HU  |   RO  

Korunk 2009 Október

Mennyire új felvilágosodás?


Keszeg Anna

 


Azon Századoknak helyekbe, mellyekben az emberek tsak a’ vitézkedésen kapdostak, tsendesebbek álltak, mellyek a’ mesterségeknek inkább kedveznek. A’ tudomány melly akkor tsak Klastromokba zárattatott, ki-törte magát e’ szoros tömlötzből, és annak lát-határa minden-felé ki-terjedett. Az egész Világ a’ pallérozásnak egy oskolájává változtattatott; ez az oskola pedig fundáltatott azokon az esméreteken, mellyek az emberi elmét meg-ékesíthetik. El-osztattattak az emberek kisebb Társaságokra, mellyek közzűl némellyek meg meg-annyi házi Akadémiák, mellyekben leg-inkább az elmúlt Századoknak Túdósaik uralkodnak. Minden rangok, állapotok, minden nemes és idős együtt dolgoznak ebben a’ nagy Oskolában a’ világosodásnak bóldogítására.

Péczeli József: A XVIII-dik századnak böltsességéről,1791.

 

Akár olyan benyomása is lehet a Korunk-olvasónak, hogy e lapszámmal újabb nagyelbeszélés kidolgozásával próbálkozunk. Umberto Eco „új középkora”1 után, mely ambiciózusan összekapcsolta a posztmodernt a középkorral, most valami hasonlót harangozunk be az új felvilágosodással is. Vagy akár Babits Új klasszicizmus felé című esszéjének2 gesztusa is felidézhető. 1998 májusában a Korunk egy új reneszánsz esélyeire kérdezett rá. A jelenségnek természetesen ilyenfajta értékelése is elképzelhető lenne, ugyanis a posztmodern, posztstrukturalista szerzők felvilágosodással szembeni szkepticizmusa3 – melyet a Horkheimer–Adorno-féle kritika4 sokban befolyásolt – után az elmúlt évtized valóban a korszak öröksége iránti megnövekedett érdeklődést eredményezte. Természetesen az újraértékelés minden ellentmondásával. A felvilágosodás értelmezése kapcsán olyan jelentéselemek bukkantak fel esszéisztikus megközelítésekben, melyeket a korszak szakértői, a történeti munkák igazolni aligha tudtak. És emiatt kétségkívül a szaktudomány és specifikus kérdéseinek nyilvánossága, illetve az újraértékelés igényével íródott, sajátos alkalmazhatósággal relációba állított felvilágosodásvíziók nyilvánossága közötti űr okolható. Ez a szindróma A felvilágosodás dialektikája érvelésére már jellemző: Adornóék kapitalizmus- és fogyasztáskritikája a maga képére formálja át a felvilágosodást, annyit lát meg belőle, amennyit meglátni akar.

A lapszám egyik lehetséges előzménye egy kötet, amely a Le Monde 2006 novemberében megszervezett 18. konferenciájának szerkesztett előadásait tartalmazta, és azzal a címmel jelent meg, hogy L’esprit des Lumières est-il perdu? (Elveszett-e a felvilágosodás szellemisége?).5 Az egyszerre szakmai nyilvánosságot és újságíró-társadalmat, valamint – ha úgy tetszik – „totális értelmiségieket” megszólító kötet éppen azért furcsa, mert a felvilágosodás újraértékelését a 2001. szeptember 11-i eseményekhez köti, ugyanakkor viszont a kérdés olyan szakértőit szólítja meg, akik nem feltétlenül egy jelenben beváltható örökség felmutatásában érdekeltek. A francia eszmetörténetben – ahol a kérdésnek különös jelentősége van, hiszen a felvilágosodással törik meg a francia szellemiség európai uralma – Tzvetan Todorov, Jean Starobinski, Régis Debray és Elisabeth Badinter vállalkoztak olyan korszakkép vázolására,6 melynek rendeltetése az lett volna, hogy a felvilágosodás bizonyos értékeihez a köztudatban is terjeszthető új értelmezést társítson. Todorov víziója – melynek központjában az emberi jogok és a demokrácia értékeinek átadhatósága, ugyanakkor szükségszerű és éppen a ráció hatalmának propagálásából származó kudarca állt – valóban meghatározó jelentőségű lett, az ő koncepciója nyomán készült ugyanis a Bibliothèque nationale de France Lumières! Un héritage pour demain című 2006-os kiállítása,7 melyet pedagógiai segédanyagként hasznosítottak a középiskolai oktatásban.

Az elmúlt évtized legnagyobb horderejű vállalkozása azonban Jonathan I. Israel kétkötetes eszmetörténeti monográfiája,8 melynek legnagyobb ambíciója kétségkívül az volt, hogy a felvilágosodás jelenségének globális átértékelését adja, illetve határt szabjon a lokális, regionális felvilágosodásfogalmak terjedésének. Az újragondolás keretfogalmát egy filozófiatörténeti terminus, a spinozizmus biztosította, mely elvezetett nemcsak a felvilágosodás eszmerendszerének újrarajzolásához, hanem a szerzői kánonok és földrajzilag meghatározó területek átértékeléséhez. Ezért is fontos a lapszám kérdésfelvetéseit J. Israel könyvének kritikájával, nézeteinek mérlegelésével indítani. A kötet a magyar felvilágosodás kutatásában is jelezhet új lehetőségeket, ugyanis érdemes lenne efelől újragondolni, hogy Israel Angliára, Franciaországra, németföldre, de főként Hollandiára kidolgozott modellje, mely szándéka szerint a felvilágosodás fogalmának erőteljes körvonalazandósága mellett érvel, mennyire használható az egyébként is problematikus magyar korszakfogalom9 kimunkálásában. Komolyan kell-e vennünk Israel tézisét, hogy modellje szerint ebben a régióban nem volt felvilágosodás?

A kérdés végletessége azonban természetesen csak annyiban ijesztő, amennyiben – Antoine Lilti és Szilágyi Márton megállapítását is figyelembe véve – végzetesnek látjuk a szaktudományos, egy-egy kérdés megválaszolásában érdekelt munkák és a globális bemutatások közötti űrt. Az eszmetörténeti áttekintések fő irányainak érzékeltetésén kívül ugyanis a lapszámban közölt írások tematikájukban, jelzett módszertanaikban azokat az irányokat mutatják fel, melyek az elmúlt években újdonságot hozó kutatási eredményekhez vezettek. A lapszám írásai olyan kérdéseket tárgyalnak, mint a felvilágosodás és laicitás viszonya (magyar vonatkozásban alig tárgyalt kérdés – bár a francia eszmetörténet régi problémája, hogy mennyiben voltaire-i a francia felvilágosodás); a felvilágosodás medialitás szempontjából való újraértékelése, az olvasási és írásszokások feltételeinek megváltozása és új közönségtípusok kialakulása; az antropológiai gondolat története a felvilágosodás korában; a regionális felvilágosodások (iskolafilozófia, nemesi udvari kultúra) kérdésköre; felvilágosodás és nyilvánosság viszonya a habermasi modell újragondolásában; a felvilágosodás és urbanisztika kérdésköre. Ez utóbbi terület jelentősége főként a hetvenes-nyolcvanas évek felvilágosodáskutatásának utazási irodalom iránti érdeklődésével hozható összefüggésbe. Az idegen civilizációkról való gondolkodás másik oldalán a higiéniai diskurzusok megszületése áll az ideális városról és városi térről alkotott koncepciók megszületése által. A regionális felvilágosodások koncepciója pedig a kelet-közép-európai felvilágosodáskutatás egyik húzóágazata: mennyire eszmei transzferről van szó, hol és milyen értelemben rendeződnek át az importtudás elemei egy-egy helyi kulturális központ kontextusában, a tudás milyen hordozói, kommunikációs csatornái járulnak hozzá az eszmék áramoltatásához.10

A címben felvetett kérdésre tehát azt válaszolhatnánk: a lapszám szerzői nem annyira a felvilágosodás kortárs örökségét munkálják ki – Todorov gesztusának utánzásaként –, hanem inkább azt próbálják felmutatni, hogy mi az, amit ma másként és máshonnan látunk abból a korszakból, melynek legfőbb hozadéka kétségkívül az aktualitás kultuszának kialakítása. És ezzel a fogalommal már a modernitás egyik legalapvetőbb modelljénél járunk.

A felvilágosodás újdonságának van még egy további, itt kidomborítatlanul maradt vonatkozása: az elmúlt években megsokasodott azoknak a műalkotásoknak a száma, melyek e korszak örökségével akartak kezdeni valamit. A magyar irodalomból a legutóbbi öt év terméséből Márton László és Borbély Szilárd nevét emelném ki. A világirodalomból pedig a Le Magazine Littéraire 2006. februári számát ajánlhatnánk szemezgetésre a korszak irodalmi továbbélésének követéséhez. Ebből a termésből Stéphane Audeguy 2006-os regénye, a románul is olvasható Fils unique arra tesz kísérletet, hogy Rousseau elveszett testvérének élettörténetét megírja a libertinus felvilágosodás nyomvonalain haladva. És még tovább a 2008-as The Duchess (Saul Dibb), illetve a 2006-os Marie Antoinette (Sofia Coppola) arra utalnak, hogy a mozgóképes narrációban is van kínálat a korszak vizuális megjelenítésére.

A lapszám ugyanakkor kultikus célzattal is születetett. Ezzel az összeállítással emlékszünk meg a korszak nevével leggyakrabban együtt emlegetett szerző, Kazinczy Ferenc születésének 250. évfordulójáról. A Kazinczy-hagyaték jelentette kihívásból a Kazinczy-kutatók lapszámbeli jelenléte, valamint az illusztrációként közölt kéziratoldalak talán közvetíteni tudnak valamit.

 

Jegyzetek

1. Umberto Eco: Az új középkor. Esszék. (Ford. Barna Imre) Európa, Bp., 1992. Különösen 17–48.

2. Babits Mihály: Új klasszicizmus felé. Nyugat 1925. 18. http://www.epa.hu/00000/00022/00380/11630.htm (2009. 08. 25.)

3. Összefoglalóan lásd Robert C. Bartlett: The Idea of Enlightenment: a Post-mortem Study. University of Toronto Press, Toronto, 2001.

4. Max Horkheimer – Theodor W. Adorno: A felvilágosodás dialektikája. (Ford. Bayer József et al.) Gondolat – Atlantisz – Medvetánc, Bp., 1990.

5. L’esprit des Lumières est-il perdu? (Sous la dir. de Nicolas Weill) Presses Universitaires de Rennes, Rennes, 2007.

6. Tzvetan Todorov: L’esprit des Lumières. R. Laffont, Paris, 2006; Jean Starobinski: L’invention de la liberté. 1700–1789. Gallimard, Paris, 2006. (Bár Starobinski könyvének két egysége 1964-ben, illetve 1973-ban jelent meg először, a kötet máig meghatározó referencia a felvilágosodás kutatásában. Második része magyar fordításban : Jean Starobinski: 1789 – Az értelem jelképei. Ford. Lőrinszky Ildikó) Európa, Bp., 2006; Régis Debray: Aveuglantes Lumières, journal en clair-obscur. Gallimard, Paris, 2006; Elisabeth Badinter: Les Passions intellectuelles 1. Désirs de gloire (1735-1751). Fayard, Paris, 1999; Uő: Les Passions intellectuelles 2. L’exigence de dignité (1751-1762). Fayard, Paris 2002; Uő: Les Passions intellectuelles 3. Volonté de pouvoir (1762–1778). Fayard, Paris 2007.

7. A kiállítás honlapja: http://expositions.bnf.fr/lumieres/index.htm (2009. 09. 06.)

8. Jonathan I. Israel: Radical Enlightenment. Philosophy and the making of modernitiy 1650-1750. Oxford University Press, Oxford, 2001; Uő: Enlightenment contested. Philosophy, modernity and the emancipation of man: 1670-1752. Oxford University Press, Oxford, 2006.

9. Ehhez lásd Margócsy István: A felvilágosodás határai és határtalansága. 2000 2007. 10. 59–69. Hegedűs Béla: Mikor mi a felvilágosodás az irodalomtörténeti kézikönyvek szerint? Irodalomtörténet 2007. 4. 536–545.

10. Lásd főként Teodora Shek BrnardiÄ: The Enlightenment in Eastern Europe. Between Regional Typology and Particular Micro-history. European Review of History 2006. 3. 411–35.

 




Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal