HU  |   RO  

Korunk 2009 Október

Avantgárd-hasítások (Társas esztétikák)


Balázs Imre József

 


Kálmán C. György: Élharcok és arcélek. A korai magyar avantgárd költészet és a kánon

Kappanyos András: Tánc az élen. Ötletek az avantgárdról

 

Jó ideje egymás mellett alakult és bontakozott ki két avantgárdinterpretációk iránt (is) elköteleződő életmű, a Kálmán C. Györgyé és a Kappanyos Andrásé. Egyik emlékezetes közös szereplésük egy 2004-es többszerzős kötetben történt, amikor mindkét szerző azt az elméleti-módszertani problémafelvetést jelenítette meg, amelyet az avantgárd „történetének” megírása jelent. Az irodalomtörténet esélye című könyvben ez a problémafelvetés egyértelműen individualizálta az avantgárdot a többi korszak és irányzat között.1 2008-ban ez a két tanulmány központi magjává vált a két szerző egyazon sorozatban, közel egy időben megjelent kötetének. (Élharcok és arcélek, illetve Tánc az élen.) Ráadásul mindkét kötet címe az ’él’ metaforájával játszik, a ’pengeél’ és az ’első/elöl haladó’ jelentéseket egybejátszatva. Kappanyos András az avantgárdtörténet kapcsán paradoxonokról beszél: a sikeresség paradoxonáról, a történeti legitimáció paradoxonáról és a polgárpukkasztás paradoxonáról. (13–14.) Ezek olyan vonatkozások, amelyekkel minden izmustörténet-író szembetalálja magát: az avantgárd azt igyekszik belekódolni saját befogadásába, hogy minden egyes megnyilvánulása teljes szakítás a múlttal, nincs tehát hagyományvonala, legfennebb töréspontok történeteként lehet róla beszélni. Empirikusan ellenőrizhető tény ugyanakkor, ahogyan az avantgárd (különösen a képzőművészetben) részévé válik valamiféle hagyománynak, belekerül abba a láncolatba, amelyből ő maga szabadulni kívánt. Kappanyos könyve szívesen meríti példáit azon avantgárd irányzatok és jelenségek köréből, amelyek a legerősebben hangsúlyozzák a töréspont/hasítás önképét: a dada, a Hajas Tibor-féle neoavantgárd performance, illetve az avantgárd és humor összhatását érvényesítő munkák köréből.

Kálmán C. György problémafelvetése rokonítható ezzel: ő az avantgárd és kanonizáció kérdéseként közelíti meg ezeket a paradoxonokat, és alaptanulmányában többek között azokat a magyar avantgárd vonatkozású történeti reprezentációkat követi végig, amelyeknek szembesülniük kellett a Kappanyos által jelzett paradoxonokkal: Gró Lajos, Mácza János, Hevesy Iván, Gáspár Endre, illetve a Kassák Lajos – Pán Imre szerzőpáros munkái kerülnek részletes elemzésre, majd az utólagos irodalomtörténészi konstrukciók is (Bori Imre, Szabolcsi Miklós és mások könyvei). Ő az irodalomtörténeteket mint narratívákat vizsgálva abban az irányban bontakoztatja ki gondolatmenetét, hogy az irodalomtörténeti „mellékszereplők” státusát vizsgálja meg. Az avantgárdnak több irodalomtörténeti munka ezt a mellékszereplői identitást szánja, Kálmán C. viszont, ha jól értem, amellett érvel, hogy ez a státus nem szükségszerű – hogy az avantgárd részesévé válhat a kanonizációs mozgások eredményeinek, ahogy Lautréamont és mások példája is mutatja a francia irodalomtörténet-írásban. (200.) Jól érzékelhető, hogy a könyvben tárgyalt költői életművek (Újvári Erzsi, György Mátyás) nem arra törnek a szerző interpretációjában, hogy irodalomtörténeti főszereplőkké váljanak: különös, felforgató, furcsa, szellemes közjátékaik a hagyományosabb irodalomtörténeti narratívákban nem kívánkoznak a fősodor behelyettesítésére, de szerepük mégis számontartásra érdemes. És mivel a posztmodernség irodalomtörténet-írásában éppen az összefüggő, lineáris narratívák legitimitása kérdőjeleződött meg, a „mellékszereplők” felbukkanásai a konstrukciók szintjén eleve másként tételeződnek. Hogyha ismét más vonatkozásban vetnénk fel a problémát, a főszereplő-mellékszereplő viszonyt az „ellenirodalom” kategóriája felől is megragadhatnánk: ezzel kapcsolatban írja Adrian Marino, hogy az ilyesfajta irodalmi törekvéseknek nem sikerült szétrombolniuk, megszüntetniük az irodalmat – többé-kevésbé ezt tűzték ki célul maguk elé –, az viszont olykor sikerült nekik, hogy az irodalmat egy másik fajta irodalommal helyettesítették.2 A kanonizációs mozgásokat is figyelembe véve tehát olykor fontosabbá válhatnak olyan jegyek az irodalomban, amelyek éppen a töréseket, szakításokat állítják előtérbe. Az ilyen jellegű „irodalomtörténet” természetesen eleve más, mint a nagy szellemtörténeti szintézisek. Ilyenkor a nagy narratívák helyett inkább a „kis történetek”, a lineáris logikát megakasztó, megtörő és felforgató „anekdoták” sorozata íródik.

Ha egy pillanatra eljátszunk azzal a gondolattal, hogy a „magyar irodalomtörténetírás” vagy akár elméleti irodalom nagy narratívájában hová helyezhetnénk Kálmán C. György és Kappanyos András könyveit – hogy tehát „főszereplők”-e vagy „mellékszereplők” ebben a konstrukcióban, akkor igencsak fontos helyi értéket tulajdoníthatunk nekik, és erre csak ráerősít, hogy egyszerre jelentek meg és irányították rá a figyelmet az avantgárdra. Néhány közös vonásuk és meglebegtetett „folytathatóságuk”3 azt jelzi, hogy e könyvek megjelenése által elmozdulhat a magyar irodalomtörténetírás néhány hangsúlya. Kappanyos András a „speciális tudások” újratalálkoztatásában látja az avantgárdkutatások nagy esélyét, abban, amit egyre több irodalomtudományi kutatási projekt is érvényesíteni próbál különböző területeken: zene, irodalom, történetírás, színház, képzőművészet egymás kontextusában történő tárgyalását: „Az érett reneszánsz óta nincsenek valódi polihisztoraink, mert a tudásspektrum annyira kiszélesedett, és a részletekbe menő ismeretek megszerzése csak egy-egy specifikus területen lehetséges. […] A kollektív gondolkodásnak az az eszköze, amelynek kifejlesztését a MA-projekt ígéri, azzal kecsegtet, hogy az enciklopédikus tudás és gazdag, sokrétű reflexiója ismét egy rendszerbe épülhet. Ennek kipróbálására azért az avantgárd a legkiválóbb terep, mert az avantgárd kreatív művészei a tudósoknál sokkal előbb ráéreztek ennek az elveszett integritásnak a hiányára, és kezdeményezéseik egyik leglényegesebb csapásiránya éppen ez: kísérlet a művészet ősi szinkretizmusának visszahódítására.” (175–176.)

Mindkét könyv hangsúlyozza, hol explicit, hol implicit módon annak fontosságát, hogy a magyar avantgárdot ne egyszereplős történetként fogjuk fel és írjuk le. Kassák Lajos intézményes, „infrastrukturális” szempontból kétségtelenül középponti figura a magyar avantgárdban, időről időre poétikai szempontból is hozzá köthetőek az irodalmi avantgárd csúcsteljesítményei, de ezek sokáig háttérbe szorították más szerzők kiemelkedő munkáit, amelyeknek nem csupán „mellékszereplői” esélyük van az irodalomtörténetben. Kálmán C. György teljes (irodalmi és értelmezői) életműveket ismertet részletesen, amelyek a Kassák-féle avantgárd paradigmától eltérő jegyeket hordoznak. Kappanyos többek között az avantgárd és humor összefüggésrendszerében állít előtérbe a nagyközönség számára kevésbé ismert avantgárd életműveket.

Mindkét könyv erőssége, hogy nemzetközi kontextusban tárgyalja az avantgárd problémáit – ebben többek között Bojtár Endre és Szabolcsi Miklós munkáját folytatják, egy kedvezőbb történelmi-tudományos szituációban. Kálmán C. György inkább az elméleti szakirodalom használata révén teremt nemzetközi kontextust (irodalmi-irodalomtörténeti példáit inkább a magyar avantgárd köréből veszi), Kappanyos pedig a művészeti vonatkozásokat, elméleteket, időkereteket egyaránt kitágítja: nem csupán irodalom és irodalomtörténet, hanem performance, képzőművészet is felbukkan kötete lapjain (különösen a dada környékéről és „következményeinek” köréből); ugyanakkor felveti az avantgárd és neoavantgárd folytonosságának kérdését, tehát az avantgárd-fogalom tágabb vonatkozási körének problémáját. Egyrészt Hajas Tibor és Tandori Dezső műveinek beemelése által, másrészt a MA-projekt egyik pontjaként, ott megoldandó kérdésként: „Máig megoldatlan az avantgárd kontinuitás problémája. Ennek oka egyfelől, hogy az európai kontextusban ez a probléma lényegében nem létezik (a háborús események közvetlen hatásait, valamint a háború globális kulturális traumáját leszámítva a kulturális traumáját leszámítva a kulturális élet hagyományátadási rendje nem tört meg, a művészek tovább dolgoztak, a mozgalmak tovább intézményesültek); másfelől, hogy Magyarországon a kontinuitás felfüggesztésének évtizedeiben a rá vonatkozó kérdéseket sem lehetett feltenni.” (166.) Ez a problémafelvetés máris továbbgyűrűzött a Kappanyos-könyv recepciójában, és a kontinuitás-ügy árnyaltabb tárgyalásának irányában haladt.4

A két szerzőben az avantgárd-téma olyan kutatókat „talált meg”, akik nyelvi és intellektuális hajlékonyságukban képesek lépést tartani a kutatott művek merész képzettársításaival, egymástól (látszólag) távol eső területeket összekapcsoló tendenciáival. Műfaját és struktúráját tekintve mindkét könyv formabontó: Kappanyosé különösen a MA-projekt kiáltványszerű beiktatása miatt, illetve néhány szerző (például Vörösmarty Mihály) provokatívabb kontextualizációja következményeképpen. Kálmán C. Györgyé az exkurzus-szerű mozzanatok beiktatása révén (ő maga „leágazások”-nak nevezi egy helyütt azt, ahogy problémák megválaszolása során újabb és újabb gondolatmenetek nyílnak). A magyar avantgárdértelmezések között természetesen az efféle struktúráknak is van hagyománya, és itt különösen Mezei Árpád viszonylag keveset emlegetett értelmezői munkásságára gondolok, aki nem az irodalomtudomány és irodalomelmélet felől indult el ugyan, de izgalmas interdiszciplináris kapcsolódásokat hozott létre pszichológia, építészetelmélet és művészettörténet között.5

Mindkét könyv számot vet a magyar avantgárdkutatás jelenlegi helyzetével és azokkal a szakmai feladatokkal, amelyek kimozdíthatják ezt a kutatást adott helyzetéből: az elsődleges szövegek hozzáférhetővé tétele, a nemzetközi kutatói hálózatokba történő integráció, az interdiszciplináris, művészetközi megközelítések fontossága. Mindkét könyv mozdít és mozdul.

Balassi Kiadó, Bp., 2008. OPUS Irodalomelméleti tanulmányok 10.

Balassi Kiadó, Bp., 2008. OPUS Irodalomelméleti tanulmányok 11.

 

JEGYZETEK

1. Veres András (szerk.): Az irodalomtörténet esélye. Gondolat, Bp., 2004.

2. Vö. Adrian Marino: Antiliteratura. In: Uő: Dicþionar de idei literare. Vol. I. Eminescu, Buc., 1973. 152–153.

3. Lásd Kappanyos András „munkatervét”, a MA-projekt leírását könyve 163–176. oldalán.

4. Lásd Deréky Pál kritikáját: Magyar avantgárd irodalom. BUKSZ 2008. 4., illetve Kappanyos András áttételes válaszát: Másodszorra elvész az első? A „klasszikus” avantgárd és a neoavantgárd közötti kontinuitás kérdéséhez. Palócföld 2009. 3. 68–74. Deréky álláspontja a következő: „Alapvető szemléletbeli különbség mutatkozik viszont a szerző és az avantgárdkutatók többségének a véleménye között abban, hogy Kappanyos a 20. századi avantgárd irodalmat és művészetet egészként, folyamatként tételezi, míg a legtöbb kutató két külön kutatási tárgynak tekinti a magyar avantgárd és neoavantgárd irodalmat. Nem lehet egy kalap alá venni a kettőt, hiszen sem személyi, sem szemléletbeli folyamatosság nincs a két magyar irányzat között, utóbbi nem hivatkozik előbbire, nincsen normativitás-igénye, és még számtalan más jellemzőjük is sarkosan különbözik.” Deréky: i. m. 320. Kappanyos új érveket keres a téma kibontásához, nemzetközi összefüggések közé helyezi azt, majd a magyar irodalmi vonatkozásokat így összegzi: „Értelmetlen volna vitatni, hogy a magyar avantgárd kontinuitása a huszadik század középső harmadában megtört, de ezt a törést akkor tudjuk valóban értékén kezelni, ha összevetjük a magyar kultúra egészét ért töréssel, különösen azzal, hogy az ötvenes évek totalitárius kultúrpolitikája teljességgel felfüggesztette a magyar kultúra természetes önszervező-önszabályzó rendszereit. Az avantgárd kontinuitás azért szenvedett súlyosabb károkat, mint a kultúra egészének kontinuitása, mert az avantgárd teljesítményeknek – épp permanensen újító, szembeforduló, szubverzív jellegük miatt – sosincs módjuk olyan mélyen megkapaszkodni a kultúra történeti szövetében, mint a klasszikus műveknek.” Kappanyos: i. m. 73.

5. Lásd különösen az alábbi kötetek építészetelmélettel, szürrealizmussal, egyes alkotókkal kapcsolatos gondolatmeneteit: Mezei Árpád: Elméletek és művészetek. Gondolat, Bp., 1984., illetve Mezei Árpád: Mikrokozmoszok és értelmezések. Jelenkor, Pécs, 1993.

 

 

 

 

Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal