HU  |   RO  

Korunk 2009 December

Köszöntőt mondani (Drang nach Westen — K.A. fordítása)


Nina Yargekov

 


Néhány hónappal ezelőtt felkértek arra, hogy köszöntőszöveget írjak egy szerzőnek. Pontosabban azt mondták, írna-e néhány, José Émilio Pacheco1 irodalmi munkáiból ihletődött oldalt abba a gyűjteményes kötetbe, amit a hetvenedik születésnapjára ajánlanánk fel neki, én meg azt feleltem, hogy hát persze, nagyon szívesen, örömmel. Ugyanis udvarias fiatal lány vagyok, örömömet erős természetességgel fejezem ki, és (főként) mert mindig örülök, amikor szöveget kérnek tőlem – az a benyomásom ugyanis, hogy érdeklődnek irántam. Természetesen amint az az új kihívások előtt lenni szokott, küldetésem sikeréhez megpróbáltam kidolgozni egy tökéletesen következetes módszertant, és ezt az így kidolgozott menetrendet szeretném itt megosztani önökkel – mert úgy gondolom, hogy az a zavar, amibe a fiatal szerzők vettetnek, amikor arra szólítják fel őket, hogy idősebb kollégáikat köszöntsék, olyan társadalmi probléma, melyet igen sürgősen meg kellene oldani –, hogy mások aztán hasznot húzhassanak belőle.

Aspiránsok, jelöltek vagy köszöntéssel megbízottak, akiket már funkciójukba iktattak, hallgassák hát azt, aki korábban megfelelt a kihívásnak. A kérdés, amit előírok, az egyetlen kérdés, amit fel kell tenniük, a következő: figyelembe fogják-e venni a köszöntés címzettjének életművét? A válasz bizonyosan evidensnek tűnik (ami már önmagában jó ok arra, hogy gyanús legyen), és mégis. Ha sohasem hallottak a kikényszerített köszöntés címzettjéül kijelölt szerzőről, mint ahogy én sem Pachecóról, ne szégyelljék magukat, ne vonják le azt a következtetést, hogy nem alkalmasak a feladat betöltésére, ellenkezőleg: ragadják meg a lehetőséget, és főként ne olvassanak semmit a kérdéses szerzőtől, semmit, egy sort sem.

Ugyanis tudatában kell lenniük annak, hogy kétségbevonhatatlan – szembeszökő – ellentmondás van a köszönteni aktusa és a megrendelésre szöveget írni aktusa között. Az önök szövege – minőségétől függetlenül – már természetéből adódóan sem lehet szívből jövő, irodalmi pályafutásukban nagy szerepet játszó szerzővel szembeni adósság sürgős lerovása. Mert nem megrendelésre nyitjuk fel a szívünket – vagy a pontosság kedvéért, nagyon ritka, hogy egy folyamatban levő szívfelnyitással egybeessen a megrendelés –, és főként, mert kevés a valószínűsége annak, hogy a címzett-író azok közé tartozzon, akiknél már adósságuk lenne. Ha pedig olyan szerzővel van dolguk, akivel semmilyen különleges viszonyban nem állnak, legyenek tisztában azzal, hogy néhány hét alatt amúgy sem olvashatnak annyit, hogy bármivel is tartoznának neki, a legkevésbé köszöntéssel. Mert ahhoz, hogy tartozzunk valakinek, kapnunk kell, magunkba kell fogadnunk, melyhez több időre van szükség annál, mint amennyivel rendelkeznek. Akkor meg, mint hogy rosszul olvassanak és rosszul adják meg a tartozást, mint hogy tettetett elismerésből torz köszönetet fabrikáljanak, inkább ne olvassanak: így felmentődnek a valós műhöz való viszonyuk problémája alól, és teljesen szabadon mondhatnak köszönetet a kérdéses író nevével felruházott imaginárius szerzőnek.

Sőt mi több, a megoldás nem kifejezetten ortodox jellege ellenére sok előnye van, melyből – biztos vagyok benne – hasznot fognak húzni. Így semmit sem olvasni a szerzőtől lehetővé fogja tenni: a) hogy leleményesen megvédjék magukat attól a hatástól, amit az olvasás minden esetben gondolkodásukra gyakorolni szokott – köztudott, hogy az írók műveikben mindenféle érzelmi csapdát rejtenek el, melyeknek az a célja, hogy olvasóikban zavart és bizonytalanságot váltsanak ki, hogy aztán beférkőzhessenek mentális világukba, melyet mindennél inkább gyarmatosítani szeretnének –, és ily módon képesek lesznek abszolút racionális és tudományos köszöntést összehozni; b) hogy egyszersmind elkerüljék azt a statisztikailag nem elhanyagolható kockázatot, hogy nem értékelik a kérdéses szerző életművét, mely hangsúlyosan kényessé teszi a helyzetet (basszus, mit írhatnék erről az emberről, még a tizenkét éves unokahúgom is jobbat írt volna), s vállalkozásuk sikerét erőteljesen veszélyeztető végleges bénulást okozhat (képtelen vagyok rá, képtelen vagyok rá, képtelen vagyok rá); c) ugyanígy felvértez azzal a lehetőséggel szemben is – mely ugyan kevésbé valószínű, de hát sose tudhatjuk –, hogy valóságos irodalmi sokkhatás alá kerülnek, melyet idő hiányában nem fognak tudni feldolgozni, s melynek a megírandó köszöntés szempontjából ugyanannyira káros, gátló hatása lesz pszichikumukra; d) végül, és nem ez a technika legkisebb előnye, elkerülik a címzett író egójának megsértését, aki biztosan súlyosan sértve fogja érezni magát, ha megtudja, hogy csak kötelességből olvasták, iskolás módra és nem a művével szembeni őszinte és valós vonzalomból (és akkor meg, hát komolyan: isten vele, gondolhat, amit akar.)

Másrészt meg, ha mindezen egyértelmű módszertani előny ellenére a szemünkre vetné valaki hogy na, hát azért mégis, túl nagy elvárás lenne elolvasni a köszöntésre kijelölt szerző néhány szövegét, íme néhány érv a védekezéshez. 1) Köszönteni a másik ismeretének hiányában is lehet. Az olvasók nagy része nem mond köszönetet azoknak az íróknak, akiknek a szövegeit olvasta. Nincsen tehát egyértelmű kapcsolat a két eljárás között. 2) Csodálni a másik ismeretének hiányában is lehet. Ha általában a köszöntésen a csodálat kifejezését értjük, sehol sincs az előírva, hogy ennek a csodálatnak az életmű ismeretéből kell származnia. Az önök csodálata belülről jön, és talán még autentikusabb is, mint a külső tárgyak által inspirált csodálatok nagy része. 3) Beszédet olyan műről is lehet tartani, amelyet nem ismerünk. Rengeteg ember teszi ezt. Önök legalább nyíltan elismerik, sőt episztemológiai álláspontjuk gerincévé teszik ezt az elvet.

Az igazat megvallva az imaginárius köszöntés egyetlen valós hátránya annak kockázata, hogy a köszöntőt írónak saját csapdájába kerülve meg kell vívnia a címzett szerző szintén imaginárius képével, mely hirtelen testet ölt előtte. Ami engem illet, mialatt a fejemben elkezdtem kirajzolni annak az embertípusnak a körvonalait, aki José Émilio Pacheco lehet, kilépett dolgozószobám falából, hogy a világ legtermészetesebb módján leüljön mellém.

JEP – Úgy állunk tehát, hogy elhatározta, úgy fog köszönteni, hogy nem olvasott tőlem?

NY – Hm, igen. De el tudom magyarázni, van erről egy teljes elméletem.

JEP – A Les batallas en el desierto2című regényem csak nyolcvankilenc oldal, tehetne mégis egy erőfeszítést!

NY – Felidézni úgy, hogy nem is olvastam, sokkal nagyobb erőfeszítés, nem gondolja?

JEP – Azt sem tudja, miről írok! Olvassa el a fülszöveget legalább, hogy a témáról fogalma legyen, így aztán összevissza fog mesélni.

NY – Figyeljen ide, ha nincs megelégedve az eljárásommal, írjon saját magának köszöntőt. Egyébként meg inkább hagyjon nyugton, a maga dicsőségére próbálok dolgozni, minél többször szakít félbe, annál lassabban fogok haladni. Nyugalomra van szükségem, hogy elképzeljem, miért szeretem a szövegeit.

JEP – Maga pontosan tudja, hogy én nem én vagyok, hanem az én fiktív képem az elméjében, akit azért idézett meg, mert éppen azon volt, hogy az én figurámat felépítse. Szóval ha zavarnám, arról egyedül maga tehet.

NY – Semmi sem bizonyítja, hogy nem én vagyok egy kép az ön elméjében!

JEP – Olyan elcsépelt Alice álmának a története, szegénykém, nem efféle maximálisan elhasznált trükkel lesz majd nagy író, akinek in honorem köteteket ajándékoznak.

NY – Nem azért vagyunk itt, hogy rólam beszéljünk.

JEP – Hát dehogynem, magával van itt a probléma: meg akarja kerülni a kihívást. Néha szembesülni kell a valósággal. Ha nem, az már gyávaság.

NY – Hallgasson ide. Őszintén, borzalmasan zavar, hogy köszöntőt kell írnom önnek, az az érzésem, mintha meg kellene ölnöm. A halottakról szoktak megemlékezni. Én önt nem ismerem, ön semmit sem tett ellenem, nem szeretném időnap előtt eltemetni. És akkor szívesebben kivégzem az ön fiktív képét; látja?

JEP – És ezalatt, hogy úgy beszéltet, mint valamiféle marionettbabát, az cseppet sem zavarja, úgy tűnik.

NY – Amikor elfogadtam a megbízást, nem jöttem rá, hogy ön egy igazi személy. Csak az irodalmi játék vonatkozást láttam, azt, hogy ki lehet indulni valakinek a művéből, és szórakozni lehet vele, de mióta rájöttem, hogy ön életben van, annyira kínosan érzem magam, nem érzem feljogosítva magam arra...

JEP – Nem szeretné legalább megpróbálni?

NY – De még azt sem tudom, hogy szereti-e a viccet! Én mindig viccelni szoktam a szövegeimben, és lehet, hogy ez egyáltalán nem fog tetszeni önnek. Például milyen képet vágna hozzá, ha venném egyik főszereplőjét, és az írna önhöz egy vádlevelet, hogy nagyon elégedetlen azzal az élettel, amit ön alkotott neki. Én önt nem ismerem, nem szeretném megsérteni. Képzelje el, hogy ez a levél például annyira sokkolná, hogy a születésnapján szívrohamot kapna, és a tejszínhabos tortájába fulladva halna meg a szövegemmel a kezében. Borzalmas lenne.

JEP – Na, azért én is láttam már egyet s mást, ne tulajdonítson magának nagyobb jelentőséget, mint amekkora van. No, olvassa már el legalább ezt a kis nyolcvankilenc oldalas regényt, talál majd benne valamit, ami megszólítja, ami legalább egy kicsit érdekli, elindul a nyomon, ír erről valami kedveset, és kész. Na és még egy utolsó tanács: ne feledje, hogy köszönteni nem azt jelenti, hogy magunkat érvényesítjük, hanem a másikat. Tehát felejtse el egy kis időre a maga kis személyét, ha szabadna.

Akkor piruettezett egyet és eltűnt, én meg elkontárkodtam a dolgot: nem bírtam tovább, elolvastam a regényét és még néhány versét is. Ezekből az olvasmányokból kiindulva írtam meg a köszöntőmet, egy egyszerű szöveget, mely az ő írásmódja leszármazottjának tekinthető.

De biztos vagyok benne, hogy önök, kedves aspiránsok, jelöltek vagy köszöntéssel megbízottak, akiket már funkciójukba iktattak, derekasan ellenállnak a kísértésnek. Mindenesetre, számítok önökre.

 

K. A. fordítása

 

 

Jegyzetek

1. Mexikói író, sz. 1933.

2. J. E. Pacheco: Las batallas en el desierto. Era, México, 1981.

 

 

 

 

 

Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal