HU  |   RO  

Korunk 2009 Május

„Anyaország”-szerepek


Tamás Pál

 


Paradigmaváltás, átalakuló mozgásterek

 

Az „anyaország”-funkciók1 a kilencvenes évek magyarországi közgondolkodásában aktivizálódtak és/vagy újraértelmeztettek. A kialakult felfogások viszonylag széles mezőben alapértelmezéseik szerint is egymástól eltértek. Végül is a közvetlen politikai szponzorációtól a „kultúrnemzeti” intézményi transzferekig ezek az elemek igen különféle policy-csomagokat is alkottak. Ezek vizsgálata azonban külön részleges elemzést kíván.

 

Meghatározások

Ehelyett jelen dolgozatunkban beérjük annak jelzésével, hogy ezen „anyaország”-értelmezések legtöbbjének közös elemei közé sorolhatóak a patronált kisebbségek kollektív jogainak megfogalmazása nemzetközi színpadokon, intézményrendszerük logisztikai s financiális támogatása, az anyanyelvi iskolázás s művelődés kereteinek szponzorálása bilaterális állami fórumokon, a kisebbségi értelmiség képzése, továbbképzése s „információs karbantartása” magyarországi intézmények felhasználásával. E szerep elismerése – ugyan nagyon puhán, tulajdonképpen inkább valamilyen morális imperatívusz formájában – bekerült a magyar alkotmányba is. E megfogalmazás megjelent a magyarországi közvéleményben, s ahhoz számos civil társadalmi, helyi politikai, közéleti csoport is akcióival, kapcsolatajánlataival csatlakozott. Azonban bennünket itt s a továbbiakban a politikai osztályok közötti kapcsolatok rendje fog e tekintetben szinte kizárólag érdekelni.

Bár a kilencvenes évek vonatkozó politikai szövegei egyre többször hangsúlyozzák a felek, a különböző közösségek vagy „nemzettestek” egyenrangú voltát, a különböző aszimmetriák mindvégig a helyzet alapvető szerkezeti elemei maradtak. A kliens-patrónus kapcsolatok különböző formákban – bevallva vagy nem, elfogadva vagy ezt aktívan nem szeretve, a díszletek mögött s a színpad legjobban látható helyein –, de az „anyaország”-koreográfiákat meghatározták. A kilencvenes évek végén azonban változni kezdett a helyzet, a kisebbségek etnikai pártjainak megerősödésével s azok növekvő összpolitikai s nem csak kisebbségvédő szerepvállalásával országaik parlamentjeiben a kisebbségek elitjeinek egyoldalú függése az „anyaországi” támogatóktól kétségtelenül enyhült, sok elemében változott. Azon még sokáig vitatkozni fogunk, hogy e fordulatban az EU- és a NATO-előszobák jótékony hatása, a többségi politikai erők nagyobb belső komfortérzése vagy egyszerűen ezen évek romániai, szlovákiai belső parlamenti képviseleti arányaiból következő kispárti mozgásterei voltak a meghatározók. De az biztos, hogy a kisebbségek számára is megnyíltak fontos hazai források, szakértelmiségük egy része értékes állami pozíciókhoz jutott, s közvetlenül vagy legalább magyarországi állami közvetítés nélkül is megjelenhettek lényeges nemzetközi fórumokon. Mindazonáltal, ki már egyre inkább csak egyfajta biztonsági hálóként, ki pedig érzelmi meghatározásokat követve, de közben a régi intenzitással fenn kívánták tartani budapesti kapcsolataikat is. Azok azonban már – minden látszat ellenére – a legtöbb metszetben nem a régi, a kilencvenes években kiépített patrónus-kliens kapcsolatok voltak.

Feltevésünk szerint a magyar etnopártok mostani, valószínűleg ideiglenes, de azért akár hosszabb ideig is eltartó kiszorulásával a kormányzásból s a kisebbségi ügyektől teljesen függetlenül a nemzetállamok visszaépítési programjaival a könnyű emancipációs szakasz a kisebbségi elitek számára – ugyan természetesen államonként, sőt régiónként eltérő formában, de – lezárult. A kezdődő új szakaszban az „anyaországi kapcsolatok”is átépülnek. Ehhez fűződő értelmezési kísérletek természetesen jelentkezhetnek mindkét oldalon. Én itt beérem az „anyaországi oldal” néhány modellelemének jelzésével. Az áttekintésnél mindenekelőtt a nemzetközi minták kínálta paradigmák számbavételét kezdhetjük itt meg. Azok számára, akik esetleg az „anyaországi” szerepvállalás autochton magyar voltát hangsúlyoznák, s azt más mintákkal így egyszerűen összevethetetlennek tartanák, azért itt is jeleznénk, hogy a korai magyar „anyaországi” feladatmeghatározásokra s tulajdonképpen az egész koncepció hazai kialakulására nagy hatással voltak a húszas-harmincas évek német politikái a „keleti németség” védelmére, mentális, kulturális életben tartására. A politikák intellektuális gyökerei itt még akkor is fontosak, ha az újabb magyar anyanemzeti gondolkodás elutasítja, hogy bármi köze lenne a korábbi német birodalomépítő identitás- és diaszpórapolitikához (s talán nagyobb részének valóban még gondolatban sincs köze ilyesmihez). Hátha most is találhatnak újabb stimuláló, tanulságokat kínáló viszonyítási pontokat máshol, más környezetekben.

 

Emlékek

A kilencvenes évek magyar anyaország-politikája nyilvánvalóan rögtönzések sorozata lehetett csak, megalapozni teoretikusan különösebben senki sem akarta vagy tudta. Következésképpen igen nagy mértékben reakciónak minősül pillanatnyi igényekre, kihívásokra, környezeti lehetőségekre. Ugyanakkor nagyon gyorsan szervezetek, intézmények, egyéni sorsok, sőt karrierlehetőségek kisebb-nagyobb felhői vették körül. Ezek a véletlenszerűen összeálló helyi gyakorlatokat abban az értelemben abszolutizálták, hogy azokat rendszerként és olyan születő hagyományként élték meg, ami magát a „politikát” is jelentette. A kilencvenes évek „anyaországi” politikai programjainak néhány jellemzőjét már csak ezért is érdemes abból a szempontból is megvizsgálni, hogy vajon akkori környezeti meghatározottságaik mennyiben változtak, s esetleg e változások a kilencvenes évek fontos elemeinek folytatását nem zárják-e ki, vagy teszik azokat esetleg lehetetlenné,2 akkor is, ha ezt egyébként akármelyik fél szeretné folytatni. E ponton négy elemet emelnénk ki:

1. Az anyaországi programok a kilencvenes években a szomszéd országok többségi oldalain általában nagyon új, bizonytalan politikai elitekkel, sőt gyenge államszervezetekkel találkoztak. Románia kivételével maguk az államok is újak voltak, korábbi formációk bomlásából keletkeztek. Új elitjeik egyszerre voltak tapasztalatlanok s helyükben, mozgáslehetőségeikben bizonytalanul a lehetséges partnerekkel agresszívak. Nem voltak igazán tapasztalataik az együttműködés etikettjéről, s talán arról sem, hol vannak saját szuverenitásuk határai. Vagy olyankor is visszavonultak, amikor egy tapasztalt vagy magában jobban bízó partner nem engedett volna, vagy még ott is elutasítottak, kikérték maguknak, amikor más talán csak legyintett volna. A lehetőségeknek e bizonytalan, a kemény normák felől inkább csak „szürke sávjára” a magyar anyaországi politika általában „nyomulósan” válaszolt. Hiszen ha a partner reakcióit előre kiszámítani nem tudom, akkor nem fogok különösképpen azzal bíbelődni, hogy esetleges válaszait, az általa megfogalmazható ellenlépéseket beépítsem saját programjaimba. A próba-szerencsén kívül más orientációs pontom nincs. Vagy összejön, amit szeretnék, vagy nem. Ha sikerül, remek. Ha nem, az sem teljesen rossz, mert akkor lehet mutogatni a másik félre, lehet panaszkodni, hogy a kisebbségeket ellenséges többségi fal veszi körül. S mindeközben az anyaországi politika meg önmagát megmentőként, a kisebbség egyedüli támaszaként is ünnepelheti.

2. Az EU-csatlakozás reménye a kilencvenes évek második felétől tulajdonképpen hamis rövid távú reményeket ébresztett a határok által szétválasztott magyar közösségek „automatikus egyesüléséről”. A mozgásterek általában persze bővültek, az EU-tagállamok polgárainak együttes munkálkodása elől számos területen az adminisztratív akadályokat lebontották. El is indult emberek s vállalkozások valamilyen mozgása a határokon keresztül. Ebben mikroszinteken a magyar–magyar kapcsolatok is élénkebbé váltak – különösen ott, ahol ezek visszaszervesülése a település- és gazdaságszerkezetből következik. De a nemzetállamok nemhogy nem indultak olvadásnak, ellenkezőleg, stabilizálódtak, talán erősödnek is. Némi idő kellett hozzá, de azért felismertük, hogy a „brüsszeli pénzekhez” is a nemzeti fővárosokon, nemzeti lobbicsatornákon keresztül vezet legtöbbször az út.

3. Az egész politika tulajdonképpen igen olcsó volt. Az akkori romániai, ukrajnai, szerbiai életkörülmények, állami szolgáltatási szintek, jövedelmek annyira elmaradtak a magyarországiaktól, hogy a budapesti politika tulajdonképpen kevésből is gazdagnak, bőkezűnek tűnhetett e közösségekben. A kádári Magyarországon müncheni kistisztviselő bácsikám is – évente kétszer egy hétre – Krőzusnak érezhette magát. A Gellértben vacsorázott, néha még – ha valamilyen olcsóbb csomag kínálkozott – a szigeti Nagyszállóban is kivettek szobát feleségével. Nekünk meg esemény volt, ha néha odahívták a családot. Pénzügyi lehetőségeit tekintve ilyen volt – nagyban s húsz évvel később – a magyar anyaország-politika is. De a kisebbségiek igyekeztek ennek is örülni. Először tiszta szívükből. Később már sokszor csak imitálva, hogy mennyire örülnek a nagyvonalú rokonnak.

4. A megnyíló kapcsolatok újdonságából következően az első években a kisebbségi magyar fogadó fél sok programba, akcióba többet látott bele, mint amennyi abban igazán volt. Ott is budapesti szándékokat, üzeneteket, nemzetegyesítő programokat sejtett, ahol pedig ilyenek igazán nem lehettek. Emlékszem székelyföldi barátaim akkortájt milyen büszkeséggel számoltak be minden új MOL-benzinkútról, a lábát náluk megvető magyarországi vállalkozásról. Ez mind-mind fontos szálnak tűnt, ami „odakötötte” őket. Természetesen tudok olyan magyarországi tőkésről, aki számára fontosabb, hogy a székely asszonyoknak munkát ad, mint hogy különleges haszonra tegyen szert. Vagy legalábbis ezt mondja. De egészében nyilvánvalóan legtöbbjüket a megnyíló gazdasági tér, a komparatív előnyök (közöttük nem utolsósorban a korábban különösen alacsony bérek) s nem a nemzetegyesítés vonzotta. Nem volt ebben semmi természetellenes, miközben persze azért a kötések is erősödtek. Az idő múlásával egyre kevesebben maradtak a kisebbségi oldalon is azok, akik számára mindennek valamilyen szuper nemzeti üzenete is maradt. S azokat azért nem szívesen sorolnám az anyaországi programok kezdeményezői közé, akik a magyarországi oldalról mindennek ellenére is próbáltak a szuperüzenetre hivatkozni, hogy ezzel személyes vagy vállalkozási programjaikhoz konkrét, visszaforgatható kiegészítő segítséghez vagy morális tőkéhez jussanak.

Mostanra mind a négy programparaméter megváltozott. Tulajdonképpen a gazdasági-politikai átalakulásból és a közös szervezeti és intézményi tanulásból következően az általuk meghatározott ösvényeken ma már egyre nehezebb lenne továbbhaladni. A következő időszakban a magyarországi nemzeti konzervatívok e területeken – elsősorban az ottani politikai rendszeren belüli mozgósítási, ideológiai szükségleteikből következően – valószínűleg ismét aktivizálódni fognak. Ismét több szó esik majd az anyaországi felelősségről. A kilencvenes évek programjai azonban, az etnopárti kudarcoktól/sikerektől függetlenül, korábbi formáikban láthatóan folytathatatlanok.

 

Mozgásterek

A lehetőségek számbavételéhez, az új mozgásterek beméréséhez érdemes a nemzetközi kapcsolatok elméletéből átemelni néhány hipotézist. Ezek még akkor is segíthetik új gondolati sémák kialakítását, ha tudjuk, a szereplők esetünkben nem szuverén nemzetközi alanyokként érdekesek, illetve a kisebbségek a mintarendszerekben nem is önálló szereplők (Watman 2003).

E megközelítések hangsúlyozzák, hogy az erőszakos konfliktusok valószínűsége demokratikus rezsimű országok, azokat reprezentáló elitek között kisebb, mint ott, ahol az érintettek politikai rezsimjei eltérőek (Davis 1994; Huth–Russett 1984). Demokratikus rokonok nem háborúznának (még szavakban sem) egymással. Ebben az értelemben az EU-tagság belülről is civilizál. A feleket az idegenség demonstratív megjelenítésétől egyfajta belsővé tett táncrend is visszafogja, vagy legalábbis elvben visszafogná. Ugyanakkor megmaradnak az elidegenedettség esetleges formái – persze betokosodva. Ha a táncrend ezek egyes megnyilvánulási formáit kizárja, megjelennek más formákban, színtereken. De hogy itt automatizmusok működnének? Azt mindenesetre tudjuk, hogy éles államközi elemeket tartalmazó interetnikus konfliktus Európában alig van. Az új tagállamok is, minden belső problémájukkal együtt, természetesen demokratikusak. Tehát a demokraták között ilyen konfliktusok nagyon ritkák. Általános magyarázatnak is sivár, a mi eseteink kezelésére sem elégséges. Különben is Spiro (1994) számításai szerint a demokraták között a 19. században valóban alig voltak összecsapásszerűségek, de a 20. században már igen – szép számmal is. Sőt itt konfliktusvalószínűségek is számíthatóak (ő egy 1816–1980 intervallumra ezt el is végezte). A dolog számunkra abból a szempontból érdekes, hogy az „anyaország”-szerep előadásához a 80-90-es években kódolt felfogások szerint konfliktus kell. Ha nincsenek olyan közösségek, amelyeket szinte folyamatosan fenyegetnek, s amelyeket védeni kell, akkor a mozgástér kisebbségi kulturális s oktatási projektek kiegészítő finanszírozására korlátozódik. De mert az „anyaországi” szerep megjelenítésének van magyarországi belpolitikai funkciója is, a kizárólagos kiegészítően finanszírozó szerepek ennek felmutatásához nem lennének elegendőek. A magyarországi ideológiákban – a jobboldalon persze sokkal erősebben, mint a baloldalon, de azért ott is – stabilizált hiedelem szerint a szomszédos többségek, ha nem tudnák, hogy Magyarország mindenképpen kiáll a határon túli magyarokért, azokat folyamatosan fenyegetnék, korlátoznák. Hogy valamilyen szélesebb konfrontáció elvi lehetősége az, ami visszatartja az asszimilációs vagy kiszorító programok szélesebb körű beindítását. Nyilvánvalóan ilyen ideológiáik működtetéséhez elég széles definíciós lehetőségekkel kell rendelkezni, hogy mi határozhassuk meg, mi is a konfliktus. Így egyfajta tompa, de folyamatos fenyegetettségérzés fenntartásával az „anyaországra” szorultsági érzés ilyen felfogását fenn lehet tartani mind a kisebbségi közösségekben, mind a magyarországi többségben. Az utolsó évtized román–magyar politikai együttélési gyakorlata rosszul illeszkedik e modellhez, annak hatásait nyilvánvalóan tompítja. Szlovákiára azonban már talán jobban érvényes. S a papírforma szerint az EU-tagállam Magyarország és az EU-n kívüli Ukrajna vagy Szerbia esetében – természetesen az előbbi javára – automatikusan alkalmazható. A „potenciális támadót elriasztja, ha elvben nekem is kiváló támadó fegyvereim vannak, még ha nem is akarom azokat használni”-felfogás (a deterrence a nemzetközi biztonsági egyensúlyok elméleteiből) itt azonban csak korlátozott érvényű. Magyarország se nem olyan erős, se nem birtokolja általában a nemzetközi közösségen belül a konfliktusdefiníció lehetőségeit. Vannak persze kivételes esetek vagy lehetőségek, mint a néhány évvel ezelőtti vajdasági magyarverések esete. Itt Magyarország aligha tudta volna a saját problémadefinícióját ilyen könnyen a szerb fél számára megjeleníteni, ha nem sikerül azt a szerbiai demokráciaépítés fontos paramétereként az Európai Parlamentben előadatni s utána oda európai vizsgálóbizottságot kiküldetni. De hát az eset egyedi. Szerbia különböző módokon ki van szolgáltatva az EU-nak, lényegében folyamatosan performálnia kell. S itt viszonylag egyszerűen rávehető volt arra, hogy a vitatott ügyeket megvizsgáltassa, és azokban EU-konform megoldásokra jusson (költségei, belső presztízsveszteségei ebben az ügyben a kielégítő megoldásokhoz minimálisak voltak). A kárpátaljai újabb kisebb konfliktusok nem érik el az ukrajnai országos problémaérzékelő küszöbértéket (de a magyar kisebbségi politika kivételes, az ország más etnikai-regionális problémáiról leválasztott problémakezelésének programja sem). Az EU-tagállamokon belül az egyik fél lehetőségei a probléma maga által megfogalmazott változatainak megjelenítésére eleve korlátozott. Sőt az EU eleve érdekelt a tagállamai közötti esetleges etnopolitikai szembenállás vagy feszültségek nyelvi feloldásában is. Ha a konfliktus megnevezése már maga is a konfliktus része – hiszen csak akkor tudok valaki mellé demonstratívan odaállni, ha először definiálom a problémát, amely kezelésébe involválódom –, akkor bizonyos szinten (egy valamiképpen definiált határérték alatt) egyébként érdekelt leszek abban, hogy egy külső fél, különösen egy másik EU-s politikai szereplő – „anyaországi” kötelezettségeire hivatkozva – ne legyen más EU-s aktoroknál kiinduló megfogalmazásaiban, problémameghatározásában sokkal keményebb.

 

Egy új modell

Az eddigi „anyaországi” szerepmeghatározások három közös eleme a magyarországi oldalról induló akció vagy program, illetve a központi állami szint meghatározó volta s a szerepvállalás konfliktuskezelő vagy hiányfeloldó jellege volt. Anélkül, hogy ezek szükségességét másként nehezen kezelhető konfrontatív pillanatokban kizárnánk, a szerep valószínűleg átértelmezhető. Persze valaki hiheti, hogy a budapesti mumus nélkül a helyi többségek magyar kisebbségi elitjeiket egyszerűen nem vennék komolyan. Hogy elsősorban azért akarnak megegyezni velük (már ahol s amikor azt szeretnék), mert másként azok Budapestre vagy az ottani segítséggel még tovább járnának panaszkodni. Hogy ha lehet, szimbolikus akciókkal (például a magyar államelnök magánlátogatásain nyilvános politikai szereplésekkel s más hasonló próbálkozásokkal) az anyaország elérheti akár a kultúrnemzet–politikai nemzet szembenállások felpuhítását, viszonylagos relativizálódását is. De e pontokon a falak valószínűleg a jövőben sem tűnnek el, sőt a posztglobalizációs kelet-európai nemzetállam feléledésével még meg is erősödhetnek.

Azonban egyfajta transzállami etnikai jóléti politikán s valamilyen tűzoltó egységek fenntartásán túl a funkciót – ha valóban meg akarjuk őrizni, s nem elégszünk meg annak szimbolikus működtetésével – ehhez célszerű mind a három elemében újrafogalmazni. A magyarországi oldal helyett a kapcsolatrendszert alapvetően a kisebbségi oldalról indítani, begyújtani – vagy lényegi elemeiben működtetni. Az állami szintek erősítése helyett több teret teremteni a civil szféra számára. Végül a konfliktuskezelő jelleg helyett a bizalomteremtő vagy -erősítő akciókra összpontosítani.

Először ebből a kapcsolatrendszerbe a kilencvenes években beleépült egyfajta paternalizmus is. Az „anyaország” metafora a tápláló, szeretve gondoskodó partnerképet jelenítené meg. Ez azonban mindvégig összefonódott a magyarországi politikai agenda-setting, a budapesti politikai napirend tematikus megrendeléseinek különböző típusú kisebbségi kielégítési kényszereivel (vagy legalábbis igen erőteljes késztetésekkel ebbe az irányba). Nem vagyok naiv, tudom, hogy ebben a kapcsolatban (furcsa strukturális képzavar) nincsenek vagy majdnem nincsenek „anyaszolgáltatások” a paternalizmus elfogadása nélkül. De a két oldalt egymástól akkor is távolítani kellene. Ha lehet, különböző kisebbségi biztosítékokkal, rögzített kvótákkal, a konfliktusok vészcsengőinek kizárólagos kisebbségi megszólaltatási jogaival.

Másodszor: az állami szereplők mellett, sőt helyett önálló szerepeket, lehetőségeket lehetne teremteni a civilek számára. Valaki persze mondhatja, hogy az egyházak, ilyen-amolyan egyesületek, mozgalmak magyar–magyar kapcsolatai ebben a rendszerben amúgy is fontos szerepet játszanak. Én azonban arra gondolok, hogy ezek mellett nagyobb, sőt kiemelkedő szerepet kaphatnának azok a modellek, amelyekben a magyarországi civil kapcsolat olyan erőforrás, amelyet a többségi oldal civil világa felé továbbítva a kisebbségi civil is jobban összeépült helyi többségi partnereivel. Hogy azok számára épp a magyarországi vagy azon keresztül még távolabbi civil kapcsolódásra ráépülve tudja magát otthon jobban pozicionálni. S az ilyen hálózatok egyébként is kevésbé politikai konjunktúrafüggőek. Így a mai Közép-Európában hosszabb távra tervezhetőek.

Harmadszor: bizalomteremtés. Relációnként, illetve országonként mást jelent. Romániában ma a közvélemény csak igen kis része hiszi, hogy Budapest esetleges politikai aspirációi belátható időn belül veszélyesek lehetnek a román államra, annak területi integritására. Ezek meggyőzésére külön programokat indítani aligha lenne érdemes. Szlovákiában azonban az ilyen fenyegetettségérzés sokkal nagyobb. A magyarországi aspirációk számukra – magyar elemző számára bizarrul, de ettől még létező ideológiai konstrukcióként – nem egyszerűen poszt-trianoni hangulatok. Hiszen e felfogás szerint a magyarok a Monarchia felbomlását követően már háromszor próbálkoztak (Cseh)szlovákia erőszakos megbontásával vagy alávetésével. 1919-ben a Magyar Tanácsköztársaság sikeres északi hadjáratával s a Szlovák Tanácsköztársaság létrehozásával. A masaryki–benesi csehszlovák állam bukása után a dél-szlovákiai területek elcsatolásával. Végül 1968-ban (!) csatlakozva az ország szovjet megszállásához. E felfogás nem csak vagy nem elsősorban a kisebbségek létére reagál. Ebben a gondolatrendszerben elsősorban a magyar állam fenyeget. A szlovákiai magyarok legfeljebb adott helyzetekben kedvező beavatkozási lehetőségeket kínálnak budapesti radikálisoknak. Néhány friss kárpátaljai magyarellenes szimbolikus akció sem közvetlenül kisebbségellenes. A helyi ukrán radikálisok egyre többet beszélnek arról, hogyan számolta fel a területén a csehszlovák állam legyengülését követően annektáló magyar honvédség – egy kintről alig érzékelt mini-Blitzkriegben – a helyi fegyveres ellenállást, majd az egész, addig valahol ott mégiscsak létező ruszin (ukrán) autonómiát. Ismét nem a Trianon előtti viszonyok, hanem az újabb magyar állam a mumus. Persze mondhatjuk, hogy történeti fantomokkal, extremizmusokkal nem érdemes küzdeni. Főleg ha nem tudjuk, milyen eszközökkel tehetnénk azt meg hatékonyan.

De hát ismerjük fel, hogy Közép-Európa következő éveit – akármennyire nem kívánjuk – a populizmus fogja meghatározni. S nem csak okvetlenül a nemzeti. Lesznek vagy máris vannak jobb- és baloldali változatai. Ha pedig az anyaország-szerep a továbbiakban is az állami paternalizmus egyik változata marad, s azután még erre települnek rá többségi és kisebbségi populizmusok, szaporítani fogjuk a nehezen megoldható vagy legalább kezelhető helyzeteket. Az alapfunkciók átértelmezése talán e kapcsolatokat is legalább egy fokig civilizálhatná.

 

JEGYZETEK

1. Az „anyaország” fogalmát több okból is idézőjelbe tettük. Először, mert egy ideatörténetileg is beazonosíthatóan viszonylag új, néhány évtizedes fogalomról van szó. Másodszor, mert itt úgy véljük, egy adott narratíváról s programról párhuzamosan van szó. Ezek csak az esetek viszonylagos szűkebb részében kapcsolódnak össze. A narratíva mögött igen sokszor nincs program, egyszerűen egy metaforáról van szó. Máskor vannak programok, amelyeket kötni lehetne ide, de amelyek technikai okokból az ideológiai sémáktól függetlenül kezeltetnek.

2. Azzal itt nem foglalkozunk, lenne-e azokra egyáltalán még a fogadó oldalon szükség, mert itt csak a küldő, befogadó országos politikákat vizsgáljuk.

 

IRODALOM

Davis, K. Paul (ed.): New Challenges for Defence Planning – Rethinking How Much is Enough. RAND, Santa Monica, 1994. MR-400-RC.

Huth, Paul – Russett, Bruce: What Makes Deterrence Work? Cases from 1900-1980. World Politics 1984. 36. 496–526.

Spiro, David: The Insignificance of the Liberal Peace. International Security. Fall 1994. 19. 2. 50–86.

Watman, Kenneth Harry: The Relationship between Regime Strength and the Propensity to Engage in Armed Interstate Conflicts. PhD Dissertation, Colombus, Ohio, Political Science, 2003.

 

 

Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal