HU  |   RO  

Korunk 2009 Október

„A Schlözer majd kiszerkeszti őket…”


Biró Annamária

 


A kritika és nyilvánosság különböző fórumai egy többszereplős

18. század végi vitában

 

„A folyamat, melynek során az okoskodó magánemberek közönsége a felsőbbség által szabályozott nyilvánosságot elsajátítja és e nyilvánosság a közhatalom feletti kritika szférájaként jön létre, úgy megy végbe, mint a vita fórumaival és a közönség intézményeivel már ellátott irodalmi nyilvánosság funkciójának megváltozása” – írja Habermas a polgári nyilvánosságot elemző, azóta több vitát is kiváltott könyvében arról a viszonyról, ami a politikai és irodalmi nyilvánosság között jött létre.1

Habermas nyilvánosságmodelljét különböző kutatási irányok felől is támadták, a tanulmánynak nem célja ezek számbavétele, csupán azokat a kérdéses pontokat említi, melyek továbbgondolásában az alábbi esettanulmány segítségünkre lehet.2 Egyesek szerint az elmélet szigorúan marxista, azaz a modellen belül a nyilvánosság változása kizárólag gazdasági folyamatok eredménye.3 Ennek egyik fontos következménye, hogy Habermas látóköréből kimaradnak azok a 17. századi vallási viták, melyek a későbbi kulturális-társadalmi, illetve a tudományos diskurzusok érvkészletének kialakítását számos módon befolyásolták. Ugyanakkor csak említés szintjén jelenik meg a könyvnyomtatás elterjedésének hatása, illetve a sajtó szerepe a reprezentatív nyilvánosság és a polgári nyilvánosság viszonyának tárgyalásában. A vallási viták nyilvánosságformáló funkciói valóban hiányoznak a habermasi modellből, ám azt nem állíthatnánk, hogy az időszaki kiadványok, illetve a kritikai folyóiratok 18. századi elterjedéséről, ezek szerepéről a közvélemény alakításában, majd pedig a politikai életre való hatásáról ne esne szó.4 Emellett a kanti és hegeliánus elképzelések, azaz a publicitás mint a politika és a morál közvetítésének elve, valamint a nyilvánosság dialektikája külön fejezetben is alaposan tárgyalásra kerülnek.5 Egy átfogó modellben a munka természete miatt sem kaphatott helyet a korszak szereplőinek felfogása, illetve azon fórumoknak a részletező bemutatása, melyek a későbbiekben a nyilvánosság alapvető funkcióit biztosították.

Tanulmányomban egy olyan vitát elemzek, mely a kiindulópontként idézett habermasi gondolatot részletezőbben próbálja bemutatni. Kérdéseim elsősorban arra vonatkoznak, hogy beszélhetünk-e a 18. század végén vitafórumokról, olyan intézményekről, melyek befolyásolhatták a közvéleményt, illetve amelyek modellként szolgálhattak volna a politikai nyilvánosság kialakulásához. Az általam elemzett vita azért kínálhat termékeny talajt ezen kérdések megválaszolására, mert nem csupán egy lokálisan lehatárolt diskurzusról van szó. A kérdés tehát tovább bonyolódik azáltal, hogy egy többé-kevésbé működő német rendszerbe hogyan tud, illetve sokkal inkább nem tud beépülni az erdélyi magyar vagy erdélyi szász diskurzus. Hogyan viszonyulnak a vita szereplői és alakítói magához a nyilvánossághoz vagy a kritikai attitűdhöz?

A vitaszituációt csupán röviden vázolom, hiszen ebben az esetben nem lényeges, hogy konkrétan milyen tudományos kérdések fölött folyik a párbeszéd, a tematika csak abból a szempontból lehet meghatározó, hogy bár történeti kérdések kerülnek a középpontba, ezen problematikák aktuálpolitikai konnotációkat hordoznak, tehát nem csupán a tudományos, hanem a politikai diskurzus elemeit is felfedezhetjük bennük. A címben is emlegetett August Ludwig Schlözer, a göttingai egyetem híres professzora, mindamellett pedig a politikai újságírás egyik legjelesebb képviselője 1797-ben háromkötetes munkát ad ki, mely az erdélyi szászok történetét hivatott bemutatni.6 Az esemény előzményének tekinthető, hogy folyóiratában, a korban nagy népszerűségnek örvendő Staatsanzeigenben korábban már megjelentetett két olyan szász röpiratot, melyek a II. József uralkodása alatt megszüntetett szász privilégiumok legitimitását bizonyították elsősorban jogtörténeti érveléssel.7 Ezáltal tehát a politikai döntéshozatalba kívánt beleszólni. A szászok – ismerve a történész módszereit – ezután kérik fel a szász történelem megírására, azt remélvén, hogy a nemzetközi hírnévnek örvendő Schlözer befolyással lehet a bécsi kormányra is. Elvárásaiknak megfelelően a göttingai történész politikai végkicsengéssel adja közre munkáját, amiben azonban nem csupán az erdélyi szászok megtelepedését és évszázados jogait boncolgatja, hanem az erdélyi magyarok és székelyek eredettörténetét is „megreformálja”.8 Az erdélyi tudós körök ezen új perspektíva ellen lázadnak, többen is meg akarják cáfolni Schlözer állításait, sőt maguk a szász megrendelők sem értenek egyet minden kijelentésével. Az első, nyomtatásban is megjelenő kritika azonban nem Erdélyből származik, hanem az ekkoriban Bécsben, az erdélyi kancellárián dolgozó egykori Schlözer-tanítvány, Johann Christian Engel névtelenül jelentet meg recenziót a jénai Allgemeine Literatur-Zeitungban.9 Schlözer maga nem válaszol erre a szövegre, ám határozottan felkéri, sőt utasítja az általa nagyra tartott szász történészt, Karl Joseph Edert, hogy cáfolja meg Engel állításait az általa szerkesztett, Szebenben megjelenő Siebenbürgische Quartalschriftben. Eder ezt meg is teszi,10 egy következő számban pedig Herder eredetileg Erfurtban megjelenő recenzióját is közli.11 Mindezek mellett joggal hiányolható a magyar vitapartnerek nyilvános állásfoglalása a kérdésben. Nem arról van szó, hogy nem írtak volna cáfolatokat, hanem inkább arról, hogy másfajta nyilvánossági fórumokon szólaltak meg (pl. az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság felolvasógyűlésein). Annak ellenére, hogy a tudományos vita játékszabályait ismerték, tehát tudták, hogy publikált, lehetőleg német nyelvű szöveggel kellene visszavágni, nem törekedtek különösebben arra, hogy Schlözer számára is megismerhető legyen álláspontjuk. Aranka György monumentális cáfolatot készít el az 1810-es évekre, ám tudatosan magyar nyelven ír, elsősorban tehát nem a göttingai történészt akarja más belátásra bírni, hanem az erdélyi és magyarországi magyarul olvasó közönséghez kíván szólni. A vita struktúrájában fontos szerepet kapnak a levelek is, ezek hol tudatosan a nyilvánosságnak szólnak (Schlözer Gyarmathi Sámuelhez írott önigazoló levele például több másolatban is terjedt a Göttingában peregrináló magyar diákok között), hol pedig a megjelenő szövegekre vonatkozó reflexiókat és utasításokat tartalmazzák.

A fenti vázlatos bemutatásból vélhetően nyilvánvalóvá vált, hogy egy többszereplős, több nyelven és több, különböző fórumon is zajló vitáról beszélhetünk. A továbbiakban azokat a tendenciákat és önreflexiókat vizsgálom, amelyek az egyes szövegek megjelenéséről, a tudatos nyelv-, illetve fórumválasztásról, a megcélzott közönségről, így közvetve a nyilvánosságról szólnak.

Talán az egyik legtöbb problémás pontot felvető szereplő August Ludwig Schlözer. Az ő sajtóorgánumait (Briefwechsel, Staatsanzeigen) Habermas is említi munkájában mint egyik német példáját a politikai nyilvánosság kialakítójának: „Schlözer folyóirata, mely elérte a 4000-es példányszámot, némiképp részesül az angol sajtószabadság hannoveri visszfényében; a nagyok bÄte noire-jának tekintették, mert ezek féltek attól, hogy akkori szóhasználat szerint »a Schlözer majd kiszerkeszti őket«.”12 Fia, Christian von Schlözer szerint a lapokat Mária Terézia és II. József is alaposan átolvasták, és olyan anekdotákat is elmesél, miszerint Mária Terézia a tanács egyik törvénytervezetét azzal utasította vissza, hogy mit szólna ehhez Schlözer.13 Természetesen nem tudjuk lemérni a kijelentés igazságértékét, ám az tény, hogy folyóirataival Schlözernek az volt a célja, hogy valamiképpen hatással legyenek az államapparátus döntéshozóira. Nem hitt ugyanis abban, hogy a közvélemény és a nyilvánosság bármilyen módon beleszólhatna az államvezetésbe,14 a nyilvánosságot véleménye szerint olyan eszközzé lehetett volna alakítani, mely a király és a társadalom közötti szakadékot oly módon hidalja át, hogy megkerüli a fennálló lehetséges intézményeket (parlament, országgyűlés, nemesség). Teljesen elutasította azt az elképzelést, miszerint a közvélemény elméleti előkészítője lehet a forradalmi gyakorlatoknak. Folyóiratait és könyveit eszerint nem a szélesebb értelemben vett olvasóközönségnek, hanem a fejedelmi udvaroknak, elit olvasóknak és az államapparátus dolgozóinak szánta. Pontosan ehhez a közönséghez szólt az általa összeállított szász történelmem is: „Egy hasonló írás valódi érdeme örökké az ön honfitársaié marad; az enyém csupán annyi, hogy ezt a remek anyagot olyan formába öntöm, hogy általa a monarchia nagyjainak, nemeseinek és felvilágosultjainak figyelme az anyagra irányuljon, és részben a külföldiekre is hatással legyen, általában véve a közvélemény érdeklődéssel fogadja a pert” – írja szász levelezőtársának.15

Egészen más nyilvánosságképzetekkel jött létre a jénai Allgemeine Literatur-Zeitung, amely az első, Schlözer könyvére írott kritikának teret adott. Nem csupán könyvismertetéseket tartalmazott, hanem számtalan antikritikát is megjelentetett, a szerkesztőség állást foglalt egy-egy vitára okot adó kérdésben, így tehát az addig csupán rövid híreket tartalmazó műfaj átalakult a kritikáról való mindennapi társalgás fórumává. Radikális szemléletváltásról tanúskodik a lap külső megjelenítése, ugyanis a szerkesztők már nem alkalmazkodnak a bevett gyakorlathoz, azaz nem nyomtatott, gótikus betűkkel adják ki a szövegeket, hanem a könnyebb olvashatóság kedvéért áttérnek a latin betűs nyomtatási képre. Ez a váltás gyakorlati hasznú, és a megcélzott olvasóközönségre nézve is következtetéseket vonhatunk le belőle. A recenzensek és a közönség viszonyát elemző Stephan Pabst megállapítja, hogy ezzel a szemléletváltással kiiktatja az olvasók sorából azt a réteget, amely csupán szórakozni kíván, és megpróbálja megvalósítani azt a tudós társadalmat, amelynek létéről addig csak hipotetikusan beszéltek, de egyetlen folyóirat sem volt képes tudatosan befolyásolni az olvasótábor kialakulását.16 Az egyik leggyakrabban tárgyalt probléma a lappal kapcsolatosan az anonimitás. A kiadók Lessing alapelveihez igazodva úgy gondolták, hogy a kritikák név nélkül jelenjenek meg, azért, hogy a kritikus személye ne befolyásolja az olvasót, másrészt pedig azért, mert Lessing szerint a kritikus nem személyes véleményt közöl, hanem az olvasóközönség véleményének hangja és tolmácsolója, vagyis a közvéleményt közvetíti.17 Különös jelentőséggel bír tehát, hogy a recenzió ebben az orgánumban jelent meg, hiszen az olvasóközönségre a legnagyobb hatással lévő lapról van szó. A kritika pedig igen éles hangú, a kritikus szövegbeli identitása (folyamatosan kolozsvárinak nevezi magát, kvázi a kolozsvári közvélemény szócsöveként manifesztálódik) azt a látszatot keltheti a német olvasókban, hogy a recenzió az erdélyiek homogén álláspontját tükrözi. (Annak ellenére, hogy sem az erdélyi magyarok, sem pedig a szászok nem értettek egyet a jénai recenzió állításaival.) A fennálló veszélyt, mely kritikusi hírnevét fenyegette, Schlözer is átlátta: Karl Joseph Edert a következő magyarázattal szólítja fel az ellenrecenzió megírására: „Ha csupán egy Máriási István magyar nyelven ostobaságokat és becsmérléseket jelentetett volna meg, arra reagálhattam volna nagylelkűen lenéző hallgatással.”18 A magyar nyelvű tudományosság tehát számára nem játszik jelentős szerepet, sőt azt a tudós társadalmat is ignorálja, amely ezen a nyelven ír és olvas. A szebeni német nyelvű folyóirat azonban több szempontból is megfelel mint válaszadási lehetőség: lévén Erdély egyetlen tudományos folyóirata, olyan benyomást kelthet, mintha az összerdélyi álláspontot tükrözné, mivel pedig a megjelenő lapszámokat folyamatosan recenzeálják a jénai Allgemeine Literatur-Zeitungban, az általa helyesnek tartott álláspont a nyugati közönséghez is eljutna. Az Edernek írott levélben nyomatékosan kéri, maradjon neve mint felkérőé titokban, önmagát mégis olyan autoritásként kezeli, akinek jogában áll meghatározni, hogy mi kerüljön az Eder neve alatt megjelenő recenzióba. Az ellenrecenzióra való felhívás argumentációja és az ebből fakadó erkölcsi kötelességek sem elhanyagolhatóak: „kinyomtattatott egy nem csupán minden sorában bizonyíthatóan téves kritikát, hanem egyúttal ördögien rosszindulatú, ráadásul jogi értelemben is sértő vádakat a szász nemzet ellen,az önés saját személyemellen.”19 Schlözer itt olyan jogi kifejezéseket is használ, amelyek nem jellemzőek az irodalmi szövegekre, hiszen a jogi értelemben vett sértés általában büntetésvég-rehajtást vont maga után. Az érvényben lévő német törvénykezési rend szerint: „A becsületsértés olyan magánvádas bűncselekmény, amelynek során a sértett fondorlatosan kitervelt gúny vagy szidalmazás tárgyává válik, illetve előre megfontolt szándékkal becsületében megrágalmaztatik, jó híre megtépáztattatik, avagy testi épsége szenved alávaló módon sérelmet.”20Schlözer tehát ebben az esetben pontosan olyan jogi és retorikai fogásokkal él, mint amilyenekkel Aranka György 1791-ben a Staatsanzeigenben róla megjelent vádak sorolásakor: a rágalom nem csupán nyilvános megkövetést kíván, büntetőjogi következményei is lehetnek.21Míg azonban Aranka a hamis vádló szerepére helyezi a hangsúlyt, Schlözer a sértést Engel szövege megfogalmazásának mikéntjében látja. Amennyiben azonban a sérelem nem a szöveg tárgyában, hanem a megfogalmazás módjában áll, igen nehéz a válaszadás, hiszen csupán hasonló sértésekkel lehet válaszolni, nem pedig a tények bizonyításával. Ez is oka lehet annak, hogy Schlözer nem válaszol személyesen. A hasonló retorika viszont azt bizonyítja, hogy a vita felépítésében nem volt számottevő különbség a vásárhelyi tudós, Aranka és a göttingai professzor, Schlözer között: mindketten elsősorban a személyes hírnevükön esett csorbát kívánták korrigálni. Tehát az ellenrecenzió megírásának követelése22 nem kimondottan a történeti vétségek kijavítása céljából történik, sokkal inkább a személyes sértés kivédéséért, és abból a vágyból fakad, hogy a tudós világ, azaz a tudományos közvélemény megbizonyosodjék arról: a szász felkérők a történész pártján állnak. Eder azonban nem a Schlözert ért támadásokat cáfolja, hanem elsősorban a szász nemzetet, valamint saját magát védi.23 A személyeskedés itt is feltűnően nagy szerepet kap, annak ellenére (vagy éppen azért), hogy a vitának ez a része a mai értelemben is publikus. Az írásból azonban az derül ki, hogy meg sem született volna, ha Engel csupán Eder, illetve Schlözer történelmi állításait kívánja cáfolni, hiszen akkor a tudós világ maga is eldönthette volna, kinek volt igaza.24 A nyilvánosság tehát nem a személyeskedést kizáró helyzet, úgy tűnik, sokkal inkább arra szolgál, hogy bizonyos autoritásokat és tudományos hitelt megőrizzen (ezért hangsúlyozzák folyamatosan a vizsgált szövegekben az olvasóközönség latens jelenlétét is).

Annak ellenére, hogy nem csupán tudományos tétről, hanem személyes hírnévről is szó van, a vitának ez a német nyelvű szegmense valóban az olvasóközönség, tehát a nyilvánosság előtt zajlik. Természetesen Schlözer nem ilyen szerepet szánt könyvének, ő elsősorban a bécsi kormányt kívánta volna befolyásolni. A magyar tudósok, különösen az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság munkatársai is cáfolatok írásába kezdenek, ám már az első, egy recenzió terjedelmű változatok is problémákat vetnek fel. Melyik lett volna az a fórum, ahol a szövegek megjelenhetnek? Volt-e és milyen volt az a magyar hagyomány, ami egyrészt a kritikaírásra, másrészt pedig a publicitásra vonatkozik?

A magyar sajtótörténet tanulmányozói számára ismert az a tény, hogy a recenzió műfaját magyar nyelvterületen legelőször Ráth Mátyás próbálta meghonosítani a Magyar Hírmondó általa szerkesztett első évfolyamaiban. Hász-Fehér Katalin a felvilágosodás korának folyóiratkritikáját tárgyalva viszont kitér arra, hogy az újság elindításakor Ráthnak szándékában állt könyvismertetéseket is közölni.25 Ugyanakkor felhívja a figyelmet arra, hogy ezek a tudósítások nem haladták meg az ismertetést, célja ugyanis a tudósoknak nyújtott segítség, művelődésterjesztés, regisztrálás volt, nem pedig a bíráskodás vagy az irodalmi élet irányítása. A Rájnis Józseffel kialakult vita26 kapcsán azonban ki kell fejtenie a recenzió műfajáról és a recenzáló személy kompetenciájáról, megszólalásának módjáról való elképzeléseit. Ráth belátja, hogy ideális esetben minden egyes könyvről tudósítania kellene, viszont saját lapjának profilját és az olvasói igényt figyelembe véve arra a következtetésre jut, hogy szelektálnia kell. A hasznos könyveket röviden bemutatja, az elítélendőkről inkább hallgat, a teljesség igényét pedig azért sem tudja kielégíteni, mivel a könyvterjesztési szokások még nem vették figyelembe a recenziók reklámjellegét, így a lapkiadók nem kapnak a kiadóktól recenzeálható kiadványokat. Ugyanakkor a recenziók etikai vonatkozásaira is kitér, amennyiben lehet, kerüli a bíráskodást, és dicséretet is csak szűkmarkúan osztogat: „…az alábbvalókat, melyeket jó lelkiismerettel nem lehetett dicsérnem, hacsak elkerülhettem, teljességgel elő sem hoztam: ahol mi jót találtam, azt egy-két szóval megdicsértem, szorgalmatosan őrizkedvén, hogy senki méltán hízelkedés eránt való gyanúba ne vehessen. Ahol külömböző értelemmel voltam, azt vagy elhallgattam, vagy ha ugyancsak előhoztam, úgy intéztem, hogy ez másnak ne lenne kisebbségére.”27 Hász-Fehér Katalin szerint a 18. században felerősödött a kritika etikai szerepköre, ugyanakkor az irodalomról folytatott, már nem csupán szakmabeli ítélkezés céljaira fenntartott irodalmi eszmecsere (társalgás) formájává vált. Előtérbe került a nyilvános megszólalás retorikája, etikai kódexe és az irodalmi műszemlélet közmegegyezésre váró problematikája.28 Ráth tehát eljárásával nem irodalmi, retorikai, poétikai, hanem társadalmi normákhoz igazodik, amikor az ítéletalkotásból kizárja a dicséret eszközeit. Ugyanakkor arra is reflektál, hogy sem a magyar irodalmi élet, sem pedig a társadalom nem érett még a német nyelvterületen szokásos kemény hangú bírálatra. Ezeket figyelembe véve azt mondhatnánk, hogy az erdélyi magyaroknak nem lett volna hol megjelentetniük recenziójukat, kérdéses azonban az is, hogy kinek szánták azt. Aranka György a leginkább kidolgozott változattal csupán 1811-re készül el, ekkor könyv formájában kívánja megjelentetni. A cenzori levelek problematizálják leginkább azt a kérdést, hogy kinek, milyen közönségnek szól a cáfolat. A kézirat cenzora, Mártonffi József püspök megkésett válaszadásnak tekinti a művet. Így annak csupán polemikus jellegét veszi figyelembe, azok pedig, akiknek a válasz szól, már nem olvashatják: „…rész szerént késő már, mert Schlötzer, B Bruckenthal Samuel, B Rosenfeld András és Eder meg hóltak. Ez a leg utolsó volt, a ki Schlötzernek kezére dolgozott. A két Báró kente a szekeret.”29 A magyar nyelvű megjelentetést is elhibázottnak tartja, hiszen a polémia szabályait figyelembe véve annak németül kellett volna megjelennie. Annak ellenére, hogy Aranka szerint az olvasóközönség körében Schlözer könyve közfelháborodást váltott ki, Mártonffi úgy látja, hogy a munka potenciális magyar olvasói nem fogják helyesen értelmezni annak funkcióját, hiszen nincsenek tisztában azokkal a provokációkkal, amelyek kiváltották a polémiát,30 ezért a helyes értelmezést megkerülve csupán érzelmi hatást válthat ki belőlük. A polémia szabályait is Arankától eltérő módon értelmezi. Véleménye szerint a publikus vitában egyedül Engel és Eder vettek részt, hiszen ők az általa alapvetőnek tekintett kritériumba illeszkednek: azonos nyelven és időben reagáltak. Minden későbbi próbálkozást megkésettnek lát, a Schlözer állításai elleni harcot szerinte a továbbiakban nem a nyilvánosság előtt, hanem annak megkerülésével kell folytatni. Arankának és körének értelmezésében a nemzetközi nyilvánosság nem feltétlenül pozitívum. A magyar nyelv tudatos használatával kizárják a nemzetközi tudományosságot, kutatási eredményeiket némiképp a reprezentatív nyilvánosságon belül kívánják felmutatni a továbbiakban. Ezt példázza Aranka György Kovachich Márton Györgynek írott levele is: „azt akarnám, hogy azok a’ K[iadatlan] K[éz] Irások mind magyarul volnának irva; és minden Haza közönséges javára intézett Munkákis magyarul iratnának, és semmi se Deákul vagy Németül, ki nem vévén az Indexeketis: hogy az idegenek ne olvashatnák, ’s nemzetünk és szabadságaink irigyei ne piszkálhatnának benne, Hazánk kárára. A’ kül földieket nem ohajtom most hogy magyarul tudjanak. Azt kivánván, hogy minden Esméretet Hazánkrol és Nemzetünkröl ök töllünk és általunk szerezzenek: nem pedig a’ mint eddig fonákul esett, mi szerezzünk ö töllek és általok.”31

Aranka György tehát egy reprezentatív munkát kívánt létrehozni, mely vitatja ugyan a német történész álláspontját, fő funkciója ugyanakkor nem a válaszadás, hanem az általa egységesnek vélt erdélyi álláspont bemutatása. Habermas modellje alkalmazható ugyan erre a vitára, ám minden esetben tisztázni kell, ki milyen fogalomhasználattal dolgozik, és milyen struktúrában helyezi el munkáját. A nyilvánosság mint a tudományos vitáknak teret biztosító fogalom vonatkozhat a kritikai folyóiratokra, ugyanakkor az erdélyi közegben a habermasi funkciót nem a nyomtatott szövegekben tölti be, hanem például a Nyelvmívelő Társaság gyűlésein. Itt ugyanis még lehetőség adódik vitatkozni az egyes állítások fölött, a nyomtatott szövegeknek azonban – elképzelésük szerint – az „igazságot” kell megjeleníteniük, ilyen értelemben ezeknek megkérdőjelezhetetlen autoritást kívánnak biztosítani. A különböző nyilvánosságképzetek ebben az esetben tehát nem csupán ezt a konkrét vitát lehetetlenítik el azáltal, hogy nem jön létre a kommunikáció, hanem az olvasóközönséget is különböző struktúrákban képzelik el. Schlözer esetében az aktív olvasórétegnek a döntéshozásban fontos emberek közül kell kikerülnie, akik aktívan befolyásolhatják a törvénykezést. A könyvre érkezett recenziók a tudományos közvélemény elé akarják tárni saját álláspontjukat. Az erdélyi magyarok annyiban közelítenek Schlözer álláspontjához, hogy tulajdonképpen az államapparátus elemeit szeretnék szövegeik értelmezőivé tenni. Ám nem a bécsi udvar alkalmazottai, hanem a lokális szervek, a Gubernium és az országgyűlésen döntést hozó rendek képezik potenciális nyilvánosságukat.

 

Jegyzetek

1. Jürgen Habermas: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. Vizsgálódások a polgári társadalom egy kategóriájával kapcsolatban. (Ford. Endreffy Zoltán) Gondolat, Bp., 1971. 79.

2. Habermas modelljének kritikai fogadtatását összefoglalja Mátay Mónika: Történészek Habermasról. Szofi 1999. http://www.c3.hu/~szf/Szofi99/07/Szemezes-Fr.htm (Letöltés: 2009. 08. 06.)

3. David Zaret: Religion, Science, and Printing in the Public Spheres in Seventeenth-Century England. In: Habermas and the Public Sphere. (Ed. by Craig Calhoun) MIT Press, Cambridge – London, 1992. 212–235.

4. Lásd Jürgen Habermas: i.m. 99–108.

5. Jürgen Habermas: i.m. 153–172.

6. August Ludwig Schlözer: Kritische Sammlungen zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen. Göttingen, 1795–1797.

7. A Staatsanzeigen című folyóirat 64. füzetében összevont és kommentárokkal ellátott formában két, 1790-ben megjelent szász röpirat jelenik meg, a Die Siebenbürgen Sachsen és a Der Verfassungszustand der sächsischen Nation című, az 1790-es országgyűlésre íródott szövegek. Staatsanzeigen Heft 64. 468–507.

8. Ezt a szót ő maga többször is használja leveleiben, a munka elkezdésekor ugyanis még nem láthatta előre, hogy a magyar történelemben mennyi homályos pont van, az eddig megjelent művek pedig javításra és forráskritikára szorulnak: „hier müßte vor allen Dingen die ungrische Geschichte reformirt werden.” Schlözer an Filtsch, Göttingen, 29. Febr. 1796. Archiv des Vereines für Siebenbürgische Landeskunde. Neue Folge XXIII. Band, Hermannstadt, 298.

9. Allgemeine Literatur-Zeitung (a továbbiakban ALZ), 1798. 53, 54, 55.

10. Gebührliche Notwehr. Siebenbürgische Quartalschrift (a továbbiakban Sieb. Quart.), Sechster Jahrgang, Viertes Quartal, 359–400.

11. Schlözers Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen, recensirt vom Vicepräsidenten Herder in Weimar. In: Sieb. Quart. 1801. 68–71. A recenzió nem csupán a szászok legitimációs törekvéseit segíti elő, hanem a nemzetközi tudományosságban is jelentősnek tekinthető. A két tudós között évtizedekkel azelőtt lezajlott, a történetírás elméletéről szóló vita után ugyanis nem közeledtek egymáshoz, kapcsolatuk megszűnt, és nyilvánosság előtt nem nyilatkoztak egymás munkáiról.

12. Jürgen Habermas: i.m. 108–109.

13. Christian von Schlözer: August Ludwig von Schlözers offentliches und Privatleben. I.C. Hinrichsche Buchhandlung, Leipzig, 1828. 221.

14. Lásd monográfusának erre vonatkozó kimerítő kutatásait: Martin Peters: Altes Reich und Europa. Der Historiker, Statistiker und Publizist August Ludwig (v.) Schlözer (1735-1809). LIT Verlag, Marburg, 2005.

15. Schlözer an Filtsch. Göttingen, 3 März, 1793, Archiv des Vereins für Siebenbürgische Landeskunde. Neue Folge XXIII. Band Hermannstadt, 285. „Das wesentliche Grundverdienst einer solchen Schrift bleibt also immer Ihren Landsleuten; und das meinige muß sich bloß darauf einschränken, diesen guten Materialien eine solche Form zu geben, daß dadurch die Attention der Großen, Edlen und Aufgeklärten in Ihrer weiten Monarchie auf die importante Sache gezogen, und Teilnahme auch des Auslandes an derselben bewirkt, überhaupt die opinion publique für den Prozeß interessirt werde.” (Kiem. az eredetiben.)

16. Stephan Pabst: Der anonyme Rezensent und das hypothetische Publikum. Zum Öffentlichkeitsverständnis der Allgemeinen Literatur-Zeitung. In: Organisation der Kritik. Die Allgemeine Literatur-Zeitung in Jena 1785-1803. (Hrsg. Stephan Matuschek) Universitätsverlag Winter, Heidelberg, 2004. 23–54.

17. Vö. ALZ Vorbericht. 1785.

18. Schlözer an Eder. Göttingen, 2 April 1798. Archiv des Vereins für Siebenbürgische Landeskunde. Neue Folge XXIII. Band. Hermannstadt, 320. „Wenn nun blos ein Stephan Mariasi, blos in ungrischer Sprache, dummes Zeug und Lästerungen dagegen drucken ließe: so könnte man alles mit großmüthig verachteten Stillschweigen bestrafen.”

19. I. h. „...eine nicht nur in allen Zeilen erweislich falsche Kritik, sondern auch zugleich teuflisch-malicieuse und selbst in juristischen Sinn injurieuse Beschuldigungen gegen die sächsische Nation, gegen Sie und gegen mich hat drucken lassen.“

20. J. A. Hellfeld: Repertorium reale practicum iuris privati imperii Romano-germanici oder vollständige Sammlung aller üblichen und Brauchbaren Rechte im Heiligen Römischen Reich. 3. Teil, 1760. 1921. „Die Injuria ist ein Privatverbrechen, so durch Arglist zu des anderen Spott oder Beschimpfung begangen wird; oder da jemand von dem anderen vorsetzlicher Weise an seiner Ehre, gutem Leumund oder Leibe schimpflicher Weise mißhandelt und beleidiget wird.“

21. Schlözer 1791-ben Aranka egyik németre fordított szövegét jelenteti meg folyóiratában elítélő kommentárokkal. Aranka neki szóló válasza kéziratban maradt. Aranka György: Egy Magyar Országon Kézírásba keringő támadást gerjesztö Irásrol való Jelentés. Jegyzések. Kézirat. Román Állami Levéltár kolozsvári fiókja. Aranka György gyűjtemény, 74. csomó. „Professor Uram esmét vagy nem tudta sem azt, hogy egy Lázzasztásra vagy Támadásra valo gerjesztésnek vétke nálunk melly irtozatos bün; annak büntetése melly rettenetes; és hogy a hamis vádlo épen azon büntetés alá vagyon vettetve: vagy pedig a hamis vád polgári büntetésének terhétöl mint más Törvény alatt lévö ember bátorságba lévén, az Erkölcsi tudománya igen lábbolhato, hogy eszibe nem jutott, hogy Istenem né talám egy ártatlan embert igen nagy bünnel vádolok, legalább hirébe nevébe szerencséjébe a világ elött meg ölöm.”

22. Schlözer maga használja e kifejezést a tárgyalt levélben: „so wünsche, hoffe, verlange, fordere ich de jure, daß sie mich nicht im Stich lassen“; „kívánom, remélem, óhajtom, követelem, hogy ne hagyjon cserben”.

23. Schlözer felkérésén túl Edernek személyes indokai is voltak az ellenrecenzió megírására. 1797-ben Engel recenziót jelentet meg a Scriptoribus rerum Transsilvanarum első kötetéről, melyben Eder a Schesäus-szöveget adja ki és kommentálja. Eder véleménye szerint a recenzió igen sértő, ám szakmailag nem értékelhető, hiszen a történelmi tények cáfolása helyett személyes támadásokról szól. Erre a recenzióra is írt egy antikritikát, ám tudomásom szerint ez sehol nem jelent meg, kéziratos formája Eder hagyatékában olvasható. Eder: Recensiones Historico-Criticae. Fol. Lat. 318. OSZK, Kézirattár. A szövegek struktúrája igen hasonlatos a Schlözer könyve körül íródott recenziókhoz, Engel már ebben a korábbi fázisban is kolozsvári szerzőként állítja be magát, melyet Eder többször is elutasít, majd pedig a kritikaírás morális elvárásaira hívja fel a figyelmet, melynek alapvető eleme a pártatlanság. Mivel Engel szövegei esetében erről nem lehet beszélni, a történeti tévedések korrigálása helyett személyes kompetenciákat támad.

24. Lásd Sieb. Quart. Sechster Jahrgang, Viertes Quartal. 359.

25. Hász-Fehér Katalin: „Kinek vagyon jussa...” A felvilágosodás kori folyóirat-kritika etikai kérdései. Híd, 1999. 11. 801–814.

26. A Magyar Hírmondó 68. számában A magyar Helikonra vezérlő Kalauz című munkáról írva Ráth eltér addigi gyakorlatától, és bírálja a munka előszavának személyeket sértegető modorát. Rájnis 1782-ben A magyar Helikonra vezérlő kalauzhoz tartozó megszerzés című munkában válaszol a vádakra, és egyben összefoglalja saját gyakorlatáról szóló nézeteit.

27. Magyar Hírmondó. Az első magyar nyelvű újság. (S. a. r. Kókay György) Gondolat, Bp., 1981. 391–398.

28. Hász-Fehér Katalin: i.m.

29. Mártonffi József Naláczi Józsefnek. 1811. június 15. OSZK Kézirattár, Fond 399.

30. „A Magyarok, akik olvasni fogják, nem olvassák Schlötzert, és azért nem vehetik tökéletes hasznát a munkának. Mindazonáltal magának a munkának foglalattya ollyan, hogy Schlötzer olvasása nélkül is az igaz magyarnak igen kedves lehet.” I. h.

31. Aranka György Kovachich Márton Györgyhöz. 1794. július 5. Enyedi Sándor: „…Egek szeretik Hazánkat Nemzetünket…” Aranka György első levelei Kovachich Márton Györgyhöz. Századok, 1994. 143–144.

 

 

 

 

 

Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal