HU  |   RO  

Korunk 2008 Május

A magyar fordításkultúra kezdetei


Vincze Hanna Orsolya

 


A kilencvenes évek közepén A fordító láthatatlansága címmel megjelent, az angolszász fordításkultúrát feltérképező monográfia szerint a kortárs angol fordító ideálja a láthatatlan fordító: az a fordító, aki jelenlétének nem vagyunk tudatában. A könyv már a címében a jó fordításnak arra a felfogására utal, amelyben a fordítás akkor megfelelő, ha „jól folyik, ha a nyelvi vagy stílusbeli sajátosságok hiánya folytán áttetszőnek tűnik, azt a benyomást keltve, hogy az idegen szerző személyiségét, avagy szándékát, avagy az idegen szöveg lényegi jelentését tükrözi – más szavakkal, azt a benyomást kelti, hogy a fordítás tulajdonképpen nem fordítás, hanem maga az eredeti”.1 A szerző, Lawrence Venuti szerint ez a felfogás, amely meghatározza a kiadói gyakorlatot is, a fordítást úgy kezeli, mint ami egy autentikus eredetinek csak másodlagos és másodrendű utánzata, amelyre folyamatosan a hamisság gyanúja vetül. Ezt próbálja a fordító ellensúlyozni a szerzői jelenlét benyomását megteremteni hivatott, áttetsző stílusával.2


A magyar irodalmi és társadalomtudományi fordítási gyakorlat ettől a felfogástól jelentős mértékben eltér. A fordítások az írói életművek számon tartott, értékesnek tekintett részei: az életműkiadások például rendre tartalmazzák a műfordításokat, de az irodalmi köztudatban olyan részletek is élőek, mint hogy az Isteni színjáték Babits-féle fordításának első sorai Arany Jánostól származnak.


Az akadémiai irodalomtörténet az általa művészi igényű fordításokként meghatározott, programszerűen megvalósított műfordítás-irodalom kialakulását a Kisfaludy Társaság 1860-as évekbeli tevékenységéhez köti, legnagyobb vállalkozását, az Arany János irányításával folyó teljes Shakespeare-kiadás mögötti elveket pedig a következő Arany-idézettel szemlélteti: „az áttétel ne annyira azt az olvasót igyekezzék kielégíteni, ki az eredeti Shakespeare-rel kezében szót szóval összehasonlít [...] mint inkább azt, ki az angolhoz nem férhetvén, szépségeit a nagy költőnek magyarban kívánja élvezni.”3


Mi sem bizonyítja jobban, hogy a magyar fordítástörténetben a fordítás a kezdetektől fogva tudatos és reflektált tevékenység, mint hogy Pesti Gábor 1537-es Ezópus-fordításának, sorrendben a harmadik, magyar nyelven nyomtatott, egyben az első nem bibliafordítást tartalmazó könyvnek a címoldalán ugyanaz a Horatius-idézet szerepel mottóként, amelyre a fentebbi Arany-idézet utal: „Nec verbum verbo curabis reddere fidus interpres.”4


A fordítások a magyar nyelvű nyomtatott kultúra kialakulásától kezdve annak fontos részeit képezik. A 16–17. századi magyar nyelvű szövegek többnyire idegen nyelvű eredetikre visszavezethető fordítások, adaptációk, kompilációk: a 17. század közepéig a korabeli kiadványok bibliográfiáiban szereplő magyar nyelvű könyvek több mint fele fordítás. Némi túlzással azt is mondhatnánk, hogy a reneszánsz és reformáció korában kialakuló magyar nyelvű nemzeti kultúra alapvetően fordításkultúra. És noha a 19. századi nemzeti panteon nagy alakjainak fordításait számon tartjuk, erről a korábbi fordításkultúráról mintha nem sok mondanivalónk volna. Holott az sok szempontból jelentős. Hogy csak néhány lehetséges elemzési szempontot említsünk, a magyar nyelvre fordítók például azáltal, hogy „a magyar nép”-ként szólították meg olvasóközönségüket, és „a magyar nép” fogalmába beleértették valamennyi társadalmi réteget, hozzájárultak a magyar nyelvű írásbeliség és a magyar nemzet fogalmának összekapcsolódásához, illetve a magyar nemzet fogalmának etnolingvisztikai alapokon történő újrafogalmazásához.5 Amikor a fordítók más népek hasonló tevékenységeit követendő példaként mutatták fel, azzal érvelve egy-egy fordítás szükségessége mellett, hogy azt már németre, franciára vagy latinra is lefordították, mint például Szepsi Korotz György Basilikon doron-fordításának ajánlása,6 és ezáltal a nemzet felemelkedéséhez kívántak hozzájárulni, mint Háportoni a maga Curtius-fordításával,7 olyan követendő mércét állítottak tágabb olvasóközönségük és ajánlásaik címzettjei elé, amelyben a saját tevékenységük központi értékként tűnt fel.8 További izgalmas kérdéseket vetnek fel a más nyelveken, más kultúrákban, más történelmi korokban született tudás átadhatóságáról vallott nézetek.9 Eszmetörténészek számára nagyon tanulságos azt is megvizsgálni, hogy a lefordított művek hogyan illeszkednek az új nyelvi-kulturális kontextusokba, az eredeti mely jelentéslehetőségeit valósítják meg, és melyeket nem, melyeket írják fölül a fordítók érdeklődésének és érdekeinek megfelelően. Az efféle vizsgálatok nemcsak az új, hanem az eredeti közeg tanulmányozása szempontjából is tanulságosak lehetnek, és különböző nyelvű változatokkal rendelkező szövegek esetén további összehasonlító kutatásokat tesznek lehetővé. Ez utóbbi szempontokat érvényesítő munka például Peter Burke The Fortunes of the Courtier című könyve,10 amely egy reneszánsz kori sikerkönyv európai elterjedését tanulmányozza, feltérképezve a különböző fordításokat és átdolgozásokat. Burke Norbert Elias szellemében amellett érvel, hogy ugyanannak a szövegnek kora modern mércével mérve hatalmas példányszámokban történő elterjedése Európa-szerte hasonló viselkedési normákat honosított meg a kontinensen, és így mintegy „Európa európaivá válását” segítette elő. Noha magyar Il cortegiano-fordítás nem született, a különböző területeken életvezetési tanácsokat adó művek nagy száma, ideértve a kegyességi irodalomtól az iskolai nevelési útmutatásokon át az udvari és politikai élet mércéit felmutató szövegeket, számos hasonló vizsgálatot tennének lehetővé.


Ez az írás a továbbiakban a fenti szempontok okán fontosnak tekintett magyar nyelvű fordításirodalom kezdeteit próbálja felvázolni és ezáltal ismert, 16., kora 17. századi szerzők munkásságát fordítástörténeti keretbe ágyazni.


A magyar nyelvű nyomtatott kultúra, amelynek a fordítások nemcsak szerves, hanem sokáig domináns részét is képezték, szorosan kapcsolódott a protestáns, majd a katolikus reformmozgalmak szükségleteihez, ezért a fordítások legnagyobb csoportját vallásos jellegű művek, zsoltáros- és imádságoskönyvek, katekizmusok, énekeskönyvek teszik ki. De már ezeket megelőzően is az első magyar nyelvű fordítások Biblia-fordítások. Az első számottevő fordítócsoportot erazmista udvari értelmiségiek alkották, akik Erasmus Bibliájára támaszkodva, Erasmusnak a Biblia mindenki számára hozzáférhetővé tételére vonatkozó ajánlását követve fordították magyarra annak egyes részeit: Komjáthy Benedek Szent Pál leveleit, Pesti Gábor pedig a négy evangéliumot. Az első Magyarországon nyomtatott magyar nyelvű könyv is egy részleges bibliafordítás: Sylvester János teljes Újszövetség-fordítása.11 Sylvester fordításának kísérőszövegeiben már tetten érhetjük a nyelv és nemzet összekapcsolását, akárcsak Pesti Gábornál, aki Ezópus-fordítását, az első nem vallásos célzatú magyar nyelvű fordítást is más nemzetek példájával, illetve a magyar nyelv és szellem finomításának szükségességével indokolja.12


Az első magyar ábécéskönyv szerzője, Dévai Bíró Mátyás szerint egyéb könyvek fordítása is elsősorban a Szentírás ismeretét hivatott szolgálni azáltal, hogy hozzájárul a bibliaolvasáshoz szükséges magyar nyelvű írni-olvasni tudás terjedéséhez: „A Mi üdvözítőnk az szent írásra igazítá mindenütt az tévelgőket [...] Erre kedig hogy a kességh es olvashassa az szent írást, nagy segétséget tésznek a mi nyelvönkre fordított könyvek...”13 A fordítás a latin nyelv oktatásában bevett pedagógiai eszköz volt. Dévai viszont ellenkező irányú alkalmazását javasolja: a magyar nyelvű írni-olvasni tudás terjedésében szán neki szerepet. Ennek a programnak a céljai pedig már Dévainál túlmutatnak a Biblia olvasásán: „Továbbá ez tudomány, hogy olvasni és írni tudonk, [...] imerre is hasznos, hogy egymásnak mindenikönk írhasson, ne kellien minden ketsin dologért más ember után iarni.”14


A magyar nyelv használatának terjedése két párhuzamos folyamatot feltételez, az olvasóközönség bővülését, illetve az anyanyelv státusának az emelkedését. Ez utóbbit jelzi, hogy a fordítások között megjelennek teológiai és jogi jellegű, azaz az egyetemi diszciplínák rangsorában a legmagasabb státust elfoglaló területekhez tartozó művek. Hogy csak a legismertebbeket említsük, Kempis Tamás Krisztus követéséről írott elmélkedéseit Pázmány Péter,15 Kálvin Institúcióját Szenci Molnár Albert fordította ma-gyarra.16 A fordítás mindkettőjük számára tudatos, reflektált, programszerűen művelt tevékenység. Pázmány a Kempis-fordítás előszavában fogalmazta meg híres fordítói nézeteit: „Igyekeztem azon, hogy a deák bötűnek értelmét híven magyaráznám; a szólásnak módját pedig úgy ejteném, hogy ne láttatnék deákból csigázott homályossággal repedezettnek, hanem oly kedvesen folyna, mintha először magyar embertől, magyarul írattatott volna.”17 Molnár személye pedig nemcsak fordítóként jelentős; közreműködött számos további magyar nyelvű fordítás létrejöttében és sajtó alá rendezésében. Ide tartozik Szenci Csene Péter fordítása a Második helvét hitvallásból, a Károli-biblia újrakiadása és valószínűleg Szepsi Korotz György Basilikon doron-fordítása is.18 A tudományok másik királynője, a jog területén Veres Balázsé az úttörő szerep, aki Werbőczi Tripartitumát fordította magyarra 1565-ben.19


A magyar nyelvű fordítások között két további nagy csoportot találunk: ún. históriákat és viselkedési-magatartási mintákat, útmutatásokat tartalmazó műveket. A kortárs nyelvhasználatban „história” megnevezéssel illetett művek között van történeti munka, például Trója megszállásáról és veszedelméről, Nagy Sándor életéről vagy Ovidius-, Sallustius- és Ezópus-fordítás,20 de népszerű reneszánsz szerzőkből, például Petrarcából és Boccaccióból,21 valamint kortárs francia, illetve német regényes elbeszélésekből22 készült fordítás is. Ezek az itt egy csoportba sorolt történelmi, illetve regényes históriák egyszerre voltak tanító és szórakoztató jellegű művek, és a fordítók gondoskodtak is róla, hogy az esetleges tanulságok ne maradjanak észrevétlenül, a történeteket gyakran saját kommentárjaikkal látva el. (Híres példája ennek a fordítás-típusnak Heltai Gáspár Száz fabulája.) Az aktualizáló kommentárok mellett a fordítások az olvasóközönség igényeihez és ismereteihez való illesztésének másik módját Bornemisza Péter Elektra-fordítása példázza:23 Szophoklész művéből a fordító nemcsak keresztény tragédiát formált, törölve belőle a teljes antik mitológiát, hanem a kor magyar viszonyainak megfelelően írta át: beleírt például egy Parasitus nevű figurát, aki az udvari talpnyalót testesítette meg. Hasonlóképpen elhagyta a Nagy Sándor-történet mondai elemeit Ilosvai Selymes Péter is.


A históriákon kívül a fordítások további nagy csoportját viselkedési szabályokat taglaló, magatartási tanácsokat adó művek képezik, amelyek az élet különböző területein nyújtottak tanácsokat. Olyan változatos műfajú, de hasonló funkciójú műveket sorolhatunk ide, mint Erasmus iskolai magatartási szabályokat taglaló Civilitas morumának fordítását,24 Medgyesi Praxis pietatis-fordítását, Az keresztyen hadakozasnac tükörét Pécsi Lukács fordításában,25 vagy Guevara Horologium principium című művének magyarítását, mely formailag királytükör ugyan, ám a második részt fordító Draskovich János szerint tartalmát tekintve abban „szép és gyönyörűséges históriák, és annak fölötte jeles tanúságok, ékes intések foglaltatnak, miképpen kellessék az Fejedelmeknek és fő uraknak az szent házasságba, és az ő magzattyoknak felnevelésekben magokat viselniek”.26 Ugyanebbe a csoportba tartozó műként írja át Szepsi Korotz György fordítása VI. Jakab skót király fiához intézett intelmeit, a Basilikon doront, amelynek tárgya, Kervélyesi dedikációja és egyben olvasási utasítása szerint, „az életnek tisztes formája mi légyen”,27 és amelyet Szepsi Csombor Márton Udvari schola című erkölcstani munkája is mintái között emleget.28


Fordításainknak ez a csoportja izgalmas összehasonlító eszme- és mentalitástörténeti vizsgálatokat tenne lehetővé, ahol fordítás voltuk, illetve az eredetiség hiánya termékenyíthetné meg a kutatói képzeletet: milyen problémákkal küszködnek a fordítók? Melyek azok a kifejezések, amelyeknek ebben a korban nincs magyar megfelelője? Erasmus „civilitas” terminusának magyarítása például oly mértékben problémásnak bizonyul a fordító számára, hogy a magyar szöveg nyomtatásban is két alternatív változatot ad: „Az erkölcsnek tisztességes (emberséges) volta...” A latin és a magyar cím összeolvasásából viszont arra is fény derül, hogy a magyar reneszánsz irodalom például Balassi költészetéből ismert két kulcsszava, a tisztesség és emberség egyben a reneszánsz „civiltà” megfelelője is.


Politikai jellegű vagy politikai tétekkel rendelkező szövegek esetében különösen érdekes lehet, hogyan illeszkednek az eredeti művek új kontextusukba. A protestáns prédikátor Szepsi Korotz például Jakab király szerzői hangját egy olyan prédikátori hanggal írja fölül, amely – sok esetben az eredeti szerzői szándékkal ellentétesen – az egyházi és világi magisztrátusnak oktató és útmutató szerepet szán a politikai hatalom gyakorlóival szemben, és talán leglátványosabban az országgyűlés működéséről írtakban tér el az eredetitől.


Visszatérve a kora modern magyar fordítások korpuszának áttekintéséhez, a következő fontos vizsgálandó kérdés az eredeti szövegek nyelve. Amint az várható, a magyar fordítások elsősorban latinból készültek. Nem pusztán a klasszikus auktorok, hanem igen gyakran a kortárs szerzők művei is latin közvetítéssel jutottak el hozzánk. A latin nyelv így egyfajta szűrőként is működött, nemcsak a magyar nyelv és magyar olvasóközönség irányában: az európai olvasóközönségnek szánt, ám eredetileg anyanyelvükön írott műveiket gyakran maguk a szerzők fordították vagy fordíttatták latinra,29 és a latin fordítás során ezek a szövegek gyakran jelentős tartalmi és formai változtatásokon mentek át, például a humanista latin formai és stiláris jegyeit öltötték magukra. A latin nyelv tehát egyrészt szűrőként, másrészt saját meghatározó jellemzőkkel rendelkező közvetítő médiumként működött. Ez a magyar fordítások szempontjából azért fontos, mert a fordítást a nemzeti nyelv kimunkálása eszközének tekintő fordítók, például Szenci Molnár Albert, amikor saját nyelvüket a latinnal próbálták egyenértékűvé tenni, vagy mint Marosvásárhelyi Gergely, Kempis másik fordítója, arra törekedtek, hogy a „deák írásnak is megtartassék tulajdonsága”,30 megismételték a latin szöveg retorikai eljárásait. Bizonyos eszközök megismétlése, például az amplificatio néven ismert szövegbővítési eljárás átvétele aztán lehetővé vagy egyenesen szükségszerűvé tette a fordítói redeskripciókat, a fordító saját hangjának beíródását a szövegbe.


A kezdetektől fogva készültek fordítások németből is. Ezek fontos megjelenési helye Heltai Gáspár kolozsvári nyomdája, és Heltai maga is fordított a nyomdája számára könyveket.31 Ugyancsak németből fordította Balassi Bálint a Beteg lelkeknek való füves kertecskét32 vagy Szenci Molnár Albert a genfi zsoltároskönyvet.33 Ez utóbbi munka azt is mutatja, hogy a német, akárcsak a latin, közvetítő nyelvként is működött. Clement Marot és Theodore Beza éneklésre szánt zsoltárai ugyanis eredetileg franciául íródtak, de mivel a francia nyelvtudás általában nem volt jellemző a magyar fordítók körében, így Molnár sem tudott franciául,34 a magyar Psalterium Lobwasser német verziója alapján készült, úgy, hogy a magyar szövegek énekelhetők legyenek a francia szöveg dallamára. „Annakokáért meggondolhatja minden – számolt be Molnár fordítási nehézségeiről –, minemő nagy munkával kellett énnekem ez hosszú magyar igéket az franciai apró igékből álló versekre formálnom, holott egy syllabával sem tehettem többet hozzá, sem az sensustul nem kellett eltávoznom.”35


Kik voltak a fordítók? A reneszánsz kori európai fordítók szociológiájáról írt tanulmányában Peter Burke a fordítók két nagy típusát különböztette meg. Az elsőbe tartoznak a fordítást szakmaként, megélhetési forrásként űző hivatásos fordítók, akik fordításaikért pénzt kaptak, és idejük jelentős részét fordítással töltötték. A második csoportba sorolta a műkedvelőket vagy amatőröket, akik vagy időtöltésből fordítottak, vagy a szakmájuk műveléséhez szükséges kézikönyveket fordították szűkebb vagy tágabb használatra; ilyenek a füveskönyveket fordító orvosok vagy a művészeti és építészeti traktátusokat fordító művészek vagy műkedvelők.36 Az európai fordítók egy további jellegzetessége Burke szerint, hogy valamilyen szempontból köztes létformában éltek: sokat utaztak, vagy nyelvek és kultúrák határterületein éltek: számos kereskedőt, diplomatát, misszionáriust és a korszakban jelentős csoportot kitevő vallási menekültet találunk közöttük.37


Ez a tipológia jól illik a korabeli magyar fordítókra. Tény ugyan, hogy pusztán fordításból élő hivatásosokat nem találunk közöttük, ám a fordítók Európa más részein is általában rendelkeztek valamiféle állással, például tanárként, nevelőként, titkárként dolgoztak, vagy egyházi tisztségeket töltöttek be.


A kora modern magyar fordítók között két figurát ismerünk, aki a hivatásos fordító típusát a leginkább megközelíti. Az első közülük Heltai Gáspár. A Burke által említett köztes lét őt is jellemezte, noha nem volt sem utazó, sem vallási menekült: az előbb lutheránus, majd református, majd unitárius lelkész Heltai Kolozsváron élt, különböző nyelvek és vallások érintkezési pontján. A magyar irodalom története által a magyar próza egyik atyjaként számon tartott Heltai, akinek nyomdája jelentős mértékben járult hozzá a magyar köznyelv és helyesírás egységesüléséhez, pályája kezdetén még elnézést kért, ha munkája „színtiszta magyarsággal írva nincsen; mert jól tudgya te kegyelmed – tette hozzá –, hogy nyelvem szerént szász vagyok, és ezt a keveset tizenhat esztendeig tanultam”.38 Azt, hogy mégis magyar könyvek fordításával és kiadásával foglalkozott, valószínűleg piaci szempontok is diktálták, Heltai ugyanis a saját nyomdája számára fordított igen változatos munkákat: katekizmust, imádságoskönyvet, Ezópus fabuláit, kalendáriumot, a spanyol inkvizíció történetét, széphistóriát, illetve egy magyarok történetét.39 A Heltai-nyomda pedig a 16. század második felében az egyetlen állandó magyar nyelvű könyveket kibocsátó nyomda volt.


A hivatásos fordító típusához közel álló másik fordítónk Szenci Molnár Albert, aki azonban Heltaival ellentétben nem vállalkozóként, hanem fejedelmek pártfogoltjaként dolgozhatott fordításain. Molnár számára azt, hogy idejét főként könyvek írásával és fordításával töltse, elsősorban Hesseni Móric tartománygrófnak a zsoltárfordításokkal elnyert pártfogása tette lehetővé.40 Móric jelentős pártfogója volt a nyelvészeti tanulmányoknak, maga is több nyelven beszélt, és Molnárban is a fordító mellett a szótár- és nyelvtanszerző nyelvészt tisztelte. A Magyarországon is nagy hírnévnek örvendő Molnárt folyamatosan hívták haza, és végül Bethlen Gábor fejedelem meghívását el is fogadta, minekutána a fejedelem azt ígérte, hogy csak könyvek fordításával kell majd foglalkoznia41 – ám mielőtt a hazatérő Molnár ezt a rendhagyó állást elfoglalhatta volna, a fejedelem 1629-ben meghalt.


Molnár példáján azt is láthatjuk, milyen módokon lehetett fordításokból jövedelemre szert tenni. A szerzők és fordítók jellemző bevételi forrása a dedikációk címzettjeitől kapott jutalom. A zsoltároskönyv ajánlása például, Molnár egy levele szerint, „a felséges palatinatusi választófejedelemnél 25 Ft-ot jövedelmezett”.42 Ezentúl a szükségesnek ítélt művekre – tipikusan egyházi és iskolai használatra szánt könyvekre – gyűjtést is szerveztek; ilyen collectából adta ki például Molnár Abraham Scultetus prédikációgyűjteményének fordítását.43 Az is tény azonban, hogy egyes Molnár-kiadványoktól hasznot is remélhetett a nyomdász. A Károli-biblia általa sajtó alá rendezett hanaui kiadásának előszavában például Molnár arra int „minden serény könyvárosokat,” hogy a kiadó, Levinus Hulsius özvegyének hasznát ne kisebbítsék kalózkiadásokkal,44 a második, oppenheimi kiadás előszavában pedig már arról számol be, hogy „ez néhány esztendőben, az Hanóviában nyomtattatott másfél ezer exemplar többnyire már mind eladatott”.45 Molnár nemcsak a zsoltárfordításait is tartalmazó bibliakiadásokat követte szoros figyelemmel: 1611–12 és 1615–19 között korrektorként működött együtt Hieronymus Galler oppenheimi nyomdásszal. Ezekben az években nyomtatta Galler a Postilla Scultetica, illetve a Secularis concio evangelica46 című Molnár-fordítások mellett Szepsi Korotz Basilikon doron-, illetve Szenci Csene Péter Confessio helvetica-fordítását. Ez utóbbit a fordító egyenesen Molnárnak küldte meg kiadás végett,47 azaz Molnár nemcsak fordítóként, hanem a magyar fordítók tevékenysége, műveik kiadása megszervezésében is jelentős szerepet játszott a korszakban.


Az európai fordítók másik nagy csoportjához, a műkedvelőkhöz, pontosabban a műkedvelő főurakhoz sorolható a korabeli fordítók közül a Guevara-fordító Draskovich János horvát főúr, aki a Fejedelmek serkentő órájának második könyvét saját állítása szerint felesége, Istvánffy Éva kedvéért fordította magyarra. De jelentős fordítóként és egyben a magyar író-műfordítók nagy elődjeként kell számon tartanunk Balassi Bálintot is, aki magyar nyelvű költészete mellett vallásos és világi természetű műveket egyaránt fordított magyarra: az előbbiek közé egy lutheránus meditációs könyv és egy jezsuita vitairat, az utóbbiak közé pedig egy, a korban szokásos módon névtelenül megjelent széphistória tartozik.48


A nem hivatásos, műkedvelő vagy hivatásukhoz kapcsolódó műveket magyarító fordítók legnagyobb csoportját a vallásos természetű műveket átültető egyházi vagy egyházi pályára készülő személyek alkotják. Ennek a csoportnak a jellegzetes és az európai mintától eltérő vonása, hogy műveiket gyakran külföldön jelentették meg.


A korabeli Európában gyakori volt ugyan, hogy külföldön élők, sokszor vallási menekültek fordítókként vagy nyelvtanárokként nyelvtudásukból éltek meg. Ők nemcsak fordítókként, hanem kulturális hatások terjesztőiként is jelentősek: Shakespeare például, aki soha nem járt Itáliában, az itt játszódó drámáihoz a helyismeretet az olasz származású nyelvtanár, nyelvkönyvszerző, illetve Montaigne- és Boccaccio-fordító John Florio műveiből merítette. Amint Cicero nyelvének oktatása is nemcsak a latin nyelv, hanem az általa hordozott erények elsajátítását is célozta, Florio a fordítást – esetében két nemzeti nyelv közötti fordítást – kulturális, nevelő gyakorlatnak tekintette. Olasz nyelvkönyvei olyan kulturális „alapozóknak” számítottak, amelyekből nemcsak az olasz, hanem az angol nyelvű írásokban is felhasználható retorikai minták, valamint viselkedési és társalgási szabályok is tanulhatók.49


A magyar fordítások mögött többnyire ugyanilyen didaktikai és erkölcsjobbító szándékokat találunk. Ám mint Dévai Bíró reflexiói kapcsán is láttuk, ezek nem valamely idegen nyelv terjesztésével, hanem a magyar kiművelésével párosítva próbálták ezeket a szándékokat megvalósítani. A külföldön dolgozó szerzők a hazai közönségnek szánták műveiket, noha a tudós olvasók köreiben Molnár nyelvészeti munkái és zsoltárfordításai ébresztettek is némi érdeklődést a magyar nyelv iránt például Alstedben és Keckermannban, illetve, Molnár fentebb idézett levelének tanúsága szerint, maga Hesseni Móric is tanulni kezdett magyarul.50 A külföldön megjelent magyar nyelvű fordítások azonban jellemzően ott tanuló peregrinus diákok munkái, akik számára ezek a művek valószínűleg hasonló funkciót láttak el, mint kinyomtatott disszertációik: mivel a külföldi egyetemjárás során fokozatot nem szereztek, valamilyen nyomtatásban megjelent munkával bizonyították tudásukat. Ami egyben azt is jelenti, hogy a fordításoknak presztízst is kellett hordozniuk, tudós munkának kellett számítaniuk az otthoni közönség és patrónusok szemében.


Az itt tárgyalt, 16–17. századi magyar fordítások jelentőségének talán legemlékezetesebb összefoglalása Rimay Jánosnak a Fejedelmeknek serkentő órája Prágai-féle fordításáról I. Rákóczi Györgyhöz írott le-vele.51 A munka szükségességét a levélíró szerint az indokolja, hogy számos európai nyelven is megjelent, a magyarnak pedig nem szabad a nemzetek eme versenyében lemaradnia. A könyv fontosságát abban látja, hogy magatartási mintákat nyújt, „életeknek ékesgetésére” való igyekvésre késztet „minden magyari rendeket”. A főúri reprezentáció céljait is szolgáló munka, melynek „megtolmácsoltatása s kinyomtatása” Rimay szerint jobban terjeszti Rákóczi hírét-nevét, mint bármilyen hadi dicsőség, egyben alkalmat adva a vitézi erények tudós erényekkel való fölülírására. A fordítók és kiadóik munkája pedig, érvel Rimay, az eredeti hírnevével egyenértékű megbecsülésnek kell hogy örvendjen: „Mint annak okáért az önnön maga böcsi, hogy böcsösebb a több efféle nemű könyveknél, e világi életünk kerekei s minutái kellemetesen s kívánatosan való forogdogáltatására, s jó nyomba való jártatására, úgy előző böcsben tartathatnak irigység nélkül azok is, akik elméjekbéli fáradságokkal is, költségbeli fogyatkoztatlanságokkal is érkeztették, és juttaták a mi magyari nyelvünkön való tolmácsoltatására s kinyomtatására.”52


 


JEGYZETEK


1. Lawrence Venuti: The Translator’s Invisibility: A History of Translation. Routledge, London and New York, 1995. 1.


2. Uo. 6–7.


3. Pándi Pál, szerk.: A magyar irodalom története 1772-től 1848-ig (A magyar irodalom története. III. Akadémiai Kiadó, Bp., 1965. 558.


4. Pesti Gábor, ford.: Aesopi Phrygis fabulae. Esopus fabulái. Bécs, 1537. RMNY I. 17.


5. A „magyar nép” kifejezés társadalmi referenciájához a 16. század végén l. Péter Katalin: A haza és a nemzet az ország három részre hullott állapota idején. In: Uő: Papok és nemesek. Ráday Gyűjtemény, Bp., 1995. 211–232.


6. Oppenheim, 1612. RMNY II. 1038.


7. Háportoni Forró Pál, ford.: Nagy Sándornak macedónok királyának históriája. Debrecen, 1619. RMNY II. 1174.


8. Ezekről a kérdésekről bővebben A kora újkori magyar fordítások tétje címmel írtam (Korall 2006. 3. 116–132.).


9. L. Kecskeméti Gábor: A történeti kommunikációelmélet lehetőségei. ItK 1995. 5–6. 561–576., ill. Bartók István: „Szükséges azért a jó fordítás és hasznos...” Vázlat az 1630–1700 közötti magyarországi fordításirodalom kritikatörténetéhez. ItK 1993. 4. 451–469.


10. Peter Burke: The Fortunes of the Courtier. The European Reception of Castiglione’s Cortegiano. Polity Press, Cambridge, 1995.


11. Komjáti Benedek, ford.: Epistolae Pauli lingua Hungarica donatae. A Szent Pál levelei magyar nyelven, Krakkó, 1533. RMNY I. 13; Pesti Gábor, ford.: Novum Testamentum seu quattuor evangeliorum volumina lingua Hungarica donata. Új Testamentum magyar nyelven, Bécs, 1536. RMNY I. 16; Sylvester János, ford.: Új Testamentum magyar nyelven. Sárvár, 1541. RMNY I. 49.


12. Ezekről a reflexiókról l. bővebben Bartók István: A nyelvi és politikai identitás összefüggései a XVI században Magyarországon. (Elhangzott A politika műfajai a régi magyar irodalomban c. konferencián, http://www.iti.mta.hu/Gyula/TANULMANYOK/Bartok_Istvan.pdf)


13. Dévai Bíró Mátyás: Orthographia Ungarica. Krakkó, 1549 (1538). RMNY I. 77, Az olvasónak.


14. Uo.


15. Bécs, 1624. RMNY II. 1297.


16. Frankfurt, 1624. RMNY II. 1308.


17. Idézi Lukácsy Sándor: Pázmány fordítói elvei és gyakorlata. ItK 1990. 1. 1.


18. Szenci Csene Péter, ford.: Confessio Helvetica. Oppenheim, 1616. RMNY II. 1115; Szent Biblia... Hanau, 1608 RMNY II. 971. Molnár kiadói tevékenységéről l. Vásárhelyi Judit: Eszmei áramlatok és politika Szenczi Molnár Albert életművében. Akadémiai, Bp., 1985; Keserű Bálint, szerk.: Herepei János cikkei. Adattár XVII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez. 1. Budapest–Szeged, 1965.


19. Werbőczy István: Magyar decretum... Debrecen, 1565. RMNY I. 207.


20. Pl. Hunyadi Ferenc, ford. (?): Trója megszállása és veszedelme. Kolozsvár, 1577. RMNY I. 388; Ilosvai Selymes Péter, ford (?): Nagy Sándor históriája. Debrecen, 1574. RMNY I. 339; Heltai Gáspár (?), ford.: Nagy Sándornak históriái, Kolozsvár, 1572–74. RMNY I. 324; Lévai Névtelen: Páris és Görög Ilona históriája. Debrecen, 1576. RMNY I. 367; Baranyai Decsi János, ford.: A Caius Crispus Salustiusnak két históriája. Szeben, 1596. RMNY I. 786; Heltai Gáspár, ford.: Száz fabula. Kolozsvár, 1566. RMNY I. 219.


21. Istvánfi Pál, ford.: Volter király históriája. Debrecen, 1579. RMNY I. 340; Szegedi Veres Gáspár, ford.: Szép rövid história két nemes ifjaknak igaz barátságokról. Kolozsvár, 1578. RMNY I. 415. Az előbbi szöveg Petrarcára, az utóbbi egy Boccaccio-novella latin feldolgozására vezethető vissza.


22. Tesseni Vencel, ford.: Kedves és nyájas história, Szép Mag¬īelonarol, Neapolis Királynak leányáról, és egy Péter nevű vitézről, [...] Franciai nyelvből német nyelvre meg-fordíttatott... M. Warbeck Vitus által. Lőcse, 1676. RMK I. 1202; Az Fortunatusról íratott igen szép nyájas beszedű könyvecske. Lőcse, 1651. RMNY III. 2375, ill. Az Fortunatusról való szép história. Kolozsvár, 1580. RMNY I. 461. (utóbbiak eredetije egy 15. századi német mű).


23. Bécs, 1558. RMNY I. 144.


24. Debrecen, 1591. RMNY I. 656, Kolozsvár, 1591. RMNY I. 663, Szeben, 1598. RMNY I. 840.


25. Pécsi Lukács, ford.:  Keresztyén hadakozásnak tüköre, melyben minden hadviselők, hadnagyok, századosok és egyeb vitezlő nép, azok is kik őket a táborban követik etc. életeknek ártatlanságát és rend tartását haszonnal meg tekinthetik. Nagyszombat, 1595. RMNY I. 765.


26. Draskovich János, ford.: Horologii principum, azaz a fejedelmek órájának második könyve. Graz, 1610. RMNY II. 994.


27. Szepsi Korotz György, ford.: Basilikon doron. Oppenheim, 1612. RMNY II. 1038.


28. Szepsi Csombor Márton: Udvari schola. Bártfa, 1623. RMNY II. 1283, 4–5.


29. Vö. Leonard W. Grant: European Vernacular Works in Latin Translation. Studies in the Renaissance 1. 1954. 120–156.


30. Idézi Lukácsy: Pázmány fordítói elvei és gyakorlata. 3.


31. Valószínűleg németből készült Heltai-fordítások például a következők: Vigasztaló könyvecske. Kolozsvár, 1553. RMNY I. 102; Imádságok a hét napjaira. Kolozsvár, 1567–1574. RMNY I. 289; Ponciánus históriája. Kolozsvár, 1572. RMNY I. 314.


32. Krakkó, 1572. RMNY I. 318.


33. Psalterium Ungaricum. Herborn, 1607. RMNY I. 962.


34. Vö. Vásárhelyi: Eszmei áramlatok és politika Szenczi Molnár Albert életművében. 11.


35. Szenci Molnár: Psalterium Ungaricum. Előszó, modern kiadása: Tolnai Gábor, Vásárhelyi Judit, szerk.: Szenci Molnár Albert Válogatott művei. Magvető, Bp., 1976. 57.


36. Peter Burke: The Renaissance Translator as Go-Between. In: Andreas Höfele és Werner von Koppenfels, szerk.: Renaissance Go-Betweens. Cultural Exchange in Early Modern Europe. Spectrum Literature, Comparative Studies 2. Walter de Gruyter, Berlin, New York, 2005. 17–31.


37. Uo. 20.


38. Heltai Gáspár: A részegségnek és tobzódásnak veszedelmes voltáról való dialógus. Kolozsvár, 1552. RMNY I. 98.


39. A már idézett művek mellett (l. fennebb 20., ill. 31. jegyzetek) további Heltai-fordítások: Catechismus minor, azaz a keresztyéni tudománynak rövideden való summája. Kolozsvár, 1550. RMNY I. 86; Imádságok a hét napjaira. Kolozsvár, 1570. RMNY I. 289; Háló. Kolozsvár, 1570. RMNY I. 288; Chronica a magyaroknak dolgairól. Kolozsvár, 1575. RMNY I. 360.


40. Tolnai–Vásárhelyi, szerk.: Szenci Molnár Albert Válogatott művei, előszó, 9.


41. Keserű, szerk.: Herepei János cikkei. 10.


42. Ludovicus Luciusnak, 1607. aug. 18. In: Tolnai–Vásárhelyi, szerk.: Szenci Molnár Albert Válogatott művei. 576.


43. Szenci Molnár Albert, ford.: Postilla Scultetica. Oppenheim, 1617. RMNY II. 1144. Szenci Molnár Albert nagyszombati támogatóiról l. Heltai János: Egy művelődéspártoló polgári kör a XVII. század elején. Magyar Könyvszemle, 1982. 2. 113–126.


44. In: Stoll Béla, szerk.: Régi Magyar Költők Tára. XVII. század, 6. kötet, Szenci Molnár Albert költői művei, Akadémiai, Bp., 1971. 469–470.


45. Szent Biblia... Oppenheim, 1612. RMNY II. 1037, az előszó modern kiadása: RMKT XVII/6. 438.


46. Secularis concio evangelica, azaz jubileus esztendei prédikáció. Oppenheim, 1618. RMNY II. 1166.


47. RMKT XVII/6. 428.


48. Beteg lelkeknek való füves kertecske. Krakkó, 1572. RMNY I. 318; Campianus Edmundnak […] tíz magyarul írott okai. Bécs, 1606. RMNY I. 943; Eurialus és Lucretia históriája. Debrecen, 1587. RMNY I. 954.


49. L. Christopher Johnson: Florio’s ‘Conversion’ of Montaigne, Sidney, and Six Patronesses. Cahiers élisabethains 64. 2003: 9; Frances A. Yates: Italian Teachers in England. In: Collected Essays. Vol. 2. Renaissance and Reform: The Italian Contribution, Routledge and Kegan Paul, London, Boston, Melbourne and Henley, 1983. 161–188; Manfred Pfister: Inglese Italianato – Italiano Anglizzato: John Florio. In: Höfele, von Koppenfels, szerk.: Renaissance Go-Betweens, 45.


50. Tolnai–Vásárhelyi, szerk.: Szenci Molnár Albert Válogatott művei. 469–551, 575–578.


51. Rimay János: Levél I. Rákóczi Györgyhöz, 1629. május 25. In: Tarnóc Márton, szerk.: Magyar gondolkodók. 17. század, Szépirodalmi, Bp., 1979, 510–523.


52. Uo. 512.


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal