HU  |   RO  

Korunk 2009 Július

Nem irodalom, hanem? (Társas esztétikák)


Keszeg Anna

 


Stephenie Meyer: Alkonyat; Újhold 

 

„Az első néhány bekezdés után nyilvánvalóvá válik, hogy amit a kezünkben tartunk, az nem irodalom” – olvasom a könyvesblogon az m.anna szignálta, egyébként igen korrekt kritikát Stephenie Meyer Twilight Sagájának első, magyarul 2008-ban megjelent kötetéről. A borítófotó alatt futó szalagban pedig a pontozást: „mint fan fiction A+, mint regény C–”.1 És most tényleg nem azért, mintha nem a populáris és elitkult közötti határok képlékenységén nevelkedtem volna, de egy kicsit megakaszt ez az egyértelmű elkülönítés. Mégiscsak honnan lehet ezt ilyen biztosan tudni? Mert én egyre kevésbé tudom. És egyáltalán nem amiatt, mert tényleg nem lehet tudni. Nagyon is tudható, hogy kik azok a szerzők, mik azok az intézmények, amelyek minőséget, irodalmat garantálnak. Már a Twilightnál is elgondolkodtató érvként merült fel sokaknak, hogy ha Rakovszky Zsuzsa fordításában olvasható magyarul, akkor talán mégsem „csak” sikerkönyv. Hanem inkább amiatt, hogy ezek a biztosnak tűnő markerek a nagy nemzetközi könyvkiadás gépezetében mennyire nem jelentenek abszolút semmit. Stephenie Meyerrel kapcsolatban az a kedvenc storym, hogy az írónő egyik rajongója beszólt a Meyert kritizáló Stephen Kingnek: mégiscsak mit képzel, neki van negatív véleménye, mikor ő azért nem egy García Márquez.2 Kábé erről szól a történet. Ha befutottál a szubkult valamelyik ágazatában, azért még szubkult maradsz és a demokratizálódás következményei megfellebbezhetetlenek. Ráadásul ha a Guardian, a New York Times oldalait böngészem, sehonnan nem derül ki, hogy az, ami könyv, hangoskönyv, e-könyv, mikor irodalom, mikor rétegirodalom. És egyszerűen csak azért nem, mert kereskedelmileg, marketingfogásként nem kifizetődő. Miféle ráció lenne abban, ha a Sophie Kinsellát (egyre kevésbé) falókkal közölnék, hogy ők nem irodalmat olvasnak? A célközönség szempontjából ez az információ abszolút irreleváns. Az viszont igenis releváns, hogy az írónő hol, mikor, mit tanult és hogyan kezdte el kidolgozni azt a hőstípust, akivel olyan egyszerű azonosulni – nyilván, mert nem más, mint egy szociológiailag jól definiálható csoport fikciós kivonata. Az, hogy fan fiction, a professzionális irodalomolvasónak információ, s az meg amúgy is tud eleget arról, hogy ki a cikk szerzője, meg lehet-e bízni a véleményében, miért itt és ekkor ír éppen erről, meg egyebek. És igazából az a legizgalmasabb, amikor az amazon a twilightos keresések után kidolgoz rólam egy profilképet, megsejti, hogy milyen lehetek, mi érdekelhet. Vagy valamelyik Stephenie Meyer-fórumon azt kell nyilatkoznom, hogy elmúltam már tizenhárom éves. Ennek a rétegirodalomnak – és maradok én is ennél az elnevezésnél – az a legjobb következménye, hogy afféle olvasói fantomképeket generál, identitásmintákat dolgoz ki, s ebben viszonylag tévedhetetlennek hiszi magát. Pedig a kötetek sikere a megcélzott fogyasztói réteg terjeszkedésével jár együtt. Bekövetkezett az, amitől a kultúra külső és belső régióinak elválasztói és a belső védelmezői féltek: (fiktív) vásárlói választásaink mögött statisztikák és valószínűség-számítások döntik el, hogy milyenek lehetünk, milyen stílust vallunk magunkénak. S hogy ezekre a feltételezésekre milyen válaszok adhatók, az már külön szabadidős játék, én gyakran hódolok neki.

Az egyetlen bajom az egész Twilight-tal, hogy én azt hittem sokáig, az utánam következő generációk neopragmatisták lesznek. Ilyen alapon a Gossip Girl sorozat sikerét is megértettem. Ebből a hitemből viszont éppen Meyer köteteinek sikere mozdított ki. Na meg a glamrock stílus újabb és újabb visszatérései. Valójában már régen figyelem, hogy a vámpírtörténetek iránt megint megnőtt a kereslet (vagy a kínálat megnövekedése miatt tűnik úgy?). Persze mindig is megvolt a maguk kis rajongói tábora, de most mintha egyre váratlanabb helyekről bukkannának elő. Ott volt például Tomas Alfredson több díjat beseprő Let the Right One In (2008) című filmje (a napokban láttam), de a bookline is Vámpírhullám címmel ajánlott könyvösszeállítást néhány nappal ezelőtt, az Ulpius-ház honlapján az előkészületben levő könyvek között az idénre nyolc vámpírost is terveznek, köztük 2009 szeptemberére várható a Szerelem az első harapásra című, magyar szerzők által írt vámpírantológia. És már a chic lit is keveredik a vámpírtörténettel,3 mindazzal, ami a műfajba vonható. Ilyenkor aztán nem lehet tudni, hogy melyik kampányfogás előzte meg melyik kampányfogást, ki kinek a reklámjára telepszik rá. Csak beköszönt a trend, és aztán hirtelen minden hozzá idomul. Ebben az esetben nem is csoda. Meyer kötete harminc héten át volt bestsellerlista-vezető, magyarul eddig a négy plusz egy kötetből kettő jelent meg, az Alexandra gyerekkönyvlistáján sima listavezető4 (az első négy helyet a két kötet két kiadása viszi), a Libri egységesített sikerlistáján pedig a frissen megjelent Újhold a második helyen van, a negyedik pedig a sorozat első darabja, az Alkonyat.5A 2005-ben megjelent első kötetet 2008-ban Catherine Hardwicke filmesítette meg, aki korábban The Nativity Story címmel valami olyasmivel kísérletezett, hogy autentikusan mutassa be József és Mária életét a fiuk születése előtti betlehemi hónapokban. Érdemes utánanézni az IMDB-n, nincs valami nagy pontozása egyik filmjének sem. (A filmekkel is már csak ez van, népszerűségi mutatók esései alapján tájékozódunk.) Azóta a Bella Swan szerepét játszó Kristen Stewart, illetve az Edward Cullent alakító Robert Pattinson köré rajongói csoportok gyűltek, s a két színész nem is igen látszik tiltakozni az ellen, hogy a kötetbeli szereplőkkel azonosítsák őket. Bár Pattinson minden alkalmat megragad arra, hogy az Edward karakteréből neki tulajdonított jellemzőket kifigurázza. Amióta a könyvet olvastam (jelentem alássan a két magyart, a többit hangos könyvben meghallgattam), ezen a legkevésbé sem csodálkozom. Nekem ugyanis az volt a legdöbbenetesebb az egész Alkonyatban, hogy a Cullen család (ők ugye a vegetáriánus, jószándékú, kisportolt, haver vámpírcsalád) folyamatosan a modellekhez hasonul. A napfényes Phoenixből az esős Forksba költöző Bella Swannak éppen amiatt lesznek gyanúsak a Collen fivérek, mert olyanok valamennyien, mintha valamelyik trendkatalógus lapjairól szabadultak volna. Tökéletes cuccok, tökéletes séró, gyönyörű bőr, villogó szemek (természetesen), a hősnőnek már a látványuk is fájdalmat okoz. (Egyébként az egyes szám első személyű történetet ő meséli el négy kötetben, ami ezután következik, az már a vámpírfiú szemszögéből láttatott azonos eseménysor, s végigírása előtt kiszivárgott, egyébként a Midnight Sun címet viseli.) Már csak azt lenne jó tudni, a vámpírok elképesztő trendisége többszáz éves és végtelenbe tartó élettapasztalatuk eredménye, vagy ennél kevesebbről van szó, és Stephenie Meyer osztozik az anorexiás/tökéletes topmodellek iránti amerikai szkepszisben, jobbnak látja azt csak a halhatatlanokra érvényesíteni. A rendezőnek ezek után már csak annyit kellett volna tennie, kérje fel Patricia Fieldet, Hollywood legmenőbb jelmeztervezőjét a vámpírok öltöztetésére. Minthogy ez nem történt meg, én eléggé csalódottan néztem végig a fekete-fehér és csak időnként és helyenként színes (főként piros) képsorokat. Viszont a film forgatását kommentáló albumszerű kalauzban azt is említették, hogy a sok Edward szépségét leíró passzus miatt a filmverzió eléggé lerövidült, egy-egy ilyen leírást elég volt Pattinson arcának egy nagytotáljával megoldani.6 A példa másról is szól, a regény furcsaságainak egy másik következetesen jelen levő komponenséről, arról, hogy a vámpírtörténetek hiedelemvilága ebbe a technicista, hálózati világba épül be: Bella úgy deríti ki, mi is Edward valójában, hogy a gyanú első megfogalmazódásakor meggooglizza a „vámpír” kifejezést. A vámpírokkal kapcsolatos könyveket az amazonon nézi ki magának, érzelmileg teljesen soha fel nem nőtt anyukájával messengeren kommunikál. Aztán meg az egyébként szupergyors vámpírnak gondot okoz az autós sebességkorlátozások betartása. (Pedig Bella apukája a kisvárosi rendőr, igazán nem sokat kockáztatna az áthágással.) Kicsit olyan érzése lesz az embernek, hogy az az erdélyi mobiltelefonos hiedelemvilág, amiről a terepmunkáról visszatérő néprajzosok beszélnek, itt valakinek a fantáziáiban kevésbé következetesen és izgalmasan, de megszületett volna.

Végül is a leginkább az az elgondolkodtató, hogy miről szól ez a sikertörténet. Micsoda ifjúságszociológiai kutatások terepe lehet az, hogy az évezredkezdet legsikeresebb tiniknek szóló műve az Esthajnalcsillag, vagy az írónő által megadott intertextuális szálon a Rómeó és Júlia átdolgozása.7 Hogy a szerelemhez még mindig és újra a genetikai vagy családtörténeti korlátok képzetét kell társítani, hogy működőképes legyen. Aztán, hogy a szülők érzelmileg éretlenebbek gyermekeiknél, hogy a férjétől elszökött fiatal anyuka érzelmi kórképét egyedül a lányával osztja meg, hogy a lány az apja házába való visszatérés első percében realizálja, az apa még mindig nem dolgozta fel az anya egy évtizeddel korábbi távozását. Hogy a tizennyolc évet betöltő lánynak a legnagyobb gondja az, hogy öregszik. Hogy a tökéletes fiú megtalálása és a szerelem beteljesülése az igazi probléma. Hogy mennyire nehéz beilleszkedni a választott partner családjába. Hogy milyen esszencialista különbségek vannak család és család között: régen az anyagiak, itt az emberi természetben valami asszimilálhatatlan és örökké akadályt jelentő eltérés. Igen, ez már a Shrekben is ott volt, de kicsit pragmatikusabb feloldásban. Hogy milyen fóbiák kötődnek a kisvároshoz, a mindenki mindenkit ismer, a különösebb információs tét nélküli, de az ismeretség tényét megerősítő kommunikációs helyzetekhez. Hogy mennyire lehetetlen elviselni a folyamatosan hulló esőt. Hogy a kiközösítéstől való félelem, illetve az ezekben a helyzetekben elképzelt végletes megoldáslehetőségek mennyire univerzális tapasztalat lehetnek. Hogy a lányok közötti rivalizálás meghatározó az iskolai kisközösségekben. Végül és leginkább, hogy a zsenialitás, emberfelettiség, hasonlíthatatlanság és az ebből adódó kitaszítottság ennyire mindennapos narratívája a tiniknek. Igen, ilyen értelemben is lehet a középosztály haláláról beszélni.

Az olvasásszociológiai elemzés azonban még várat magára. Pedig a Harry Potter és A gyűrűk ura sikerével összemért kötetnek ez járna ki igazán. Arra is kíváncsi lennék, Forks városa mennyivel növelte turistaforgalmát a regénynek köszönhetően. A YouTube-on terjednek azok a videók, amelyek a város Twilight-körútját mutatják be. A magyar rajongói oldalakon feljöttek azok a vélemények is, amelyek az angoltanulásra való rászoktatás egyik eszközét látják a könyvben. És ezzel már ott is vagyunk az olvasás jövőjéről és pedagógiai hasznáról szóló nagy vitáknál: mindegy, hogy mit olvas, csak olvasson? Milyen olvasói szokásokat tud generálni a Twilight? Mire használható fel az iskolai oktatásban? Leginkább azonban azért érdekes, mert a siker mögött szinte egyáltalán nincsenek hiteles irodalmi fórumok. Stephenie Meyert valóban csak az olvasók és a jó kiadói kampány, az irodalmi ügynökségek tették sztárrá. Az angol szakot végzett írónő – a híresztelések szerint – az Alkonyat leghíresebb, 13. fejezetét megálmodta, majd az álmot dolgozta történetté. Ja, hány híres íróról hallottuk már ugyanezt? A történet mindenesetre addig folytatódik, amíg eladható.

 

*Könyvmolyképző Kiadó, Bp., 2009 (Rakovszky Zsuzsa fordítása)

 

 

JEGYZETEK

1. http://konyves.blog.hu/2008/11/26/twilight_szerk#more787843 (2009. 05. 29.)

2. http://www.guardian.co.uk/books/2009/feb/05/stephenking-fiction (2009. 05. 29.)

3. Rona Thompson: Egy vérfarkas szupermodell vallomásai. Ulpius-ház, Bp., 2009. június 15-re bejelentett kötet.

4.http://www.alexandra.hu/scripts/cgi/webshop.cgi/GetTopBooks?TabSheet=book&UserID=&SessionID=22030C2E73F1D5F4B5F3BJKCQZNKRHCBLPHWVBWVZGWACKNPCHDCLBGAFINQI9DA2024577B9A32AD75C8811CEFC8DC273D1CCDCB4A31B6EF2067FC34DFAB7F49E425F5875&CBStock=CHECKED&TopBooksID=Children&SrcOrder=oTopProduct%20DESC (2009. 05. 29.)

5. http://www.libri.hu/hu/ (2009. 05. 29.)

6. Mark Cotta Vaz: Fenomenul Amurg. Secrete de pe platoul de filmare. Rao, Buc., 2009. 45.

7. A Twilight – Rómeó és Júlia párhuzamra lásd Glennis Byron: „As one dead”. Romeo and Juliet in the ‘Twilight’ zone. In: Gothic Shakespeares. (Ed. by John Drakakis and Dale Townshend) Taylor& Francis, 2009. 167–186.

 

 

 

Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal