HU  |   RO  

Korunk 2008 Június

Rítusok, játékok, átjárók (Átfogó)


Bogdán László

 


Julio Cortazárról


 


A magyar könyvkiadás az elmúlt esztendőkben sokat „törlesztett”. Megjelent a Musil-, a Hermann Hesse- és a Borges-sorozat, megkezdődött Pessoa és Cortázar életműsorozatának kiadása, hozzáférhetővé vált szinte a teljes Beckett vagy Szolzsenyicin… Julio Cortázart, a neves latin-amerikai írót sokan, sokáig Antonioni Nagyítás című filmjének forgatókönyvírójaként ismerték, noha a kultuszfilm alapját képező novella lényegiekben tér el a forgatókönyvtől… A tájékozottabbak hallottak Az üldöző című kisregényéről is, ahol egy kultikus dzsessz-zenészről írt meghökkentő történetet. A budapesti L’Harmattan Kiadó kilenckötetesre tervezi Cortázar-sorozatát, mi most az első négy könyvvel, a novellákat és elbeszéléseket tartalmazó kötetekkel (Rítusok, Játékok, Átjárók, Itt és most) foglalkozunk, hiszen az eddigi válogatásokhoz képest vonzó és teljességre törekvő képet adnak a novellaíróról, akit sokan az elmúlt század egyik legnagyobb novellistájának tartanak, nem is alaptalanul. Ez nagyjából már az eddigi válogatásokból is látszott, most viszont itt van a teljes novellaírói életmű, s ígérik nagy kísérleti regényét, az Ugróiskolát is… (Cortázarnak eddig csak egy regénye jelent meg magyarul, A nyertesek…) Elsősorban azt vizsgáljuk, miben különbözik az élete nagy részét Európában, Párizsban leélő argentin író – akinek első nagy visszhangot kiváltó novelláját, a hátborzongató és Kafkára emlékeztető Az elfoglalt házat még a negyvenes évek elején közölték, s Borges fedezte fel – nagy európai és amerikai kortársaitól. Néhány nagy elbeszélésében egy különös földrész vad, kegyetlen, barbár, már elfeledettnek hitt, de az álmokban, a génekben még borzongatóan élő múltja tör fel démonikus erővel. Ebben az egészben az igazán izgalmas, hogy mindezt nem nagy regényekben, mély merítéssel teszi, mint szintén világhírű kortársai, García Márquez, Vargas Llosa vagy Fuentes, de az olvasónak még sincsen hiányérzete, egzotikumban, bizarrériában igazán nincs hiány, a mágikus realizmus Cortázar szikárabb, de telített elbeszéléseiben is működik, méghozzá nem is akárhogyan… Alejo Carpentier A mai latin-amerikai regény című tanulmányában írja: „Annyi biztos, hogy ha tegnap volt mit föltárni, manapság is van, és ma más, sokkal összetettebb valóság. […] Vannak olyan országok mifelénk, ahol az uralkodó katonatiszti rétegnek nincs – és nem is akarja, hogy legyen – kapcsolata a polgári rétegekkel. Vannak olyan arisztokratikus csoportosulások, melyek semmiben nem hajlandók keveredni a középosztállyal. Van olyan ország, ahol a polgárság rendkívüli módon megbecsüli az értelmiséget, ezzel szemben olyan ország is van, ahol tudomást sem vesznek róla, ha éppen le nem nézik…” Folytathatnánk, de vizsgálódásunk szempontjából a lényeges az, hogy Cortázar fiatal korában távozik ebből a világból, noha élményei Buenos Aireshez kötik, s mintegy kívülről nézi az egész egzotikus színteret, bár igyekszik belül maradni és föltárni a földrész vad és barbár múltját. Itt van például az Éjszaka, hanyatt fekve című elbeszélés, melynek névtelen hőse („gondolataiban nem volt neve a maga számára”), ahogyan arra már 1982-ben a Kriterion Horizont sorozatában megjelent Az összefüggő parkok című kötet utószavában céloztam, sorsában, álmaiban, génjeiben hordozza Latin-Amerika barbár múltját. A férfi motorkerékpárjával elüt egy asszonyt, áldozata jelentéktelen karcolásokkal megússza, ő maga viszont – a karambol következtében – kórházba, majd rövidesen a műtőbe kerül. Elveszti eszméletét, lázálmában „először mocsárszagot érzett”, azután már pontosan tudja, hogy tulajdonképpen ő már nem azonos önmagával, ő „most” moték indián, aki azték fejvadászok elől menekül, és el kell rejtőznie a sűrűben, „vigyázva, hogy ne távolodjék el a keskeny úttól, amit csak ők, a motékok ismertek”. Közben néha, rendszertelen időközökben még magához tér, észleli, hogy a műtőasztalról visszakerült a kórtermi ágyra, hánykolódik, küzd öntudata megtartásáért, de „már körülzárták a fények, a vidám üvöltések. Tőrével még néhányszor a levegőbe csapna, mikor hátulról ráhurkolódott egy kötél.” Már egyre kevesebbszer tér magához, rémálma bonyolultabb lesz, gyomorforgatóan életszerű, indokolatlanul hosszú, már-már terjengős, és egyre iszonyúbban konkrét. A kórterembe már csak néha, villanásokra tér vissza, mint egy távolodó, kellemes rózsaillat, mint egy tűnő emlék, rémálma végképp foglyul ejti. Érdemes idézni a novella csúcspontját, Csép Attila árnyalt és pontos fordításában. „Sikerült megint lehunynia a szemét, bár most már tudta, hogy nem ébred fel többé, hiszen ez az ébrenlét, s az a másik volt a csodálatos álom, képtelen, mint minden álom, egy álom, amelyben valami káprázatos város különös útjain járt, zöld és piros fények között, amelyek láng s füst nélkül égtek, és térde közt egy hatalmas fémrovar zümmögött. Abban a végtelenül hazug álomban is felemelték a földről, valaki ott is késsel közeledett felé, aki ott feküdt a hátán, felé, aki hanyatt, lehunyt szemmel feküdt ott a máglyák között.” Az én-vesztés, az én-csere egy bizarr, magyar vonatkozású (!) novellájában, A távoli társban is visszatér. A magyar vonatkozást itt azért is érdemes hangsúlyozni, mert Babits még a tízes években írt az én-cseréről egy különös kisregényt. A gólyakalifát bizonyára nem ismerhette Cortázar, de nem lehet véletlen, hogy az unatkozó argentin úrilányt álmaiban egy közép-európai város utcáin bolyongó koldusasszony kísérti, s hamarosan kiderül, hogy ez a város, rémálmai színtere Budapest, ahová nászútja során hamarosan el is jut, és egy hídon találkozik a koldusasszonnyal. Idézzük a találkozást – amely a hősnő, Alina számára tragikusan ér véget – Scholz László pompás fordításában. Alina összeölelkezik a vézna, nyomorult koldusasszonnyal, s boldogságot érez. „…hirtelen roppant fáradtság fogta el, de biztos volt a győzelmében, nem ünnepelte ugyan ezt a győzelmet, de végre csakis az övé volt, és végre elérte. Egyszerre csak úgy érezte, hogy egyikőjük csendesen sírdogál. Ő sírhatott, mert érezte, hogy nedves az arca, és úgy fáj a járomcsontja, mintha megütötték volna. És a nyaka is sajgott, és egyszerre csak a válla is, amely egészen meggörnyedt a tengernyi kíntól. Mikor kinyitotta a szemét (talán már akkor ordított), észrevette, hogy elváltak. Ekkor valóban felordított. Didergett, mert a hóban átázott a lyukas cipője, mert ott ment a tér felé a csinos, szürke kosztümben Alina K. Reyes, a haja kissé lobogott a szélben, és nem fordult vissza, csak ment, csak ment.” Az én-csere, a testek cseréje, bármennyire is bizarrul és bornírtul hangzik, valósággá válik, a nyomorult, vézna pesti koldusasszony a hódító szépségű argentin úrilány életét éli vélhetően tovább, míg Alina Budapesten marad a legsötétebb kínban és nyomorban, kiszolgáltatva a sorsában kísértő véletlennek, a véletlennek, amelyik Cortázar nagy novelláiban oly borzongatóan fontos szerepet játszik. Ha mesterét, Borgest mindez a bábeli könyvtár és a babilóniai sorsjáték megoldhatatlannak tűnő rejtélyén keresztül érinti meg, Cortázarnál mindez legvilágosabban Az összefüggő parkokban látszik, ahol egy férfi regényt olvas, a végére derül ki, hogy furcsa módon saját életét olvassa, hiszen megölik, akárcsak a regényhőst, kísértetiesen hasonlatos körülmények között. Cortázar egy másik kis remekművében, A tenyér vonalaiban tömören, pontosan, borzongatóan, magyarázatok és mellébeszélések nélkül vall erről. Egy vonal leszáll egy asztalon fekvő levélről, megindul, egy kikötőbe jut, fölmegy egy hajóra, betér egy kabinba, „…és egy utolsó erőfeszítéssel menedéket keres egy férfi jobb tenyerében, amelyik ebben a pillanatban zárul össze egy pisztoly ravaszán”. Írtuk már, Cortázar novellistaként lett ismert, egyik legjobb – jellemző és fontos korai példázata, a kafkai mélységeket sejtető és kafkai hatást bravúrosan alkalmazó Az elfoglalt ház, első nagy sikerű novelláskötetének, figyeljünk az árulkodó címre, a Bestiáriumnak a mintadarabja. Ebben a kötetben már megcsendülnek Cortázar témái és dallamai, motívumai és sorsszimbólumai: a kiszolgáltatottság, a rettegés, a személyiség elkeseredett és reménytelen szabadságharca önmaga megőrzéséért, a társadalmi és neurotikus eredetű szorongás, a sodróan rossz közérzet. A dísztelen, már-már kopárnak tetsző, embertelenül pontos stílus néha megnyílik, mint földrengéskor a mező, és váratlan, iszonyú mélységekbe pillanthatunk. A képzelet vérző kalandjai ezek a bravúros futamok és etűdök, arról árulkodnak, hogy az ember a manipulált világban, az automatikus létezés sivár és kopár, elszemélytelenítő díszletei között már végképpen nem érzi jól magát. Cortázar írásainak középpontjában – s a négy könyv nagy novellái megbízhatóan bizonyítják ezt – a veszélyeztetett emberi létezés áll. Remekműveiben (A rejtett ajtó, A bakkhánsnők, Titkos fegyverek, Az üldöző, Nagyítás, Minden tűz: tűz, A déli autópályán, A sziget délben, Rendezői utasítások John Howellnek, A te mélyebb bőröd, Mint egy fekete kismacska nyaka, Liliana sír, Valaki, aki épp erre jár stb.) a huszadik századi létezés nemegyszer riasztó valósága ölt különös formákat. A személyiség szabadságharca önmagával és a világgal, önmagáért és a világért – amint azt a cortázari írásművészet mintadarabjai is ékesen bizonyítják – vereségek és fájdalmak szüntelen egymást megemésztő, leköröző és ismét feltámasztó sorozatából áll. Mélyükön ott gomolyog az emberi sorsokat meghatározó titokzatos és definiálhatatlan véletlen. Amelyről az Antonioni-film alapjául szolgáló Nagyítás végén korunk hőse, a megkeseredett fényképész így fogalmaz: „…és én nem tehettem semmit, ez alkalommal egyáltalán nem tehettem semmit. Az én erőm csak az a fénykép volt, ott előttem, ahol azzal álltak bosszút rajtam, hogy leplezetlenül megmutatták, hogy mi fog történni. A felvételt elkészítettem, az idő repült, oly távol voltunk már egymástól, a csábítást bizonyára elkövették, a könnyek elfolytak, a többi meg csupa feltételezés és szomorúság. Hirtelen megfordult a rend, ők voltak azok, akik éltek, akik mozogtak, akik határoztak és határozottak voltak, akik továbbindultak a jövőjük felé, én meg az innenső oldalon, egy másik időnek a rabja voltam, egy ötödik emeleti szobának a rabja, annak, hogy nem tudom, hogy ki az a nő és ki az a férfi és ki az a kölyök, annak, hogy csak a kamerám lencséje vagyok, egy merev, közbeavatkozni képtelen dolog. A legiszonyúbb gúnyt űzték velem azzal, hogy dönteni tudtak a tehetetlenségemmel szemben.” (Nagy Mátyás fordítása) Ide, azt hisszük, nem kell kommentár.


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal