap ugyanígy, a szövegét megszerkeszteni, a dizájnját egyeztetni stb., azonkívül megszervezni a plakátoknak és a szórólapoknak a terjesztését. A múzeum nem lett volna képes infrastruktúra és logisztika hiányában mindenhova eljutni, így meg kellett találnunk azokat a csatornákat, városi diákegyesületeket, amelyek segítettek plakátolni, őket ki kellett fizetni vagy ajándékot adni, ez volt az egyik komplex dolog. Emellett volt még a sajtóreklám, itt is ki kellett találni, hogy milyen típusú reklám legyen.

A hagyományos nyomdatechnikai reklámok mellett digitális reklámanyagot is kellett gyártani, rádiós és televíziós reklámokat. Magyarországon sem divat, de erdélyi múzeum biztos nem csinált még ilyet, hogy egyetlen kiállításnak külön website-ot készít. Ez áttörés volt mindkét kiállításnál (Munkácsy és Nagybánya), külön domainneveket foglaltunk le. Ennek az volt az egyik oka, hogy nagyon nagy kiállításokban gondolkoztunk, és akkor még a múzeumunk honlapja nem volt olyan jó, hogy azt reklámoztuk volna. Most már a Tatárjárástól kezdődően nem készítünk a kiállításoknak külön oldalt, a Csíki Székely Múzeum honlapján van a kiállításnak egy aloldala. Az internetes hirdetésben a kiállítások saját honlapja újdonság volt, de kitaláltuk a webbannereket is, azt se nagyon applikálták eddig a múzeumok. Webbanner létezett persze ezelőtt is, de hogy a Munkácsy bannere izgő-mozgó legyen, egy vörös mezőben a Munkácsy-szignó kirajzolódjon, mintha a mester kézzel aláírta volna, azt mi találtuk ki a feleségemmel. Persze ezt úgy kommunikáltuk, hogy van egy produkciós iroda és marketingcsapat, azért tanácsokat persze kértünk innen-onnan, de nem volt olyan team, amely rendszeresen leült volna és nagy ötletbörzén megvitatja, hogy mi legyen. Otthon vagy közben a kollégáimmal beszélgettünk, és alakult. Nagybányánál már kicsit több segítségünk volt.

A rádiós reklámok és a televíziós spotok esetében is ki kellett találni, hogyan nézzenek ki ezek. A Munkácsy-spot esetében eljátszodtuk az Ásító inas ébredését a múzeum egyik parasztházában: az egyik csíki színész alakította az asztalosinast, aki felébred Békéscsabán, és azt mondja, megálmodta, hogy nagy művész lesz valamikor. S ahogy felkel és kinyújtózik, az ő mozdulata átmegy a plakáton a képbe, és jön melléje a szöveg, hogy Munkácsy-képek Erdélyben, nagyon-nagyon jó volt. A rádiós és televíziós spot készítése mellett az összes erdélyi magyar médiával, több mint ötvennel (website-ok, rádiók, televíziók, újság) kellett felvenni és tartani a kapcsolatot.

Asajtó képviselőit fel kellett keresni, vagy maguktól érdeklődtek?

– A sajtó képviselői jöttek, hogy készítsenek interjút, meg nyilatkozzak, de mindenhol pozícionálni kellett az újság- vagy rádióreklámot, tehát először mi kerestük meg a sajtót, hogy a reklámunkat sugározzák. Az is érdekes, hogy Munkácsy esetében a médiumok körülbelül fele ingyen reklámozta a kiállítást, mert úgy gondolták, hogy ez nagy közös ügy, de akkor is volt egy jó rész, amelyik pénzért tette. Utána a Nagybánya esetén többnyire pénzért, és most a Tatárjárást is többnyire, 70–80 százalékban pénzért hozza le a sajtó a reklámunkat. Még mindig van olyan, aki ingyen vagy valamiért cserébe. De az elején mind mi kerestük meg a sajtót, a legkisebb újságtól a megyékben, a messzi vidékeken, Arad, Bihar, Temes megyében is reklámoztunk.

A magyarországi sajtó ezekből az újságokból vette át az információt, vagy azt is meg kellett keresni?

– A Duna Televízióban, a Hír Tévében és a Magyar Televízió m2-es adásán reklámoztunk, elég sok pénzért. A rádiók részben megkerestek (a Kossuth Rádiónak és többnek adtam interjút, akik felhívtak), vagy pedig átvettek anyagokat, mert MTI-tudósító van Szeredában,1 rádió-tudósítók is dolgoznak, ezektől vett át a magyarországi sajtó.

A Munkácsy-megnyitóval kapcsolatban kirobbant egy botrány, amit a Gardianul román nacionalista lap generált, annak okán, hogy a megnyitóra nem kapott meghívást egyetlen román közéleti személyiség sem. Ez negatív fényt vetett a kiállításra?

– Egy felfogás szerint a negatív hír is hír, de különben a botránnyal kapcsolatban: ez nem volt tudatos, hogy nem hívtunk meg románokat. Annyira nehezek voltak a Munkácsy-megnyitó előtti hetek, nem tudtam mindenre figyelni, mert én csináltam egyedül szinte mindent. A megnyitó amúgy is mindig neuralgikus pont egy kiállítással kapcsolatban: fel kell rá készülni, oda kell figyelni, hogy kit hívunk meg, hol ülnek, protokoll, szállás, kaja, fogadás, beszédek, az egész megnyitó lebonyolítása, ezekre elég nagy hangsúlyt fektetünk mindig. A Munkácsy-megnyitóra nyolcszáz embert hívtunk meg, bejött a politikai tényező, tehát elég komoly volt a protokolláris jellege a megnyitónak (nagyon sok megyei elnök, polgármester jött el). A csíkszeredai polgármesterrel megbeszéltük, hogy ki milyen réteget hív meg a megnyitóra. Mi azt mondtuk, hogy meghívjuk a szponzorokat, a szakmát, a régi múzeumbarátokat, a polgármesteri hivatal pedig meghívja a politikusokat, a sajtót, hogy osszuk meg a feladatokat, a költséget meg az időt. Azt a részt ők kezelték, ők nem hívták meg a román sajtót, és nem hívták meg a prefektust sem. Tehát úgymond ők mulasztottak, nem én. Akkor jött erre a botrány, de hamar elcsitult. Mellesleg a múzeum a Munkácsy előtt, és a Nagybánya előtt is tartott sajtótájékoztatót, ahová a román sajtót is meghívtuk. A román sajtó tehát tudta, hogy mi mindent megteszünk azért, hogy a szakma és az újságírók is értesüljenek román nyelven. De hát úgy látszik, valaki botrányt akart kavarni. Mellesleg a prefektust és a román sajtót meghívtuk a Nagybánya megnyitójára, külön erre odafigyeltünk, szinkrontolmácsot hívtunk, tehát aki akarta, az hallgathatta románul is a megnyitót, a prefektus nem jött el, de a sajtótól nem is tudom, hogy voltak-e románok az eseményen. 

Érték más támadások is a kiállítást a sajtóban?

– Volt egy olyan cikk a Munkácsy kapcsán – a Nagybányát senki semmilyen szinten nem támadta, fantasztikusan támadhatatlan volt az a kiállítás – A Hétben, hogy miért kell Munkácsyt Erdélybe hozni?2 Nem a kiállítást támadták, hanem magát a témát. Ez nagyon izolált réteg volt, három-négy ember merészelte egyáltalán a nagy nemzeti ügyet kitámadni, de ők liberálisabb szellemiségű emberek, amivel amúgy nem lenne baj, de megkérdőjelezték, hogy miért kell ilyen avítt, régi, poros dolgokat hozni, miért nem valami modernebbet.

Ha jól tudom, Budapesten indult be az a menedzser típusú múzeumigazgatói szemlélet, amelyet Baán László (a budapesti Szépművészeti Múzeum igazgatója) nevéhez kötnek sokan. Ön is Budapesten tanulta ezt a fajta múzeumvezetést?

– Igen, főleg a Szépművészeti Múzeumban indult ez be, akikkel jó viszonyban vagyunk, és tőlük is hozunk anyagokat, most például az egyiptomi kiállítást onnan fogjuk hozni. Szoktam mondani, hogy a Csíki Székely Múzeum – és teljesen szerénytelenség nélkül – méretében nagyságrendekkel kisebb, de nagyjából olyasmit csinál, mint a Szépművészeti Múzeum. Ezt általánosságban mondom, a vezetési szemlélet meg a tevékenység az hasonlít.

Önt már támadták a menedzsertípusú múzeumigazgatás miatt? Baán Lászlót ugyanis sokan elítélik azért, amiért elsősorban a gigantikus látogatottságot igyekszik elérni jól csengő nevű művészek kiállításával.

– Azért nem támadtak engem szerintem, mert inkább a kiállításpolitika hasonlít, azonkívül 80–90 százalékban különböző egyéniségek vagyunk, ő azért idősebb, politikai kapcsolatai vannak, nagy név a szakmában, múltja van, ezért több okból is érhetik támadások. Másik lényeges különbség, hogy a nagy projektjeink mellett a múzeum éli az életét, rengeteg funkciója és feladata van, amelyeket ellát, tehát tudományos konferenciákra járunk, évkönyveket adunk ki, restaurálunk, gyűjtünk, régészeti ásatásokat végzünk, könyvbemutatókat tartunk, stb. Tehát a múzeumok mindennapi élete mellett szervezzük a nagy kiállításokat. A Szépművészeti Múzeum főleg a nagy kiállításokra van beállva. És nagyon sokan irigykednek Baánra és arra, amit csinál, és azt mondják, hogy a Szépművészeti nem is múzeum, hanem egy kiállítóhely, jómagam nem osztom ezt a véleményt.

Önerőből, saját anyagból a Csíki Székely Múzeum nem tudna a külföldről hozott monstre-kiállításokhoz hasonlót létrehozni?

– Van egy titkos tervünk, egy régészeti és építészettörténeti kiállítás, amely a vár történetét mutatja be. Ez szerintem két-három év alatt fog megvalósulni, méreteiben nem annyira lesz monstre, mert két vagy három teremben lesz, nem ötben, de sokkoló lesz, sokkoló, modern, valami olyan, ami nem hétköznapi. Most már hétköznapi kiállítást szinte nem is érdemes csinálni, mert ezek unalmasak. Önerőből, saját anyagunkból nagyon jót elég nehéz csinálni, mert a saját anyagunkból ami jó és érdekes, már eleve ki van állítva. Ott van a szép néprajzi kiállításunk, a kutya nem nézi. Helybéliek nem kíváncsiak a helyi értékekre, büszkék ugyan a hagyományokra, identitásra, kultúrára, de nem nagyon jönnek iskolák, hogy nézzék meg a néprajzi kiállításunkat, pedig gyönyörű. Erre a magyarországi turista kíváncsi. Nagyjából úgy néz ki a mi éves tervünk, hogy májustól októberig átlagban évente tizenöt ezren jönnek külföldiek, akik a mi saját anyagunkra kíváncsiak. Októbertől májusig pedig igyekszünk a helyieket kiszolgálni, könyvbemutatókkal, kiskiállításokkal, illetve ezekkel a monstrekiállításokkal is. Se Munkácsyra, se Nagybányára, se a Tatárjárásra nagy tömegekben nem voltak kíváncsiak a magyarországiak.

A Munkácsy-tárlat látogatottságát nagyban befolyásolta a pünkösdi búcsúval egybeeső időpontja is, nemdebár?

– Nem, ez tévhit, ezt sokan így gondolják. A búcsúra érkező tömeg nagy része főleg helyi, erdélyi zarándok. Ők a búcsúra vannak beállva, azzal foglalkoznak egész nap, akkor ők nem mennek kiállításra. A magyarországiak is nagyjából ilyenek, de ők néhány napot még maradnak, és akkor bejönnek a múzeumba is. A búcsú ideje alatt inkább magyarországiak látogatták a kiállítást, de nem olyan nagy számban, hogy a kiállítás látogatottságát jelentősen megnöveljék. Pünkösdkor maximum kétezer ember jött be, de nem is a búcsú napján, hanem inkább azelőtt való nap és azután való nap.

Hatvankétezer látogató kereste fel a Munkácsy-kiállítást. Ezáltal megtérült a nagy volumenű befektetés?

– Mindenképpen pozitív a mérleg, pénzekről inkább ne beszéljünk, de a nullszaldó túl volt szárnyalva, nem sokkal. Volt egy anyagi haszon, amit újra befektettünk a múzeumba, a kiállítással indult be a múzeum modernizálódása, a nyereséget visszafektettük a múzeum érdekében: további termeket újítottunk fel, infrastruktúrát bővítettünk, autót vettünk a múzeum részére, lehetővé vált a múzeum látványos továbbfejlődése.

Legfontosabb hozadéka a kiállításnak, az anyagi hasznon túl, az volt, hogy meg tudtuk ajándékozni az embereket Munkácsy élményével. Ha beleolvas valaki a két vastag Munkácsy-vendégkönyvbe, nagyon sok bejegyzésnél elszorul a torka, el lehet érzékenyülni. Reszkető öreg kezek bejegyzik, hogy „életem értelme valósult meg a mai napon, láthattam Munkácsyt”. Ennél mélyebb dolog nincs is szerintem, volt olyan, hogy sírva jöttek le az utolsó teremből az emberek, ilyent egy múzeumi kiállításon nem nagyon lehet látni. Ez volt az óriási erkölcsi és érzelmi hozadéka a kiállításnak. Nekünk, mint menedzsmentnek vagy mint szakmának, a kiállítás a legelső naptól kezdve a befejezése utáni buliig nagy élmény volt, nagy kihívás, amely folyamatos katartikus élményt jelentett. Többnyire pozitív élmény volt, negatív élmény csak annyi volt, hogy az emberek türelmetlenek voltak, ezt kellett valahogy kezelni. Olyan is volt, hogy a biztonsági embereket, akiknél pisztoly volt, felnyomták a falra, olykor nehezen tudtuk kezelni a torlódásokat.

A másik fontos hozadéka a kiállításnak a kommunikáció és a PR terén fogható meg: a Csíki Székely Múzeum hirtelen az érdeklődés középpontjába került. Így, hogy mi képesek voltunk előkészíteni, lebonyolítani a Munkácsy-kiállítást, és utána jött is a folytatás, az kiemelt bennünket az átlagos erdélyi múzeumok sorából. A médiában egy markáns arcvonala körvonalazódott a múzeumnak, ez jó is, meg rossz is. Jó, mert beszélnek rólunk meg dicsérnek, de sokszor a sajtó felteszi a kérdést, hogy ugye a Csíki Székely Múzeum a legjobb múzeum Erdélyben vagy Székelyföldön. Ez nagyon kínos, mert nem igaz. Kínos a többi múzeumigazgatóval, a kollégáimmal szemben, mert nem vagyunk mi sokkal különbek mint más, és akkor ezt hogyan kellene lekommunikálni? Azt szoktam mondani, hogy egy múzeumnak több funkciója van (gyűjtés, konzerválás, feldolgozás, restaurálás, publikációk, kiállítások szervezése, kommunikáció), és minden múzeum valamiből jó. Van olyan múzeum, amelyik bizonyos szempontból jobb, mint mi. Az, hogy megadatott, és rádolgoztunk arra, hogy nagy kiállításokat csináljunk, ez fontos dolog, de az igazi múzeumi munka nem ebből áll. Oda nem szeretnék jutni, hogy „nagyon szép kiállítóhely”-nek nevezzenek minket, mert mi élő és dolgozó múzeum vagyunk. Arra kell vigyázzon a múzeum menedzsmentje, hogy azért ne szálljunk el, nem akarunk mi nagyobbak lenni, mint akik tulajdonképpen vagyunk. Úgyhogy mi nem vagyunk a legjobb múzeum, csak megadatott a lehetőség, hogy ilyen projekteket csináljunk.

A Munkácsy-kiállítást a nagybányai festőiskolát bemutató tárlat követte, amely szintén sikeres volt, de nem szárnyalta túl a Munkácsy-tárlat látogatottságát. Munkácsyval a csúcsról indítottak, az őt követő tárlat szempontjából fontos volt, hogy szintén nagy név legyen?

– Tág hasonlattal élve, Munkácsyt az István, a király rockoperához lehet hasonlítani: azt megírták, első volt, és utána számtalan rockopera keletkezett, de az első árnyékából egyik sem tudott kinőni. Ők is a csúcsról indítottak. A Munkácsy-kiállítás után tudtuk, hogy nem tudjuk túlszárnyalni a sikert, legalábbis egyelőre nem. Hozhatunk majd Picassót s Leonardót vagy bármit, de nem fog olyan bombaként robbanni, mint a Munkácsy. Így nehéz volt dönteni valami mellett. Már a Munkácsy-tárlat idején beszélgettünk Szücs Györggyel és Boros Judittal (a Magyar Nemzeti Galéria munkatársaival) arról, hogy mi lehetne a következő kiállítás. Még 2007 nyarán elmentem a Galériába, és beszéltem Bereczky Lóránd főigazgatóval, hogy mit tudnánk a Galériából hozni. Azt mondtuk, hogy legyen valami nagyon színvonalas, nagyon értékcentrikus, és lehessen is viszonylag rövid idő alatt megvalósítani. Akkor kerestük az ennek megfelelő témákat, gondoltunk a 19. századi romantikus magyar festészetre is. De akkor azt válogatni kellett volna, hiszen egy kiállítás rendezésében fontos, hogy legyen jól megfogható anyag, jó téma, amelynek nem árt, ha meg is van kutatva. S a Nagybánya meg ilyen volt, voltak már mögötte könyvek, tanulmányok, nem beszélve arról, hogy egész Erdélyben nem volt egy átfogó Nagybánya-kiállítás, ezért a Munkácsyhoz hasonlóan ez is egy űrt pótolt.Így esett a választásunk erre a kiállításra.

Köszönöm szépen. 

Kérdezett Bordás Beáta

(Csíkszereda, 2009. április 10.)

 

Jegyzetek


1. Az MTI-t legtöbb esetben a bukaresti tudósítója, Garzó Ferenc, illetve csíkszeredai sztringere, Sarány István tájékoztatta.


2. Gyarmati Zsolt itt a következő írásra gondolhatott: Kürti Emese: Munkácsy igazi arca. A7 portál, 2007. márc. 30., lásd http://www.ahet.ro/latvany/ kritika/munkacsy-igazi-arca-1457-81.html, letöltve: 2008. november 24. Emellett hasonlóan kritikus Parászka Boróka írása: Parászka Boróka: K und C. Mozgó Világ 2007. 5. sz. lásd http://www.epa.oszk.hu/01300/01326/00087/11honaplo2.htm, letöltve: 2008. december 2.


 


 

 



 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal