HU  |   RO  

Korunk 2009 November

Petelei István, az antimodern (Társas esztétikák)


Keszeg Anna

 


Petelei István összes novellái I-II.

 

2007 végén jelent meg Petelei István szerzői novellásköteteinek kritikai kiadása. A két kötetben a Keresztek (1882), Az én utcám (1886), A fülemile (1886), Jetti (1893), Felhők (1897), Vidéki emberek (1898), Az élet I–II. (1905)kiadványok szöveganyaga olvasható jegyzetekkel, a kötetek első megjelenését illető és korabeli recepcióját szemléző információkkal.


A felülírt cím két inspirációs forrásból származik. Egyrészt a Petelei Istvánnal néha közös kontextusban emlegetett1 Mikszáth Kálmánról szóló legutóbbi monográfiára megy vissza,2 másrészt Antoine Compagnon „antimodern” terminusára,3 mellyel a francia irodalomban Joseph de Maistre-től Roland Barthes-ig követte végig azon szerzők történetét, akiket „a modernitás nem tudott átverni”. Compagnon egy korábbi műve értelmében a modernitásnak öt paradoxonát tarthatjuk számon: az új babonáját, a jövő vallását, a megrögzött elméletigényt, a tömegkultúrával szembeni elfogultságot, a tagadás szenvedélyét.4 Antimodernjei olyan gondolkodók, akik az említett elvek valamelyikének tagadói, ellentmondásosságuk tudatosítói. A compagnoni paradoxonokhoz nyugodt lélekkel hozzátehetünk még egy hatodikat, melynek a mi esetünkben kitüntetett jelentősége lesz (egyébként meg a jelzett öt elv működésének keretfeltétele): a (nagy)városi tér mítoszát. Már csak azért is, mert Petelei modernitásának megközelítéséhez ebből célszerű kiindulni. Mert Petelei írásai recepciójában folyamatosan visszatérő toposz volt vidékisége: a Mezőség, a Maros-vidék, a kisvárosi tér, a megkopott fényű udvarházak novellistájaként emlegették. A novellák terének kiválasztása nem csupán prózapoétikai megfontolásokra vezethető vissza, sőt, az irodalom külügyeinek terepére mélyen bemerészkedve, Petelei pályáját és karrierépítését is erőteljesen meghatározta a vidéki újságíró szerepköre, a pesti karrierminták elutasítása. Már Petelei első „rajzainak” közlése Ágai Adolf Magyarország és a Nagy Világjában centrum és periféria konfliktusát viszi színre: a Petelei ellen áskálódó szerkesztőségbe érkezett marosvásárhelyi levelekre a szerkesztő azzal válaszol, hogy az írásokat helyes volt az „ottani lapocska éjjeléből” kiásni.5Gyalui Farkas, aki a Petelei-tanítvány szerepét következetesen építette ki, kultikus indíttatású tanulmányában a családban visszatérő témaként említi egy alternatív, nagyvárosi pályaív lehetőségét: „Ily siker után vissza kellett volna mennie a fővárosba, hogy ott folytassa diadalmas írói pályáját. Irodalomban, publicisztikában csak a fővárosban lehet érvényesülni a legtöbb országban. Igaza volt Peteleinének, aki egy levelében felsóhajt: »Ki tudja, milyen másként fejlődik élete, ha a fővárosban marad?« Talán Petelei is tudta, de mégse ment föl most újra, mikor már másodszor hívta az alkalom. A főváros: a ma, a vidék: a tegnap. Ám Petelei sorsa előbb, mint ma és előbb, mint tegnap volt meghatározva.”6 Az idézet is érzékelteti, hogy a 19. század közepén a lakhelyválasztás már a korszerű/korszerűtlen, régi/új közötti választást jelentette. Vagyis vidékre (vissza)költözni egyet jelentett a modernitás elutasításával. Ezt a gesztust már Petelei levelezőpartnerei is igen eltérő regiszterekben ítélték meg.

A Petelei emlékezetét tudatosan ápoló Gyalui Farkas sorsszimbólumot olvasott ki élettér–novellatér és tehetségtípus egységéből. A „nagyszerű tájak” és „komor vidékek”, a „melankolikus, komor és tragikus történetek” szerzője nem „könyvpiacra való cikkeket gyárt a kiadó részére”.7 A kultúrjavak kapitalista termelési logikákba illeszkedő narratíváját elutasító novellaíró térbe ágyazottságánál fogva népszerűtlen. Valóban: ha úgy tetszik, Petelei a népszerűtlen, piaci érték nélküli terek novellaírója (a mezőboóri falusi birtok egy pillanat alatt végrendelkezéssel átruházható egy szinte ismeretlen személyre, egy múló szerelem miatt elkártyázható a teljes értéke, Klasszi padláson berendezett lakhelyének fenntartása nem kerül semmibe, a házat olcsón adják el, amúgy is teljesen átépítendő stb.). A tér gazdasági értéktelensége háromlépcsős formai struktúrát követ. 

A népszerűtlen vidék. Petelei novelláinak leggyakoribb helyszíne az izolált tér, melyben a novella szereplői foglyok. A fogság oka a legtöbb esetben pszichés tényezőkhöz vezethető vissza, a tér olyan rögeszmés kötődési formákat idéz elő, melyek a korszerűtlen helynél inkább elszigetelnek. A Keresztek minden novellája leírható e séma szerint: Árva Lotti addig rabja a családi háznak, amíg onnan reméli úriasszonnyá avatását; Urr Jóska addig marad az omladozó birtokon, amíg élete titkát meg nem osztja valakivel, innen kezdve tervét beteljesítettnek érzi, rögeszméje nem köti többé; a Bogban elzárt fiatal lánynak nevelőapja kórképét kell megfejtenie ahhoz, hogy rabságából megszabaduljon; a nagyapó halála akkor következik be, amikor a birtok gondját a következő generációra ruházza át, a hely új gazdára talál; Klasszi meggyőződése, hogy csakis az a bizonyos padlás garantálhatja a lutri nyertes számainak megálmodását. A rabság igen gyakran kapcsolódik össze hagyományos női szerepekkel: a nő a férfihez képest kétszeresen rab, nem csupán a tér, hanem egy kényszerű kapcsolaté is. Ezek alól a kapcsolatok alól leginkább a halál nyújthat kibúvót. A függetlenségét vállaló nő közösségi megbélyegzés alá esik.

A népszerűtlen régió. T. Szabó Levente elemzései mutatták ki, hogy a 19. század második felében a regionális történetek iránti kereslet megnőtt.8 Mikszáth Tót atyafiakja és A jó palócokja ezt a tendenciát példázza. A jól megválasztott tér a novella sikerének is garanciája lehet. Petelei nem választ népszerű régiót: a Mezőség a korszakban már diszkreditálódik, nem minősül elit magyar vidéknek. A Székelyföld és Kalotaszeg felfedezésekor ehhez a vidékhez nem társul olyan narratíva, mely a nemzeti örökségben való helyét biztosíthatná. Mezőség sikertelenségének, sőt nemzeti régióvá avatásra való alkalmatlanságának Peteleinél is számos alakzata ismerhető fel a Mezőségi út ábrázolásaitól a kontrasztív székely porták bemutatásáig.

A népszerűtlen porta. A Petelei-novellák hősei túlélik a rendi társadalmat, megérik a gazdag terek pusztulását, nem képesek saját életterük rendben tartásáról gondoskodni. A mezőségi ház „füstös téli lyuk”, ahol „az ablakotokról […] az egyik tábla papirost leverték, s rossz szoknyával dugták be. Szivárog ki a füst mellette, s te ott megélsz? A penészes földön fekszel, mint egy kutya s az apád megrúg, ha útjába állsz?” (99.) Esélye sincs arra, hogy tájházzá avatódjék. De a mezőségi udvarház sem különb: „A szobában drága kemencze mellett egy rongyos, avatag szúszék. Rozzant nagy ágy s előtte piszkos tartóban hitvány faggyúgyertya. Az ablak mellett a földön viseltes ruhák s zab elszórva. A szegletben pipatartó néhány, csutortalan szárral. Képek a falon, szigorú orczájú férfiakat ábrázolók, kik gyűrűs kezeiket a kard markolatán tartják. […] Puskák egy fülkében s mindenféle ringy-rongy vasak, üvegek. A virágos diványon kosarak s zsákok; nehány rossz lábú szék megtámasztva a falak mellé s az ajtó megett megbarnult vizhordó légely.” (102.) A székely porta viszont: „Olyan fehérre meszelt, kedves kis székely porta az, melynek nagy kapujában fa-tulipántok s jót kivánó versek vannak vésve, mely előtt egy ér dorombol s fedeles szakáll-száritó hiv pihenésre. A küszöb előtt egy öreg fenyő nyög, sóhajt, – mintha érző szive volna – mikor a havasi szél ingatja.”(72.)

Ezekben a terekben éppen azt a megkésett, unalmas, oktalan időt élik, melynek nincsen aktualitása. Petelei a kilátástalan történeteket keresi, mindenütt az utolsó mohikánt.9 Ezek a terek szinte kizárólag ilyen lakosokat rejtenek. A jövő vallása helyett a múlt zárványszerűen fennmaradt darabjainak felekezeteihez tartoznak a szereplők, a kilátástalanság narratívái szerint élik életüket. A megkopott, vidéki tér alakzatai vonzatként tartalmazzák a modernitás tagadásának összes formáját. Az új eleve ellehetetlenített kategória: az éppen induló élet a közösségi normákkal való első találkozáskor kudarcot vall. Ezért jelentős Peteleinél a Mikszáth kisközösségeiben is kardinális jelentőségű pletyka. A pletykáló ember, aki Mikszáthnál igen gyakran a közösségi hierarchia központja, itt rosszindulatú, veszélyes, értéktelen figura. A jövő gyakorlatilag nem létezik. A tagadás szenvedélye pedig éppen azért nem aktualizálható, mert a közösségi tudás birtokában nem levő fiatalnak, a szóbeszédet nem ismerő, arra csak elszórt mondat- és gesztusfoszlányokból következtető embernek nincs esélye olyan cselekvési stratégia kiépítésére, mely a védelmet biztosíthatná. A tagadás szenvedélyének itt a fatalizmus az ellenvetése. A sok talált gyereknek, özvegy szülők mellett nehezen érvényesülő fiatalnak állást kerítő Petelei is használja a kifejezést.10 A novellák első mondataiban felismerhetők a közelgő katasztrófa első jelei.

Elméletigény, tömegkultúrával szembeni elfogultság – Compagnon utolsó két terminusa a Petelei életmű kontextusában még csak értelmezést sem nyer. Ellenpontjai sincsenek.

Pedig: és itt érdemes továbbvinni az érvelést Petelei újságírói munkásságának irányába. A korszerűtlen Erdély alakzatai mellé társíthatók Peteleinek azok a publicisztikai írásai, melyek a régiófejlesztés tematikájához kapcsolhatók. Gyalui egy olyan újságíró profilját rajzolja meg Peteleiben, aki a nyilvánosság előtt a pacifista szerepkörét vállalja magára, Kolozsvár urbanisztikai terveinek modernizációját képviseli (neki tulajdonítja a Szent Mihály-templom körüli régi épületek lebontására vonatkozó projekt sikerét). 1886-ban a Kolozsvár alapításakor írja: „A fegyverek egyike, melyet átveszünk, hogy tiszta kézzel forgassuk az erdélyi részek javára, az igazi liberalizmus. Ez az ige százados hagyománya az erdélyi részek magyarságának. // Az erdélyrészi magyarság – egy része beékelve a nemzetiségek közé, másik a Székelyföldön különzárkózva – melegebb, jobb istápolást kíván, hogy lépésben haladhasson az anyaországgal. Kisebb földbirtokosaink különösebb segítséget. Iparra utalt sűrübb népességű vidékeink erőteljesebb gyámolítást. Sürgetni fogjuk a javításra várók orvoslását. Helyet adunk minden jogos panasznak. Gondos ügyelettel, szabadon, egyetlen érdekünk az országrész érdeke levén, beszéljük meg a szükségleteket, tárjuk fel a hiányokat.”11

Vagyis inkább premodern?

Mindenesetre az erdélyi térről való gondolkodás egyik igen árnyalt narratívákat forgalmazó ideológusa. Az újságíró üdvtörténetét a novellaíró bukástörténetei korrigálják.

A Csokonai Könyvtár Források sorozata már a sokadik kontextust rendeli az autopoétikus irodalmi rendszer társas esztétikákként megnevezhető alternatíváihoz.

*Csokonai Könyvtár, Universitas Források, Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2007. S. a. r. Török Zsuzsa.

 

JEGYZETEK

1. Bisztray Gyula azt is a párhuzamok közé sorolta, hogy Petelei és Mikszáth írásképe „szakasztott” egyforma volt. Bisztray továbbá a tematika, inspirációs forrás, de még a feleségek (Mauks Ilona és Korbuly Irma) magatartása között is párhuzamot vont. Petelei István irodalmi levelezése. (S. a. r. Bisztray Gyula) Kriterion, Buk., 1980. 16, 17, 28.

2. T. Szabó Levente: Mikszáth, a kételkedő modern. L’Harmattan, Bp., 2007.

3. Antoine Compagnon: Antimodernii. De la Joseph de Maistre la Roland Barthes. (Trad. de Irina Mavrodin, Adina Diniţoiu) Ed. Art, Buc., 2008.

4. Antoine Compagnon: Les cinq paradoxes de la modernité. Seuil, Paris, 1990. 11.

5. Az esetet részletesen rekonstruálja Bisztray: Petelei István irodalmi levelezése. 9–10–11.

6. Dr. Gyalui Farkas: Petelei küldetése. Pásztortűz 1935. 10–11. Klny. 4–5.

7. Gyalui Farkas: Petelei Istvánról. In: Petelei István: Elbeszélések I–II. Az iró arcképével és életrajzával kiadja az Erdélyi Irodalmi Társaság, Kvár, 1912. VI.

8. T. Szabó Levente: A tér képei: tér, irodalom, társadalom. Komp-Press, Korunk, Kvár, 2008. 66–78.

9. Paradigmatikus lehet Az utolsó mohikán című novella, mely az utolsó szombatos történetének feldolgozása. „Egy hitbeli meggyőződés utolsó képviselője. Több nincsen belőle. A história egy darabja végződik vele. // Kezdődött pedig egy dús úriházban: megfoganva egy elbúsult nagyúr agyában; kikelve egy geniális államférfiú szárnyai alatt, akkor erős fejedelmi udvarban: megerősödve a viharok között; megnőve az üldözések között, sanyargattatások alatt s titokban vallva erdők mélyén, tömlöczök sötétjén, s vér, koldusság árán is; – s mostanságra beszorúlt egy szegényes falusi házikó sárfalai közé – hogy mindjárt elmuljon végképpen.” Petelei István: Elbeszélések I–II. I. 162–163. Kiem. K. A.

10. „Maga is volt szegény gyerek, s Jenő úr, ha gazdag anyában, apában és módban: de kicsi fiú. Megizenheti neki az Úr (én fatalista vagyok, tudja) a maga jóságát.” Petelei István Gyalui Farkashoz. Mvhely, 1906. szeptember. Petelei István irodalmi levelezése. 248. Kiem. K. A.

11. Idézi Gyalui Farkas Petelei kötetbe nem rendezett elbeszéléseit tartalmazó kötetének előszavában. Petelei Istvánról. In: Petelei István: Elbeszélések I–II. I. XXIV.

 

 

 

 

 

Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal