HU  |   RO  

Korunk 2008 Augusztus

Versek (Lackfi János fordításai)


Vahé Godel

Száműzetés parázstartója


(Brasero de l’exil)


 


száműzetés parázstartója


amott a romok


csonthalom fehérségűek


nagyapa köp egyet a rózsabokorra


a levelek eltévednek


nagymama éjfél után


meztelenül ballag le a völgybe


ez így nem mehet tovább


a tűz kihuny


nénikénk favillával fésülködik


amott a szigetcsúcson


akárcsak egy ciprusfa


bácsikánk szemlehunyva


megpillantja egy királyi város ormát


emitt apám anyafarkas-vért tölt poharamba


hogy legyűrjük a telet


nagyapa szertefoszlik


az esti szél letépi körmét elhordja fogait


kis karszéknyikorgás


a dombtetőről


anyám bemutat engem a folyami őrségnek


zöldellő pátriárkák


megőrizzük a bárka egyetlen darabkáját


szétszórjuk a hamvakat a körúton


anyám háta láthatatlan rőzsenyaláb


terhe alatt görnyed


lepottyan egy madár


repedés keletkezik


amint a gyerekek ujja végigsimít


a boltozat zárókövén


amint legelők tajtéka


homlokukat komorra cserzi


amint apám hajnalban elindul


a forrás felé


az ajtóban állva


maradok majd


lecsupált akasztó


ottfeledett


esernyő


 


 


Szobáról szobára


(D’une chambre à l’autre)


 


esti légáramok résnyire tárnak engem


látom amint a szoba becsusszan


a víz alá


de a tolldíszes fejű fiú


ki mohón lesi az árny közt felvillanó szikrát


sorra bekukkant az ébenpikkelyek alá


öregapó görcsös bokái közé


a házigazda szúette térde közé


az öreg bennszülött meszesedett combjai közé


itt az ingatag boltív alatt melynek záróköve


elkopott falloszforma kövület csonk


csupán – lecsüngő cseppkőoszlop


melyet a legifjabb örökös gerince fölé


függesztett a dolgok rendje –


ám a gyermek nem vesztegeti idejét


az ablaknyílásnál zajtalan mászni kezd


a középpont felé látom


amint a forró völgyekbe besurran


felkavarja folyamok ágyát viszály magvát hinti


a széles vörös szőnyeg kordillerái közt


melyeknek kopása ráncai láthatatlan hordák


átvonulásának nyomát őrzik


víz alatt kúszik


szobáról szobára esti légáramlatokban


mikor résnyire tár engem a mélység nyelve


 


 


Az anyai ág


(La branche maternelle)


 


                                                Nicolas Bouvier-nek


 


a túlontúl törékeny ritkás


árnyékot nem adó gallyak alatt


négy nőt a nap elvakít


s a tengernek ők hátat fordítanak


 


                                                állnak a négyből


ketten: bal felől csupa fehérben (selyemköpeny


tollas kalapka) akár tárt szárnyú


tengerjáró madár – az


anyám


jobb felől szürke ruhában szél


zilálta hajjal mintha csak nővére


lenne – anyám anyja


                                                kettejük között


két aprócska tetőtől talpig feketébe öltözött


öregasszony – ikreknek néznénk őket: egyikük


kifordított tenyere ég felé néz – ő meg anyám


nagyanyja


                                                a másik – üknagyanyám – arcát


kicsit félrefordítja halvány napfénytől párás


mosolya (térdén meztelen


gyermek rúgkapál


szemét dörgölve


– ez vagyok én)


 


 


A leszedett asztal


(La table desservie)


 


a leszedett asztal


volt a kuckóm


olykor csendesen surrantam be alá a sötétbe


a vendégek lábát kerülgetve akár a harcsa


máskor éppilyen csendesen négykézláb


közlekedtem a világ tetején – sötétedésig


míg haza nem tért a ház ura –


fáját simogattam


bámultak rézedények


 


 


Lámpaoltás után


(Les lampes obscurcies)


 


A száműzetés nagy ámulat.


                                                                        Armen Lubin


 


lámpaoltás után anyám


– ki látott már egyet s mást –


csipkeverőnő-tekintetével egész közelről vette szemügyre


kézimunkáját a tűt


(egyetlen tűjét) keresve


 


források beszédében


bárka gyomrában


anyám követve az árny fonalát


– árny mely el nem szakad –


csengő hangon folytatta meséjét


vihart szimatolva anyám


– őt sem a tegnapi zápor költötte –


fénylő és egyetlen mutatóujjával


zárta le rabszolga-száját


(a falnak is füle van)


 


vakon surrant küszöbtől küszöbig


követve beszéd fonalát


a legsötétebb száműzetés ölén


minden nyoszolyát partra segített


felviláglott anyám


 


 


Átkelés


(Traversée)


                                                Bente-nak


 


a pince falán keresztül


ezredéves fát látok


ágai felölelik a végtelent


kéklő a törzse mintha lakkozva lenne


fehér márványerek futkosnak rajta


tenger közepén melynek partján íbiszek


és albatroszok tetemei hevernek kopár


likacsos borzas szigetet látok elvakít


fehérsége (képzeljetek magatok elé


egy alabástrom termeszvárat


egy tajtékkő-dzsungelt esetleg


a nap templomát romokban


hóval borítottan) e magányos látomáson


keresztül látom a vén falovat már farka sincs


sörénye sincs áll a sínek között


pattogzik türkizkék zománca


 


                                                            rajta


keresztül hunyorogva mezítlen


vállú nőt látok fehér ruhában


ül a zongoránál egy ovális szoba


kellős közepén az összes többi


bútoron kéklő védőhuzat – megérezhette


tekintetemet jelenlétemet úgy


tűnik ismer is engem mert bár


ujját nem emeli fel a billentyűkről


lassan felém fordul és mosolyog


 


 


Drága barátom most hogy


(Cher ami à présent)


 


                                                I. m. Jean Hercourt


 


drága barátom


most hogy már nem vagy


más szemmel


nézem az utcát


 


enyhén megborzongok


mikor egy messziről rád emlékeztető járókelő


felszegett fejjel üres kézzel megindul a tó felé


 


visszafordulok


szólongatlak felelek


írok neked egy levelet soha nem olvasod


 


sirály kering a világ teteje felett


 


(kiáltása


ívelt vonala


illékony fehére


lángra lobbantja-e még fekete jégsivatagodat?)


 


féltél a sötéttől


a széltől


a csípős reggelektől


 


szeretted a dísztelen


függőleges


köveket


 


láthatatlan tűszúrásoktól féltél


 


szeretted


a harcsák csendjét


 


 


Vakon


(Aveugles)


 


                                    I. m. Pericle Patocchi


vakon


ballagtunk felfelé


a la fontaine utcán


varratokat kerestünk


test és lélek között


túrtuk az oltott meszet


a gőzölgő kátrányt


vakon


lopóztunk visszafelé


pincefosztogatók


cserjét


ültettünk


a szél magasába


 


 


A diákok a folyó felé indultak


(Les élèves ont regagné la fleuve)


 


a diákok a folyó felé indultak


az udvar fái csupasz


szívüket kitárták


a tanító úr mindent letisztázott


most áthalad a két padsor között


kormosodik a kréta


hátul ledönthetetlen fal magaslik


az inka pajzsa


 


a tanító most fénylő árnyék túl az utolsó


könyöknyi távon


szemügyre veszi a makulátlan akadályt


feledi önnön sivatagát feledi


a mögötte tátongó sírüreg


örvényét


 


á


most meg ez a surrogás


alig észlelhető moraj


mely lassan elnyomja


a szivacsos talpak slattyogását


ez a folyó (gondolja) a diákok


a szürkületben most érnek


a folyóhoz


szalmacsutaknyi örömtüzet markolva


 


 


A szomszéd neje


(L’épouse du voisin)


 


a szomszéd neje


magára öltötte forró homokágyát


juharfa és mahagóni templomait sarkig tárja


ruhája alá gyűjti az elvakult hordákat


finnország ezer tavát


íme ő mint csipkeverőnő szitakötőhintő


fülét titkos szekrényre tapasztva


kémleli a gyermek-király gagyogását


hajója orrát polírozza összetör rabigát


fény felé fordítja szőrtelen vénuszdombját


majd belecsusszan a bástya friss malterjába


feldúltan hozza ím az üzenetet


menekül az autóbuszt köszöntő fák sora elől


hozsánna


a szomszéd neje éjt nappallá téve selyemlétrát


gombolyít le


asztaltól asztalig iramodva halad előre


karján nagy halom átlátszó gyerekjáték


 


                                    Lackfi János fordításai


 



 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal