HU  |   RO  

Korunk 2009 Március

Demokrácia – hatalom


Gyáni Gábor

 


Az elit fogalma és történelmi változékonysága

 

„A nagy pártok vezetőinek felelőssége volna, hogy híveiket átvezessék a modern demokráciába. A jobboldal vezére ilyesmire semmi készséget nem mutat. A baloldal vezére kiszolgáltatta magát azoknak, akiket pártja modernizálása érdekében semlegesítenie kellene.”1 A mai magyarországi demokratikus politika „nyomorúságos állapotát” elemző írásból való fenti kijelentés arra emlékeztet, ahogyan Bibó István vetette fel az elit társadalom iránti felelősségének kérdését hat és fél évtizeddel korábban. Az elit „legfőbb szerepe az, hogy az élet élésére, az emberi helyzetekben való erkölcsi viselkedésre s az emberi szükségletek mélyítésére, finomítására és gazdagítására mintákat, példákat adjon, azaz kultúrát csináljon”.2 Erre pedig csak olyan elit alkalmas Bibó szerint, amely stabil (van tehát kellő önbizalma és elfogulatlan), egyúttal a társadalom támogatását is élvezi, tekintve hogy „olyan eleven társadalmi közmeggyőződés” rejlik azon értékelési rend mögött, amely az elit kiválasztásáról kezeskedik, „mely ezt az értékelést magáévá teszi, s az elit kiválasztottságát egészében elismeri3.”

Mind Kis, mind Bibó, ez a két demokrata politikai gondolkodó egyöntetűen hitet tesz tehát az elit hatalmi létjogosultsága és pozitív társadalmi szerepe mellett, amikor koruk vitális problémáira keresi a megoldást. Hogyan fér össze vajon demokrácia és elit, amelyek – látszatra – kibékíthetetlen viszonyban állnak egymással? Utóbb Bibó maga is élesebben megfogalmazza a problémát, midőn a demokrácia körülményei közt oligarchizálódó elithatalom veszedelmét taglalja, még ha némileg elvont formában is. Korábban azt vallotta, a hatalom demokratizmusát a hatalmak elválasztásának elve és gyakorlata (a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalom önálló intézményesülése) garantálja. Nem egészen érzéketlen ugyan már ekkor sem a hatalomkoncentráció veszélyével szemben, ezt az állam növekvő gazdasági beavatkozásaként, az információ állami monopolizálásaként, valamint a bürokratizálódás ellenállhatatlan folyamataként (a szervezetek mindenhatóvá válásaként) tudatosítja. Ezen úgymond „holnapi” probléma megoldására azonban akkor még nem akart és nem tudott „konkrét megoldási javaslatokat tenni”. Azon szilárd meggyőződését fejezi ki csupán a kérdéssel kapcsolatban, hogy „az emberek szabadságösztöne meg fogja oldani ezt a problémát is, melyet ma még csak a levegőben érzünk”.4

Az európai társadalomfejlődés értelme című, a hetvenes évek elején írt és csupán Bibó halála után ismertté vált esszéjében viszont már bő teret szentel a szerző a kérdésnek. Mint írja, az új hatalomkoncentráció arisztokráciája (a szakszerűség és képzettség arisztokráciája, ahogyan 1947-ben fogalmazott) az értelmiségi zsarnokság rémét idézi fel. Hogyan lehet elejét venni annak, hogy végleg elvesszen a demokrácia valós tartalma? A „nevelői, tudományos önkormányzat” autonóm hatalmi rendjét lehet, sőt kell szembeállítani vele, a tulajdonnal való monopol jellegű rendelkezés ellensúlyozására pedig a munkásönkormányzat intézményét lehet bevetni. Ezen utóbbi elgondolás sokat köszönhet Bibó 1956 során szerzett tapasztalatainak, elméleti belátásának. Ez rejlik „a közvetlen munkát végzők önkormányzata lentről fölfelé egy piramisszerű építményben” víziójának a megfogalmazása mögött annak részéről, aki már a háborút követő koalíciós években meghirdette és programszerűen képviselte a közigazgatási önkormányzatiság koncepcióját.5 Ekként egészítendő ki tehát Bibó szerint a demokrácia, mivel a „hatalmak elválasztása […] ma már így nem elegendő” annak megőrzéséhez és kiteljesedéséhez.6 Nem tagadja meg azonban ekkor sem Bibó az elit szükségességéről vallott korábbi elképzelését. „Sem a demokráciának, sem a munkásigazgatásnak nem az a lényege, hogy magas szakértelmet igénylő döntéseket szakértelem nélküli tömegek hozzanak meg; a lényege az, hogy az ember politikai, közösségi munkafeltételeinek a megszabásában saját bizalmát bíró vezetők vezetése mellett tudjon dolgozni és közösségi életet élni.”7 Így jut végül vissza Bibó oda, ahonnan 1943-ban elindult a társadalmi közmeggyőződéssel alátámasztott értékelési rend kritériumai szerinti elit normatív fogalmát definiálva.

Bibó látszólagos elvi egy helyben topogása nem véletlen, de nem is kivételes. A modern politikai teória szintén nem a vagy-vagy, hanem a szimbiózis, helyesebben a kényszerházasság tényét tudatosítja szüntelenül a demokrácia–hatalom kettősségében. A 19. században volt (lehetett) csupán életképes az az illúzió, mely szerint a demokrácia és hatalom kellemetlen együttélése idővel akár meg is szűnhet. Liberális felfogás szerint a demokrácia mint végtelen folyamat evolúciós úton egyszer túllép majd a csupán részérdekeket érvényesítő állami hatalmon, a jogkiterjesztés ugyanis idővel mindenkit bevon a politikai akaratképzés intézményes gyakorlatába.8 A szocialista politika- és társadalomelmélet ugyanakkor a demokratikus (állam)hatalom forradalom révén történő erőszakos kisajátítását (felszámolását) helyezte kilátásba.9

Az utópiák világába tartozó említett nézetekkel szakított az elitelmélet, melyet Gaetano Mosca fejtett ki elsőként rendszerezett formában az 1880-as és 1890-es években.10 Mosca a demokráciának mind a liberális evolucionista (meliorista), mind pedig a szocialista forradalmat vizionáló marxi felfogásával szembefordult, midőn a politikai osztály fogalmát posztulálva kijelentette: „Minden, ami a kormányzatban kapcsolatban áll a döntéshozással, a hatalom gyakorlása, az utasítás és a felelősségvállalás, mindig egy külön osztály funkciója; igaz, az e sajátos osztályt alkotó elemek országonként és történelmi korszakonként változhatnak, bármi legyen is azonban ezen osztály pontos összetétele, mindig elenyésző kisebbségben van az általa uralt, az akaratának alávetett tömeghez képest.”11

A politikai osztály Mosca által kidolgozott fogalma, valamint a szintén olasz Vilfredo Pareto övével sokban rokon, több ponton mégis különböző kormányzó elit elmélete12 egyaránt feltételezi, hogy nincs, nem létezhet társadalom a vezetők (hatalmi elit) és a vezetettek (a hatalomnak alávetettek) szükséges kettőssége nélkül. Az elitelmélet, melyet ideológiaként eredetileg a forradalmi osztályelmélet ellensúlyozására, annak cáfolatául szántak megalkotói,13 némi idő elteltével tudományos elméletté alakult át. E minőségében mindmáig hasznos analitikus eszköze a kapitalista társadalom szerkezeti leírásának. „Az »elit(ek)« terminust manapság általánosan alkalmazzák a gyakorlatban mindazon funkcionális, főként foglalkozási csoportokra, amelyek változatos okokból magas társadalmi státust élveznek.”14 A Mosca politikai osztály fogalmából és Pareto kormányzó elit koncepciójából levezetett funkcionális politikai (hatalmi) elit puszta léte, nemkülönben befolyásának a terjedelme, időtállósága, az általa gyakorolt hatalom módja, indoka (legitimációs ideológiája) és hatékonysága a demokrácia mindenkori döntő definíciós ismérve.

Az elitelmélet sugalmazása szerint nincs tehát társadalom kormányzás (kormányzó elit) nélkül, ez a hatalom (a kormányzás) pedig mindig kevesek kezébe van letéve, és ily értelemben oligarchikus. Ha e tételt érvényesnek ismerjük el a modern polgári (alkotmányos) demokráciákra nézve is, a modern elitelméletek pedig így járnak el, akkor a demokrácia szemfényvesztésnek hat csupán.15 Ezen az alapon jelenti ki gondolatmenete egy adott pontján a második világháború utáni amerikai hatalmi (és nem uralmi, ahogyan a könyv magyar fordításának a címében szerepel) elitet elemezve C. Wright Mills: „Ma Amerika inkább csak formális politikai demokrácia, nem pedig valóban demokratikus és szociális hatalmi rend.”16

Nem osztja azonban mindenki ezt az elvi álláspontot. Joseph A. Schumpeter fogalmazta meg a legmértékadóbb módon demokrácia és elit elvi összeegyeztethetőségének az elvét. A politikai vezetőség – e kifejezéssel az elitre utal – a piaci verseny körülményei között megszerezhető, a fékek és ellensúlyok ekként biztosított feltételei közt megtartható elit pozíció várományosa és letéteményese. Következésképpen: „a demokrácia nem jelenti, nem jelentheti, hogy ténylegesen a nép uralkodna, bárhogy értjük is a »nép« és az »uralom« kifejezéseket. A demokrácia annyit jelent csupán, a népnek megvan a lehetősége rá, hogy elfogadja vagy visszautasítsa a felette uralkodó embereket.” Máshol azt írja Schumpeter: „a demokratikus módszer a politikai döntések megszerzésének az az intézményes elrendezése, melyben az emberek szavazatáért folyó versenyszerű küzdelemben szerzik meg egyesek a döntésre jogosító hatalmat.”17 A hatalom – szögezi le félreérthetetlenül – a demokráciában is természetesen a politikus uralmát jelenti, az ő hatalma azonban a piaci verseny során kerül egyik kézből a másikba, a cserélődés mechanizmusa pedig tökéletesen megfelel a szabadság eszméjének is. A despotizmus liberális demokrácián belüli valódi ellenszere ilyenformán az egymással versengő kormányzó elitek vetélkedése a szavazók kegyének elnyerése végett. A hatalmi pozíciót ekként megszerző elitet – a demokratikus logika töretlen érvényesülése folytán – idővel értelemszerűen a vele versengő másik elit váltja majd le. A demokratikus hatalmi apparátus demokratizmusát fokozza továbbá, ha az elit kellően diffúz, magyarán: megfelelően széles társadalmi spektrumból kerül ki tagsága, és ha számtalan társadalmi csoport jelenhet meg közvetlenül a hatalmi gépezetben önnön elitjein keresztül.18

A fékek és egyensúlyok említett tényezője az elitteoretikusok klasszikusainál (főként Paretónál) az elitek cirkulációjaként és decentralizációjaként nevesítve fogalmazódott meg. Ha mérlegre tesszük a mai (és a közelmúltbeli) nyugati demokráciákat hatalmi (kormányzó) elitjeik társadalmi sajátosságai szempontjából, könnyen arra a sommás következtetésre juthatunk mi is, amit Millstől idéztünk korábban. Az elitcsere puszta ténye, aminek a pártrendszeren nyugvó demokráciákban a pártok váltógazdasága felel meg, valamint az elit rekrutációjának társadalmi demokratizmusa (az elit nyitottsága vagy zártsága) s nem utolsósorban az elit tagjainak életformabeli (mentalitásbeli) közelsége vagy távolsága a tömegekhez (exkluzivitása avagy köznapisága) egyenként és közösen mind fontos fokmérője adott politikai rendszer demokratizmusának. Mindez azonban már túlmutat a szűken vett politikai szférán, mivel szociológiai tartalommal telíti az elitképződés, egyáltalán: a demokratikus hatalmi működés teljes komplexumát.

Ezekre a szociológiai mechanizmusokra fordítva a továbbiakban a figyelmet korántsem intézhető már el oly egyszerűen a kérdés, mint Schumpeter tette, aki a politika piaci működési módjához kötötte a demokrácia megvalósulását. Megannyi szociológiai tény szól ugyanis amellett, hogy többnyire szűk és erősen behatárolt (mondhatni antidemokratikus) a demokráciák kormányzó elitjeinek társadalmi merítési bázisa. Ez a folyton igazolt tény nem választható el a kiáltó társadalmi egyenlőtlenségektől, valamint attól, hogy mennyire eltérnek egymástól a különféle társadalmi csoportok iskoláztatáshoz való hozzájutási esélyei.19

Ha már itt tartunk, jegyezzük meg rögtön, hogy milyen kulcsszerepe van az elitek ezen rendszerint antidemokratikus kiválogatódási folyamatában a kulturális (szimbolikus) tőke megszerzésének és megőrzésének. Pierre Bourdieu álláspontja szerint korábban a különböző osztályokhoz és osztályfrakciókhoz tartozók „abban hasonlítottak egymásra, hogy reprodukciójukat főként a gazdasági vagyon átadásával biztosították. E családok [azonban] fokozatosan rekonverziós stratégiákat kezdtek alkalmazni […] E stratégiák az iskolai címet fokozatosan a profit elsajátításának legalábbis formális feltételévé […] alakították.”20 Ezek a „rekonverziós” stratégiák srófolták egyre följebb az elitbeli pozícióhoz megkövetelt iskolai végzettség mértékét, egyszersmind előírták a tudásbeli kompetencia kívánatos jellegét is. A francia példánál maradva, az 1880-as években megindult egyetem- és iskolareformok burkoltan arra irányultak, hogy tovább bővülhessen az elit hagyományos merítési bázisa; a notabilitások néven számon tartott francia polgári elit21 mind nagyobb körét vonta be ugyanis ezen intézményi reform a kormányzó elitbe. Végeredményként kialakul tehát a „taláros burzsoázia” (bourgeoisie de robe), a republikánus francia kormányzó elit azon jellegzetes szegmense, amely jogvégzett állami főtisztviselőket és választott politikai tisztségviselőket (parlamenti képviselőket) tömörített a sorai közt.22

Ehhez hasonló történt Magyarországon is, midőn az 1870:42. tc, majd az 1871:18. tc. nyomán bevezették nálunk a virilis rendszert a helyhatósági képviseleti rendszer alkotóelemeként. E rendelkezések értelmében az egyenes állami adó és a műveltség központi szerepet kapott a választással szemben a helyi (a megyei, városi, községi) elit pozíciók birtokbavételénél. Ily módon észrevehetően kibővült, egyszersmind pluralizálódott (decentralizálódott) az addig jószerivel születési alapon (nemesi státushoz kötve, vagyis úri jogon) megszerezhető elit pozíciók társadalmi hatóköre.23 Ami azon nyomban fel is gyorsította a helyi elitek cirkulációját, melyet rendre kimutatnak a helyi (többnyire városi) virilis társadalomtörténeti elemzések.24

Messze nem ennyire „demokratikus” a központi kormányzó elit társadalmi képlete. A népképviseleti országgyűlés dualizmus kori összetételét nézve kitűnik, hogy az alsóházi, a népképviseleti országgyűlési képviselők 10–15 százaléka rendszerint a születési arisztokrácia soraiból került ki. Ez az arány idővel nemhogy csökkent volna, inkább még nőtt is: amíg 1869 és 1878 között a hercegek, grófok és bárók együttes aránya tíz százalék körül mozgott az országgyűlési képviselők között, a század végén 14–15 százalék, az 1910-es években pedig 16–17 százalék között alakult az arányuk. Még fontosabb látni, hogy a mindenkori kormánypárt parlamenti mandátumait ennél is gyakrabban birtokolták arisztokraták: az arisztokrácia parlamenti mandátummal rendelkező tagjainak legkevesebb a fele, gyakran a kétharmada, nemritkán a háromnegyede tartozott ily módon a kormányzó elitbe.25

A kormányzó eliten belüli arisztokrata jelenlétet tovább fokozta a főrendiház, ott ugyanis kizárólag a születési főnemesség képviseltette magát, noha nem minden arisztokrata kapott rá felhatalmazást. Hiszen a főrendiház 1885-ös reformja (7. tc.) a vagyonosabb, tehát a 3 ezer forint felett adózó főnemesek számára tette csupán lehetővé a testületi tagságot. E vagyoni cenzus eredményeként a születési arisztokrácia (férfi tagjainak) alig több mint a negyede (!) került be ezek után a főrendiházba. Ami jelzi az arisztokrácia tekintélyes részének kétségtelen gazdasági hanyatlását, valamint hogy ez idő tájt kezdett kialakulni egy merőben új elit „értékelési rend”. Jóllehet a dualizmus időszaka Magyarországon éppúgy, mint Európa sok más országában még mindig az ancien régime kora, ahol tehát a volt nemesség és kivált a rangjukat és címeiket továbbra is őrző főnemesség regnál politikai tekintetben.26

A kormányzó elitnek a magyar törvényhozás tagjaiból vebuválódó szegmensének a zömét a széles értelemben vett középosztály adta ugyanakkor, jóllehet itt is a hagyományos társadalmi csoportok képviseltetik magukat legnagyobb, idővel csökkenő mértékben. Az 1880-as években az országgyűlési képviselők megközelítően fele, az első világháború előestéjén kétötöde, a századforduló éveiben olykor csak a harmada került ki immár a birtokos középosztály, a volt bene possesionati soraiból.27 A dzsentri kifejezéssel jelölt társaság28 képezi a kormányzó elit egyik magját, a másiknak pedig az a középosztály a bázisa, amely tisztviselőkből, ügyvédekből és másmilyen polgári elemekből (kereskedőkből, gyárosokból, bankárokból, egyéb vállalkozókból, szabadfoglalkozású értelmiségiekből) áll. A tisztviselők és az ügyvédek jelenléte számít igazán fontosnak: az országgyűlési képviselőknek rendszerint egytizede kerül ki az előbbiekből, az utóbbiak pedig átlagosan egyhatodát, némely esetben közel a negyedét teszik ki a mandátummal bíróknak.29

Alapos társadalomtörténeti elemzés hiányában nem tudhatjuk ma még, hogy mennyien érkeztek közülük nem birtokos és nem nemesi családokból; közvetve sokat elárul azonban, hogy az ún. dzsentri, tehát az Országos Kaszinó tagjainak idővel egyre fogyatkozó hányada került be képviselőként a parlamentbe: 1883-ban a kaszinótagok kétötöde, 1903-ban 12 százaléka, 1913-ban pedig már csupán 7,4 százaléka vált ez úton a kormányzó elit részévé.30 Ami a parlamenti elit társadalmi értelemben vett polgárosodására, az érintett szegmens kiválasztódásának fokozódó demokratizmusára is utalhat.

A politikai demokrácia szempontjából egyszerre hozott előre- és hátralépést a Horthy-kor beköszöntése. Előrelépés történt azáltal, hogy jelentősen bővült a dualista múlthoz képest a választók számaránya: a korábbi, átlagosan 5,5–6,5 százalékos szintről 1920-ra nyomban 40 százalékra ugrott a választásra jogosultak aránya. S utóbb folyamatosan csökkent ugyan arányuk, a harmincas évek végén még így is legalább négyszer annyian élhettek politikai jogaikkal, mint az Osztrák–Magyar Monarchia fennállása idején.31 Hátralépés történt ugyanakkor a szabadságjogok tekintetében, mivel a tisztán liberális dualista állami és társadalmi rendet egy konzervatív, tekintélyuralmi politikai rezsim váltotta fel, amely kifejezetten az antiliberális (korporatív) fejlemények, nem pedig a politikai demokrácia irányában volt nyitott.32

A két háború között (és kivált a két háború időszakában)33 észrevehetően megnőtt az állam társadalmon belüli szerepe, ennélfogva a politikai (a kormányzó) elit befolyása is jelentősen növekedett az élet politikán kívüli dolgaiban is. A kormányzó elit (a kezdetben egy-, majd kétkamarás parlament mellett a végrehajtó hatalom, továbbá az érdekvédelmi szervezetek vezetői együttesen) mintegy 650–700 főt foglalt ekkor magába. Az átmeneti években, 1919 és 1921 között jobboldali értelmiségiek (orvosok, ügyvédek, tanárok), jószerivel tehát a középosztály exponensei alkottak túlsúlyt a politikai eliten belül. A bethleni korszakban (1921–1931) a tartósan köztisztviselői posztokban veszteglők, az értelmiség, a volt katonatisztek és a nagybirtokosok képviseltették magukat legnagyobb számban az elitben. Végül a „hosszú” harmincas években a szerényebb anyagi helyzetű középosztályi (és kispolgári) személyek előtt nyílik meg a politikusi (állami főtisztviselői) karrier lehetősége; a korábban katonatisztként, közhivatalnokként, értelmiségiként ténykedő, az elit utánpótlási forrásaként előzőleg semmilyen érdemi szerepet sem játszó elemek – pártkarriert befutva – érkeznek ez időben a csúcsra.

A bethleni korszak nemzetgyűlésében (1926-ig) és az országgyűlés két kamarájában (1927-től), valamint egyes kormányhivatalokban egyöntetűen számottevő a nagybirtokosok és az arisztokrácia számszerű jelenléte. Ami a hagyományos elit többé-kevésbé folytonos létének, a Trianon utáni elitcsere elmaradásának bizonyítéka. Ennek a kormányzó elitnek nem az állam a fő vagy kizárólagos kenyéradó gazdája. A többnyire módos, sőt nemegyszer kifejezetten gazdag parlamenti képviselők (kormányhivatalnokok) ilyenformán a multipozicionális elitet képviselik személyükben; esetükben a politikai funkció jobbára kiegészíti, némileg növeli a számukra eleve biztosított elitpozíció értékét.

A harmincas évek politikai vezető garnitúrája teljesen új, ráadásul sokkal alacsonyabb társadalmi rétegekből rekrutálódó személyekből áll, akik viszont kizárólag az államból (és az államnak) élő hivatásrendi csoportot alkotnak. Abban érdekeltek tehát, hogy rendelkezési hatalmuk latba vetésével társadalmi beágyazottságú elit pozíciót szerezzenek maguknak. Ez az új politikai osztály a jobbratolódás, a politikai totalitarianizmus ügyét mozdítja elő, így remélheti csupán osztályhelyzete, pontosabban a kormányzói melletti egyéb elit státusok birtokba vételét és megszilárdítását. E törekvését az eredetileg német óhajra hozott zsidótörvények kézzelfoghatóan bizonyítják. A zsidóság foglalkozási, vagyoni és politikai diszkriminációját lépésenként valóra váltó kormánypolitika a tulajdon, az alkalmazotti jövedelmek és a munkaerő-piaci pozíciók állami újraelosztását célozza, és ez is az eredménye. A zsidó tőkésosztály árjásítása arra irányul tehát, hogy az újonnan felemelkedő politikai elit mihamarabb rátehesse a kezét a mobil tőkére.34

A Horthy-kor negyedszázadában ekként zajló folyamatos elitcsere (ami olykor talán több is, mint csupán elitcirkuláció) betetőzéseként az 1944. őszi nyilas puccs segíti tiszavirág életű hatalomba az addig mérvadó kormányzó elit alternatíváját.35 A háborús események hamar elsodorják azonban e frissiben felkapaszkodott társaságot, így nem derülhet rá fény, hogy ki mindenki számára biztosította volna az elitbe való bekerülést az 1944. őszi nyilas hatalomátvétel.

Ami ezután következik, előbb a második világháború utáni néhány koalíciós év, majd a több évtizedes kommunista diktatúra, újabb, egyúttal teljes és ráadásul többszöri elitcserét hoz magával. A történet folytatása azonban kívül esik a demokrácia (a piacgazdaság és az alkotmányos politikai berendezkedés), valamint a (kormányzó) hatalom időben szüntelenül módosuló viszonyát és értelmét vizsgáló áttekintésünk keretein.36

 

JEGYZETEK

1. Kis János: Az összetorlódott idő. In: Dénes Iván Zoltán: Liberalizmus és nemzettudat. Dialógus Szabó Miklós gondolataival. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, Bp., 2008. 468.

2. Bibó István: Elit és szociális érzék. In: Uő: Válogatott tanulmányok. I. 1935–1944. Magvető, Bp., 1986. 226.

3. Uo.

4. Bibó István: Az államhatalmak elválasztása egykor és most. In: Uő: Válogatott tanulmányok. II. 1945–1949. Magvető, Bp., 1986. 396.

5. A magyar közigazgatás reformja a Nemzeti Parasztpárt javaslatában (1946). In: Bürokrácia és közigazgatási reformok Magyarhonban. Közreadja: Csizmadia Andor. Gondolat, Bp., 1979. 541–551. Vö. Gyarmati György: Közigazgatási reform és pártküzdelmek, 1944–1947. Valóság, 1984/6. 12–17.

6. Bibó István: Az európai társadalomfejlődés értelme. In: Uő: Válogatott tanulmányok. III. 1971–1979. Magvető, Bp., 1986. 75.

7. Uo. 106.

8. Lásd például John Stuart Mill: Representative Government. In: Uő: Utilitarianism. On Liberty. Representative Government. J. M. Dent and Sons Ltd. London, 1910. különösen 276–292.

9. Lásd mindenekelőtt Karl Marx vonatkozó műveit.

10. Lásd Sulla teorica dei governi e sul governo parlamentare (1884), valamint Elementi di scienza politica (1896) című munkáit. Mosca életének, politikaelméletének és az utóbbi nemzetközi elterjedésének a feldolgozásához vö. Ettore A. Albertoni: Mosca and the Theory of Elitism. Basil Blackwell, Oxford, 1987.

11. Idézi Ettore A. Albertoni: i. m. 21.

12. A Systèmes socialistes (1902), valamint a Trattato di sociologia generale (1916) című munkáiról van szó.

13. T. B. Bottomore: Elites and Society. Basic Books, New York, 1964. 7–8. A munka az elitelméletek máig legjobb elemzése.

14. Uo. 8.

15. Vö. W. G. Runciman: Social Science and Political Theory. Cambridge University Press, Cambridge, 1963. 70.

16. C. Wright Mills: Az uralkodó elit. Gondolat, Bp., 1972. 280.

17. Joseph A. Schumpeter: Capitalism, Socialism and Democracy. Harper and Row Publishers, New York, 1950. 269, 284–285.

18. W. G. Runciman: i. m. 77–78.

19. T. B. Bottomore: i. m. 114.

20. Pierre Bourdieu: Rekonverziós stratégiák. In: Uő: A társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődése. Tanulmányok. Gondolat, Bp., 1978. 374.

21. E társadalomtörténeti kategóriához vö. Christophe Charle: Social History of France in the Nineteenth Century. Berg, Oxford, 1994. 28–32.

22. Christophe Charle: Elite Formation in Late Nineteenth Century: France Compared to Britain and Germany. Historical Research – Historische Sozialforschung, vol. 33. no. 2 (2008), Special Issue: Elite Formation in the Other Europe (19th–20th Century), 250–252.

23. Károly Vörös: Die Munizipalverwaltung in Ungarn im Zeitalter des Dualismus. In: Helmut Rumpler – Peter Urbanitsch, (Hrsg.): Die Habsburgermonarchie 1848–1918. Band VII. Verfassung und Parlamentarismus. Verlag der Österreichischen Akademie der Wissenschaften, Wien, 2000. 23–51.

24. A téma társadalomtörténeti irodalmának kimerítő bibliográfiájához vö. Halmos Károly: Besitzbürgertum Magyarországon (A virilizmus). In: Kövér György (szerk.): Zsombékok. Középosztályok és iskoláztatás Magyar-országon a 19. század elejétől a 20. század közepéig. Századvég, Bp., 2006. 190–194.

25. Adalbert Toth: Die Soziale Schichtung im Ungarischen Reichstag 1848 bis 1918. In: Helmut Rumpler – Peter Urbanitsch, (Hrsg.): i. m. 1073–1074.

26. Arno J. Mayer: The Persistence of the Old Regime. Europe to the War. Pantheon Books, New York, 1981. 129–187. A koncepció újabb keletű kritikája, Christophe Charle: i. m. (2008) 249.

27. Adalbert Toth: i. m. 1082.

28. A dzsentri napjainkban inkább már csak fogalom- és nem valamiféle konkrét társadalomtörténeti kategóriaként kap figyelmet a társadalomtörténeti diskurzusban. Kövér György: A magyar középosztály-teremtés programjai és kudarcai. Fogalomtörténeti áttekintés a reformkor végétől a nagy válság kezdetéig. In: Kövér György (szerk.): i. m. 77–160.

29. Adalbert Toth: i. m. 1088.

30. Eőry Gabriella: Az Országos Kaszinó és a középosztály. In: Kövér György (szerk.): i. m. 31. Az itt következő gondolatmenet egy korábbi munkámban kifejtetteken alapul: Gyáni Gábor – Kövér György: Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig. Osiris, Bp., 2004. 4. kiadás. 223–236, 240–247, 381–388. Lásd továbbá a Rubicon 2007/4–5. számát (Elitek a Horthy-korszakban).

32. Vö. Ormos Mária: Magyarország a két világháború korában (1914–1945). Csokonai, Debrecen, 1998. 104–105; Püski Levente: A Horthy-rendszer (1919–1945). Pannonica, Bp., é. n. 257–280.

33. Az első világháború vonatkozó fejleményeiről lásd Bihari Péter: Lövészárkok a hátországban. Középosztály, zsidókérdés, antiszemitizmus az első világháború Magyarországán. Napvilág, Bp., 2008. 94–121.

34. Ungváry Krisztián: „Árjásítás” és a „modernizáció”. Adalékok Imrédy Béla miniszterelnök működéséhez és a zsidótörvények. Századvég, 26. 2002/4. 3–37; Uő: „Nagy jelentőségű szociális akció”. Adalékok a zsidó vagyon begyűjtéséhez és elosztásához Magyarországon 1944-ben. In: Rainer M. János – Standeisky Éva (szerk.): Évkönyv 2002. 1956-os Intézet, Bp., 2002. 287–321.

35. Paksa Rudolf: Elitcsere a nyilaskereszt jegyében. Rubicon, 2007/4–5. 66–71.

36. Az utóbbihoz vö. Huszár Tibor: Az elittől a nómenklatúráig. Az intézményesített káderpolitika kialakulása Magyarországon (1945–1989). Corvina, Bp., 2007.

 




Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal