HU  |   RO  

Korunk 2009 December

Plázakultúra (K.A. fordítása)


Dana Vais

 


Hasztalan lenne elkerülnünk azokat a sztereotípiákat, melyek az igaz igazságot mondják ki. Az urbánus térhez kapcsolódó recens jelenségek közül leginkább a plázára érvényes az, hogy az alapvető közhelyek a fenoménre vonatkozó legérvényesebb kijelentések. Az első közhely az lenne, hogy a plázák elburjánzása a „globalizáció” velejárója: a hullám, mely minket is elért, e jelenség urbánus tereink fejlődésére kifejtett hatása. A másik az „amerikanizálódás”: a pláza igen komoly érv amellett, hogy ez a globalizáció amerikanizálódás. Végül ott van még a kortárs kultúra általános „kommercializálódása”, s ebbe az épített terek kultúrája is beletartozik: az még hagyján, hogy városainkba plázákat építenek, de a meglevő urbánus terek (a felújított történelmi városközpontok például) vagy az ún. „magaskultúra” különböző intézményeinek terei (a múzeumok például) plázásodnak, hogy úgy mondjam, vagyis kereskedelmi logika értelmében használják és élik meg őket.

Mindezen megállapítások talán banálisnak tűnnek, azonban a konkrét, reális, épített tér perspektívájából visszatérni hozzájuk már korántsem ily banális. A fizikai tér nem a triviális evidencia területe, az az eszköz, melynek segítségével a felszínen realizálódik egy mélyebb társadalmi térben meghatározott kulturális realitás. A fizikai tér maga kultúrateremtő. A „plázakultúra” esete ilyen szempontból releváns: rámutat arra, hogy a konkrét tér képes meghatározni életmódunkat. Izgalmas kísérletnek mutatkozik tehát e tér történeti, kritikai, elméleti vizsgálata. És ez lenne jelen írás célja.

 

Meghatározás

Építészeti típusként a pláza egy nagy kereskedelmi központ. Azonban nem minden kereskedelmi központ pláza. A pláza egy önellátó urbánus adottság, mely elvileg bármit biztosít az ellenőrzött és klimatizált egységes építészeti egészben. A pláza nem pusztán egy nagy épület a városban; ami a plázát különlegessé teszi, az az, hogy a város újrateremtődik benne. A pláza a város újraalkotása egy nagy belső térben. Olyan alakzat, mely a városi teret egy építménybe zárja. Nem egyébről van szó, mint hogy az építészet elnyeli az urbánust.

 

I. Kezdetek

Amerikai történet – az első generáció

A pláza építészeti típusa időben és térben jól behatárolható történettel rendelkezik. Amerikában találták fel az ötvenes évek közepén, és sikere a „fogyasztói társadalom” épített környezetben való egyik megnyilvánulása. Megjelenése szinte természetes-szükségszerű velejárója ezen új realitásnak. A plázának azonban szerzője van: Victor Gruen építész, aki konkrétan elképzelte és épített formára hozta.1 Gruenben született meg a pláza meghatározó gondolata: az urbánus ambíció.

Kereskedelmi központjainak tervezésében Gruen már a legelején egyetlen gondolatból indult ki: „Shopping Townt”2 – „Kereskedelmi Várost” akart alkotni. Az ötlet nem egy egyszerű kereskedelmi gondolat volt – hogyan lehet minél többféle árut egy helyre hordani, hogy aztán egy autós megállással mindent megvásárolhass; ez utóbbi elképzelés, a „One Stop Shop” Amerikában a szupermarket megjelenéséhez vezetett. A pláza gondolata minőségileg mást jelentett: a kereskedelmi tér kvázi urbánus megszervezését. A pláza belseje azt reprodukálta, amit Amerikában „Main Streetnek” neveznek, a város központi kereskedelmi utcáját. Azonban hideg, eső és hó nélküli „Main Street” volt ez, ellenőrizhető klímával, egy éppen elterjedőben levő technikai felfedezésnek – a légkondicionálónak3 köszönhetően. Ez az „utca” (sétány, „mall”) itt nemcsak formai kérdés volt, hanem programszerűen minden, a városhoz társított funkcióval ellátták. A plázában nemcsak tulajdonképpeni üzletek voltak, hanem mindenféle városi szolgáltatás is (vendéglők, bankok kirendeltségei, posta, orvosi rendelő, játszótér, mozi, medence… bármi). Érdemes felfigyelni arra is, hogy e szolgáltatások megjelenését nem annyira a szabad piac elvárásai irányítják, mint amennyire ezt feltételezhetnénk; a pláza vezetőségének gondosan ellenőriznie kell a szolgáltatások és kereskedelmi formák arányát, hogy a pláza mindig egészében legyen vonzó, s minél összetettebb legyen: mint egy valódi város.

Az urbánus ambíciónak azonban további következményei voltak. A plázák kitermelték a külvárosiasodás jelenségét is. A plázák aktív szerepet játszottak az amerikai városokra az ötvenes-hatvanas években annyira jellemző extenzív fejlődésben. Minél távolabbi terekbe ágyazódtak, a plázák lakóhelyek és az üzleti élet fejlődését is kiváltották. Gruen egyébként bevallottan az urbánus központ szerepét szánta a plázának.4 Gruen nemcsak a kereskedelmet, hanem a várost is újra kívánta definiálni.5 Ez a többszörös térbeli léptékű urbánus hatás (az épület belsejétől a város és a terület léptékén át) – minden más építészeti típusnál inkább – a pláza kritikus pontja marad.

 

Amerikai történet – a második generáció

Az ötvenes évek azonban már régen elmúltak. Amerikában volt idő arra, hogy a pláza megélje tündöklését és bukását. Még a „plázák haláláról”6 is beszéltek, ami természetesen túlzás. A pláza – tisztán modern forma (funkcionális, racionális, technicista, gépi, mesterséges, szériára és tömegeknek gyártott tér) – valójában „hibriddé” vált, hogy a késő modernitásban (vagy mondjuk posztmodernitásban) is fejlődőképes maradjon. A pláza szempontjából a „hibriditás” a városközpontba való különböző formák alatti visszatérést jelentette.7

A pláza valódi újrafeltámadását az „Entertainment Architecture” fogalmának asszimilációja jelentette. A „szórakozás építészete” fogalmát Amerikában dolgozták ki a nyolcvanas évek második felében.8 Ekkor a pláza és a tematikus vidámpark elvének összeolvasztása megy végbe (az ötvenes évek másik nagy szerzői felfedezése a Disneyland). Ezen elmozdulással a plázák második generációja jelenik meg. Ez az a pillanat, amikor a plázának sikerül a „fogyasztói társadalmat” a „látvány társadalmával” kereszteznie. A pláza önmagában vett térbeli látvánnyá alakul, mely sokban meghaladja a kizárólagosan kereskedelmi funkciót. (Anélkül azonban, hogy e funkcióról megfeledkezne, hiszen természetesen e látványos feleslegnek az a szerepe, hogy költekezésre ösztönözze a tömeget.) A plázát a tékozlást serkentő tékozlás jegyében gondolják újra. E plázatípusnak is van egy alapító szerzője, az építész Jon Jerde.9 Gruen plázája a technikai hatékonyság, a modern urbánus terjeszkedés funkcionalitásának és pragmatizmusának kifejezése volt; Jerde a látványos felesleg dominanciájára alapoz. Be is vallja, hogy ezekben a plázákban nem a kereskedelem, hanem a „színház” érdekli.10 A felesleges egész egyszerűen a méretekben is megmutatkozik: a látványos plázák megaplázák, teljes városok populációjának megfelelő városi lakossággal.11

Ezen új, nagy, látványos, a környező reális helyekkel szakító terek megalkotása az épített tér belső erejét bizonyítja. Ezen erő gyakorlása tudatos térbeli manipulációval megy végbe valódi építészeti machinációknak köszönhetően. Például a szintek közötti kapcsolatot nem függőlegesen, koncentráltan egymás fölé helyezett lépcsők valósítják meg, ahogy az hatékony-funkcionális lenne, hanem szétszórtan, mindenfelé elhelyezett lépcsők, hogy ne tudjál ugyanott felmenni és lejönni, hogy ne tudj könnyen megszökni, hogy minél több kísértés előtt kelljen elhaladnod, minél hosszabb útvonalon, hogy azalatt elcsábulhass: a tér tékozlása, az idő tékozlása. A pláza a szó tulajdonképpeni és átvitt értelmében kerülőutakkal dolgozik.

Marc Augé antropológus „nem-helynek” (non-lieux) nevezte ezeket a térbeli építményeket, melyekről azt állította, hogy „szupermodern vagy ultramodern” társadalmunk tipikus terei.12 E társadalom kulcsgondolata, mondja, a „feleslegé” – időbeli, térbeli és individualizációs feleslegé.13 Az időbeli és térbeli felesleget a plázában valóban az individualizációs felesleg kíséri: Jerde számára például a tér központi fogalma a „tapasztalat” – a tapasztalat pedig, Fredric Jameson filozófus szerint a posztmodernben „a jelen pillanatára és a testre redukálva” jelenik meg.14 A plázák nem-helyek, mondják? „Experience makes place”15 – nyilatkoztatja ki Jerde. Ez a szlogen ma épített tereink, az építészet általános jellemzése lehetne.

 

II. Kritikák

Az európai kritika

Meghatározása szerint a pláza a hagyományos városi tér ellenséges konkurense. A hagyományos városi tér pedig Európában igen értékes. Értelemszerűen tehát (Nyugat-)Európa igen erős és koherens plázával szembeni ellenállást fejtett ki.16 Az európai törvényhozás (térbeli korlátozás, a térbeli korlátok meghaladása esetén fizetett többletadó, sajátos engedélyekre való kötelezés, a belterületről való kilépés tiltása, az érintett hagyományos kereskedelmi ágazatoknak fizetett kártérítés által) expliciten megakadályozta a plázák szabad fejlődését. Kétségkívül kultúrháború áll emögött. A látszólag technikai-urbanisztikai beoltást ideológiailag az is elősegítette, hogy a plázákat mindig „amerikai stílusú” kereskedelemként fogták fel.

A plázák valóban közvetlenül járulnak hozzá a régi városközpontok leromlásához, hiszen a csábítás miatt egyfajta fekete lyukként kivonják onnan az embereket és a tevékenységeket. Sőt mi több, a pláza mindig győztes ebben a konfliktusban, mert reális, gyakorlati előnyöket biztosít mint a piaci választék nagy koncentrációja és a különböző évszakok időjárása elleni védelem. És ne említsük azt a hízelgő élvezetet, amit a vásárló a tékozlás feleslegében átérez. A pláza azzal hiteget, hogy a hagyományosnál jobb, ideális teret biztosít. A pláza megjelenésekor a hagyományos térre már nincs szükség. A plázában szimulált urbanitás valóban a tökéletes „szimulákrum”, vagyis – Baudrillard meghatározása szerint – a valósnál valóságosabb: „tökéletes szerkezet”, „mely a valós minden jelét hordozza”, úgyhogy a „valósnak sosem lesz már alkalma elkövetkezni”.17

A pláza kiváltotta problémák időnként borzalmasan prózaiak. Például erőteljesen negatív hatása a városi térre az automobil masszív használatában áll: a pláza erős funkcionális hatást gyakorol a városi infrastruktúrára, hiszen tömegesen vonzza be a látogatókat, s azok a teljes régió területéről érkeznek. Exponenciálisan tehát terheli a meglevő utcákat, és új közlekedési útvonalak iránti igényt teremt, s ezért lehetetlen harmonikusan integrálni a városi térbe. Minden léptéket meghaladó épület, melyet parkolóhelyek óceánja övez. A pláza nem építészeti érdektelensége vagy alacsonyrendű esztétikuma miatt árt a városnak. (Ebben a kontextusban az esztétikai aggodalom annyira egysíkú!) Sem a funkcionális-technikai problémák által, mert végül is minden hasonló problémát funkcionális-technikai eszközökkel lehet megoldani. Sőt még az ökológiai aggodalmak – az autóban eltöltött idő nagy tér- és energiafogyasztása – sem tekinthetők a probléma magjának. A valóban kritikus pont nem az autó önmagában véve, hanem az, hogy a pláza az autóra alapozott életstílust követeli meg. Egyszerűen más ez az életforma, mint a hagyományos városi (az, amikor gyalog megyünk el az utcasarokra vásárolni); ez egy sajátságosan plázára szabott életforma, mely a plázázáshoz szükséges, a pláza megköveteli és meghatározza azt. A valódi kérdés a kulturális probléma. Ez az életstílus megegyezik a „plázakultúrával”. A pláza olyan építészeti-urbánus program, mely megalkotja saját kultúráját, vagyis saját emberiségét.

Végül pedig a pláza azáltal viszi végbe kulturális tevékenységét, hogy ezzel az emberiséggel elfeledteti, majd megszünteti benne a valós nyilvános tér iránti igényt. Látszólag vendégszeretőként és mindenki előtt nyitottként a pláza csak a nyilvános nyitottság „illúzióját” nyújtja. Valójában a plázába való belépés nagyon ellenőrzött és cenzúrázott. Azon a latens diszkrimináción kívül, hogy a pénztelenek amúgy sem tehetnek semmit a plázában, a pláza vezetősége bármikor tényleges és tetszőleges rendeletekkel szabályozhatja a plázába való belépést.18 Bár városias öltözete van, a pláza korántsem városi tér. Magánkézen levő magántér, drasztikusan ellenőrzött belépéssel.

A plázák negatív hatásai eléggé evidensek tehát és (Nyugat-)Európában eléggé koherensen meg is hiúsították létrejöttüket. A plázák akadályoztatásával azonban nem lehetett elkerülni a plázakultúra revansát a történelmi városközpontok plázásodásának szubtilis és (ironikus módon) pozitív hatású formájában. A nyolcvanas évektől kezdve Nyugat-Európa nagyvárosainak nagy részében sikerrel alkalmazták ezt a technikát. A városi megújulás a központok sétáló zónává alakításával járt együtt. A gyalogosforgalom kizárólagossága mellett ma a hagyományos városra jellemző nyilvános térre való visszatéréssel érvelnek, s nem az amerikai plázamodell követésével. Érdemes azonban megfigyelni, hogy a központi zónák felélesztésében elfogadott stratégiák mögött – dzsentrifikáció, gyalogosforgalom kizárólagossága, tematikus elrendezés – általános gazdasági logika húzódik meg,19 mely a plázára jellemző. Koherens szabályozások vonatkoznak arra, hogy a tömegfogyasztás milyen kereskedelmi egységei és milyen vendéglátóipari egységek telepedhetnek meg az adott zónában; a tényleges város teljes utcái válnak „main streetté” vagy „food courttá”. Sőt mi több, minél több sétálóutcát nyitnak meg a városban, annál több parkolóhelyet építenek a központok szélén. Ma éppen úgy mennek az emberek a központba, mintha a plázába mennének. Ugyanakkor azonban a városközpont újra attraktív lesz. És ez az irónia csúcsa: éppen a pláza gyűlöletes kultúrája „menti meg” a hagyományos várost.

 

III. Perifériák

Európa keleti része: „From Wall to Mall”

Minthogy Kelet-Európa átlépett a nagykereskedelemmel szembeni védekező törvénykezés beoltásának történelmi pillanatán, a liberális kereskedelem világába teljesen védtelenül került bele, s ez a magyarázata a különféle nagykereskedelmi terek (szupermarketek, hipermarketek s végül az elkerülhetetlen plázák, plázásodások) szinte járványszerű terjedésének. Gregory Andrusz egy e kérdésnek szentelt tanulmánynak szellemesen adta a From Wall to Mall címet.20

Ez a keleti zóna azonban földrajzilag eredeti terrénum marad, hiszen itt egyszerre jelentek meg a különféle plázagenerációk: a városszéli, a látványelvű és a kritikai. A kereskedelmi terek háború utáni amerikai történelme néhány évbe sűrűsödött. Programatikus, explicit, tudatos átvételük miatt a plázák formái itt mintha tipikusabbak lennének. A továbbiakban tárgyalásra kerülő kolozsvári és temesvári példák jól illusztrálják, hogy ma mennyire koherens – és példaszerű tehát mint a globalizáció valóságos sikerképlete – a pláza élő kultúrája.

 

Kolozsvár & Temesvár

A Kolozsváron szinte egy időben megnyitott két pláza, a Polus Center és a Iulius Mall a lehető legjobban reprezentálja a Gruen-féle pragmatikus, városon kívüli és a Jerde-féle városon belüli, színházi plázát. A különbséget a leginkább a tisztán „hasznos” tér és a „látványra” tékozolt tér közötti aránybeli eltérés adja: a Polusnak a Iuliushoz képest érezhetően nagyobb „produktív” tere van ténylegesen kisebb területen. A felesleges tér a Polusnak körülbelül a negyedét teszi ki, míg a Iuliusnak körülbelül kétharmadát.21 A hasonlóság azonban nagyobb a különbségnél: mindkettőben létezik ez a kizárólag tékozlásra való tér. Az ingyenesen elfecsérelt tér négyzetmétere szempontjából a plázaberuházásoknak veszteségeseknek kellene lenniük. De íme, a tékozlás felvirágoztat.

Mindkét plázának explicit és természetesen regényesített identitás-forgatókönyve van. A Polus esetében erőteljesebb volt a lokális identitás eladásának szándéka, hiszen formája átlagos (amerikai vidéki vagy a világ bármely pontján levő plázában hiheted magad – nincs különbség). Ezzel magyarázható, hogy „tipikusan erdélyi, vagyis tornyocskás (!) építészeti stílusban épült”,22 legalábbis így írták le kezdeményezői a 2007-es megnyitáskor (annak ellenére, hogy valójában a tornyoknak abszolút semmi közük nincs semmiféle helyi építészethez). Másrészt expliciten is „amerikai stílusú, a kellemest és a hasznost elegyítő” (!)23 fejlesztésként reklámozták. Az amerikanizálódást tehát a lokális identitással együtt adták el. A Iulius Mall az európaizálódás előmozdítójaként mutatkozott be, s alapítása évében azt ígérte, hogy az „európai sztenderd szerint lesz modern”. Felvette továbbá a „One Stop Shopping”24 címkét is – így, angolul –, mely valamivel többet mond, mint az előbbi megnevezés, még ha nem fogalmaz is pontosabban.

Mindkét plázában nagy sikerrel próbálták ki a szimulált várost. A Polus Center utcái és terei neveket kaptak (I. Károly tér, Mihai Eminescu utca stb.), akárcsak a valós városok esetében. A „városi” tér valódi tartalmát azonban a funkcionális komplexitás adja. Ilyen értelemben a temesvári Iulius Mall ragyogó példa lehet. Valóságos városrészletként kávézók és vendéglők sokaságával, százféle különböző bolttal, de fogorvosi rendelővel, óvodával, postával, bankokkal, medencével, kápolnával, mozival stb. (azonban eddig még olyan, mint minden pláza) – a temesvári pláza a valós város legyőzését éppen polgári szerepe betöltése által valósította meg:a megnyitó után néhány hónappal25 a polgármesteri hivatal beleegyezett, hogy a házasságkötő terem teljesen ide költözzön át (készen berendezett és ingyenesen átadott térbe). Néhány éve tehát a temesváriak akarva-akaratlan a plázában házasodnak. Kevesebb mint egy év fennállás után a pláza a társadalmi tér genetikai kódjának eleme lett. Nem újabb érv-e ez is amellett, hogy a konkrét – csábító és pragmatikus – fizikai tér erősebbnek bizonyult?

A plázák egy másik tulajdonsága, mely nálunk különösen érvényes volt, a kidolgozás igénytelensége. Szétesésközeli állapotban, gyorsan és olcsón felhúzva „a plázák mindig is a rommá válás folyamatában leledztek”; „a shoppingterek nem öregszenek meg, hanem fiatalon meghalnak”; a leggyakoribb probléma pedig a teraszok gyenge szigetelése26 – íme néhány megjegyzés az amerikai plázák kapcsán. És valóban, alig néhány hónappal az átadás után a temesvári plázába mindenütt beesett az eső.27 A kolozsvári Iulius Mallban pedig alig egy évvel az átadás után egy nagy eső miatt lezuhant a tetőszerkezet egy darabja.28

A plázák egy másik gondja a kereskedelmi változások dinamikája, melyhez a szolid épített tér nehezen idomul. A shopping építészetének – meghatározás szerint – „instabilnak, folyamatosan változónak”29 kellene lennie. Radu MihÄilescu építész (a temesvári Iulius Mall pláza tervének kidolgozója) azt mesélte, hogy őt magát teljesen meglepte a plázába érkező és onnan távozó cégek mozgási sebessége, melyet ő is post factum ismert fel. Ha újra kellene kezdenie, vallotta be,30 nagyobb hangsúlyt fektetne adekorációra, és nem tulajdonítana akkora jelentőséget a rögzített, végleges építészeti formáknak, melyeket ő tervezett. (A vicces azonban pontosan az, hogy a temesvári pláza éppen ezért sikeres – mert Radu MihÄilescu nem a plázák, hanem az építészet szakembere.31)

És itt egy újabb érdekes kérdéshez érkeztünk: mennyire válik a pláza kapcsán problémává maga az építészet? Valójában a plázában szó sincs ún. „magas” „építészetről”. A tény, hogy a „kereskedelmi” építészet triviális, alacsonyabb rendű lenne, a szakmában igen vitatott kérdés.32 Amióta a „kereskedelmi” megjelent az építészetben – a modernitás kezdetekor –, az akadémiai körökben mozgó építészek egy része nem tett mást, mint kitámadta vulgaritása miatt. Másrészt mások nem kevesebbet róttak fel az akadémiai köröknek, mint hogy „elitista módon” elzárkózik attól, hogy kereskedelmi programokban részt vegyen, s ezzel lemarad a „20. század legnagyobb urbanisztikai lehetőségéről”.33

A posztmodern azonban feloldotta ezt a dilemmát. Híres könyvében34 Fredric Jameson kimutatta, hogy a kései kapitalizmus logikájának szerves része, hogy különbséget tesz a gazdasági és a kulturális között – és az építészet volt a legelső, mely felfedte előttünk ezt az új „posztmodern” valóságot. Jameson másutt az építészet szempontjából még lényegesebbet állít: valójában az épített térben bekövetkezett mutációnak voltunk tanúi, s hogy mi emberek lemaradtunk, nem tartottunk lépést a tér fejlődésével. Ez az új építészet arra kötelez bennünket, hogy „új szerveket fejlesszünk ki”, új érzékenységi formákat alakítsunk ki magunkban eddig elképzelni sem mert dimenziók irányába, összegez Jameson.35 Másként szólva a konkrét térben bekövetkezett fejlődés más kultúrát hozott létre – s nem tehetünk mást, mint alkalmazkodni ehhez a kultúrához.

Térjünk vissza tehát a konkrétumokhoz – plázáink teréhez. A pláza esetében abban voltunk a legkreatívabbak, hogy eltöröltük a „nyilvános teret”. Még a plázák szimulált városi terében a „nyilvános” tér iránti érdeklődés és gusztus finoman végbemenő megszűnte előtt nálunk a plázák városi betelepítése létező nyilvános terek felszámolásával járt együtt: az új fejlesztések szinte szisztematikusan számolták fel a zöldövezetet.36 A felvilágosítás hiánya itt volt a leginkább érezhető. A Iulius Mall Kolozsváron egy parkot tett tönkre – a Keleti Parkot. (Ami igaz, az igaz, kárpótlás azért volt: a pláza társadalmi üvegházszerű belsejébe pálmafákat ültettek.) S nemhogy senki sem próbálta megakadályozni ezt a városi tér ellen elkövetett gyilkosságot: éppen a helyi vezetés (a Megyei Tanács37) volt az, mely a befektetőnek felajánlotta a park felszámolásának lehetőségét! A frissen megválasztott polgármester pedig ezeket a döntéseket azzal indokolta, hogy: „Tizenkét éve semmi sem épült Kolozsváron. Azt szeretnék, ha Kolozsvár 2010-et egyetlen pláza nélkül érné meg?”38 Valóban az elmaradottság csúcsa lett volna.

 

Következtetés helyett

Az épületek olyan kihelyezett értelmek, melyek „lecsapódási tereikben” teszik érthetővé számunkra a „társadalom szintézisét”.39 Az építészet az tehát, ami explicitté tesz egy társadalmat. Ma, jegyzi meg Sloterdijk, a légkondicionált makro belső terek tarolnak: a nagy „építészeti tárolók”, a „szervezett események hatása alatt azonos izgalomtól fűtött” nagy tömegeknek szánt „izgató épületek”.40 Szabályozott klímájú épületekről van itt szó, a szabályozás minden jelentésében. Végletes terek ezek: „a klimatikus katasztrófa bekövetkeztére való felkészülés gyakorlatai.”41 A tény, hogy ma a „környező tér maga is körbevett”42 (a kinti zöldövezet helyett a benti pálmafákat választjuk), társadalmunk „konstruktivista fordulópontjának” jele.43 Társadalmunk véglegesen mesterséges, totális konstruktivizmus – következtet Sloterdijk, én pedig átveszem következtetését. „Klimatizált belső terekkel rendelkező társadalom” lettünk, melyben minden „ellenőrzött”, „belső”, „szabályozott” valamilyen értelemben. „Üvegházakban” élünk „akaratlagos üvegházhatásban”.44

És ez a pláza kultúrája.

 

 

K. A. fordítása

 

 

JEGYZETEK

1. S. T. Leong: Gruen Urbanism. In: Harvard Design Guide to Shopping. Project on the City. 2. (Eds. C. J. Chung – J. Inaba – R. Koolhaas – S. T. Leong). Taschen, Köln, 2001. 381.

2. Uo. 384.

3. S. T. Leong – S. Jovanovic Weiss: Air Conditioning. In: Harvard Design Guide… 99–127.

4. S. T. Leong: i. m. 384–385.

5. Uo. 381.

6. D. Herman: Next Big Thing. Survival of the Fittest. In: Harvard Design Guide… 531.

7. A downtown közelében például „európai stílusú”, gyalogosoknak kiépített kereskedelmi „villages”-ek jelentek meg – ami nyilván ironikus, hiszen ezek a díszletszerű „falvak” a legtipikusabban amerikaiak, s inkább a Disneylanddel rokoníthatók. A gyalogosoknak való kiépítés azonban Amerikában „európaiasítási” eljárást jelent, s egyébként sosem volt sikeres. Ezek a gyalogosoknak szánt egységek – afféle szabadtéri plázák – jól körülhatárolt enklávék maradnak, a hagyományos plázákhoz hasonlóan kizárólag autóval megközelíthetőek. A másik hibrid forma a „skywalk”, a dowtownba integrált pláza. A pláza a városközponthoz idomul, de nem követi utcahálózatát: lezárt sétányok, utca feletti passzázsok, klímaberendezéssel; egyik blokkból a másikba az emeleten lehet átmenni, s így lehetővé válik a különböző belső terek közötti átmenet az utcáról való megközelítés kiküszöbölésével. Nyilvánvalóan a városi lépték e fejlesztései éppen a város központjában, de kizárólag épületbelsőkkel teljes mértékben a külső nyilvános téren való élősködés példái.

8. C. J. Chung: Disney Space. In: Harvard Design Guide… 289.

9. D. Herman: Jerde Transfer. In: Harvard Design Guide… 402–407.

10. Uo. 403.

11. F. Nantois: Jon Jerde: Le marketing au cśur des villes. In: L’architecture aujourd’hui 2003. 348. 55.

12. „supermodernity or better over-modernity”. M. Augé: Non-places. In: Architecturally Speaking. Practices of Art, Architecture and the Everdyday (Ed. A. Read). Routledge, London, 2000. 8.

13. Uo.

14. F. Jameson: Globalization and Architecture. In: The Domestic and the Foreign in Architecture (Ed. by S. Lee – R. Baumeister). 010 Publishers, Rotterdam, 2000. 94.

15. „A tapasztalat teszi a helyet.” Jon Jerde. In: F. Nantois: i. m. 55.

16. C. J. Jung – Juan Palop-Casado: Resistance. In: Harvard Design Guide… 632–659; C. J. Chung: Thou Shall Not Stop. In: Harvard Design Guide… 728–735.

17. J. Baudrillard: Simulacres et Simulation. Galilét, Paris, 1981. 11.

18. Íme egy példa. 2007 tavaszán egy cincinnati plázában megtiltották hétvégén a szülői kísérő nélküli tinédzserek belépését (a tinik nagy elkeseredésére, hiszen szülővel jönni tinédzserként azt jelenti, hogy minden életkedvedet elveszik). A fiatalok csoportokban találkoztak a plázában. Semmi rosszat nem csináltak, de egyszerű jelenlétükkel eltávolították a „családokat” – ezt mutatták ki a felmérések. A tinédzserek pedig jóval kevesebbet költenek, mint a családapák, akik feleségüket és gyermekeiket hétvégén fő szórakozásként hozzák a plázába. A tiltásnak az volt a célja, hogy feljavítsa a plázabeli fogyasztást. A tiltás nem volt egyedülálló, hanem az Egyesült Államok teljes területének plázáiban kibontakozó tiniellenes láz részét képezte: http://www.usatoday.com/news/nation/2007-03-15-malls-night-restrictions_N.htm

19. J. McMorrough: City of shopping. In: Harvard Design Guide… 202.

20. G. Andrusz: From Wall to Mall. Konferencia-előadás a Winds of Societal Change: Remaking Post-communist Cities konferencián. University of Illinois. 2004. június 18–19. www.reec.uiuc.edu/events/FisherForum/FisherForum2004/program.htm (2009. július)

21. Íme mindez számokban: a Polus Center (2007 októberében nyílt meg) 80 000 m2, melyből 61 000 van bérben, 2500 szabad ég alatti parkolóhelyet biztosít. A Iulius Mall (2007 novemberében nyílt meg) 155 000 m2, melyből 40 500 bérelhető; 2230 parkolóhelyet biztosít (melynek nagy része az épített térben van, s ez is hozzájárul a teljes terület nagyságához; azonban a beépített tér/bérelhető, szigorúan produktív tér közötti különbség még így is nagy marad). Lásd Ziua de Cluj, 2007. 08. 02. http://www.ziuadecj.ro/action/article?ID=1731 (2009. július) SÄptÄmâna ClujeanÄ, 2007. november 12. http://www.saptamana.ro/content/view/498/26/ (2009. július)

22. Gazeta de Cluj, 2006. január 9.

23. Uo.

24. Gazeta de Cluj, 2006. január 1.

25. A temesvári plázát 2005 októberében nyitották meg. Az első házasságokat 2006 májusában kötötték itt. A házasságkötő teremnek szentelt tér a teraszon található és kintről is megközelíthető, s ezáltal összebékül a szolgáltatás funkcionalitása azzal, hogy mégiscsak privát térben zajlik. Később más szolgáltatások is a plázába költöztek (útlevelek kibocsájtása, személygépkocsik forgalomba írása). Meg kell azonban említeni, hogy a temesváriak nem fogadták a legkedvezőbben a rendelkezést, s a Polgármesteri Hivatal ígéretet tett arra, hogy új épületet fog építeni a házasságkötő terem és a lakosságnyilvántartó hivatal számára.

26. D. Herman: Mall. Requiem for a Type. In: Harvard Design Guide… 471. Uő: Next Big Thing. Survival of the Fittest. In: Harvard Design Guide… 531.

27. D. Vais: Efectul de program. ArhitecturÄ la mall. Arhitext, 2006. 7. 64–65.

28. Clujeanul, 2008. június 15.

29. D. Herman: Next Big Thing…. 528.

30. D. Vais: i. m.

31. A temesvári Iulius Mall építészeti részletei elképesztőek, változatosak, valóságos építészeti kísérletek – még „magas” építészeti szempontból is. Másrészt, mint valami franchise esetén, a kolozsvári Iulius Mall ad litteram átveszi a Radu MihÄilescu által Temesvárra tervezett pláza egyes elemeit.

32. D. Herman: High Architecture. Fear and Loathing of Shopping. In: Harvard Design Guide… 392.

33. D. Herman: High Architecture. 391.

34. F. Jameson: Postmodernism or The Cultural Logic of Late Capitalism. Verso, 1991.

35. F. Jameson: Postmodernism and Consumer Society. In: Studying Culture. An Introductory Reader (Eds. A. Fray – J. McGuigan). Edward Arnold, London, 1993. 199.

36. A Iulius Mallon kívül ott van még az Academic Center (építés alatt) felháborító esete, melyet az Egyetemi Klinikák zöldövezetére építenek, mely ráadásul a történelmi műemlékek listáján is szerepel.

37. A Megyei Tanácshoz tartozott a Keleti Park karbantartása.

38. Emil Boc nyilatkozata. Gazeta de Cluj, 2005. december 5.

39. P. Sloterdijk: Écumes – Sphères III. Sphérologie plurielle. Hachette Littératures, Paris, 2005. 581.

40. Uo. 503.

41. Uo. 592.

42. Uo. 297. Sloterdijk itt Olafur Eliasson dán múvész „Sourrandings Sorrounded” gondolatát veszi át.

43. Uo.

44. P. Sloterdijk: Sphères I. Bulles. Fayard, Paris, 2002. 27.

 

 




Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal