HU  |   RO  

Korunk 2009 Június

A kockázat kultúrái


Keszeg Anna

 


A 20. század tudománytörténete, de természetesen foucault-i archeológiája sem lenne megírható a kockázat fogalma nélkül. Valami olyasmi történt, mintha a társadalmi mozgások és az egyéni cselekvési lehetőségek összefüggését a kockázat és a biztonság viszonyává írtuk volna át. A fogalom a társadalomtudományok minden területén felbukkant, a kockázatkutatás sokáig volt a tudományos projektek húzóága. Elég csak szaklapok címeit átböngészni a kockázatparadigma azonosításához: The Journal of Risk, The Journal of Risk and Uncertainty, The Journal of Credit Risk, The Journal of Operational Risk, The Journal of Risk Model Validation, The Journal of Risk and Insurance – csak néhány kiragadott példa a kockázat fogalmával kapcsolatos folyóiratok közül, ráadásul a legnagyobb tudományos presztízzsel rendelkező kiadók kínálatából.

Vegyük csak sorra a tudományterületeket. Történeti-szociológiai értelemben egymással párhuzamosan fejlődött ki a kockázati civilizáció1 és a kockázat-társadalom2 fogalma, az előbbi francia, az utóbbi német nyelvterületen. Mindkettő egyetértett abban, hogy a későmodernitás, hipermodernitás társadalmainak közös jellemzője a kockázatra való érzékenység, a tudományos, közéleti, politikai vitáknak a kockázat, biztonság, prevenció iránti rögeszmés érdeklődése. És abban is, hogy az érdeklődés kiindulópontját nem a kockázat valós mennyiségi megnövekedése adja. Érdemes komolyan venni a kihívást: a modernitás szabadságelvű narrációja után most a kockázat kivédésének, a kockázat racionális kiszámításának az episztéméjét éljük és talán – készülünk meghaladni. Nem véletlenül említettem előbb a foucault-i archeológiát: született ugyanis már olyan köztársaság-történet, mely Foucault manírjában, a kockázathoz való viszony nézőpontjából mondja el a 19–20. századi francia jóléti állam históriáját.3 A 19. század liberalizmusa az egyéni felelősség fogalmának létrehozásával dolgozta ki a kockázathoz való viszony első modelljét, az előrelátást: ebben a fázisban az egyén a másik tévedési lehetőségeivel számolt, illetve tervezte cselekvései várható következményeit. A kockázathoz való viszony első fázisában a kérdés az egyéni döntések hatáskörébe tartozott. A megelőzésnek nevezett második fázis jut el a kollektív felelősségvállalás princípiumához. Az ipari társadalom fejlődésében megfogalmazódik az a belátás, hogy a véletlennel számolni kell, a balesetek bekövetkezte statisztikailag számon tartható és némileg előre jelezhető. A folyamat kétélű: egyrészt a kockázat természetessé válik, az áldozat a rendszer működésének szükségszerű velejárója, másrészt a balesetbeli veszteségnek az anyagi javakra, szolgáltatásokra lefordítható értékük lesz. Ewald szerint az 1898. április 9-i munkabalesetekkel kapcsolatos törvény jelentette Franciaországban azt a fordulópontot, mely az előrelátás típusú kockázatfelfogástól a megelőzés típusúra való átmenethez vezetett. A kollektív és tervezhető kockázat valójában a tévedésekért felelősséget vállaló egyén szemléletéből alakult ki. (Valószínű tehát, hogy a szabadság és a kockázat nagyelbeszélése ezen a ponton illeszthető majd össze, de ez csak feltételezés részemről.) A megelőzés korszaka vezet el az élet- és egészségbiztosítások rendszerének kialakulásához, a kockázattal szembeni kollektív összefogás megszervezéséhez, melynek alapja a statisztikai, technológiai tudományosság eredményeinek elismerése. A harmadik korszak az óvatosságé, mely ugyan nem hoz lényeges elmozdulást a felelősség és a szolidaritás közötti egyensúlyban, tökéletesíti viszont a megelőzés technikáit a tervezés időbelisége, a tevékenységi formák igazolása, illetve az ismeretek gyarapodása és a megelőzésre irányuló rendelkezések összhangja terén. Vagyis e harmadik fázisban következik be az, hogy a kockázatdiskurzus gépezetté alakul, s képes lesz a társadalmi cselekvők tevékenységi formáinak irányítására. A tudományos munka szempontjából például nem pusztán annyi történik, hogy az új ismeretek beépülnek a megelőzés logikájába, hanem a munkamegosztás kialakítása eleve úgy történik meg, hogy a megelőzésben felhasználható eredmények kommunikációja váljon a leglényegesebb összetevővé.4

Lagadec kockázati civilizációja a megelőzés korszakához kapcsolható, nála viszont a jelenség megközelítése sokkal inkább negatív felhangú. A modern technológia ipari katasztrófái olyan következményekhez vezettek, melyek a demokrácia elveinek érvényesülését veszélyeztetik. Azonban e politikai olvasaton túl az ipari katasztrófák és következményeik kutatása a kockázattal kapcsolatos elméletek egyik legdinamikusabban fejlődő ágazatát jelenti.5 A kartográfiai kockázatkutatás a legutóbbi években jutott el a humán és természeti kockázati faktorok térképészeti ábrázolásának ötvözéséhez olyan térképek kialakulását serkentve ezáltal, melyeken a befektetők számára egyszerre válnak követhetővé a természeti-klimatikus sajátosságokból várható következmények, illetve az ipari és a humán létesítmények tevékenységével összekapcsolódó kockázati tényezők.6 A lokális-globális viszonyokban gondolkodó antropológiai kutatás pedig szintén a humán tevékenységek által kiváltott katasztrófák végiggondolásában jutott el a kockázathoz való hozzáállás regionális modelljei és a miattuk bekövetkező konfliktusok tematizálásához.7 A kérdés magyar kutatója, Szijártó Zsolt is egyetért a korábbi elemzőkkel abban, hogy a társadalmi gondolkodás megváltozásában keresendő a kockázatra való érzékenység kulcsa: „Felvetődik az a – valójában megválaszolhatatlan – kérdés is, hogy valóban nagyságrendileg nagyobb kockázatokat jelentenek-e ezek az új technológiák a társadalom számára, vagy netán a társadalom veszélyérzete, kockázattudata vált időközben kifinomultabbá.”8 Ennek az érzékenységnek a kialakulását az antropológus az evolúciós kockázatokkal szembeni helyi reakciók elemzésében tudja kimutatni: bár a lokális közösségek válaszaiban a katasztrófákról szóló globális diskurzus érvkészlete ismétlődik meg, a helyzet változói a helyi tudásban, a mikrotársadalom sajátos viszonyaiban kereshetők vissza. A kutató feladata pedig az, hogy kinyomozza annak a „többszereplős kommunikatív folyamatnak” a szereplőit, összetevőit, melynek eredményeképpen egy adott társadalomban kialakul a kockázatos/nem kockázatos, a bizonytalanság/bizonyosság közötti határvonal.9 Ebben a modellben kétségkívül az antropológiai kutatás kommunikációtudományi érintettsége, a kockázatról való beszéd komplex kommunikációs modelljei a legizgalmasabbak: a kockázatkutatás a konfliktuskutatás egyik ágazataként működik. A kommunikációs kockázatkutatás alakította ki a kockázat táj terminusát is, mely az egyén életterén belül összeálló kockázati tényezők rendszerszerű elrendeződésére utal.10

A történeti-antropológiai megközelítés mellett Beck kockázattársadalma az egyéni sors alakításával összekapcsolódó veszélyfaktorokra helyezi a hangsúlyt. Az ő átfogó társadalomelméletében a kockázat iránti megnövekedett érdeklődés az ipari társadalom sajátos berendezkedéséből adódik. Szijártó összegzésében: „a premodern társadalmak nem kalkulálható, nem előre látható veszélyei, fenyegetései a célirányos ellenőrzés kiépülésével, az életösszefüggések ellenőrizhetővé, kiszámíthatóvá tételével kockázatokká alakulnak át.”11 A fejlett modernség azáltal, hogy megkísérelte feloldani a születés által adott korlátozásokat, megnyitotta az utat a sorsveszélyek előtt: minthogy minden élettörténet sajátos karriermintákat követ, nincsen garancia a siker elérésére, az egyén maga felelős kudarcaiért, magának kell kidolgoznia a jövőbeli tervei megvalósítására alkalmas szakmai tevékenység forgatókönyvét. Ezzel együtt a korlátlanul szabadon alakítható sorsokat szükségszerűen a kockázatok miatti szorongás egészíti ki.12 Vagyis – kissé az Ewaldnál megtalálható összetevők nyelvére átfordítva – a kollektíve kiszámíthatóvá tett következmények az egyéni élettörténetek szintjén sajátos pszichikai következményekkel járnak, melyek már jóval nehezebben tehetők racionális kalkulusok tárgyává. Ezen a ponton Beck elméletének etikai dimenziója mutatható fel: valójában a reflexív modernség kockázati társadalma előállítja a kockázat formáit, felerősíti a veszélyfaktorokra való érzékenységet, és sajátos pánikhelyzetek generálására alkalmas. A pánikhelyzet pedig a korábban ismeretlen, vagyis egyelőre megoldás nélküli helyzet szinonimája. A kockázatról szóló nyilvános beszéd, a kockázat meghatározásainak tudományos, mediatizált példái az ő értelmezésében erről a konstruált veszélyérzékenységről szólnak. Amivel szemben tiltakozni kell. És mindennapi tapasztalatunk alapján máris sorolni lehet a reklámok, a politikai diskurzusok által kidolgozott veszélyfaktorok nem mindennapi tapasztalataink alapján szerveződő, viszont akaratlanul is komolyan vett példáit.

A kockázatkutatás legszolidabb alapozása azonban kétségkívül a közgazdaságtani kutatásokban kereshető. Már a kartográfiai kockázatkutatás esetében utaltam arra, hogy a térképek előállításának célja a befektetők tájékoztatása. Paradox módon most visszanyúlunk ahhoz a diskurzushoz, melynek negatív következményeit az antropológia és a szociológia diskurzusaiban érzékeltettem. A kockázat fogalmának előtérbe kerülését gazdasági folyamatok magyarázzák. És itt három kutatási terület megfontolásait emelném ki: a racionális cselekvések elméletét, a kockázati marketinget, illetve a kultúrák közötti kommunikációs eltérések kutatását. A Rational Choice Theory az amerikai és angolszász szociológiaelméleti irodalomban a nyolcvanas évektől kezdődően kidolgozott irányzat, mely a társadalmi szereplők cselekvéseinek magyarázatában a következő tényezőkből indul ki: „(1) a cselekvő egyén preferenciái (2) a preferenciák kielégítését korlátozó feltételek, valamint (3) az alternatívák és ezek várható következményei.”13 A racionálisan cselekvő egyén preferenciái értelmében a legeredményesebb következménykonfiguráció mellett dönt. A kockázat kérdése kétirányú: a racionálisan döntő egyén a veszélyhelyzetek kivédésében érdekelt, vagyis keveset kockáztat, az a befektető pedig, aki minimalizálni akarja kockázatát, racionális cselekvőként erre az attitűdre alapozhat. Ennek értelmében a fogyasztói magatartások is kutathatóvá, mérhetővé válnak a preferenciák kutatása által. A kockázati marketing pedig a fentebb említett területek eredményeit összességében hasznosítani képes, ugyanis a fogyasztói magatartások kalkulációjában sem a természeti adottságok, sem a lokális sajátosságok, sem a helyi társadalmi érzékenység iránt nem lehet közömbös. A gazdasági tevékenység szervezése integrálta az eltérő kultúrák kommunikációs sajátosságainak kutatását is.

És itt merül fel a korábbiakhoz képest új perspektíva a kockázat fogalmának tárgyalásában: ha a kockázatra való érzékenység a nyugati jóléti államok, a hipermodernitás jellemzője, akkor milyen helye van a kockázatnak az ettől eltérően szerveződő társadalmakban. Bár a kérdést nem látom teljesen tisztázottnak, elgondolkodtatónak tartom, hogy az interkulturális tréningeken előszeretettel tanított Geert Hofstede-féle14 kulturális dimenziók egyike éppen a kockázathoz való viszonyt tematizálja. Hofstede szerint a kultúrák öt dimenzionális eltérés szerint kategorizálhatóak: a hatalmi távolság szerint (1); az individualizmus, illetve kollektivizmus értékei szerint (2); a maszkulinitás, feminitás szempontjából (3); a hosszú és rövid távú orientáció szerint (4); majd pedig a gyenge és erős bizonytalanságkerülés szerint (5) (a használt angol terminus: uncertainty avoidance). Bár a kategóriák elnevezését sokan támadták (a kutatási módszertan relevanciái, a feminin/maszkulin elválasztás szempontjából), a dimenziók oktatása az interkulturális menedzsment máig nem megkerülhető ágazata.15 Hofstede szerint a kultúrák elkülöníthetőek egymástól aszerint, hogy mennyire érzékenyek a kockázatra, mennyire képesek integrálni az új cselekvési helyzeteket, mekkora rugalmasságot mutatnak. Ebben a nemzeti kultúrákból kiinduló vizsgálatban – melynek valóban sok a támadható pontja – elgondolkodtató az a jelentőség, melyet a kockázat értelmezésének tulajdonítanak. Mégpedig abban az összefüggésben, hogy a befektetés sikerét a kockázattal szembeni attitűdök motiválhatják. Falkné Bánó Klára kutatásai szerint ezen a területen a magyar kultúra erősen bizonytalanságkerülőnek minősül, s e tényező magyarázatát ő a magyar történelem alakulásában látja, mely növelte a lakosság szorongási szintjét.16 Bár azt is hozzáteszi, hogy az ezredforduló körül elvégzett kutatás eredményeinek változását várta a következő évektől.

Kétségtelen viszont, hogy a társadalomelméleti jellegű diskurzusokhoz képest, melyek gazdasági folyamatok negatívjában keresik a kockázatra vonatkozó bőbeszédűségünk kulcsát, a gazdasági kalkuláció egészen más horizontot vizsgál, hogy a befektetés gyakorlataiba vonja be a kockázattal kapcsolatos kollektív félelmeket és ambíciókat. Vagyis nem törésvonalakat keres, hanem érintkezési pontokat.

Engem leginkább az a kérdés foglalkoztat, hogy a kulturális különbségek aspektusai hogyan érthetőek meg egy hosszú tartamú történet keretei között. Az a kockázattal szembeni óvatosságra berendezkedett társadalom, melynek jóléti államaiban a kockázat keresésének trendjeit regisztrálják a kutatók, hogyan alakult ilyenné? Beck így ír a kérdés történeti vonatkozásáról: „Az atomerőművek – az emberi alkotóerő csúcspontjai – Csernobil óta a veszély modern középkorának jelképeivé váltak. Olyan fenyegetettségre utalnak, amely a modernség ezzel egyidejűleg végletekig hajtott individualizmusát annak legszélsőségesebb ellentétébe fordítja.”17 A tudományos kutatás olyan eredményekhez vezetett, melyeknek következményei éppen annyira kiszámíthatatlanok, mint a természeti katasztrófák voltak korábban: s ha a természeti katasztrófákkal szemben kialakult a kollektív szolidaritás, melynek a vallásos világképek voltak a kifejezői, az evolúciós kockázatokkal szemben is olyan szolidaritási formák jöhetnek létre, melyeknek integráló jellegűeknek kell lenniük. A vallásos világképek kockázattal szembeni attitűdjeihez érdemes végigkövetni a kockázat fogalmának történeti-szemantikai felhasználásait. A történeti-etimológiai szótárak tanulsága, hogy a kockázat fogalma a legkorábbi forrásokban az élettel áll összefüggésben: a premodern embert az „élet koczkáltatása” (Naláczi István, 1671) foglalkoztatja. A kockázat nem gazdasági összefüggésben jelenik meg, hanem a személyes élettörténet üdvtörténeti olvasatának horizontján. A kockázattal kapcsolatos diskurzusok kialakulása tehát éppen azokhoz a nagy válságtörténetekhez köthető, melyek a nyilvánosság, a demokratikus politikai kormányzatok, a nemzetfogalom, az autonóm társadalmi részrendszerek stb. megjelenéséhez, illetve átalakulásához vezettek. Tipikusan modernizációs jelenség. Azok az interakciók azonban, melyek a hipermodern szolidaritás formációiként létrejönnek, mind a pánik, mind a nyugalom jellemzőit magukra ölthetik.

A valódi kérdés egyre inkább itt látszik megjelenni: hogyan irányítható, kezelhető a kollektív cselekvéseket integráló diskurzus jellege. S hogy csak egy jelentős és egy éppen zajló példát említsek: a szeptember 11-i támadás, illetve a kialakulóban levő sertésinfluenza körüli szövegtermés inkább az előbbire szolgáltat példát. Kérdés nyilván, hogy az a gazdasági világválság, mellyel kapcsolatban szintén az attitűdök hullámzását a legizgalmasabb követni, mennyire hoz majd megoldást a kockázattal kapcsolatos társadalmi rögeszmékre. Végül is mi kalkulálható, ha éppen a kockázatszámításban leginkább érdekelt gazdasági folyamatok nem azok? Bár a válság lejártához is talán túl sok elvárásunk kapcsolódik.

 

JEGYZETEK

1. Lásd Patrick Lagadec: La civilisation du risque. Catastrophes technologiques et responsabilité sociale. Seuil, coll. Science ouverte, Paris, 1981.

2. Ulrich Beck: A kockázat-társadalom. Út egy másik modernitásba. (Ford. Berényi Gábor, Kerékgyártó Béla) Andorka Rudolf Társadalomtudományi Társaság–Századvég Kiadó, Bp., 2003 [1986]. A két elképzelésről összegzően és további perspektívák érzékeltetésével: Olivier Godard–Claude Henry–Patrick Lagadec–Erwann Michel-Kerjan: Traité des nouveaux risques. Gallimard, coll. Folio-Actuel-Inédit, Paris, 2002.

3. François Ewald: Le retour du malin génie. Esquisse d’une philosophie de la précaution. In: Le principe de précaution dans la conduite des affaires humaines. (Éd. O. Godard) Éd. de la MSH et de l’INRA, Paris, 1997. 99–126.

4. Lásd Fr. Ewald: i. m.; illetve O. Godard–C. Henry–P. Lagadec–E. Michel-Kerjan: i. m. 31–36.

5. A (főként német) szakirodalom összefoglalásához lásd Szijártó Zsolt: Kockázat, kultúra, konfliktus. In: Uő: A hely hatalma: lokális szcénák – globális folyamatok. Gondolat, Kommunikáció- és Kultúratudományi Tanulmányok, Bp., 2008. 33–62.

6. Összefoglalóan lásd Valérie November: Les territoires du Risque. Le risque comme objet de réflexion géographique. Peter Lang, Berne, 2002.

7. Lásd Szijártó Zsolt: i. m. Egy konfliktus etnográfiája: „laikusok” és „szakértők” vitája az ófalui atomtemető kapcsán, 62–105. Az ófalui atomtemető körüli konfliktus szakmai vetülete: szakértők pró és kontra, 105–163.

8. I. m. 35.

9. I. m. 39.

10. Lásd Hronszky Imre – Karvalics László – Fésűs Ágnes: Szakértés és participáció a kockázatkommunikációban. In: Tudomány és média. (Szerk. Fábri György) Tudástársadalom Alapítvány, Bp., 2007. 29–46. A fogalomhoz: 31–32.

11. Szijártó Zsolt: i. m. 55. Szijártó tanulmánya kitér Beck kritikájára is, lásd 54–59.

12. Lásd Ulrich Beck: i. m. 8, 34–56.

13. Farkas Zoltán: A racionális cselekvés. A társadalmi cselekvés és kölcsönhatás. Társadalomelmélet 5. Miskolci Egyetem, Miskolc, 2006. http://mek.oszk.hu/03900/03944/html/index.htm#5 (2009. 04. 24.)

14. Geert Hofstede: Culture’s consequences: comparing values, behaviors, institutions and organizations across nations. SAGE, 2001. Magyar vonatkozásban tárgyalja: Falkné Bánó Klára: Kultúraközi kommunikáció. Püski, Bp., 2001. 27–49. (Átdolgozott kiadás – Perfekt Kiadó, 2008); Csáth Magdolna: Interkulturális menedzsment. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 2008. 30–35.

15. Hofstede mellett E. T. Hall, Fons Trompenaars, Edgar Schein, Clyde Kluckhohn kutatásaira támaszkodó irányzat.

16. Falkné Bánó Klára: i. m. 47–49.

17. Ulrich Beck: i. m. 8.

 

 

 

 

Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal