HU  |   RO  

Korunk 2009 Február.

Hogyan épült be a társadalom hálózataiba a román avantgárd (Társas esztétikák)


Balázs Imre József

 


Avangarda româneascÄ în arhivele Siguranţei

 

A harmincas évek avantgárdja a szürrealizmusé. Ezért tűnik el az avantgárd beszédmód egyre inkább a magyar irodalomból (a magyar avantgárd csúcsteljesítményei és legaktívabb időszaka a szürrealizmus előttre esnek), és ezért van jelen továbbra is a román irodalomban (a román avantgárd egyik leghosszabb életű folyóirata, az unu szürrealista irányultságú, Tristan Tzara és Victor Brauner pedig évekig teljes jogú tagjai a párizsi szürrealista csoportnak, amelybe egyébként Ilarie Voronca és Claude Sernet/Mihail Cosma is kérik felvételüket, sikertelenül). Ez persze már a szürrealizmus „forradalmi” időszaka, amikor a kommunista párthoz csatlakozott francia szürrealisták is évről évre kénytelenek felülvizsgálni irodalmi és politikai nézeteiket aszerint, hogy a kommunista párt kultúrpolitikája, az André Breton által támogatott Trockij megítélése és a nemzetközi politika fejleményei éppen mennyire engedik tágan értelmezni azt a forradalmiságot, amelyet a szürrealizmus is vállalni próbál, mindvégig komolyan véve a hivatalos orgánuma nevét: A Szürrealizmus a Forradalom Szolgálatában.

Nem kell tehát csodálkoznunk azon, hogy a román avantgárd (és különösen a szürrealizmus) szerzői elsősorban kommunista propaganda gyanújába keveredve bukkannak fel a két világháború közötti román állambiztonsági szolgálat dossziéiban, illetve a Stelian TÄnase által 2008-ban összeállított rendkívül érdekes dokumentumkötetben. A könyv és a titkosrendőrségi dokumentumok főszereplői: Geo Bogza, Gheorghe Dinu/Ştefan Roll, Gherasim Luca, Gellu Naum, Saşa PanÄ, akik irodalmi művek szerzőiként is jelentőset alkottak. A fontosabb képzőművészek, szerkesztők (Victor Brauner, M. H. Maxy, Jules Perahim, Scarlat Callimachi) sem hiányoznak, rövidebb epizódszerepekben pedig felbukkan még Ion CÄlugÄru, illetve Eugen Ionescu. Utóbbit egy 1943-as, illetve 1947-es franciaországi állásvállalási kísérlet kapcsán „káderezik le”, származását is pontosan dokumentálva. A dosszié tartalmazza annak a pernek a kivonatát is, amelynek nyomán Ionescut távollétében hatévi és hathónapnyi börtönbüntetésre ítélték, a román katonaság és nemzet gyalázásáért, egy 1946-os cikke miatt. A cikk hivatalos dokumentumokban idézett mondatai különösen a hadseregre és a rendőrségre nézve tartalmaznak „kompromittáló” megjegyzéseket, de Ionescu nem kíméli egyébként az igazságszolgáltatást és a korlátolt papságot sem (173–174.).

A kötetben talán nem annyira az egyes szerzők hivatalosságokkal történt konkrét összeütközései a fontosak, inkább azok a stratégiák lehetnek érdekesek egy mai olvasó számára, amelyek által a román avantgárd szerzők a francia szürrealisták példáját követve a „forradalom szolgálatába” próbálták állítani tudásukat és képességeiket.

A könyv egyik visszatérő motívuma az, ahogy az újságírók/írók újabb és újabb lapalapítási engedélyekért folyamodnak a hatóságokhoz. A harmincas években a Romániai Kommunisták Pártja illegális szervezet volt, a nyílt kommunista propagandát is tiltották a törvények. Következésképpen újabb és újabb kísérletek történtek arra, hogy olyan orgánumokat hozzanak létre a kommunisták és szimpatizánsaik, amelyek legalább burkolt formában lehetőséget biztosítottak számukra az aktuális politikai események szájuk íze szerint történő értelmezésére. Ezeket a lapalapításokat a titkosrendőrség leggyakrabban már a tervezés fázisában figyelte és nyomon követte, és többnyire már első-második számukhoz érkezve betiltotta. Különösen érdekes a Pinguinul című 1937-es lap alapítása körüli helyzet – itt Ştefan Roll/Gheorghe Dinu az egyik kezdeményező. Az első lapszám megjelenése utáni szerkesztőségi gyűlésen arról beszélnek az alapítók, hogy a szatirikus hangnem miatt a cikkek valódi üzenete inkább csak az értelmiségi közönség számára hozzáférhető. A második számtól tehát, határozzák el, lapszámonként legalább egy cikkben nyíltabb formában, a szatirikusan torzító hangnemet kerülve fogalmaznak majd. Az értekezletről a titkosrendőrség természetesen részletes beszámolót kap, a lapot betiltják. Egy hét múlva a kezdeményezők új lap tervét nyújtják be engedélyeztetés végett a hatóságokhoz: a tervezett lap címe Pitpalacul.

Scarlat Callimachi esetében (aki elsősorban a Punct című avantgárd lap szerkesztőjeként írta be nevét az irodalomtörténetbe) nem kevesebb, mint hét betiltott, az ő szerkesztésében megjelenő botoşani-i napilapot jegyez egy 1940-es dokumentum (105.). Egy másik, igencsak részletes titkosrendőrségi referátum 1938-ból az unu és az Alge folyóiratok szerzőinek publicisztikai és irodalomszervezői tevékenységét tekinti át. Ez az elemzés is hat, álcázott kommunista propagandát folytató, betiltott napilap nevét említi, amelyekhez a megfigyelés alatt álló szerzőknek (Jules Perahim, Paul PÄun, Gherasim Luca, Virgil Teodorescu, Victor Brauner, Geo Bogza, Ştefan Roll stb.) közük volt. Az elemzés ürügye egyébként egy levél, amelyben Victor Brauner az éppen Párizsba készülő Gherasim Lucát ajánlja Louis Aragon figyelmébe. Luca megbízásának lényege az lett volna, hogy a helyszínen építse ki azokat a kapcsolatokat és csatornákat, amelyeken keresztül a kortárs, „forradalmi” francia irodalom eljuthatott volna Romániába, és fordítások révén Romániában is piacra kerülhetett volna. Ez azért is fontos volt a romániai, szürrealista gyökerekkel rendelkező szerzőknek, mert növelhette volna hazai, az adott korszakban egyébként nem túl jelentős presztízsüket. A jelentés beszámol arról is, hogy 1936-ban kísérlet történt a franciaországi AER (Artistes et écrivains révolutionnaires) romániai fiókszervezetének létrehozására Asociaţia Scriitorilor şi Artiştilor Independenţi (Független Írók és Művészek Szövetsége) néven, amely azonban nem alakulhatott meg végül a nem kommunista művészek bizalmatlansága miatt. A megváltozott történelmi-politikai körülmények között – mondja a jelentés írója – Brauner, Luca és társaik viszont nagyobb reményeket táplálhatnak azzal kapcsolatban, hogy egy szélesebb demokratikus összefogás alapjait rakhatják le, akár olyan írók bevonásával, mint Mihail Sadoveanu vagy Tudor Arghezi, akik a korszak nacionalista sajtójában támadásoknak voltak kitéve.

Az utóbbi időben néhány tanulmány részletesebben is foglalkozott a román avantgárd szerzők politikai nézeteivel. Marta Petreu és Ion Pop1 különösen a korabeli sajtóban megjelent írásokra alapozva rekonstruálják ezeket a nézeteket, kiemelve azokat a tipikus konfliktusokat, amelyek a szürrealista táboron belüli különböző elkötelezettség-értelmezések körül robbantak ki. A román avantgárdban, ahogy a franciában (vagy a magyarban) is, akadtak olyanok, akik politikailag és a konkrét társadalmi cselekvés szempontjából ugyan alávetették magukat a párt utasításainak, de nehezükre esett poétikailag is követni a direktívákat – például a szürrealista poétikát szocialista realistára cserélni. A korábbi összeütközés természetesen magának a politikai elköteleződésnek a problémája kapcsán történt – az avantgárdnak mindig is megvoltak az „esztétistái” is, akiket a művészet forradalma érdekelt, de a politikai változások előkészítésében nem kívántak részt venni. És mindezeket a csoportokat természetesen újabb és újabb törésvonalak szabdalták az idő múlásával, a személyes életpályák kanyarulatainak megfelelően.

A Stelian TÄnase-féle kötet jelentős újdonsága viszont az, hogy a korabeli sajtónyilvánosságon túli források egészen konkrét eseményekre és cselekvési tervekre, nem csupán általános programokra vagy a cenzúra miatt torzítottan közvetített üzenetekre összpontosítanak. Néhány ilyen tipikus akció a kötetben említettek közül: 1. Előadások tartása munkásközönség előtt. Ion CÄlugÄru 1933-ban a bukaresti Baraseumban film-témájú előadás ürügyén Lenin és Gandhi politikai nézeteiről tart előadást. Az előadás lejártával egy aktivista szólal fel, aki a grivicai sztrájk elítéltjeiről kezd beszélni. A rendőrség ekkor megszakítja a rendezvényt, és letartóztatja a szervezőket (115–117.); Geo Bogza 1937, augusztus 1-jén, a GrÄdiştea-erdőbe szervezett kirándulás alkalmával előadást tart a spanyolországi polgárháborúról, saját spanyolországi tapasztalatai alapján. A Siguranţa-jelentés szerint a kiránduláson mintegy nyolcszáz bukaresti munkás vett részt (74.). 2. Brosúrák írása és publikálása. 1937 márciusában Scarlat Callimachi a Tudor Vladimirescu-féle lázadás osztályharcos értelmezését végzi el egy 3000–3500 példányban nyomtatott füzetecskében. Ugyanő készítette el a Trockij-ellenes per fordítását is, amelynek terjesztésére engedélyt kért. A cenzúra jóváhagyta a szöveget, de a Siguranţa közvetlen módon lépett közbe, és ez utóbbi anyag nem került kinyomtatásra (95–98.). 3. Irodalmi szövegek a propaganda szolgálatában. Gherasim Luca Fata morgana című regényének egyik fejezete a Konspiráció címet viseli, ebben részletesen írja le a szerző azokat a módszereket, amelyek révén a szervezkedő forradalmárok elkerülhetik a lebukást. Ahogy a Siguranţa-jelentés rámutat, ez a fejezet hosszú, szó szerinti idézeteket tartalmaz a kommunista párt illegális brosúrájából, amelyik a Ce trebuie sÄ ştie orice revoluţionar (Mit kell tudnia minden forradalmárnak) címet viseli. A könyv további terjesztését betiltják. 4. Röpcédulák terjesztése és egyéb „terepmunka”. Gellu Naumot 1935-ben tetten érik, amint kommunista jelmondatokat ír különböző bukaresti házak falaira. Korábban Naum szerkesztője volt egy betiltásra került ifjúsági lapnak, és tiltott gyűlések résztvevőjeként is figyeltek rá.

Hogy ezek az akciók hogyan fértek meg a gyakran nagyon is „hermetikus” avantgárd poétikával, és hogy milyen belső konfliktusokhoz vezethettek az idők folyamán, azt talán olyan életrajzokból lehet leginkább kideríteni (és itt már nem a TÄnase-féle kötet lehet segítségünkre), mint például a Tristan Tzaráé, aki sok tekintetben mintát jelentett a romániai fiatal avantgárd szerzők számára. Tzarának mindig sikerült egy-egy váratlan „fordulattal” meglepnie kortársait – individualistának és nihilistának lenni, amikor a szürrealisták körében kitört az első forradalmár-hullám, és apró mozgalmi feladatokat vállalni, amikor dúlt a küzdelem a francia kommunisták különböző frakciói között. Egyfajta kultúrdiplomataként a háború után sztálinista bikkfanyelven tartani beszédeket a szocialista országokban, majd 1956 októberében valóságos intellektuális földrengést idézni elő a francia kommunisták körében a magyarországi forradalom előtt, a valós helyzetet feltárva, Nagy Imre törekvéseit támogatva nyilatkozatában.2

Azt a problémát, hogy a levéltári anyagokból nem tárul fel egy-egy történet a maga teljességében, Stelian TÄnase nem jegyzetekkel hidalja át (a további adatok után történő nyomozást meghagyja a professzionális olvasóknak), hanem egy kitűnő előszóval. TÄnase nem állandó résztvevője az avantgárdról szóló diskurzusnak, inkább az elitek történetéről szóló egyéb munkáinak visszhangjait érzékelhetjük az írásban, de éppen ezért kitűnő az összefoglalás: nem beszéli túl a témát, mégis feltárja azt a hátteret, amely közvetlenül a dokumentumokból nem derül ki, de a vizsgált avantgárd szerzők vagy az irodalomtörténészek másutt, másként megírták. Tíz jegyzet csupán ez az előszó az avantgárdról, mintegy ötven könyvoldalon, de végigvezet a román avantgárdok és a politika főbb kapcsolódási pontjain, nemzetközi kontextusban: a zürichi dada és Lenin lehetséges találkozásai, a párizsi szürrealisták nézeteinek változásai, a harmincas évek román avantgárdjainak francia és német kapcsolatai, illetve a második világháború utáni életútváltozatok sűrített formában mind végigkövethetők ebből a bevezetőből. „Mi maradt a szürrealizmus »hullájából« a proletárdiktatúra éveire?” – teszi fel a kérdést (58.). Sokan közülük beépültek az új rendszer propagandagépezetébe, feladva addigi lázadó attitűdjüket. Saşa PanÄ, Jules Perahim, M. H. Maxy, Ion CÄlugÄru, Scarlat Callimachi, Geo Bogza és mások a rendszer hivatalos értékrendjét és a szigorú cenzúra elveit tették magukévá. (Bogza, mutat rá TÄnase, csak élete végén foglal állást újra bizonyos kérdésekben a rendszer ellenében.) Gherasim Luca emigrál, Gellu Naum hallgat (vagy legalábbis tartózkodik a publikálástól), Ilarie Voronca még 1946-ban öngyilkos lesz Párizsban.

A román avantgárd megnyugtató történeti elhelyezéséhez minden bizonnyal szükség van a lehető legteljesebb kép kialakítására, ezt segítik elő az olyan vállalkozások is, mint Stelian TÄnase kötete, amelyik egyébként a Polirom kiadó Istorii subterane (Földalatti történelmek) című sorozatában jelent meg. A hasonló anyagok hiányában könnyen ítélhet az utókor túlzottan apologetikusan (mondván: nem tudok a történet ilyen vonatkozásairól, tehát figyelmen kívül hagyom), vagy éppen árnyalatlanul (mondván: nem ismerem az adott szerzők motivációit, elképzeléseit, nézetkülönbségeit a mozgalmakon belül, tehát egyszerűen ellátom őket és munkásságukat egy címkével). Ez az, amit most már nem lehet megtenni. TÄnase munkája, bár nem von le „tanulságokat”, igyekszik összegyűjteni mindazokat az adalékokat, amelyekre támaszkodva kialakítható egy következetes vélemény.

 

*Bev., s.a.r. Stelian TÄnase. Polirom, Iaşi, 2008.

 

Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal