HU  |   RO  

Korunk 2008 Szeptember

A klasszikus magyar irodalomtörténet közeli és távoli kontextusai


Keszeg Anna

 


Ligatura. A Magyar Irodalomtörténeti Társaság


és a L’Harmattan Kiadó közös sorozata


 


A kritika- és filológusvita után, a legújabb magyar irodalomtörténet keletkezésével, illetve további folyamatban levő magyar irodalomtörténet-projektekkel párhuzamosan indította a Magyar Irodalomtörténeti Társaság a Ligatura című sorozatot, melynek harmadik kötete nemrég jelent meg. A sorozat két indítókötete a 2001-ben elhunyt Csetri Lajos 18-19. századi magyar irodalomról szóló válogatott tanulmányait tartalmazza, a harmadik pedig T. Szabó Levente Mikszáth-monográfiája. A két könyv, bár a tanulmányozott korszak és a szerzők irodalomtudósi habitusa is sok mindenben különbözik egymástól (nem csoda, hiszen a szerzőket két generáció választja el, a két tanulmánykötet egy életmű kivonata, a másik pedig debütkötet, bár szerzőjének nevével már sok kontextusban találkozhatott a magyar irodalomtörténet iránt érdeklődő olvasó), a sorozat, illetve egy közös módszertani és szövegválasztási sajátosság miatt egymás környezeteként működik.


Kezdjük mindjárt a közös sajátossággal. Mind Csetri Lajos, mind T. Szabó Levente kutatási területük klasszikus szövegeihez nyúlnak. A Csetri-kötet második részének Dráma- és verselemzések című fejezete olyan szövegek elemzését tartalmazza, mint Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz, A reményhez, A közelítő tél, Vanitatum vanitas, Az emberek, A vén cigány, a Bánk bán. A Mikszáth-monográfia pedig a nagy Mikszáth-művek újraértelmezését nyújtja: a fejezetek rendre a Tót atyafiakhoz, a Jó palócokhoz, az Új Zrínyiászhoz, A gavallérokhoz, a Beszterce ostromához, a Különös házassághoz, a Szent Péter esernyőjéhez, A Noszty fiú esete Tóth Marivalhoz, a Jókai Mór élete és korához társítanak rendhagyó kontextusokat. És az azt hiszem, nem kérdés, hogy ezeknek a középiskolai tananyag részét képező szövegeknek az elemzése a professzionális irodalomtudósi munka sarkalatos problémája. Két okból. Egyrészt felveti a tudományos kutatási eredmények közvetíthetőségének kérdését. Másrészt, radikálisabban, a szaktudás miértjeinek a megválaszolásában segíthet. Ezért érzem örvendetesnek, hogy ez a szűkebb szakmai közösséghez forduló sorozat a tudományos eredmények kommunikálhatóságának jegyében debütált.


Bemutatásomat innen indítanám. Hogyan és miben tudunk mást és újat a fent jelzett művekről a kötetek elolvasása után? Itt viszont máris a különbségek terepére lépünk át. Az eszme- és stílustörténész Csetri Lajos és a történelmi és társadalmi reprezentációk poétikájára figyelő T. Szabó Levente más típusú és másként szerveződő tudást mozgatnak meg a feldolgozott források elemzésekor. A szinkron kontextusok visszakeresése mindkettőjükre jellemző (nyilván, diakrón kontextuskereséssel minőségi filológusi munka nehezen elképzelhető), Csetri azonban igen ritkán mozdítja ki ezt a kontextust egy mai tudományos, szociológiai kérdéskör irányába. Nála a kutatási anyag problémája a forrásanyagból adódik. Legelokvensebb példa a Bánk bán-problémák – szociológiai vetületben című írás (II. 120-127.), melyben a legitim uralkodó elleni felkelések jogi kontextusába helyezi vissza Bánk és Gertrudis konfliktusát. T. Szabónál pedig a Mikszáth-szövegek a kortárs közbeszédben, tudományos diskurzusban is jelen levő problémákból inspirálódva fogalmazódnak meg, s a szerző olyan a szövegekkel egyidejű forrásokat mozgat meg, melyek ezeket a problémákat a 19. század végének szociológiai, történeti dilemmáivá avatják. A gavallérok és a Beszterce ostroma esetében ilyen probléma a dandyzmus kérdése, a Különös házasságnál pedig az erőszak szintjeié. Eljárását szépen illusztrálja a zárófejezet struktúrája, ahol a modernizmus-fogalom kidolgozása a Pallas Lexikon 1896-os szócikkéből, Mikszáth fogalomértelmezésének rekonstrukciójából, a mai irodalmi modernizmuskutatás és annak nem irodalmi megfelelőinek értelmezéséből áll össze a kötet címében megjelenő appozíció értelmezése.


A különbségek nyomvonalán továbbhaladva a kötetek másfajta olvasói hozzáállást várnak el. Csetri Amathusát lehetetlen nem dokumentáris értékűnek felfogni. Az Amathusban az olvasó óhatatlanul a szerző két nagy hatású könyvének1 keletkezés- és utótörténetéhez keres fogódzókat, genealogikusan olvas. Ezt a tendenciát egyébként a két kötet tematikus megoszlása is felerősíti, hiszen az elsőben a két jelzett könyv kutatásaihoz kapcsolódó tanulmányok jelennek meg, a másodikban pedig vers- és műértelmezések, illetve a korszak egészére vonatkozó eszmetörténeti írások kapnak helyet. A könyv függelékében Hollósi Zsolt Csetrivel készített és a Tiszatájban 2000-ben megjelent interjúja olvasható. Az eltérő intenciójú, természetű és különböző fórumokon megjelent írásokat az elsődleges kontextus visszakeresése jellemzi. És ennek a kontextusnak a paramétereit Csetrinél a nyelv- és irodalomszemléletek, a szótörténet, a jog- és politikatörténet szabják meg. Maradjunk a Bánk bán példájánál. Csetri idézett tanulmányának címe is jelzi, hogy szociológiai vetületben kíván közeledni a szöveghez, melyet történelmi drámaként határoz meg, ez a szociológiai vetület pedig egy jogi, illetve egy szociológiai kérdésre bontható. A jogi kérdés a legitim uralkodó elleni lázadás korabeli közjogi diskurzusa, a szociológiai pedig a „családi-nemzeti (feudális jellegű) öntudat” kérdése. A dráma e két diskurzusba való elhelyezése visszaadja a műfajmegjelölés jelentőségét (a Bánk bán nem pusztán amiatt történelmi dráma, mert 13. századi eseményt dolgoz fel). Ez az értelmezés azóta Bíró Ferenc Katona-monográfiájának drámaértelmezésébe is beépült,2 s kiegészíti a Bánk bán dramaturgiai megoldásaira, a lessingi drámaelmélet hatásaira reflektáló szakirodalmat.3 Ebből a hiteles kontextushoz való visszavezetésből érthetővé válik az is, hogyan írhat le Csetri – ebben az esetben a Vanitatum vanitas líraién-variációi kapcsán – olyan, irodalmi értelmezésekben már régóta meg sem kockáztatott kategorikus mondatot, mint a „Szerintem ez tévedés”. Az értelmezések hipertrófiájával az egzakt, dokumentálhatóan a szöveghez kapcsolódó információ az, ami a szöveg működtethetőségének garanciája. A másik nóvuma Csetri írásainak a stílustörténeti megközelítésmód elméleti paradigmája iránti érdeklődése. A kiterjesztett stíluskategóriák és korstílusok vulgarizált tanain nevelődött fülnek üdítően hat az a pontosítási igény, mellyel a szerző ebben a kérdésben is állást foglal. Izgalmasan egészíti ki egymást ebből a szempontból a stílustörténet elméletét ismertető nagy ívű tanulmánya (A stílusfogalom történetéből és az irodalom stílustörténeti elmélete), illetve annak egyfajta korábbi applikációja, Rohonyi Zoltán A magyar romantika kezdetei című kötetéről írott recenziója (II. 255-260.), melyben kategorikusan szállt szembe az 1810-es évek irodalmát a kibontakozó romantika jegyében meghatározó értelmezési tradícióval. Ez a szöveg nyelvállapotával és történeti-jogi-társadalmi környezetével szembeni hűség az, ami Csetritől mesterien eltanulható és a fegyelmezett, professzionális irodalmi szövegolvasás tanításában a legnagyobb haszonnal alkal-mazható.4


A Mikszáth-könyv kontextustulajdonításai is hasonlóan igényesek. És itt már az olvasó azzal a kíváncsisággal méregeti a szerző elemzéseit, mellyel egy születőben levő életmű elméleti-módszertani fegyverzetének ellenállóké-pességére kérdez rá. Két példa az igen széttartó (a társadalmi reprezentációk visszakeresésében a szociológia, az etnológia, a kulturális antropológia és a történelemelmélet módszertani kínálatából válogató) elemzések közül. Az egyik a professzionális politikusi identitás kialakulásának történetéhez kapcsolódik Mikszáth politikáról szóló szövegeit vizsgálva. A kötetnek ez az egyetlen olyan fejezete, mely a Mikszáth-életmű tárgyalásába bevonja az életmű kanonikusnak nem tekinthető darabjait, a politikai karcolatokat. Az irodalomtörténeti kutatások az elmúlt években főként kultúrtörténeti módszertannal fordultak ehhez a műfajhoz a média- és irodalomtörténet közötti kapcsolódási pontok vázolása céljából.5 T. Szabó viszont az értelmiségi szerepkörök kialakulásának történetében tárgyalja a műfajtörténetet, s hozzácsatolja azokhoz a főként francia kutatási eredményekhez, melyek Bourdieu mezőelméletéből kiindulva a Dreyfus-ügy kapcsán szembesültek irodalom és politikum érintkezésének, az elkötelezett értelmiségi kategóriájának dilemmáival. Mikszáth példáján T. Szabó meggyőzően szemlélteti, hogy a komparatív nézőpont a 19. század második felének magyar kontextusában is sikerrel érvényesíthető. Ezt a problémakezelést azért is érzem szerencsésnek, mert a tárcairodalmat használja forrásként, s megkerüli ezáltal a szépirodalmi műfajok prizmaszerű forrásként való felhasználásának elméleti dilemmáit. Éppen emiatt éreztem enyhén túlzónak a dandyzmusról írott fejezetet. T. Szabó hipotézise az, hogy a dandynek a dzsentriség kitüntetettsége miatt mindeddig háttérbe szorított kategóriája A gavallérok és a Beszterce ostroma elemzésében a szöveg új poétikai összetevőit fedheti fel. A kérdés amiatt is izgalmas, mert a dandykérdés bőségesen idézett6 és kommentált nyugati szakirodalmának termékeny utótörténetei a felelős individualizmus etikáját kitermelő, az én művészi kidolgozásának példáit szolgáltató kortárs jelenségek. Én nem is a jelenség és a prózapoétikai diskurzusban követhető hatásainak kérdéskörét nem érzem megalapozottnak, inkább az gondolkodtatott el, ahogyan A gavallérok kontextusából a fogalom a Beszterce ostroma elemzésére tevődött át. A dandy mint társadalmi kategória A gavallérokban közösségként van jelen (s erre a közösségi megjelenésre példa a Cactus Mirliflor álnév alatt magyarul megjelent, a jelenségnek szentelt cinikus kötetecske szemlélete is),7 ezzel viszont nem áll összhangban a nyugaton magányosként megjelenő dandyfigura. A dandynek lételeme a magány, hiszen a kollektíven kidolgozott minőségi személyiség majdhogynem nonszensz. Ezért – magánya okán – avatódik Pongrácz István rendhagyó értelemben vett dandyvé. Az a gyanúm, hogy a dandy mint szociológiai kategória a magyar kontextusban mást jelenthet, mint a nyugatiban (lásd Cactus Mirliflornak azt a teóriáját, hogy a dandyk arra jók, hogy a kivételes lánypartira figyelmeztessék a valóban partiképes férfiakat). Ebben az összefüggésben a Beszterce ostroma kihagyható lenne ebből az elemzési szegmensből, s talán eredményesebben lenne társítható Jósika Miklós Két életéhez például, melyet a magyar fantasztikus regényirodalom előtörténetét kutatva nemrégiben fedeztek fel újra, ugyanakkor pedig a kontrafaktualitás késő modern problémájának előtörténetében szintén sikerrel lenne elemezhető.8 A detektívtörténet és a Szent Péter esernyője, az őrületről szóló 19. század végi diskurzus a Beszterce ostroma, a látás Crary nyomán kidolgozott teóriája A Noszty fiú esete Tóth Marival vonatkozásában olyan kérdések, melyeket T. Szabó sikerrel szegez a Mikszáth-regényeknek. S ezek az elemzések annál is inkább felhasználhatóak a regények iskolai tanításában, mert olyan problémákkal szembesítik a középiskolai hallgatót, melyek saját világtapasztalatához is kapcsolhatók, s teret engedhetnek a szövegekről való önálló gondolkodás kialakításának.


Az utolsó kérdéskör, melyre a két kötet kapcsán ki szeretnék térni, a nacionalizmuskutatáshoz illeszkedik. Ez az a tematikusan is megragadható probléma, mely a két kötet felvetéseit közös mederbe terelheti. Az elmúlt években a nacionalizmus(ok) kialakulásának történetei nem csupán a kultúra- és politikatudományok figyelmét kötötték le, hanem az irodalomtörténészek közül is többen tárgyaltak ehhez az identitásösszetevőhöz kapcsolódó jelenségeket.9 Csetri esetében amiatt is izgalmas e vizsgálati irány, mert a pálya utolsó szakaszának munkásságát ez határozta meg, az Amathusban két idevágó tanulmány szerepel: A magyar nemzettudat változatai és változásai a jozefinus évtized költészetében (II. 228–248.), A politikai gondolkodás tükröződése a felvilágosodáskor magyar költészetében (II. 248–255.). Csetri Kosáry Domokos kétosztatú irodalmi felvilágosodás-kategorizációjával vitázva (jozefinista és rendi felvilágosult) a némileg diszkreditált szerzőnek számító Farkas Gyula irodalomtörténeti műveiből nyeri vissza a magyar irodalom területileg elkülönülő két identitásmodelljét, a kuruc hagyományú protestáns keleti és északkeletit, illetve a katolikus és bécsi kötöttségű dunántúlit. A területileg meghatározódó identitástudat kérdésköréhez kapcsolódik T. Szabó Levente is a Tót atyafiak és a Jó palócok sikerét rekonstruálva. Nála a probléma már egészen máshol keresendő: a létező nemzeti identitástudat itt egy másik folyamatot, a regionális tájak, a régiótudat felértékelődéséét indítja el. A Mikó Imre (illetve hivatkozásszerűen Kővári László és Kemény József) Erdély-kanonizációjával összeolvasott Mikszáth-novellaciklusok visszakérdeznek Csetrire: az a területi alapon működő identitástudat, mely a 18. század végének nemességét időszakos politikai irányultságváltással jellemezte, hogyan hangszerelődik át egy rendi kategóriákról fokozatosan lemondó, régiótudatos, régészeti, néprajzi, turisztikai diskurzusokban is kifejezésre jutó identitásra. A módszertani különbségeken túl tehát a nemzeti identitástudat igen bonyolult archeológiája lenne az a közös horizont, melyben a két kötet párbeszédbe kerülhet egymással. És nem utolsósorban éppen amiatt, mert a nemzet ősi, modernség előtti létrejöttének T. Szabó által idézett teóriáját (297.) mindkét szerző fenntartással kezeli. Magam is úgy látom, hogy a regionális, territoriális identitástudatok nemzettudatba való beépülésének (illetve abból való kimaradásának) a (mikro)történetei lennének az az irány, mellyel szemben a nacionalizmus kutatásának a legtöbb adóssága maradt. E kötetek ezekhez a folyamatokhoz jó dokumentációt és hipotéziscsomagot nyújtanak.


Zárlatként csak annyit, hogy a sorozatnak van még egy figyelemre méltó sajátossága. A lábjegyzetek (főként az Amathus esetében) követhetővé teszik a szerkesztők alapos munkáját. A kötetek arculata felhasználóbarát, az igényes névmutató jól használhatóvá és könnyen hivatkozhatóvá teszi a Ligatura eddig megjelent köteteit.


*A sorozatot szerkeszti: Szilágyi Márton, Scheibner Tamás és Vaderna Gábor. Csetri Ljaos: Amathus. Válogatott tanulmányok I-II. 2007; T. Szabó Levente: Mikszáth, a kételkedő modern. 2007. A főszövegben zárójelben szereplő oldalszámok ezekre a kötetekre utalnak.


 


JEGYZETEK


1. Csetri Lajos: Nem sokaság, hanem lélek. Berzsenyi-tanulmányok. Szépirodalmi Kiadó, Bp., 1986; Egység vagy különbözőség? Nyelv- és irodalomszemlélet a magyar nyelvújítás korszakában. Akadémiai Kiadó, Irodalomtudomány és Kritika, Bp., 1990.


2. Bíró Ferenc: Katona József. Balassi Kiadó, Bp., 2002. 16-17.


3. Ez a szemlélet épült bele Bécsy Tamás nyomán Kerényi Ferencnek a dráma kassai ősbemutatójáról írott tanulmányába. Kerényi Ferenc: Katona József dilemmái. 1833. A Bánk bán kassai ősbemutatója. In: Szegedy-Maszák M., Veres A. (szerk.): A magyar irodalom történetei 1800-tól 1919-ig, Gondolat Kiadó, Bp., 2007. 184-196.


4. Hasonló olvasásmódra l. Martinkó András: Értjük vagy félreértjük a költő szavát? RTV–Minerva, Bp., 1983. A könyv érdekessége, hogy Martinkó rádióban elhangzott versértelmezései lejegyzett változatát közli.


5. Ehhez az irányzathoz l. Hász-Fehér Katalin (szerk.): A látható könyv. Tanulmányok az irodalmi medialitás köréből. Tiszatáj könyvek, Szeged, 2006; Dajkó Pál, Labádi Gergely (szerk.): klasszikus – magyar – irodalom – történet. Tiszatáj könyvek, Szeged, 2003.


6. Ebből a szakirodalomból csak a román példát idézném, Adriana Babeţi könyvét, akinek készülő trilógiája a román kultúrában még egy ideig napirenden fogja tartani a kérdést: Adriana Babeţi: Dandysmul. O istorie. Polirom, Iaşi, 2004.


7. Cactus Mirliflor [Mérey-Horváth Károly]: A dandy. Második kiadás. Kiadja Singer és Wolfner könyvkereskedése, Andrássy út 10. Bp., 1888.


8. Jósika Miklós: Két élet. In: Tarjányi Eszter (vál.): XIX. századi fantasztikus regények. Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsészettudományi Kar, Piliscsaba, 2002. 5-131


9. Itt csak a neveket említem, a munkák hivatkozása nélkül: Balogh Piroska, Debreczeni Attila, Kulin Ferenc, S. Varga Pál.


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal