HU  |   RO  

Korunk 2009 Szeptember

Gyűjtés? Kiművelt semmittevés!


Rechnitzer János

 


Tanulmányunk címét Ősi László1 képzőművésztől, gyűjtőtől kölcsönöztük, aki ezzel a mondattal jellemezte a gyűjtést, azt a szépséges szenvedélyt, amely napjainkban egyre hódít, s egy új életmódot, életszemléletet jelent többek számára.

Arra vállalkoztunk, hogy korábbi elemzéseinkre2 építve, azokat célirányosan folytatva bemutassuk a gyűjtők, döntően a képzőművészeti gyűjtemények létrehozóit, alakítóit. Mindig is érdeklődtünk aziránt, hogy miként válik valaki gyűjtővé, milyen társadalmi csoport tagja, milyen foglalkozást űz, a kollekcióját milyen koncepció alapján alakítja, mit tesz a művészet támogatásáért, megismertetéséért. 

Nem egyszerű a gyűjtők közegét számba venni, társadalmi jellemzőit rendszerezni, mert sok tényező rejtve marad a nyilvánosság, de a különféle felmérések, elemzések elől is. A rejtőzködés okai között lehet említeni a személyes tényezőket, mint például azt, hogy nem kívánnak megmutatkozni, mert szerények, visszahúzódók, inkább a gyűjtemény alakítása, szervezése és rendszerezése a céljuk, mint a feltűnés. A másik okot nevezhetjük pénzügyi, gazdasági természetűnek. Az adó, az illetékrendeletek, a jövedelmi viszonyok letisztulatlan rendszere3 nem ösztönzi a gyűjtőt, hogy minél nagyobb publicitást adjon tevékenységének. A harmadik csoportba a biztonsági szempontok sorolhatók. A gyűjtemény elhelyezése nagy körültekintést kíván meg. A jól ismert közbiztonsági viszonyok miatt a gyűjtők titkolják, elrejtik, bezárják és csak kellően megbízható embereknek mutatják be gyűjteményüket. S végül a negyedik csoport a társadalmunkban folyamatosan jelen lévő, újra és újra fellángoló irigység azok iránt, akik többre vitték, akik másként élnek, akik valamilyen áldozat révén képesek voltak maguk körül egy gazdagabb tárgyi világot teremteni. Így aztán a gyűjtők rejtőzködése érthető, róluk adatokat, információkat közvetlenül, prímer adatgyűjtéssel nem szerezhetünk be.4

Marad tehát a szekunder, a másodlagos elemzés, amely döntően a gyűjtemények bemutatására, a gyűjtési életút leírására korlátozva villanthatja fel a gyűjtők társadalmi helyzetét. Mindezek ellenére törekedtünk a gyűjtőtársadalom szerkezetének időbeli változásairól is valamiféle képet adni, mert tanulságosnak tartjuk mind a gyűjtési szokások, irányok, érdeklődési területek, mind pedig a gyűjtőközösség összetételére vonatkozó átalakulásokat – még ha felszínesen is – nyomon követni.

 

Röviden múltról és az elődökről

Egyszerű és mindenki számára természetes, hogy a második világháború előtti magyar társadalom, a főúri osztály, az egyházak vezető személyiségei és a nagypolgárság köreiben dívott a gyűjtés, a műgyűjtemények kialakítása. A főúri magángyűjtemények többsége tovább élt a két világháború között, azokból több egység az állami múzeumok alapjait képezte, illetve a kastélyokat díszítette.

A nagypolgársághoz tartoztak az ipar, a kereskedelem, a bankélet, a nyomdák és a könyvkiadás gazdaságilag meghatározó vállalkozásainak tulajdonosai, azok családjai. Társadalmi helyzetük, kulturális, világszemléleti, de vallási indíttatásuk révén is közelebb kerültek a művészetekhez, kellő hazai és nemzetközi mintával rendelkeztek ahhoz, hogy közülük többen gyűjteményeket hozzanak létre.

A második világháború előtt az akkori városi polgárság köreiben is divat volt a gyűjtés. A tevékenység kihatott a nemzeti kultúra elemeinek adaptálására (pl. szőnyegszövés, hímzés, népi szőttesek mintáinak átvétele stb.), a polgári lakások berendezésére (pl. festmények vásárlása, klasszikus bútorok megóvása, lakberendezési tárgyak), a hagyományos gyűjteményi területek működtetésére (pl. bélyeg, érem). Nagyobb műgyűjteményekről is kaphatunk információkat, ám ezek egy-egy foglalkozási csoporthoz tartozók (pl. orvosok, ügyvédek, vagyonosabb kereskedők, néhány közigazgatásban dolgozó, illetve újságíró) esetében bukkannak fel, nem nagy számban, döntően a fővároshoz kötődve.

Sajnos e gyűjtemények közül számos elkallódott, elpusztult a világégés során, vagy egyszerűen hadizsákmányként kikerült az országból, s ezzel a nemzeti értékekben súlyos károk keletkeztek. A rendszerváltozás után megcsillant a remény, hogy az elrabolt magángyűjtemények esetleg visszakerülhetnek az országba. Nagy erőkkel megkezdődtek a kutatások, alapos listák kerültek összeállításra, de a győztes országok, alapvetően a Szovjetunió utódállama, Oroszország keményen elzárkózott az elrabolt műkincsek visszaszolgáltatásától.5

A megmaradt nagyobb gyűjtemények sorsa sem alakult kedvezően. A kastélyok kifosztása, az államosítás, az országot elhagyó nagypolgári elit s egyáltalán a múlt minden eszközzel való megtiprása, minden elemének, emlékének elfojtása és egy új társadalmi rend erőszakolt kiépítése során a műgyűjtést nem a kívánatos, hanem a tilos, a polgári világ értékének tekintették, és esetenként büntették is. Napjainkban megindult az államosított gyűjtemények visszaperlése, illetve peren kívüli egyezkedések kezdődtek az elkobzott műtárgyak visszaadásáról.

 

Apáink gyűjtői körei

A gyűjtőszenvedély búvópatakját nem lehetett elfojtani. Számos gyűjtői életrajz, illetve gyűjtemény kialakulásának tanulmányozásából megállapítható, hogy a sötét ötvenes években tovább éltek gyűjtemények, sőt újabbak is szerveződtek. Volt egy-egy régi gyűjtő, aki körül kialakultak ezek a csomópontok. Az új gyűjtői generációt döntően az orvosok alkották. Az orvosok részvétele, bekapcsolódása a műgyűjtésbe több tényezőre vezethető vissza. Az első, hogy e foglalkozási kör tagjai érzékenyebbek a világ dolgaira, mint más szakmákban dolgozók. Ebben az időben az értelmiségiek körében – általában – nagyobb, intellektuális affinitással rendelkeztek. A másik gyakorlati szempont, hogy a művészeket, a gyűjtemények tulajdonosait vagy a műtárgyak birtoklóit az orvosok gyógyították, akik azokkal beteg-orvos viszonyba kerültek. Mindez egyrészt szellemi kapcsolattá válhatott, másrészt a hála jeleként tárgyak ajándékozásában vagy kedvezőbb vásárlási feltételekben nyert kifejezést. S végül az orvostársadalom vezető körei, klinikák professzorai, de aktívabb tagjai képesek voltak anyagi eszközöket mobilizálni a gyűjtéshez, ami aztán a kollekciók kialakulásához vezetett.

A hatvanas évek végétől konszolidálódik a helyzet a klasszikus gyűjtőegyesületeknél, így az érem- és bélyeggyűjtőknél, azaz fokozatosan kialakulnak vidéki hálózataik, amelyek már egy szélesebb gyűjtői kör létrejöttét tették lehetővé. A kisebb befektetést igénylő gyűjteményi területek, az érem, a bélyeg, a képeslap, nyomtatványok azok, amelyek virágoztak, a maguk módján népszerűek voltak. A gyűjtők a társadalom szinte minden rétegéből, foglalkozási csoportjából kerültek ki, s éltették a gyűjtési szenvedélyt, de hozzájárultak a nemzeti értékek megóvásához is.

A hatvanas évek közepén (1967) végzett felmérés szerint a gyűjtőtársadalom legaktívabb tagjai az orvosok voltak, de kiderült a vizsgálatból az is, hogy többségük kezdő gyűjtő, legalábbis nem rendelkezik jelentős gyűjtői múlttal és tapasztalattal. Mellettük mérnökök, műszaki értelmiségiek, művészek, a tudományos életben dolgozók, valamint ügyvédek és az adminisztratív, vélhetően a közszférában (tanácsok, minisztériumok, pártapparátus) dolgozók alkották a gyűjtők többségét. A pedagógusok aránya a felmérésben jelentéktelen volt, de az akkori nómenklatúra szerint a kisiparosok is „rabjaivá váltak a gyűjtőszenvedélynek”.6

Érdekes ebből a korból a gyűjtő meghatározása. Gyűjtőnek azt tekintették, aki védett vagy védendő műtárgyakkal rendelkezik. Gyűjteménynek pedig az a műtárgyegyüttes számított, amely legalább tíz (azonos műfajú) tárgyból állt, ennek megfelelően gyűjteménynek tekintettek tíz védett festményt vagy szobrot, esetleg tíz-egynéhány külön védésre érdemes iparművészeti tárgy együttesét.7 A hatvanas években egy rendelet (38/1960 kormányrendelet) engedélyezte,8 hogy akinek műgyűjteménye van, az részben lakbérkedvezményt (gyűjtemény elhelyezésére szolgáló lakrészre jutó pótlék fizetése alóli mentesség), részben pedig az akkori normák szerinti lakószoba-engedményt kapjon, így aztán szükséges volt a műgyűjtés fogalmát „jogi” értelemben is meghatározni.

A Műgyűjtő folyóirat 1971. évi utolsó, negyedik számában kérdőívet tett közzé a különböző művészeti ágak népszerűségéről, egyben követni próbálta a gyűjtői szokásaikat, de információkat is kívánt kapni a lap szerkezetére, tartalmára vonatkozóan. A 124 válaszból a szerkesztők azt a következtetést vonták le, hogy a legközkedveltebb művészeti „termék” a festészet, azt követték a népművészeti tárgyak, majd a grafikák, az iparművészeti és a kisplasztikai alkotások (Olvasóink válaszoltak 1972).

A festmények gyűjtése nemcsak hogy vezető szerepet játszott a gyűjtemények esetében, de a gyűjtők száma is jóval meghaladta a többi gyűjtői terület iránt érdeklődőkét. Figyelemre méltó, hogy a válaszadók több mint fele műgyűjtőnek vallotta magát, s maguk a szerkesztők is megdöbbentek a gyűjtők magas számán, bár nem kaptak információt arról, hogy a gyűjtemények milyen szintet képviselnek.

Felmerült már akkor egy országos hálózattal rendelkező műgyűjtő klub szervezése (Műgyűjtők Országos Egyesülete). Ez a gondolat a későbbi lapszámokban is többször előbukkant, sőt a Műgyűjtő számos alkalommal adott hírt a helyi klubok kiállításairól. Az országos műgyűjtő egyesület megalakítására azonban csak később került sor, az akkori Hazafias Népfront keretein belül a Műbarátok Országos Egyesülete néven.9

Visszatérve a Műgyűjtő felmérésére, abból alaposabb információt nem tudunk leszűrni, mert döntően a folyóirat szerkesztésére, tartalmára vonatkozik, így nem ismerhetjük meg a gyűjtők társadalmi és jövedelmi tagozódását. Érdekessége még a felmérésnek, hogy a beküldők között 25 db rézkarcot sorsoltak ki. A névjegyzék alapján a vidékiek aránya (80%) jelentősen meghaladta a fővárosiakét, s a vidékiek nagy része (60%) az ország nyugati feléből küldte vissza a kérdőívet, közöttük többségben voltak a nagyvárosokban – Szombathely, Debrecen, Győr, Szolnok, Sopron, Békéscsaba, Nagykanizsa, Veszprém – élők.

Mravik László, a hazai műgyűjtés szakavatott ismerője ad hírt a rendszerváltozás után, egy 1981-ben rendezett „Válogatás magyar magángyűjteményekből” című nevezetes kiállításon szereplő 40 hazai magángyűjtő adatairól, a műtárgyak értékéről, a gyűjtemény alapításáról, a gyűjtők viszonyáról az akkori politikai rendszerhez.10 A tanulmányban közölt táblázatok is roppant érdekfeszítőek, és mélyebb betekintést engednek a hetvenes évek gyűjtőtársadalmának elitjébe.

Ezek alapján megállapítható, hogy a hetvenes és nyolcvanas években az orvostársadalom alkotta a domináns és jelentős gyűjtőkört. Az orvoslás rendszertől független tevékenység, a társadalmi presztízse magas, az akkori idők jövedelmi skáláján az első helyeken állt, így a gyűjtemény alakításának szellemi és anyagi akadályai nem voltak. Mravik László felmérésében nem akadt egyetlen pártértelmiségi, a nómenklatúra tagja, ezt a szerző egyrészt a jövedelmi viszonyokkal magyarázza, másrészt azzal, hogy ennek a rétegnek nem a műgyűjtés volt a szórakozási-kikapcsolódási modellje, hanem a vadászat, vagy éppen a balatoni nyaraló és a tartós fogyasztási cikkek megszerzése.

Érdekes a szerző elemzése a gyűjtők politikai nézetére vonatkozóan. „A módos gyűjtők hatvan százaléka fütyül a politikára, a rendszert bírálgató értelmiség soraiból kerül ki a harminc százalék, s csak 7,5% utasította el az egész fennállót, teljes mellszélességgel.”11 Az adott politikai rendszert a vizsgált gyűjtők öt százaléka támogatta, jogos a tanulmány megállapítása, hogy a politikai közöny és a vagyonosodás között függvényszerű kapcsolat van, azaz a vagyonosabb rétegek távol tartják magukat a politikától. Azt hiszem, ez napjainkra is érvényes, sőt egyre érvényesebb lesz!

A gyűjtemények kialakulásának megoszlása azt mutatja, hogy a vizsgált körben 1945 előtt kezdődött meg a kollekciók születése, míg alacsony az 1945–1956 közötti időszakban keletkezetteké, holott éppen ezekben az években lehetett nem túl nagy összegért hozzájutni jelentősebb darabokhoz. A tanulmány szerzője szerint a hatvanas években elsősorban szívósság kellett a gyűjtemény szervezéséhez, viszont a hetvenes évektől a gyűjtőmunka már komoly hozzáértést igényelt. Nem hanyagolható el az anyagi helyzet a forradalom után kialakult gyűjteményeknél, hiszen a kispénzű gyűjtők mellett már megjelent egy-két mecénás az akkor tűrt vagy tiltott művészek támogatására, ami főleg rendszeres vásárlásokban nyilvánult meg.

Ugyancsak tanulságosak a tanulmánynak a műgyűjtemények értékbecslésére vonatkozó fejtegetései. Ezek szerint a jelzett 40 hazai magángyűjtemény értéke (nem tudni, hogy mikor, azaz a kiállítás időpontjában vagy a cikk írásakor) 2–3 milliárd forint volt. A szerző feltételezése szerint a be nem mutatott nagy magángyűjtemények értéke 4–6 milliárdra tehető. Ehhez hozzáadja még a kisebb, de értékesebb gyűjteményeket, s így végösszegben együttesen 8–12 milliárdra becsüli, vélhetően a nyolcvanas évek elején. Ez az összeg nem túl magas, ha figyelembe vesszük azt, hogy napjainkban az árverések éves forgalma 4–5 milliárd forint, s ennek csak többszöröse – egyes becslések szerint kilenc–tízszerese – a műtárgyak kiskereskedelmi forgalma, nem beszélve a cseréről és a háznál történő (fekete) értékesítésekről. A műtárgyak piaca alapvetően átrendeződött. Az árak robbanásszerűen megugrottak, remélhetően jóval nagyobb mértékben, mint a forint pénzromlása, de erről majd részletesebben szólunk a következő fejezetekben.

 

A gyűjtők a rendszerváltozás után

A témánk természetes folytatásaként nem kerülhetjük meg azt a kérdést, hogy milyen napjaink gyűjtőtársadalmának összetétele. Nem rendelkezünk szociológiai felméréssel, bár nagy szükség lenne rá, és hiányoznak így a közvetlen, részben közvetett adatok, vizsgálatok.12

Nincs tehát autentikus forrás, aminek a feldolgozásával képet lehetne nyerni napjaink gyűjtőtársadalmáról. A frissen megjelent Kortárs magyar művészeti lexikon13 27 műgyűjtőt14 sorol fel, ebből a szócikknél 25 esetben lehet valamiféle egységes szempontokat érvényesíteni. A minta roppant alacsony, s ezért az összevetés nem állja ki a tudományosság próbáját, de mint érdekesség mégis bemutatásra érdemes.

A vizsgálható 25 képzőművészeti gyűjtemény tulajdonosainak fele (13 fő) átlagosan hetvenéves korában hunyt el. Az élő tulajdonosok átlagéletkora 59 év. Hatvan év alatti három fő (a legfiatalabb 38 éves), hatvan év felett kilencen vannak. A kollekciókból 17 Budapesten, kettő külföldön, egy a Kárpát-medencében, s öt vidéken él. A gyűjtők foglalkozási, végzettségi megoszlása alapján vállalkozó és üzletember három, mérnök, építész négy, tanár három, orvos, pszichológus négy, jogász, közgazdász négy, szerkesztő, újságíró négy és művészettel foglalkozik négy. A gyűjtemények 40%-a 1960–1980 között jött létre, viszont 36%-a a második világháború előtt, 12–12%-a az ötvenes években, illetve a nyolcvanas évek után keletkezett. A gyűjtemények jellegét meghatározni nem egyszerű, hiszen a kollekciókban több művészeti korszak együttélése természetes. Nagy biztonsággal lehet mondani, hogy kifejezetten a kortársakkal foglalkozik a megfigyeltek 36%-a. A fennmaradó 64% a 20. század magyar képzőművészetét vagy annak egy, illetve több nagy korszakát, iskoláját fogja át. A gyűjtemények múltját és jelenét csak részben lehet nyomon követni a szócikkekből. Annyi megállapítható, hogy közel egynegyed már közgyűjteményekben található, másik egynegyed a család, esetleg a leszármazottak tulajdonában van, a következő egynegyedre galéria, műkereskedelem épül vagy kapcsolódik, s végül a maradék saját múzeumban, kiállítóhelyiségben élvezhető vagy lesz megtekinthető a jövőben, illetve egy gyűjtemény elpusztult.

Csak a személyes tapasztalatainkat, a szaklapokban közölt gyűjtői portrék feldolgozásait, a gyűjtőtársak véleményét mondhatjuk el, ami közel sem a tényleges helyzetet, hanem a szubjektív megéléseket, élményeket s az esetek többségében a feltételezéseket, vélt elképzeléseket vagy éppen kívánalmakat adja vissza.

A rendszerváltozás gyűjtőváltással is együtt járt, ami az átmenet végére, az új évezred első éveire zárult le. Vegyük sorra az okokat!

Az első, a legegyszerűbb természeti ok az idő, ami azt jelenti, hogy megöregedett egy számottevő, meghatározó jelentőségű gyűjtőgeneráció. Életműveik jobb esetben közintézményekbe kerültek, rosszabb esetben szétestek, felszámolódtak. Az átmenet tíz éve biztosan nem azzal marad meg az emlékezetben, hogy az önkormányzatok számottevő anyagi áldozatokat hoztak a tulajdonukban lévő kollekciók fejlesztésére.15 Találunk egy-egy példát gyűjtemények megvásárlására (Deák-gyűjtemény Székesfehérvár, Váczi-gyűjtemény, Radnai-gyűjtemény, Vasilescu-gyűjtemény Győr), vagy a művészet iránt elkötelezett polgármestereknek16 vagy országos hírű gyűjteményeknek köszönhetően.17

A másik tényező a műtárgyak kínálatának és ezzel árainak robbanásszerű növekedése, ami a hatvanas-hetvenes évek gyűjtőgenerációját olyan helyzet elé állította, hogy lényegében le kellett mondania a gyarapításról. Mi több, megélhetési gondjaik miatt e generáció egyes tagjai vásárlókból alkalmi eladókká váltak.

A harmadik tényező, hogy a jövedelmi helyzetben alapvető változások következtek be. Egyes foglalkozások mint domináns gyűjtői köröket képviselő területek társadalmi presztízse leértékelődött. Itt elsősorban az orvostársadalomra gondolunk. Napjainkra az orvosok már nem tekinthetők a társadalom meghatározó vagyonos foglalkozási csoportjának, helyüket a jövedelmi skálán átvették mások. A nyolcvanas évek elejéig-közepéig elég volt a hozzáértés, de aztán az évtized végére már egyre több pénzre volt szükség, viszont a rendszerváltozástól, a kilencvenes évektől a hozzáértést fokozatosan kiszorítja a pénz. A műtárgypiacon új vásárlói kör jelenik meg, melynek tagjai befektetési szándékból és/vagy divatból vásárolnak, számukra az anyagi korlátok leküzdhetők. Itt kell megemlíteni a külföldi magánszemélyeket, egyes esetekben galériákat mint megbízottakat, akik között jelentős arányt képviselnek a magyar származásúak, ezek hazatérve meghatározó vásárlói lettek az élénkülő magyar műtárgypiacnak, egyben új gyűjtői kört alkotnak. Mellettük párhuzamosan megjelenik az új generáció, a yuppik, a fiatal menedzserek, az üzletemberek. Ők elsőként egy-egy attraktív tárgyat vásárolnak, de annak élvezete a kortársakhoz vagy egy-egy újra felfedezett 20. századi korszakhoz vezet. Képesek a növekvő árakat megadni a művekért, miközben nem a gyűjtés lesz életük legfontosabb része, csupán az élvezetek egyik színtere.

A negyedik szelekciós tényező, hogy a vezető gyűjteményi terület, a festmény mellett egyre több műtárgycsoport jelenik meg a piacon, s ennek következtében részben megoszlik az érdeklődői kör, részben pedig megfigyelhető szélesedése, gyarapodása. Még mindig, sőt növekvően – legalábbis az árverési adatok alapján – a festménypiac a meghatározó, de látványosan jön fel a könyvpiac, a nyomtatvány- és kéziratpiac, növekvő érdeklődés tapasztalható a szőnyeggyűjtésben, a porcelánok, kerámiák vásárlásában, a lakberendezésben használható tárgyak gyűjtése iránt. Sokkal megosztottabb a műtárgyak kínálata és az érdeklődés, de egyben a magasabb árak miatt a gyűjtemények létrehozása sem egyszerű, egyes klasszikus területeken már szinte lehetetlen. A kis és közepes gyűjtemény fejlesztése, kiegészítése, pótlása egyre nehezebb. Itt az anyagi okok az elsődlegesek, de kicsapódnak műtárgyak éppen a befektetési szándék következtében is, így számos területen nem lehet továbblépni, gyarapodni. 

Az ötödik szelekciós tényező az információ és a marketing. A gyűjtés mindig gyors és alapos információfeldolgozást és elemzést kívánt meg. Nos, napjainkban egy-egy gyűjtési területen információs dömpinggel kell szembenézni, nem egy korlátozott és átlátható kínálati piaccal állunk szemben, hanem fordítva, erősen nyitott, kínálatban egyre sokszínűbb, nem összehasonlítható és helyettesíthető piaccal, ahol a marketingnek, a piacbefolyásolásnak az eszközei látványosan fejlődnek. Egyszerű példával élünk. A hetvenes években alapított, ma klasszikusnak tekintett képzőművészeti gyűjtemények többsége a tiltott vagy tűrt művészek alkotásaiból épül fel. Nem tudunk olyan sikeres, ma elismert gyűjteményekről, amelyek e korok támogatott, favorizált – elfogadott szóhasználat: képcsarnokos mestereinek – alkotásaiból állnának. A gyűjtés viszonylag egyszerűnek tűnt abban a korban, csak meg kellett találni a tiltott neveket és lehetőség szerint tőlük vásárolni vagy a klasszikus művekre koncentrálni, persze mindkét esetben kellő kockázat mellett. Napjainkban nincsenek tiltott és tűrt művészek, most a szakma és a médiák kapnak fel és ejtenek el művészeket, a kínálat egyre áttekinthetetlenebb. Így aztán most kell igazán a gyűjtői érzék, a „szimat”, a szívósság, a kitartás. Érdemes tehát megfogadni a két kiváló műgyűjtő intelmeit, mert azok eligazodást adhatnak a jövőre nézve!

 

Kortárs magángyűjtők

A kortárs magángyűjtemények bemutatása az elmúlt években kezdődött meg. A szakmai lapok, folyóiratok rendszeresen készítenek interjút egy-egy gyűjtővel, vagy a kollekciójuk kiállításai adnak alkalmat a személyiségek megismerésére.18

Jól szerkesztett füzetsorozat jelent meg Kortárs Magángyűjtemények19 címmel az EDGE Communications (Budapest) gondozásában 2007-től évente 2009-ig, ahol tömören, lényegre törően és közel azonos szemléletben dolgozták fel 76 gyűjtő kollekcióját. A füzetek alkalmat adtak arra, hogy a leírtakból, kisebb interjúkból statisztikákat állítsunk össze, s így vizsgáljuk napjainkban a képzőművészeti alkotásokat rendszerszerint és rendszeresen gyűjtőket. Megkíséreltük adatszerűvé tenni a személyes nyilatkozatokat, keresve egyrészt a gyűjtő kör társadalmi jellemzőit, másrészt a kollekciók jellegét, irányuljanak azok a koncepciókra vagy éppen a művészekre s végül gyűjtői karakterekre, meghatározottságokra, valamint azok kifejezési módjaira.

Mérsékelt a mintánk, hiszen jóval többen vannak, akik képzőművészeti alkotásokat gyűjtenek, módszerünk – a számszerűsítés – éppen a gyűjtők sokszínűsége miatt nem lehet egzakt, valamint a gyűjtést mint szenvedélyt nem lehet csupán adatokkal leírni. Csoportosításaink erősen szubjektívek, esetenként nem mutatnak szignifikáns különbségeket, s az sem elhanyagolható, hogy ismereteink a művészet és a gyűjtés világáról még sok kivetni valót hagynak maguk után. Csupán kísérletnek tekintjük a következőkben leírtakat, egy próbálkozásnak, hogy közelebb – vagy távolabb? – kerüljünk ahhoz a rejtélyhez, amit gyűjtésnek, gyűjteményalakításának nevezünk.

 

A gyűjtők életkora, a társak s a foglakozási csoportok

A vizsgált gyűjtői csoport átlagéletkora 53 év, fiatalodó társaságot mutat a mintánk. Az 1. táblázatból láthatjuk, hogy a hetven év felettiek aránya alacsony, de egynegyedét teszik ki az egésznek a hatvan és hetven év közöttiek. Viszont az aktív gyűjtés az 1950 után születettekre jellemző, mivel közel 69 %-át adják a felmérésnek. Újdonság viszont, hogy egy új gyűjtőcsoport jelenik meg, napjainkban negyven- és ötvenéves kor között már vannak, akik megalapozott egzisztenciát tudhatnak maguk mögött, s kellő jövedelmi forrásokkal is rendelkeznek ahhoz, hogy gyűjteményt állítsanak össze.

Az 1970 után születettek aránya mérsékeltebb, szinte megegyezik a legidősebb generációval, de már kimutathatók ezen életkorcsoportban is a kollekcióalakítás igénye és nem utolsósorban a lehetősége.

 

Vajon a gyűjtés férfias dolog-e, azt egyedül vagy a párral, társsal együtt kell, lehet végezni? Nos, erre a kérdésre a válasz, hogy Magyarországon még az erősebbik nem jegyzi a gyűjteményeket. A vizsgált mintában csupán hat esetben regisztráltunk egyértelműen, azaz megnevezve gyűjteményt alakító társat, ami eseteinkben férjet és feleséget jelent, illetve az eltérő nemű partnert. A szövegekből az előbbiekkel együtt összesen 22 esetben találunk utalást társra, döntően hölgyre, akivel együtt történik meg a gyűjtemény formálása. További 54 gyűjtő esetében a rövid bemutatkozásban nem történt utalás a partnerre, de vélelmezzük, hogy a valóságra nagyobb esetszám a jellemző. Hasznos lenne, ha a hazai gyakorlat is követné a nemzetközi trendet, ahol a gyűjtőpárok a kollekció megnevezésében is együtt szerepelnek. Egyetlen esetben találkoztunk hölgy gyűjtővel, aki maga jegyzi a gyűjteményét. Vélhetően a fiatalok között a jövőben egyre több nő kíván majd gyűjtéssel is foglalkozni, s ezzel más szemléletű és hangulatú kollekciók állnak össze.

 

A gyűjtemény alakításához sok minden szükséges, ám ezek között nem elhanyagolható a pénz, s azt a jövedelemből lehet biztosítani, ami viszont többségében a foglalkozásból következik.

Három fő kategóriát alakíthatunk ki a foglalkozási csoportokat mutató 2. táblázatból. Az elsőbe sorolhatjuk a szakmabelieket, vagyis a galeristákat és a művészeket. Ők a mintánk egyötödét alkotják. Ez érthető is, hiszen a kortárs kollekciók alakításában a galériatulajdonos, egyben művészeti menedzsernek a szerepe nem elhanyagolható. A galéria művészeinek köréből történő gyűjtés mellett megfigyelhetők beszerzések más alkotóktól, ezek lehetnek kísérletek, kollekcióalakítási próbálkozások, de pusztán a gyűjtői szenvedély is. (Érdekes lenne egyszer áttekinteni a galerista gyűjtők mentalitását, a saját kollekció és az értékesítésre szánt művek kapcsolatát, azok egymásba olvadását vagy elkülönülését, illetve azt a mentalitást, amikor már telítődnek a művekkel, hiszen nap mint nap találkoznak velük.) Ehhez a csoporthoz soroltuk a művészet más területén dolgozókat. A mintánkba hat művészre leltünk, akik vállalták, hogy gyűjtőként is aposztrofálják magukat. Közülük volt, aki akkor fedezte fel, hogy gyűjtő, amikor kiállítást rendeztek a nála lévő, döntően cseréből szerzett művekből. A másik típus a gyűjtő művész, aki tudatosan alakítja kollekcióját, benne a szenvedély dominál, sőt érzékelhető a mecenatúra is, főleg a fiatalok iránt. S végül a befektető szemléletű művész, aki tudatosan, magas művészi képességének teljes birtokában – és vélhetően a művészi sikerének nem jelentéktelen anyagi bázisán – építi fel klasszikus és kortárs kollekcióját.

A szakmabeliek csoportját közel azonos arányban – a minta egyötödében – követik a klasszikus értelmiségi szakmák képviselői. A korábbi elemzésekben láttuk, hogy nagy múltú értelmiségi pályákon tevékenykedők, így az orvosok, a jogászok, egyetemi oktatók képviselték a gyűjtői kör döntő részét, ők tudták anyagi javaik révén s intellektusuk által megteremteni a kollekciók alakításának feltételeit. Napjainkra a klasszikus csoport besorolás is megváltozott, mivel ezen foglalkozási ágak mögötti tevékenységek tartalma kibővült, vagy pontosabban jelentősen átalakult. A jogászok között többségben az ügyvédek állnak, az orvostársadalom szerkezete átrendeződött, s az egyetemi-kutatói szféra feltételei is jelentősen változtak, nem mindig kedvező irányban. A mintákban például nem találunk 60 év alatti orvost, viszont a jogászok közel fele 40 év alatt van, s az egyetemi-kutatói közegben fele-fele arányban vannak fiatalok és a középgenerációhoz tartozók. Az utóbbiak fogékonyabbak a külföldi művekre, míg az orvosok inkább a klasszikus kollekciókban érdekeltek, a jogászokra pedig jellemzőbb a fiatalok iránti kötődés. A művészekkel való kapcsolat az orvosok esetében a meghatározó, így a beszerzéseiket ennek alapján végzik, a másik két foglalkozási területnél a galériák és az árverések látogatása nagyobb számban fordul elő. 

Minden hatodik gyűjtő bankár, vagy a pénzügyi szférában vezető beosztásban dolgozik. Életkoruk a minta átlaga alatt van, de 40 és 50 év közé tehető. Kollekciójukban nagyobb számban fordulnak elő a külföldi művek, vásárlásaikat többségében galériákban végzik, igénybe véve művészeti tanácsadókat. Kimutatható, hogy határozott gyűjteményalakítási koncepcióval rendelkezik a megfigyeltek fele, ami geometrikus művekre, a közép-európai művészekre és mentalitásra vagy a tájfestészetre vonatkozik, illetve szinte mindegyik gyűjtőnél fontos a fiatal alkotók fogadása.

Mintánk szerint minden harmadik gyűjtő vállalkozó, cégvezető vagy cégtulajdonos. Így sorrendben az ingatlan szakmában (építőipar és ingatlanfejlesztés), a kereskedelemben (annak is több ágában), az elektronikai iparban és telefóniában tevékenykedőket és a humán tanácsadásra szakosodott menedzsereket említhetjük meg. A csoport átlagéletkora 50 év körül van, s a gyűjtést a kilencvenes évektől kezdték el, csupán egy személyt találtunk, aki a kollekcióját már korábban indította el. A külföldi művészekre irányuló figyelem a foglalkozási csoport tagjainak harmadára jellemző, ezek növekvő nyitottsággal tekintenek a művészet nemzetközi piaca felé. Jellemző, hogy vásárlásaikat tekintve fele-fele arányban jelölték meg közvetlenül művészektől, illetve a galériás beszerzéseket, bár kevesen említették az aukciós vásárlást, ezt vélhetően megbízottak útján teszik. S végül a kollekcióalakításban 10 fő jelzett egyértelmű koncepciót, amiben nem elhallgatott a befektetési szándék, a klasszikus modernek, a vezető kortársak, a tehetséges – felfedezésre váró – fiatalok, a grafikai anyag gyűjtése, de témaszerűen megjelenik az új realizmus, a figuralitás, a zenei hangulatokat kifejező művek. 

Végül két foglalkozási csoport gyűjtői karakterével vagyunk adósok. Az új gazdaságot szimbolizáló marketingkommunikációs szakma és a klasszikus, nagy hagyományokkal rendelkező tevékenység, a kézművesség vagy pontosabban az iparosság, egymástól ugyan távol áll, de jól ellenpontozzák a gyűjtői karaktereket. Az utóbbi foglalkozásba tartozók már korábban is jelen voltak a hazai gyűjtői társadalomban, míg az előbbiek ezt nem tehették meg. Az iparos gyűjtők életkora a minta átlaga felett van, 62 év, a művészettel már a rendszerváltozás előtt megismerkedtek, főleg az alkotóktól vásárolnak, van koncepciójuk és csak egy esetben mutatható ki – ugyan példaértékűen és már a gyűjtemény alakításának kezdetétől – a külföldi művek iránti határozott érdeklődés. A marketingkommunikációs szakemberek ezzel szemben fiatalabbak, átlagéletkoruk 47 év, a rendszerváltozás után, de többen az ezredfordulótól kezdtek tudatosan gyűjteni, így érdeklődésük a fiatal művészekre irányul. A tájkép vagy a karikatúra sem idegen számukra, külföldi művészek felé még nem fordultak, s beszerzéseiket kombinált módon végzik, a művésztől, a galériákból vásárolnak, de az árveréseket is szívesen látogatják.

 

Motivációk a gyűjtésre

A foglalkozások és a gyűjtői karakter kapcsolata után azt vizsgáltuk, hogy mi indította el a gyűjtői szenvedélyt. Nem lehetett adatszerűségre törekedni, mert egyrészt a mintánkban szereplők másként és másként értelmezték a gyűjtés iránti elkötelezettségüket, másrészt nem kérdőívvel, hanem egy – többségében azonos elveket követő – szövegből dolgoztunk, azt elemeztük, így eredményeinket nem számszerűsíthetjük.

A mű varázsát, ami a kiállítóhelyen, a barátoknál, a galériákban, a régiségkereskedésekben, újabban a kávézókban, az éttermekben ragadta meg a későbbi gyűjtőt, többen kiemelték. Ide sorolható még az ajándékba kapott mű, ami aztán újabbak beszerzésére ösztönzött, s ezek végül kollekcióvá álltak össze. Nem elhanyagolható – ugyan nem sokszor került elő – a társadalmi státusból következő gyűjtői attitűd.

Az örökség, a családi környezetben fellelhető tárgyak vagy az elődök gyűjteményének bővítése, fejlesztése meghatározó ösztönzést jelent a kollekciók további alakításában. Kapcsolódik ehhez a „minden gyűjtő” típusa, aki már kora gyermekkorától tárgyak tömegével veszi körül magát, s a gyűjtés az életvitelének döntő tényezője. Hasonlóan nem lebecsülendő ösztönző az egyetemi évek alatt beszerzett első művészi – többségében grafikai – alkotás, ami szellemi élményt jelentett, és egy későbbi élethelyzetben inspirálójává vált kollekciók alakításának.

S végül a foglalkozás motivációjáról sem feledkezhetünk meg. A befektetés egyik formája a műtárgy, vagy az ingatlanok belső tereinek alakításában lehet döntő szerepe, az irodahelyiségek otthonossá tételét segítheti, de kifejezheti a cég, a személy igényességét, bizalmat sugárzó anyagi helyzetét. A műtárgyba való befektetés tehát a gyűjtemények alakításának az egyre jelentősebb motivációs tényezője. 

 

Kiket gyűjtünk?

Elemzésünkben arra voltunk kíváncsiak, hogy mely művészeket kedvelik a gyűjtők, s ezt úgy állapítottuk meg, hogy a riportokban említett alkotókat összeírtuk, majd csoportosítottuk, megnéztük a gyakoriságukat (3. táblázat).

A 76 gyűjtő összesen 436 művészt említett meg mint számára meghatározó alkotót. A listát hét csoportra osztottuk, amelynek alapja az alkotás időszaka és az életkor volt. Így klasszikusoknak tekintettük a 19–20. század fordulóján élőket, klasszikus modernnek a 20. század neves, meghatározó művészeit, a klasszikus kortársakhoz azokat soroltuk, aki 60 évesnél idősebbek, vagy már nem élnek, de munkásságuk a hatvanas évektől az ezredfordulóig tartott, középgenerációnak a 40–60 év közötti művészeket tekintettük, s végül az új generációnak neveztük a fiatalokat, döntően 40 éves korig. Külön oszlopba tüntettük fel a külföldi művészeket s a külföldön élő magyar származásúakat, nem tettünk esetükben életkor szerinti megkülönböztetést.

Az elemzésünk nem terjedt ki arra, hogy mely gyűjtők mely művészeket preferálnak, mivel a 436x76 méretű mátrixot nem tudtuk kezelni. Kimondottan érdekes lett volna, ha az egyes gyűjtői típusokat (legyen az a foglalkozás, az életkor, a gyűjtés időtartama vagy éppen a gyűjtemény alakításának szempontjai) és a művészeket összekapcsoljuk. Vélhetően elemzéseinket a jövőben ebben az irányban folytatjuk.

A művészek gyűjteményben való előfordulásának gyakorisága hasznos információkat nyújt a gyűjtők szemléletéről, bár a riportokban megemlített alkotókon kívül jóval több név fordul elő a kollekciókban. Ám a kiemelt művészek a gyűjtemény meghatározói, így a listák leltárszerű áttekintése bepillantást nyújt a kollekciók súlypontjait jelentő alkotók körébe. Egyben a kortárs művészek elismertségét és befogadottságának is fokmérője lehet.

 

A klasszikus művészek előfordulása 6,7 %-ot tesz ki, ami jelzi, hogy a 76 gyűjtő ugyan 29 művészt említ ebből a csoportból, de nem tekintik őket döntőnek a kollekciójuk alakításában. Viszont Kassák Lajos (3), Mattis Teutsch János (3), Scheiber Hugó (3), Bernáth Aurél (2), Bortnyik Sándor (2), Czóbel Béla (2), Román György (2), Rippl-Rónai József (2), Rudnay Gyula (2) Szőnyi István (2) olyan előzmény-klasszikusok az egyes gyűjteményekben, akikkel a gyűjtői koncepció – legyen az bármilyen jellegű – kellően felvezethető.

A klasszikus modern alkotók már nagyobb számban kerülnek említésre a gyűjtemények jellemzésénél. 50 művészt regisztrálhattunk, s az előfordulások gyakorisága már magasabb. Kiemelkedik Korniss Dezső (10), Tóth Menyhért (9), Gyarmathy Tihamér (7), Bálint Endre (6) és négy említéssel Anna Margit, Barcsay Jenő, Lossonczy Tamás, Országh Lili, majd három esetben Borsos Miklós, Frey Krisztián, Jakovits József, Kokas Ignác, Martyn Ferenc, Schéner Mihály, Somogyi Győző, Szabó Zoltán, Vajda Lajos. Látható, hogy a gyűjtői kör élénken érdeklődik ezen művészek iránt, s gyűjteményük törzsének tekinti alkotásaikat.

A klasszikus kortársak jelentik a gyűjtemények meghatározó részét, hiszen minden negyedik megemlített művész ebbe a kategóriába sorolható. 101 művész közül 24 alkotó 5, maximálisan 18 gyűjtőnél fordul elő, ami kiemeli elfogadottságukat, egyben gyűjteményformáló szerepüket. Sorrendben Nádler István (18), Bukta Imre (16), Bak Imre (15), Konok Tamás (14), Mulasics László (14), Újházi Péter (13), Hencze Tamás (12), Deim Pál (11), El Kazovszky (11), Fehér László (11), fe Lugossy László (11), Földi Péter (10). Folytathatnánk a sort további 12 művésszel, akik a gyűjtemények közül legalább ötben vagy annál többen megtalálhatók, s vélhetően nem egy, hanem több művel vannak jelen.

A középgenerációhoz tartozó művészek már kevesebben vannak, vagyis a gyűjtői érdeklődés itt mérsékeltebb, bár az arányuk nem elhanyagolható, hiszen az összes említés 19,7%-át adják. Az alkotók előfordulásának gyakorisága csökken, kiemelkedik Szűcs Attila (12), Gaál József (11), Kárpáti Tamás (7), majd kisebb előfordulások következnek, s jobban megoszlik a mezőny, egy-két művész kerül kiemelésre. Látható tehát, hogy ezek a gyűjtők a közép-generációban néhány favorizált művészre koncentrálnak, és egy szélesebb alkotói körben gondolkodnak, kutatva a számukra közel álló, meghatározó mestereket.

A fenti megállapítás hatványozottabban érvényes az új generációra, a fiatal művészekre. Arányuk meghaladja a középgenerációhoz soroltakat (20,6%), de az említések gyakorisága már alacsonyobb, hiszen egy művészt (Nagy Kriszta) emelnek ki nagyobb számban (7), majd négy kollekcióban találkozunk három azonos alkotóval (Radák Eszter, Barabás Zsófia, Szarka Péter). Hosszú sor következik, ahol 18 név fordul elő három-három különböző gyűjtőnél. A mezőny következő egységében 12 alkotó két-két kollekcióban kerül említésre, s végül egy-egy gyűjtőnél 56 alkotó jelenik meg. Dicséretesnek tartjuk azt, hogy a kollekciók alakításában a fiatal művészeknek a szerepe nem elhanyagolható, sőt ugyanolyan, illetve valamivel nagyobb arányban reprezentáltak, mit a középgeneráció. Ez jelzi a kollekcióformálók nyitottságát, kísérletező kedvét, de utal a tehetséges művészek növekvő keresletére is.

A külföldön élő vagy élt magyar származású művészek beépülése a hazai gyűjtői világba nagyobb intenzitással csak az elmúlt 9–10 évben kezdődött meg, így 28 alkotót említhetek meg, ami a vizsgált művészvilág csupán 6,4 %-a. Találkozunk a már bevezetett alkotókkal, akik több gyűjtemény gerincét adják (Reigl Judit 4, Csernus Tibor 4, Amerigo Tot 3, Beöthy István 3, Lucien Hervé 3, Rosda Endre 3, Molnár Vera 3), de a külföldön élő magyarok többsége még csak egy-egy kollekcióban bukkan fel.

S végül a külföldi művészek említése kétszerese a külföldön élő magyar származásúaknak, 52 nevet rendszerezhettünk, ami a 11,9%-át adja a jegyzéknek. Csupán egy nevet említenek kétszer (Françoise Gilot), a többiek egy-egy kollekcióban találhatók. A külföldi művészek megjelentek a hazai gyűjteményekben, mint láttuk, még egy-egy említésre méltó képviselőjükkel, de vannak már nemzetközi alkotókat határozottan megjelenítő kollekciók, ahol reprezentációjuk kimondottan magas.20

 

A mecenatúra

A megfigyelt gyűjtői kör 20–25%-a említi, hogy össze kell kapcsolni a gyűjtést a mecenatúrával. Többen jegyzik meg, hogy valamilyen módon támogatják a művészeti tevékenységet, s ezt a gyűjtés részének tekintik. Jelei vannak tehát annak, hogy a gyűjtői és mecénási kör egybeolvad, az értékek kollekcióba rendezése mellett a művészeti tevékenységek támogatása is része lett a szenvedélynek.

Több gyűjtő és az általuk mozgatott vagy képviselt szakmai, befektetői csoport alapítványt hozott létre, részben saját kollekciója bemutatására vagy éppen annak anyagi, pénzügyi lehetőségei bővítésére. A másik irány az alapítványoknál a művészeti akciók támogatása, így kiállítások, kiadványok, időszakos alkotói tevékenység segítése, művésztelep fenntartása vagy éppen fiatal művészeknek odaítélt díjak anyagi alapjainak megteremtése. A jelenlegi magyarországi nonprofit szabályozás nem kedvez az alapítványoknak, különösen nem az egyéni gyűjteményekre létrehozott szervezeteknek. A személyi jövedelemadóból csak egy meghatározott jövedelmi szint felett lehet a támogatásokat mérsékelt adókedvezményként elszámolni. A vállalati támogatások valamivel kedvezőbb helyzetben vannak, de ahhoz a gazdasági egységeket teljes mértékben irányítani kell, hogy az adományok művészeti célra kerüljenek.

A mecenatúra módjai között megemlítik a művészi bemutatkozó kiadványok vagy éppen monográfiák kiadásának támogatását. Napjainkra egyre fontosabbá válik – az internet dinamikus terjedése ellenére –, hogy a fiatal művészek bemutathassák alkotásaikat döntően idegen nyelven, vagy a kortársak egy-egy életműszakaszban összegzést végezzenek, a művekről legyen áttekintése a gyűjtőknek és a szakembereknek egyaránt.

Érdekességként kell kiemelni, hogy saját művésztelep működtetése vagy művészeti központ létesítése és egyre szélesebb körű tevékenységének (pl. művészeti adatbázis, gyűjtemény elhelyezése, kortárs művészet bemutatása, művészeti képzés) támogatása határozottan megjelenik a vizsgált gyűjtők vallomásaiban. Ide sorolhatjuk a kvázi ösztöndíjat, amely lakást és elhelyezést jelent egy-egy művészeti központban egy vagy néhány hónapra. (Kiemelendő, hogy már találtunk a vizsgált csoportban olyan gyűjtőt, aki Budapestre kíván külföldi művészeket hozni ebben a támogatási formában.) A művésztelepnél az alkotások jelentik a támogatás viszonzását a művész részéről, ez egyben a kollekciók gyarapításának lehetősége, de alkalmat kínál a művészek mélyebb megismerésére, akár a beszélgetések, együttlétek során, akár az alkotói folyamat figyelemmel kísérésével.

Külön fejezete a színes mecenatúrának a kiállítóhelyek működtetése, fenntartása vagy az azok gazdasági alapú üzemeltetéséhez való hozzájárulás, akár tulajdonosi formában, akár más egyéb módon (pl. rendezvények szervezése a galériában). A vizsgált gyűjtői csoportban kilenc főnek az a foglalkozása, hogy galériát tart fenn, vagyis megélhetését biztosítja a gyűjtés, a műtárgyak értékesítése. Rajtuk kívül még nyolc személynél találtunk jelzéseket arra, hogy valamilyen módon kötődik egy-egy galériához (pl. tulajdonos, résztulajdonos), vagy alapított, esetleg rendszeresen működtet kiállítóhelyet (pl. vállalkozásnál, közintézményben), azaz kiállítások szervezéséhez hozzájárul, annak pénzügyi – de esetenként szakmai – feltételeit biztosítja.

A művészeti produktumok megismertetésének nem csak a kiállítás az egyetlen módja. Felbukkan a gyűjtők között, hogy a nagyobb kollekciókkal rendelkezők műtárgykölcsönzést is előszeretettel végeznek. Ez a kölcsönzés irányulhat a barátok felé, hiszen így módjuk lehet egy-egy művel együtt élni, az alkotást megismerni és megkedvelni magát a gyűjtést, illetve a művészt. A vállalati, intézményi tulajdonban lévő mű kihelyezése kiállítás is egyben, mivel adott enteriőrhöz köthető kisebb válogatás összeállítása, s ezzel kiváló alkalom kínálkozik a gyűjtemény és a művészek népszerűsítésére vagy éppen egy-egy életmű huzamosabb ideig tartó bemutatására, nem beszélve az esetleges bevételről.

 

A gyűjtők lakhelye a hely szelleme?

Kérdésként merült fel, hogy a gyűjtők lakhelye valamilyen módon befolyással van-e a gyűjtemények alakítására. Nos, válaszunk határozott nem. A vizsgált 76 gyűjtőből 67 fő Budapesten él vagy Budapesthez kötődik (vannak külföldön élők, de rendszeresen hazajárnak, és a haza itt a főváros). A vidéken élők lakhelye Szentendre, Pécs, Győr, Eger, Szolnok, Nyíregyháza, Szombathely, Debrecen, Tormás, de többen tartanak fenn a fővároson kívül kiállítóhelyet (Sopron) vagy művésztelepet (Siófok).

Egyértelmű, hogy a művészeti élet centruma a főváros, ott zajlanak a kiállítások, a különféle művészeti akciók, rendezvények, nem beszélve arról, hogy a galériák legalább 90%-a itt található, s az árverések szinte teljes körét ezen a nagy piacon érdemes csak szervezni. A főváros-központúság általános magyar jelenség, hosszú távon még előre sem lehet jelezni, hogy csökken Budapest szívó hatása, és különösen érvényes ez a művészetre, a művészeti piacra. Látni kell azonban azt az elmúlt két-három évtized hazai műgyűjtésének történetéből, hogy nincs szoros kapcsolat a fővároshoz való kötődés, a Budapesten való élés és a nagy kollekciók kialakulása között. A gyűjtő személye és a szenvedélye – s napjainkban anyagi helyzete – a legfontosabb motiváló tényező. Napjainkra a távolságok lerövidültek, könnyebben lehet hozzájutni az információkhoz, vitathatatlan azonban, hogy a gyűjtőnek nagyobb az esélye kollekciója gyarapítására, ha személyesen vesz részt a kiállításokon, vagy többet kommunikál gyűjtőtársakkal, bekapcsolódik az árverések világába, vagy egyszerűen heti rendszerességgel beszélget a galeristákkal, s gyakrabban találkozik az alkotókkal.

 

Gyűjtői karakterek

A vizsgált gyorsfényképek alapján gyűjtői típusokat vázolhattunk fel, s ezzel további adalékot nyújthatunk ennek a csodálatos szenvedélynek a megismeréséhez.

A „Veszem, ami tetszik” gyűjtőnek nincs határozott koncepciója, inkább az élményt és a befolyást keresi, s annak alapján alakítja kollekcióját. Figyelembe veszi a barátok, a galerista véleményét, egy-egy kiállítás élményét vagy művésszel való beszélgetést, de meghatározónak tartja azt az alapelvet, hogy az a jó mű, amivel együtt lehet élni.

A „befektető” szemléletű gyűjtőnél a kollekció inkább kevert, vegyes, minden valamire valóból van valami, így a klasszikusok, a klasszikus kortársak és esetenként a befutó fiatalok műveiből.

Az elvarázsolt, a szellemi kalandor és a játékos gyűjtők valahol egy csoportot alkotnak. Éspedig abban, hogy merészek, elkötelezettek, nyitottak, de csapongóak. Az „elvarázsoltnál” a művész megismerése, a személyes találkozások bája, a műterem-látogatások, beszélgetések nyújtotta intellektuális miliő a meghatározó. A „szellemi kalandor” felfedezni akar, ismeretlen művek és művészek érdeklik, összevet, gyakrabban fordul a külföldiek felé, hogy lássa a különbségeket és az azonosságokat. A „játékos” gyűjtő merész, keresi az újat, a fiatalokat, a más műfajokat, illetve azok egymás mellettiségét, kontrasztjait vagy éppen a harmóniát.

A „határozott” gyűjtési koncepció lényege egy-egy művészeti irányzat (lehet ez klasszikus, de kortárs, sőt fiatal kortárs is) maradéktalan elfogadása, arra való koncentrálás, a kigyűjtés élménye, az életműalkotások felhalmozása. Az „összevető” gyűjtő a hazai és külföldi művek, alkotók kapcsolatát keresi, nemzetközi kontextusba kívánja helyezni a gyűjteményét. S végül ennek ellentettje a „magyar” gyűjtő, aki magyar művekre összpontosít, nemzeti szellemiséget keres, amit egyéni alkotások sorozatán keresztül jelenít meg.

Álljon itt néhány idézet a gyűjtőktől részben a szenvedély, részben a karakter illusztrálására:

A legborzasztóbb szenvedély. (Alföldi Róbert)

Mecénás, befektető és a művek szeretete. (Balogh Péter)

Konzekvencia, lemondás és a gyűjtői szenvedély. (Bán György)

Én ezeket fogyasztom, élvezem, ide-oda pakolom, nézegetem, kielégítem vele a mélyen bennem rejlő feudális hajlamaimat, a birtoklás vágyát. (Feuer András)

A gyűjtőnek – miközben befektetési szempontokkal is számolnia kell – mecénásnak kell lenni! (Gerő László)

Gyűjtés? Kiművelt semmittevés! (Ősi László)

Valakit egyszer meglátsz, nézd meg újra és újra, hogy biztos legyél benne, tényleg szükséged van a munkájára! (Kozák Gábor)

A műgyűjtés mással össze nem vethető, intim és szuverén műfaj. (Matzon Ákos)

Egy jó kép olyan, mint egy katalizátor: a puszta látványtól elindul bennem egy érzés, egy gondolatsor, megfogalmazódik egy kérdés. (Nagy Miklós)

 

Összegzés helyett

Nincs vége a gyűjtők és a gyűjtemények elemzésének, örök és megfejthetetlen rejtéllyel állunk szemben, amihez közelebb kerülhetünk ugyan, de jönnek újak, mások, s akkor a megállapításainkat módosítani kell. Vagy más, nem képzőművészeti kollekciók esetében eltérő szempontok dominálhatnak, további dimenziókat fedezhetünk fel. Egy biztos: a gyűjtés örök, a gyűjtemények összeállnak, majd kicsapódnak múzeumokban, további bemutatóhelyeken, vagy éppen szétesnek és új kombinációban, újabb gyűjtői képletek alkotóelemeivé válnak. A gyűjtők szerepe a múltban, a jelenben és jövőben egyaránt fontos, hiszen ösztönzik a művészt alkotásra, értékteremtésre, hozzájárulnak a megélhetéséhez. A művész és a gyűjtő összetartozik, egyik a másik nélkül nem tud létezni!

 

Jegyzetek

1. Kortárs magángyűjtők 2008. Válogatás a legjelentősebb hazai művészeti gyűjteményekből. Főszerk. Ledényi Attila. EDGE Communications, Bp., 2008.

2. Rechnitzer János: (Mű)gyűjteni, de hogyan? Régió Art Kiadó, Győr, 2002.

3. Szinte minden kormányzati ciklusban elhangzik az egyszeri vagy időközönkénti vagyonadó bevezetésének ötlete, a társadalom folyamatos tesztelése és izgatása a gyűjtők számára bizalmatlanságot eredményez, ami aztán csak növeli az elzárkózottságot, a gyűjtemény eltitkolását.

4. A galériák rendelkeznek ugyanazok névjegyzékével, akiknek megküldik kiadványaikat, de ezt üzleti titokként kezelik, érthető módon, így sem kérdőíves felmérést, sem pedig személyes interjúkat nem lehet elvégezni.

5. Szalai Zoltán: „Hadifogoly” magyar műkincsek. Orosz szakértők az anyag állapotáról és a visszaszolgáltatás kilátásairól. Népszabadság, 2002. április 6., http://www.nol.hu/archivum/archiv-56572

6. Mojzer Miklós: A mai magyar műgyűjtés. Műgyűjtő 1969. 1. sz. 13–15. és Berkó Pál – Fehér Béla: Ki mit gyűjt? Gondolat Kiadó, Bp., 1980.

7. Mojzer Miklós: A mai magyar műgyűjtés. Műgyűjtő 1969. 1. sz. 13–15.

8. A tanácsok a rendelet bevezetése után a Művelődésügyi Minisztérium által kiállított igazolás alapján félezer mentesítést adtak ki. Lásd Kiss Ákos: A magángyűjtők és a társadalom. Műgyűjtő 1971. 1. 38–39.

9. Műértő 2002. 2. sz.

10. Mravik László: Az alkímia működik. (Dilettáns szocio). Új Művészet 1992. 2. sz. 18–26, 71–73.

11. Mravik: I. m. 25.  

12. A szakmai cikkben utalás történt arra, hogy felmérés készül a magyar műgyűjtő társadalomról, vélhetően az Országos Tudományos Kutatási Alap támogatásával, de a kézirat lezárásáig nem tudtunk bővebb információhoz jutni (Műértő 2002. 2. sz.).

13. Enciklopédia Kiadó, Bp., 1999–2001.

14. Hogy ki került be műgyűjtőként a lexikonba és ki nem, arra vonatkozóan biztosan léteztek szerkesztői szempontok. A megnevezett kör vélhetően a legjelentősebb gyűjtőket hozta. Elgondolkodtató, hogy a többezer szócikket tartalmazó lexikonba a képzőművészet legfontosabb befogadóinak, közvetítőinek és a gyűjtőknek csupán 27 hely jutott. Érdekes, hogy az Éber-féle Művészeti Lexikonba (Győző Andor Kiadása, Bp., 1936.) szintén 26 nevet találtunk gyűjtőként megemlítve, míg a Művészeti Lexikonban (szerk. Zádor A., Genthon I., Akadémiai Kiadó, Bp., 1965.) ennek a számnak csak a töredéke található.

15. A múzeumok a kortárs gyűjtemények támogatására képtelenek forrásokat biztosítani, sőt az erre szánt összeg nemhogy nőtt, hanem kimondottan csökkent az elmúlt tíz esztendőben. Neves kortárs gyűjtemények évente 100 ezer Ft alatt tudnak saját forrásból gyűjteménygyarapításra – nem megfelelő kifejezés ebben az esetben – fordítani

16. Kolozsváry Ernő, az ismert műgyűjtő Győr város első szabadon választott polgármestere volt (1990–1994). Elévülhetetlen érdemei vannak a város modern művészeti múzeumának kialakításában és gyűjteményekkel való megalapozásában. A győri példa nem tekinthető típusnak, hanem kivételnek, sajnos.

17. A Deák-gyűjtemény Székesfehérvárra kerülése nem véletlen, hiszen a városban olyan művészettörténész egyéniségek éltek, akik a hetvenes évektől folyamatosan teret adtak a kortárs művészet bemutatásának, ezzel a város a képzőművészet egyik vidéki fellegvára lett.

18. Ébli Gábor: Műgyűjtés, múzeum, mecenatúra. Esettanulmányok a jelenkori magyar gyűjtéstörténetből. Corvina Kiadó, Bp., 2008.

19. Elérhető a www.mugyujtok.hu honlapon.

20. Spengler Katalin: Kontextuskeresők. Nemzetközi műtárgyak magyar magángyűjteményekben. Új Művészet 2009. 5. sz. 4–8. 

 

Irodalom

Berkó Pál–Fehér Béla: Ki mit gyűjt? Gondolat Kiadó, Bp., 1980.

Kiss Ákos: A magángyűjtők és a társadalom. Műgyűjtő 1971. 1. 38–39.

Mojzer Miklós: A mai magyar műgyűjtés. Műgyűjtő, 1969. 1. 13–15.

Mravik László: Az alkímia működik (Dilettáns szocio). Új Művészet, 1992. 2. sz. 18–26, 71–73.

Rechnitzer János: (Mű)gyűjteni, de hogyan? Régió Art Kiadó, Győr, 2002.

Spengler Katalin: Kontexuskeresők. Nemzetközi műtárgyak magyar magángyűjteményekben. Új Művészet 2009. 5. sz. 4–8.

Kortárs magángyűjtők. Válogatás a legjelentősebb hazai művészeti gyűjteményekből. Főszerk. Ledényi Attila. EDGE Communications, Bp., 2007.

Kortárs magángyűjtők 2008. Válogatás a legjelentősebb hazai művészeti gyűjteményekből. Főszerk. Ledényi Attila. EDGE Communications, Bp., 2008.

Kortárs magángyűjtők 2009. Válogatás a jelentős művészeti gyűjteményekből. Főszerk. Ledényi Attila. EDGE Communications, Bp., 2009.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal