HU  |   RO  

Korunk 2009 Szeptember

Fotóbiennálén innen és túl


Böröczfy Virág

 


A Dunaújvárosi Fotóbiennálé szerepéről a magyarországi intézményrendszerben

 

Idén 170 éve, hogy hivatalosan szabadalmaztatták a fotográfia találmányát. Azóta persze sok víz lefolyt a Dunán, meg mindenhol máshol is, viszont ami művészeti szempontból kiemelendő, a világ nagy részén megtörtént a fotó intézményesítése és integrálása a „grand art”-ba. A legnagyobb képzőművészeti múzeumok rendelkeznek fotó gyűjteménnyel, rendeznek fotókiállításokat, fotómúzeumok működnek, sőt az utóbbi időszakban gombamód szaporodnak a nemzetközi fotófesztiválok, fotóhónapok is.1

Magyarországon ehhez képest azt lehet mondani, igencsak gyerekcipőben járunk ebben a kérdésben, vagyis annak megfogalmazásában, hogyan és milyen fotográfiának van helye művészeti közegben. 1991 óta van ugyan fotómúzeumunk, viszont a „vízfejtől” viszonylag távol, vidéken, tehát jócskán kiesik a művészeti vérkeringésből. Budapesten a legnagyobb fotós intézmény a Magyar Fotográfusok Háza, amely talán a sűrűn jövő-menő vezetésnek köszönhetően máig nem volt képes saját profilját tisztázni.

Az 1956-ban alapított és működési struktúrájában azóta lényegében változatlan Magyar Fotóművészek Szövetsége az évek során a fotó helyzete tisztázatlansága miatt elsősorban mindazok gyűjtőhelyévé vált, akik kamerát ragadnak, és művészi szándékkal képeket csinálnak.

Bár arról, hogy mi a fotóművészet, és milyen viszonyban áll a fotográfiával, illetve hogyan nevezzük azokat az alkotásokat, amelyek fényképezőgéppel készültek ugyan, mégsem nevezhetők fotográfiának, nemzetközi szinten könyvtárnyi irodalom született, még sincs egy mindenre kiterjedő, általános definíciója a kérdésnek. Körülbelül úgy, mint ahogy a művészet fogalmát sem lehet általánosan definiálni. A fotográfia viszont ráadásul olyan valami, amire a hagyományos művészetteória és művészettörténet kategóriarendszere minimum problémásan alkalmazható, tekintve hogy nem hagyja magát műfajokra, stílusokra vagy korszakokra tagolni. Mégis születnek fotótörténetek, összefoglaló, a fotóművészetet vagy a fotográfiát különböző összefüggésrendszerekben tárgyaló munkák, viszont – és talán ez is jelezheti a hazai intézményrendszer problémáját e téren – magyarra nem fordítottak le belőlük szinte semmit. Ugyanígy adós az itthoni művészettörténet-írás a tudományos alapokon álló magyar fotótörténet megírásával is.

A bizonytalan lábakon álló állami intézmények mellett, (részben helyett) a magyar fotóművészeti élet szervezésében fokozott hangsúlyt kapnak a civil szervezetek. Ezek többnyire bizonyos alkotók kezdeményezésére alakult önszervező csoportok, nemritkán változó tagösszetétellel.2 A kis szervezetek célja a mai fotóművészet bemutatási kereteinek megteremtése, valamint annak elősegítése, hogy a magyar alkotók egyáltalán helyzetbe kerüljenek a nemzetközi színtéren megmutatkozni.

A Fotografus.hu Alapítvány a Magyar Fotográfiáért 2002-ben azzal a céllal jött létre, hogy a hazai művészi fotográfia kiemelkedő alkotóit saját lehetőségeihez mérten támogassa. A szervezet létrehozott egy webgalériát www.fotografus.hucímmel, amelyen kb. 40 alkotó portfoliója látható folyamatosan. Az internetes galériában szereplő művészek kiválasztása tisztán szakmai alapokon történik, annak szem előtt tartásával, hogy érzékelhetővé váljon bárki számára a fotóművészet sokszínűsége, a különböző alkotói stratégiák egymás mellett való, egymással megférő létezése. A honlapon különböző generációhoz tartozó alkotók képei láthatók, a fotósorozatok széles palettán mozognak: hagyományos, fekete-fehér filmre készített elkapott jelenetek mellett szigorúan beállított vagy éppen digitálisan manipulált képek egyaránt megtalálhatók. Az internetes galéria az utóbbi évek alatt több ezer képet számláló, folyamatosan bővülő képarchívummá nőtte ki magát.

Az internetes galéria sokféleségnek teret adó szemléletét követve, a különböző alkotói nézőpontok megmutatkozási lehetőségeként jött létre 2007-ben a Dunaújvárosi Fotóbiennále rendezvénysorozat.3 A biennále célkitűzése: a kortárs fotóművészek legújabb generációjának bemutatása nagyszabású kiállítások és konferencia segítségével. A hazai művészeti közélet tapasztalatai szerint szükség van legalább kétévente egy ilyen jellegű bemutatóra alkotóknak és befogadóknak egyaránt.

Manapság ugyanis a fotótanulás már rég nem kevesek kiváltsága, egyre többen végeznek nemcsak a felsőoktatásban,4 hanem különböző magán fotóművészeti iskolák5 tanfolyamain. Az újonnan pályára lépők számára a kiállítások világával való ismerkedésen és egymás megismerésén túl megmérettetést jelenthet a fotóbiennálén való részvétel, hiszen a kiállítók kiválasztása pályázati úton történik. A pályázati kiírás nem köt ki sem tematikát, sem technikát, a beadásnak mindössze annyi kritériuma van, hogy a jelölt fiatal, pályája kezdetén álló alkotó legyen, és rendelkezzen egy beadásra szánt, művészi céllal készített összefüggő képsorozattal.

A beadott pályaművek közül az erre a célra összehívott szakmai zsűri választja ki a kiállításra kerülő anyagokat. Ugyanők döntenek arról is, melyik kiállítóhelyen milyen alkotók képeit mutatják be. A kiállítások tehát „menet közben” állnak össze a rendelkezésre álló művekből, a biennálékon bemutatott tendenciák nem előre gyártott ideológiák, hanem kézzelfogható képanyagok mentén rajzolódnak ki.

A különböző kiállítóhelyek elhelyezkedése a kisváros adottságai miatt könnyen áttekinthető, így a látogatónak meglehet az az érzése, hogy fél nap alatt gyakorlatilag képbe kerül a kortárs fotóművészet legújabb törekvéseit illetően. A nézelődést általában célszerű a város nemzetközi szinten is rangos kortárs kiállítóhelyén, a Dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézetben kezdeni, amely pont emiatt egyben a fotóbiennále centruma is. A központi helyszín négy kiállítóterében látható képanyagok általában az az évi seregszemle legmarkánsabb művészeti irányvonalát képviselik. Nem kell tehát azon csodálkoznunk, hogy a rendezvényt záró szakmai napon az arra felálló szakmai zsűri (amelynek összetétele természetesen különbözik a képanyagokat válogató zsűritől) által odaítélt fődíjat megkapó művész általában itt állít ki.

A Kortárs Művészeti Intézeten kívül a város összes kiállítóhelye egy hónapra átadja magát a kortárs fotográfiának, sőt néhány vendéglátóhely is átalakul alkalmi galériává. Így az egy rendezvényen bemutatásra kerülő alkotók száma minden alkalommal 40 és 50 fő körül mozog. A tapasztalatok szerint a biennálén felfedezett tehetségek „első kézből” való megismerhetősége egyre több érdeklődőt csábít kétévenként a kisvárosba. A látogatók között feltűnnek a magyar kortárs képzőművészet fontos kurátorai, magángalériások, művészek és művészetkedvelők egyaránt.

A biennále tárlatai egyik legfőbb erényének a különböző szaklapokban megjelenő kritikák egytől egyig a sokszínűséget jelölik meg. Azt tudniillik, hogy megjelenhetnek a különféle alkotói pozíciók egymás mellett, akár egymás ellenében, egymás függvényében, illetve viszonyában. A rendezés előnye pedig egy 2009-es eseményt méltató írás szerint, hogy „nem erőltette tendenciák felmutatását: igyekezett a helyszínek közül a megfelelőt megtalálni egy-egy sorozat számára, de a nézőre bízta, hogy kapcsolódási pontokat keressen.”6

Ez, vagyis hogy a különbözőségek akár egyidejűleg felszínre kerülhessenek, a magyar művészeti életben furcsa módon szokatlan jelenség. Talán ez a tulajdonságunk a „valahova felzárkózás” igényéből ered, de művészettörténetünk jó néhány időszakában megfigyelhető volt, és ma is jellemző sajátosság, hogy az alkotók egy bizonyos, főáramnak kinevezett irányzathoz vágynak tartozni, az ezen kívül állás az esetek nagy részében teljes kívülállást jelent a művészeti közegből. Pedig elég egy-két nem túl távoli, nagy kulturális és művészeti hagyományokkal rendelkező ország sokszínű akár képző-, akár fotóművészeti termését megnézni, hogy látható legyen a szemlélet tarthatatlansága.7

A biennále kiállításai kapcsán erényként említett sokszínűség szinte lehetetlenné teszi, a nagy ívű tendenciák felrajzolását az egyéni teljesítmények értékelése nélkül. Elmondható, hogy a kiállítók között a legkülönbözőbb alkotói pozíciók fedezhetők fel. Ezek két végpontja lehet az alapvetően „dokumentarista” vagy „megrendezett” képben való gondolkodás. Előbbi jellemzője, hogy inspirációját a környező világból meríti, kiemel bizonyos jellegzetes vagy éppen különleges, de az ő szemszögéből mindenképpen jelentős elemeket, és azokat egy képen rögzítve új összefüggésrendszerbe helyezi. Ezzel szemben az utóbbi felfogásmód híve képét aprólékosan, elemről elemre felépíti, a látványt részleteiben kidolgozza, a véletlenszerűséget pedig igyekszik kizárni. 

A kiállításokon látható művek tematikai sokféleségét Pfisztner Gábor ragyogóan mutatta be a 2009-es rendezvény katalógusának bevezetőjében: „Akad, aki bizonyos hagyományokat követ, és főleg hátrányosan megkülönböztetett emberekkel foglalkozik, az ő sorsukról beszél egyetlen képbe vagy képsorokba rendezve szomorúságukat, örömüket, fájdalmaikat – sorsukat. Mások inkább személyes kérdéseket vetnek fel. Elsősorban maguk és környezetük viszonyát teszik vizsgálat tárgyává megannyi módon. Hol a környezetet alkotó tárgyakon keresztül, hol pedig inkább az őket körülvevő személyek megmutatásán át. Jellegzetes megoldás a világ feloldása színes alaktalan foltokká, villódzó fényekké, a fény hiányává, elvont fragmentumokká. Újabb csoportot alkotnak azok a munkák, amelyek ismételten a médium és annak helye, szerepe és használati módja, valamint a világhoz való viszonya felől tájékozódnak és tesznek fel kérdéseket éppen a felhasznált technika alkalmazási módján keresztül.”8

A kiállított képek technikailag is elég nagy változatosságot mutatnak. Immár láthatóvá is kezd válni, ami eddig jobbára csak sejthető volt, vagyis hogy a „digitális boom” nem törölte el a fotográfiát, a fényképek nem oldódtak fel a korlátlan manipuláció és képözön világában. Sőt éppenséggel ismét népszerűek a leghagyományosabb, a fotózás korai időszakát idéző eljárások, például a camera obscura (lyukkamera) vagy az archaikus, kézműves jellegű eljárások. Persze a legnépszerűbb a digitális technika, viszont látható az is, hogy többségében a sorozat koncepciója dönti el, ezt vagy azt az eljárást alkalmazza-e az alkotó. Ami minden művészeti produktumnál elvárás, a tudatosság, illetve bizonyos esetekben az alkalmazott technikára való reflektálás.

Minden viszonylag új rendezvénynél fontos kérdés, működőképesnek tűnik-e a kezdeményezés, amiért létrehozták, valamint fejlődőképes-e, rejt-e magában az eddigieken túlmutató potenciálokat. A második Dunaújvárosi Fotóbiennále megrendezése és kedvező fogadtatása után úgy gondolom, nem kérdés az esemény létjogosultsága a kortárs magyar fotóművészet alakulása szempontjából. Az igazi áttörést a rendezvény szempontjából az jelentené, ha sikerülne nemzetközi alkotókat, kurátorokat bevonni a munkába, és ennek nyomán külföldön is ismert, legalább közép-európai szinten jegyzett esemény lehetne.

 

JEGYZETEK

1. A teljesség igénye nélkül: a fotófesztiválok közül Európában a legnépszerűbbek a madridi PhotoEspana, illetve az arles-i Rencontres d’Arles, illetve az immár hét városban minden év őszén megrendezésre kerülő Fotóhónap rendezvénysorozat.

2. Jelenleg Magyarországon két jelentős művészetszervező tevékenységet végző fotóművészeti szervezet van: a Lumen Fotóművészeti Alapítvány és a Fotografus.hu Alapítvány a Magyar Fotográfiáért.

3. A rendezvény hivatalos honalpja: www.fotobiennale.hu

4. Jelenleg felsőfokú fotográfusképzés a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen (volt Magyar Iparművészeti Főiskola, majd Egyetem), illetve a Kaposvári Egyetem Művészeti Főiskolai Karán működik.

5. A legnagyobb ilyen intézmények az ASA Fotóstúdió, a Szellemkép Szabadiskola, a Kontakt Fotóművészeti Kurzusok és a Fotografus.hu Alapítványi Fotóiskola.

6. Schmal Róza: Idill, kórház, kisautó, Dunaújvárosi Fotóbiennále. Balkon 2009. 6. sz.

7. Jó példa lehet a kortárs német fotóművészeti iskolák megfigyelése, amelybe betekintést nyerhettünk 2009 tavaszán az Országos Idegennyelvű Könyvtárban bemutatott könyvkiállítás alkalmával. 

8. Pfisztner Gábor: Viszonyt létesíteni a világgal. Dunaújvárosi Fotóbiennále 2009. Katalógus, bevezető tanulmány.

 

 

 

Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal