HU  |   RO  

Korunk 2008 Május

Hiányzó paradigmák?


Tóth Zsombor

 


Módszertani megjegyzések a kontextualizáció kérdéséhez a régi magyar irodalomban


 


Polonius: What do you read, my lord?


Hamlet: Words, words, words.


William Shakespeare: Hamlet, Prince of Denmark


 


A régi szövegek értelmezésének módszertana sem az oktatásban, sem a kutatásban nem kellőképpen reflektált. A bölcsészkarok közös praxisa, amely a régi magyar irodalom értelmezését kizárólag egy „már meghaladott” pozitivizmus hatáskörébe utalja át, és ennek ellenében a posztmodern irodalomtudomány némely értelmezési stratégiáiban az abszolút (up to date!) irodalomértést azonosítja, nem korrekt és nem tartható reláció. Képzés és képzettség egyértelmű hiánya azt állítani, hogy a szövegértés az irodalomtudomány legprivátabb ügye, és más társadalomtudományok, antropológia, történelem, szociológia vagy lélektan nem járulhatnának hozzá az időben és kultúrában tőlünk távoli szövegek megértéshez. Az európai gyakorlat is azt mutatja, hogy a régi angol, német, francia, vagy olasz irodalmak diszciplínája helyett olyan kora újkoriként (early modern) definiált multidiszciplináris társadalomtörténetek (social history), művelődástörténetek (cultural studies) vagy történeti antropológiák (historical anthropology) jelentek meg, amelyek nem kizárólag irodalmi stúdiumot, hanem komplex historiográfiai, szociológiai, néprajzi és antropológiai módszertanokat is érvényre juttató értelmezéseket indítványoznak.


A kérdés elkerülhetetlen valóban (miért nem) beszélhetünk a régi magyar irodalomról mint a kora újkori társadalomtörténet, ezen belül pedig a történeti antropológia egyik változatáról? A régi magyar irodalom kutatási eredményei mögött milyen módszertant lehetne rekonstruálni, a szövegértés vagy a szövegkiadások elméleti hátterei a kora újkor kutatásának európai praxisa, főként múltja és jelene felől hogyan hatnak? A krónikus tempóvesztés tudatának, a Nyugathoz való felzárkózás rögeszméjének kontextusában hová helyezhető az a módszer, amelyet arra használunk, hogy a kora újkori neolatin vagy magyar nyelvű szövegeinket értelmezzük? Szigorúan módszertani értelemben mit csinál a „régi magyaros”? Mit és hogyan értelmez? Hogyan látja, láttatja önmagát, miközben ezt csinálja?


A folytatásban olvasható vázlatos gondolatmenet nem feltétlenül egy teljesen ahistorikus, így tudománytalan mi lett volna, ha típusú kérdésnek a felvetése, hanem olyan visszatekintés, amely az applikáció lehetőségeit is mérlegeli. Tehát jelen írás nem vitázik senkivel, nem hirdet új programot, nem ígéri a legjobb, legújabb és legteljesebb szemléletmódot vagy szakirodalmat, sőt horribile dictu a hetvenes, nyolcvanas években megjelent, tehát már „lecsengett” könyvészeti anyagot szemléz. Arra keresek válaszalternatívát, hogy az antropológia és historiográfia és főként e kettőnek a történeti antropológiában vagy némiképp a mikrotörténetírásban kifejezést nyerő átfedései befolyásolhatják-e módszertani szempontból a kora újkori szövegek értelmezésének jelen praxisát. Tudatában vagyok annak, hogy mindkét irányzatról a kilencvenes évek folyamán és azután is oly sokat írtak, hogy teljesen indokolatlan ezek bemutatása, következésképp argumentációm önkényesen a kérdésfelvetésem felől releváns vonatkozásokra összpontosít csupán. Előbb az antropológia és történetírás némely angol és amerikai összefüggését méltatom, majd a historiográfia számomra releváns mozzanataira térek ki, a mentalitástörténettől a nyolcvanas évek historiográfiai kríziséig. Érvelésemet azzal zárom, hogy a régi magyar irodalom módszertani eljárásait egybevetem az antropológia és historiográfia, tehát a két „statisztikailag” hiányzó paradigma megközelítési módjával, és további lehetséges applikációkat mutatok be. Az általam felvázolt módszertani perspektíva, meggyőződésem, hogy indokoltan kaphat és érdemel helyet, abban az átfogó kora újkori történeti antropológiában, melynek a speciálisan szövegértelmezés stratégiáin (is) iskolázott kutatói társadalmát a régi magyar irodalom kutatói alkotják.


 


A történeti poétika projekt és implikációi.
A régi magyar irodalom kutatásának metaperspektívája


A régi magyar irodalom értelmezésének rengeteg egyénenként, munkacsoportonként vagy institúciónként eltérő módszertana lehetséges, sőt meggyőződésem, hogy van is érvényben. A egyetemi tanszékek vagy az Akadémiai Intézet a maguk sajátos tradícióit követik, kétségtelenül eltérő módszertani hangsúlyokkal és prioritásokkal. Mégis tételezhető egy olyan leírható minimál szint, amely programszerűen egyetlen közös projektbe tagolja be a helyi tradíciók különféle praxisait. Következésképp a diszciplína, a régi magyar irodalom metanézetben szemlélhető módszertani alaprajza egyetlen nagy kutatatási projektként fogható fel. Szilasi László1 a történeti poétikában azonosította azokat a retorikatörténeti, kritikatörténeti és poétikatörténeti vizsgálatokat, amelyeket a régi magyar irodalom kutatói elvégeztek 1983 és 2000 között. A regulae és a traditio kettősére épített kutatás a poétikatörténeti és retorikatörténeti hátterek felderítése által a kora újkori textusok produkcióját, sőt ezek történeti olvasatát vélte rekonstruálhatónak. Ugyanis alapvető tézise az volt, hogy a traditio szövegkorpuszában az előírásokból (regulae) konstituálódó szövegmodellek kereshetők vissza. A jelentős szövegkiadási tevékenységgel egybekötött kutatás így a praeceptum korpuszban (a korban megjelent főként latin nyelvű retorikák, poétikák) azt a elméleti kontextust remélte beazonosítani, amely a szövegprodukciót és a befogadást is elméleti vonatkozásban definiálta. A retorika, poétika, dialektika, logika tehát azt az irodalomelméleti szerepet töltötte be, amely a kora újkori magyar és neolatin irodalom textusainak létrejöttét artikulálta. E projekt további evolúciója és osztódása2 más lehetőségeket is beemelt a szakma nagy közös (?) praxisába.


Kecskeméti Gábor a történeti kommunikációelmélet mint eszmetörténeti koncepció modelljével módszertanilag is releváns újításokat sürgetett. Állítása szerint: „az irodalmi gyakorlat egyes jelenségeinek magyarázatára nemcsak az irodalomelmélet régi műfajainak területén belül található gondolatkörök használhatóak fel, hanem az ismeretelmélet, a filozófia, a teológia a közlést bármilyen szempontból befolyásoló tételezései és megállapításai”.3 Ettől a koncepciótól nem függetlenül, sőt ennek horizontját némiképp újradimenzionálva Bene Sándor4 vélhetőleg az utóbbi évtizedek régi magyar irodalom kutatásának egyik legjelentősebb, a nyugat-európai kutatással szinkrónban értékelhető projektjét indította el. Eredményei és szakmai előzményei5 egyaránt meggyőzően igazolják, hogy a politikai eszmetörténet kutatásnak integrálása a régi magyar irodalom diskurzusába nemcsak egy régi szakmai adósság törlesztése, hanem olyan korszerű interdiszciplináris vállalkozás, amely a kora újkor történetének, kultúrájának kutatásában a régi magyar szakmai hozzájárulás számára jelentős nemzetközi figyelmet biztosíthat.6


A 2007-es esztendő egyik legjelentősebb eseménye az új irodalomtörténeti kézikönyv megjelenése volt.7 Ennek első kötete a kezdetektől 1800-ig tárgyalta az irodalmat, többek közt a régi magyar irodalomként számon tartott periódust is. Meglepő módon Jankovits László és Orlovszky Géza, az első kötet szerkesztői nem érezték igényét, hogy egy olyan előszót illesszenek a kötet elejére, amely elméletileg és főként módszertani szempontból is pozicionálná az értelmezéseket. Másrészt az első kötet tartalmazta a főszerkesztő azon előszavát, amely nem speciálisan az első kötet anyagát, hanem az egész vállalkozást méltatta.8 Így megtudhattuk, hogy a strukturalizmus, hermeneutika, a dekonstrukció, az új historizmus és a kultúratudomány távlatai alakítják a kézikönyv diskurzusát. Nóvuma, túl a Horváth János-féle fejlődéstörténeti koncepciónak egy disszeminálódó narrációs repertoárral való felcserélésén, hogy „ez a munka olyan célelvűségeknek a kölcsönhatásával számol, amelyek között olykor feszültség, sőt akár még ellentmondás is érzéklehető”.9 A tematikus és módszertani (már ahol van) eklekticizmust felvonultató irodalomtörténet történetei számomra kézikönyv helyett egy átlagos tanulmánykötetet idéznek. Alapos és meghatározó jelentőségű írásokkal (Gyöngyösi-, Zrínyi-, Heltai-értelmezések)10 vagy akár tárgyi hibával is terhelt szövegekkel (Bethlen Miklós-értelmezés).11


A módszertani eklekticizmus, amely töredékesen adja vissza a történeti poétika vagy az eszmetörténeti modell módszertani sajátosságait, nem kizárólag e kötet, hanem az egész kutatás szindrómája. Szilasi László megállapítása öt év után is változatlanul érvényes felismerés: „a külhoni megközelítések minden esetben teljesen eltérő tudománytörténeti szituációba érkeznek meg nálunk, és teljesen más szakmai hagyományok alapján, más kulturális környezetben és más jövőképek céljaitól vezérelve fejtik ki hatásukat.”12 Ha mégis valamilyen módszertani közös nevezőre fordítanánk le a régi magyar irodalom kutatásában jelenleg érvényben lévő, de oly különböző értelmezési stratégiákat, néhány figyelemre méltó, a kutatás módszerét (bármit is jelentsen ez!) láthatóvá tevő megállapítást mégiscsak tehetünk.


A kora újkori szövegek értelmezésének legfontosabb módszere a kontextualizáló szövegértés. Ha a nyolcvanas években ezt a kontextust főként ugyancsak kora újkori elméleti források képezték elsősorban, az ezredforduló után már változatosabb a kontextualizáció, a kora újkori irodalomelméleti források mellett eszmetörténetiként definiált bölcseleti, teológiai, művészeti stb. források is kontextusát képezhették az egyes szövegek megértésének. Az értelmezendő szöveg, vagyis textus kontextualizálása mellett egy másik módszertanilag releváns eljárásmód a szerző mint történeti személy kontextualizálása bizonyos társadalmi-kulturális, kronológiailag adekvát összefüggésekben. Ennek a kontextualizáló eljárásnak a leglátványosabb része a nemzetközi kapcsolattörténet, vagyis azon külföldi institúcióknak, személyeknek, szövegeknek a beazonosítása, amelyek a vizsgált szerzővel mint történeti személlyel függnek össze, és amelyek a szerzői intenció rekonstruáláshoz szolgáltathattak adatot. Ez a módszer azért hangsúlyozza a szerzői intenciók „megnyugtató” tisztázását, mert fő célja és implicit meggyőződése, hogy a kellő filológiai, textológiai műveletek elvégzése után, a feltárt elméleti háttér ismeretében a szövegprodukció folyamata megragadható, sőt a vizsgált textus történeti, akár kortárs olvasatainak rekonstruálása, leírása is lehetségessé válhat.


A kontextualizáció egyik formája a komparáció is lehet, melynek fő jellegzetessége az időbeli és térbeli koordináták szigorúan történeti kronologikus elvek alapján történő megválasztása. Gyakran a nem magyar példa relevanciája azon áll vagy bukik, hogy szerves kapcsolat rekonstruálható-e, vagy a vizsgált textussal (pl. forráskritikai eljárások esetében) vagy ennek szerzőjével esetleg beilleszthető-e egy olyan fejlődéstörténeti modellbe, folyamatba, amelynek forrásaként, netán mintájaként tüntethető fel. Ennek a módszertannak az egyes szövegek értelmezésén kívül legfőbb célja és tétje a műfaj létének, alakulástörténetének feltárása. A régi magyar irodalom korpuszának alapvető szövegrendező elve a műfajkoncepció, amely inherens módon magát az irodalmiságot jeleníti meg. A műfajba rendeződő textusok, a műfaj által hordozott elmélet jegyében létrejövő, a műfaj poétikai mátrixát az imitatio által magukon hordozó szövegek így válhatnak irodalommá, szerzőik pedig írókká, költőkké. A régi magyar irodalom hatalmas neolatin és magyar nyelvű korpusza azért nem egy rendezetlen szöveggubanc, mert műfaji rendszerbe szerveződik, sőt ez alapján működött, működik, illetve írták és olvasták, tehát olvassuk mi is.


A régi magyar irodalom kutatása mint irodalomtörténeti diszciplína véleményem szerint hibrid módon ötvözi két különálló tudományág, a tágan értelmezett irodalomtudomány és történettudomány elméletét és módszertanát. Az erős filológiai-textológiai tradíció, illetve a töretlenül érvényesülő forráskiadási foglalatosság mint a legfontosabb tudományos és módszertani művelet paradox módon, a régi magyar irodalom kutatását némiképp elidegeníti az irodalomtudomány számos elméleti invenciójától. Ugyanis az előbbiekben ismertetett szöveg- és szerzőfelfogás, illetve funkció nem mindig összeegyeztethető például a posztstrukturalista irodalomtudomány elméleti és fogalmi apparátusával. A szerző történeti személyként való definiálása, a szövegek referenciális olvasata, a műfaj, a korszakok és a kánon alakzatainak állandó tételezése és létüknek evidenciaként való kezelése erőteljesen vitatott egy tisztán irodalomelméleti nézőpontból.


A történetírás, különösen ennek elmélete, a historiográfia felől is hasonló fenntartásokat regisztrálhatunk. A régi magyar irodalom eleve nem számol egy sor olyan forrással, vagy csak nagyon ritkán, amelyek a történettudomány számára kitüntetett jelentőségűek.13 Következésképp a kontextualizáció kimerül néhány összefoglaló kortörténeti összegzés vagy néhány konkrét esemény történészi méltatásának a használatában, nem hagyatkozik a történettudomány speciális aldiszciplínáira, mondjuk a gazdaságtörténettől a globális vagy összehasonlító történetírásig. Ezen túlmenően, az utóbbi ötven esztendő historiográfiájának módszertani invenciói a long durée-től az eccezionalmente normaleig, beleértve a mikro- és makroszintek, a komparációk, átvitelek, az histoire croisée/entangled history14 módszertani alkalmazását nem nyertek érdembeli applikációt a régi magyar irodalom kutatásában.


A mindkét tudományág felől jelzett hiányok magyarázata egyszerű. Ezek az irodalomelméleti és historiográfiai eredmények vagy egyáltalán nem, vagy csak annyira részlegesen váltak ismerté az elmúlt ötven év alatt, hogy számottevő recepciót nem eredményezhettek. Kérdés, hogy mennyiben tekintjük egyértelműen hiánynak ezeknek az elméleti konstrukcióknak a visszhangtalanságát, amelyek nemcsak a régi magyar irodalmárok, hanem a gyakorló történészek közt sem népszerűsödtek intenzíven. Ennek ellenére mind a régi magyar irodalom, mind a kora újkor magyar története működőképes diszciplína. Kérdés, hogy a politikai okokból kialakult tudománytörténeti izoláltság lenne-e az egyetlen oka ezen kompetenciák hiányának? Vélhetőleg nagymértékben igen. Mégis, ha a régi magyar irodalom kontextualizáló módszertanát értékeljük, meglátásom szerint, elgondolkodtató a kutatás folyamatában tételezett kontextus antropológiai sajátosságainak, funkcióinak reflektálatlansága. Pedig a régi magyar irodalom szövegeinek megértése olyan antropológiai feladat, amelynek során a történeti és a kulturális másság jegyében artikulálódott szöveget, miközben megértjük, valójában lefordítjuk (translation) a mi kultúránk nyelvére, és átvisszük (cultu-ral transfer) a mi kultúránk értékrendjébe. A fordítás/átvitelből következő, historiográfiailag releváns módszertani eljárások az irodalomtörténeti célkitűzést antropológia és történelem határmezsgyéjére, a történeti antropológia hatáskörébe utalják át. A „régi magyaros” értelmezési kísérlete az antropológus munkájával vethető egybe, miközben elegyesen követel történészi felkészültséget és egyfajta „terepismeretet, tapasztalatot”, vagyis antropológiai és régi magyar irodalomtörténeti kompetenciákat. Továbbá a szerzői intenciók, egyáltalában a szerző történeti személyként való definiálása vitális jelentőségű, hiszen a történeti személy forrásokban fennmaradt legkülönfélébb élettörténeti adatai, könyvei listájától az egyetemi matriculákban visszakereshető aláírásáig, az értelmezést lehetővé tevő elsődleges kontextualizációt engedi meg. A régi szöveg ellenállása (nyelvi-kulturális mássága) olyan erőteljes, hogy az irodalomtörténész nem mondhat le a szerzőséggel együtt erről a kontextualizációs lehetőségről, hiszen az értelmezést korlátozná ezáltal, illetve ennek hitel(esség)ét és tekintélyét (ethnographic authority) rombolná.15


 


A kontextus antropológiai és historiográfiai funkciói


A továbbiakban, annak érdekében, hogy érvelésem követhető legyen, egy olyan retrospektív szemlét végzek el, amely antropológia és történelem viszonyát a kérdésfelvetésem szempontjai felől indokolt módon mutatja be. A kontextualizáció azon antropológiai és historiográfiai alkalmazásait tekintem át vázlatosan, amelyek módszertani hozadéka hozzájárulhat az általam proponált kérdéskör árnyalásához.


 


Antropológia és történelem


Az antropológia, szűk értelemben vett diszciplináris megszületése előtt, már valamiképpen kötődött a történelemtudományhoz. A kora újkor utazói, akik egyben a legelső antropológusoknak is számítanak valamiképp, azzal az antropológiai feladattal szembesültek, hogy a kulturális másságot hogyan kell/lehet tolerálni, megérteni, sőt lefordítani a saját kultúrájukra. A néprajztudományt és antropológiát együttesen előlegezték meg azok a kora újkori utazási beszámolók, amelyek történeti adatokkal is alátámasztva igyekeztek koherens, gyakran fiktív elemekkel dúsított narratívumokban megörökíteni a frissen felfedezett új világot, népet, nyelvet és kultúrát. A történetírás, mely ez idő tájt úgyszintén nem institucionális háttérrel rendelkező diszcíplina, érdemben járul hozzá annak a tudománynak a felvirágzásához, amelyet a társadalomkutatás archeológiájaként16 is definiáltak, és amely legteljesebben a kulturális és szociális antropológiában17 valósult meg.  


Antropológia és történelemtudomány diszciplináris létrejöttük után a 20. század közepén kerülnek olyan kapcsolatba, amelynek jelentős tudománytörténeti következményei lesznek. E. E. Evans-Pritchardot a kulturális másság fordításának/ávitelének folyamata érdekelte, ezt helyezte az általa űzött antropológia fő törekvései közé. Az antropológia történelemellenességét (antihistorical trend in anthropology)18 kifogásolva e két diszciplína közeledését szorgalmazta, ugyanis az volt a meggyőződése, hogy az antropológia szinkronitásban végzett kutatásai számára a történettudomány olyan diakrón törvényekkel tud szolgálni, amelyek érdemben egészítenék ki az antropológiai módszertant. Következésképp az antropológiát és a történelemtudományt szétválaszthatatlan (indissociable) diszciplínaként definiálta.19 Ezt a szemléletmódot az az Alan Macfarlane vitte tovább, aki történészként és antropológusként is egyformán képzett volt, például nepáli terepmunkáját az angliai levéltárakban végzett jelentős forrásfeltáró munkával kombinálta. Tanulmánya, mely a Historical Anthropology20 (Történeti antropológia) címet viseli, és amelynek jelentős előzménye a Ralph Josselin életéről írt könyve21, történelem és antropológia viszonyát rendkívül szorosra fűzi. Alapvetően egy olyan esettanulmány, amely egy nepáli 20. századi közösséget hasonlít össze egy kora újkori angliai, essexi közösséggel. Egyik közösség tanulmányozásához a frissen elvégzett antropológiai terepmunka, a másikhoz a kitartó levéltári kutatások biztosították az adatokat. A szinkrón-diakrón vizsgálattípusok jelentősége mellett egyfajta mikroszociológiáról mint totális megértésről beszélt, amely akkor működik, ha a történelmi adatokat antropológiai módszerek, elméletek felől értelmezzük. Ugyanakkor ez a mikroszociológia, melynek további példás illusztrációja a 17. századi puritánus lelkipásztorról, Ralph Josselinről írt könyve, gazdasági-politikai, szociális és mentális dimenziók elemzése révén térképezte fel az individuumok vagy közösségek egzisztenciáját. Ennek a történeti antropológiának, amely mikroszociológiaként az individuumra teszi a hangsúlyt, vagyis kis léptékkel dolgozik, az a rendkívüli jelentősége, hogy erőteljesen rezonál arra a microstoriára, amely a hetvenes években Itáliában kezdett terjedni.


Antropológia és történelem kapcsolata kétségtelenül a geertzi interpretatív antropológia történettudományi recepciója eredményeképpen kulminál. Noha a történetírás túl van a geertziánus momentumon, fontos felidézni ennek az antropológiának a fogalmi apparátusát, amelyet jogosan kritizáltak, kritizálnak, miközben az is vitathatatlan, hogy olyan kérdéseket vetett fel, amely minden olyan diszciplína számára releváns, amely kénytelen a történetiséggel operálni.22


Geertz antropológiájában a valóság a modell of/model for kettős funkció közvetítése által szimbolikus jelentésekből konstituálódik, egy időben mintája és végeredménye a szimbolikus jelentésképzésnek. A szimbolikus jelentéslehetőségek textúrájában megragadható valóság értelmezéséhez Geertz a hermeneutikára, pontosabban a hermeneutikai kör modelljére hagyatkozott. A rész–egész vagy a lokális–univerzális reláció dialektikájából levezethető hermeneutikai kör (local–global dialectics of the hermeneutical circle) az antropológiai megértés eszközévé vált, amely a bennszülötti nézőpont elsajátítását célozta meg. Egy interkulturális találkozás, a zsidó, berber és francia kultúrák ütközőpontjából levezethető vizsgálat mint sűrű leírás (thick description)23 vagy a bali kakasviadal esettanulmánya, amely a mély játék (deep play)24 fogalmával a viadal történéseiből egy mikrotársadalom működési alaprajzát véli kiolvasni, a kontextualizáció olyan klasszikus példáit képezi, amelyek módszertani jelentősége nem ignorálható azon diszciplínák számára, amelyek a történetiséggel és a kulturális mássággal szembesülnek. Geertz vitatható megoldása a local knowledge25 (helyi/bennszülötti tudás) megragadására nem változtat azon az alapvető dilemmán, hogy a történeti távolságba és ezáltal kulturális másságba ágyazott helyi tudás, bennszülötti nézőpont, akár a kora újkori emberre vagy az afrikai bennszülöttre gondolunk, hozzáférhető-e, és főként hogyan ragadható meg. Sőt, analógiás alapon azt is kérdésessé kell tennünk, hogy a kora újkori írott szövegek, melyeket a történészi és irodalomtörténészi praxisban referenciálisan olvasnak (de még ha ezek történeti poétikai hátterét fel is derítik), mit közvetítenek/közvetíthetnek. Ama bizonyos helyi/bennszülötti nézőpontból artikulált valóságreprezentációból mi jön át? Mit ért, érthet meg a történész, irodalomtörténész, amikor elolvassa, vagy a forráskritika után autentikus forrásként olvassa, használja a kora újkori szövegeket?


A nyolcvanas évek amerikai antropológiája nem egyöntetűen helyeselte Geertz nézeteit. Paul Shankman kritikája,26 amely az egész interpretatív irányzat módszertani inkonzisztenciáit reflektálta, erős visszhangot kapott a James Clifford és George Marcus köré szerveződő Writing Culture képviselőitől. Az 1986-ban megjelent kötet,27 amely a posztmodern antropológia alapmanifesztuma, az antropológiai diskurzus poétikáját, politikai determináltságát hangsúlyozta. A csak részleges igazságok (partial truths) vagy az allegóriaként funkcionáló interpretáció poétikailag korlátolt, politikailag behatárolt lehetőségei természetesen nem fogadták el azt a geertziánus elképzelést, hogy a sűrű leírás és mély játék révén a helyi tudás hozzáférhetővé válna.28 Ennek ellenére Geertz hatása töretlenül érvényesült, főként a történészek körében vált meghatározóvá az a fajta kontextualizáció, amely a kulturálius másságot diakrón nézetben is a szimbolikus jelentések kibontásától remélte. Geertz munkatársa, Robert Darnton méltán elhíresült könyvében egy 18. századi macskamészárlás történetének szimbolikus jelentéseit vizsgálva fogalmazott meg történeti antropológiai konklúziókat.29 A francia történetírás jeles képviselőjével, Chartier-val folytatott vitája30 igen tanulságosan mutatja meg az interdiszciplinaritás bizonyos korlátait. A szimbólumok használatáról, értelmezéséről írott szövegeik elgondolkoztató módszertani kérdést vetnek fel: a kontextualizáció folyamatában, ha egy másik kultúrából származó, időben távoli szimbólum jelentéseit akarjuk feltárni, hogyan járjunk el? A történeti-kronológiai elv alapján, az időben legközelebbi, a szimbólumról referáló forráshoz (pl. szótár) folyamodjunk-e, vagy az antropológiai holizmus jegyében a kulturális konstansként felfogható jelentésrepertoárhoz, például a szónak a nyelvben megőrzött populáris használatára utaló jelentéseihez forduljunk-e inkább.


A kilencvenes években íródott meg az a kritika,31 amely a történettudomány felől értékelte újra a geertziánus antropológia lehetőségeit. Sewell a történetírás számára hasznosítható elemekre koncentrált. Jelentős kritikai felismerés volt részéről, hogy a valóság szimbolikus jelentésekben való tükröződését, amelyet más történészek is kifogásoltak,32 úgy tette kérdésessé, hogy a model of/model for relációban megkérdőjelezte e kettőnek a komplementer viszonyát.33 Ugyanis szerinte a szimbolikus jelentések nemcsak kiegészíthetik egymást a valóságpercepció során, hanem nagyon gyakran ellentmondásokat is eredményezhetnek. Továbbá a sűrű leírás és mély játék alkalmazhatóságának, a történeti magyarázat alaptermészetével való inkompatibilitását fejtette ki meggyőzően. Mind a sűrű leírás, mind a mély játék csupán a szinkronitásban értelmezi a kultúra működésének adott eseményben való megvalósulását. Mintha egy fotográfiát elemeznénk ki, ahol az idő megáll, tehát a diakrón dimenzió által közvetített változások nem bonyolítják, alakítják a szinkron nézetből kiolvasható képet. Ez az általa az idő felfüggesztésének (suspended time) nevezett eljárás alapvetően mond ellen a történetírás módszertanának, amely a történeti átalakulás (historical transformation) folyamatának tanulmányozásában érdekelt. Meglepő módon Sewell mintha E. E. Evans-Pritchardot idézné, hisz azonos a konklúziója: az antropológiának a szinkronitásban alkalmazható kutatási módszertanát olyan a diakrón nézetben működőképes módszertannal kell kiegészíteni, amely a két dimenzió (szinkrón-diakrón) dialektikája révén bírja megragadni és magyarázni a történeti változást.


Az antropológiának az interpretatív irányzatai, íme, olyan kontextualizációs lehetőségeket mutattak be, amelyek alkalmazását jogosan elvárhatjuk a történelemtudománytól is és az irodalomtudománytól is. Geertz jelentősége, amely az őt ért kritikákban is kifogástalanul jelen van, hogy a sűrű leírásban és a mély játékban olyan kontextualizációs módszereket próbált kidolgozni, amelyek a kulturális másság egyszerű leírása helyett egy megértő, hermeneutikailag funkcionális módszertant proponáltak a kultúra kutatói és a társadalomtudományok más képviselői számára is. Másrészt a posztmodern antropológia, főként az After Writing Culture kötet34 szerzői, túllépve a James Cliffordék kritikáján, már nemcsak az antropológiai diskurzus poétikai, politikai behatároltságát, hanem az antropológia alapvető komponenseit tették kérdésessé. A posztmodern antropológia megértést kísérő szkepszise újra erősödött a bennszülött antropológus (native anthropologist) megjelenésével, ugyanakkor az írás,35 a retorika és a poétika hatása nemcsak az antropológus, hanem a gyűjtési terep,36 az adatközlők jelentőségét is érdemben befolyásolta.37 Ezek megint olyan további kritikai szempon-tok, amelyek felől érdemes lenne átgondolni a régi magyar irodalomban a forrásfeltárást, az irodalmi szövegek meghatározását (mi számít irodalmi szövegnek?), illetve ezek fényében magát az értelmezés módszertanát, különös tekintettel az irodalomtörténészi beavatkozás (forrásteremtés, irodalmi szöveg-, kánon- és műfajteremtés) következményeire.


 


Historiográfia


E. E: Evans-Pritchard, amikor antropológia és történelem szoros viszonyát méltatta, vagy e két diszciplína közeledését szorgalmazta, nem az átlagtörténészre gondolt, hanem arra a történésztípusra, amelyet az Annales-iskola nevelt ki, és amelyet az angol antropológus historiens sociologue-nak nevezett.38 Névszerűen is olyan képviselőkre hivatkozott, mint például Marc Bloch, aki az Annales-iskola  egyik alapítója volt. A mentalité (mentalitás) fogalmával operáló történetírás,39 noha belső tagoltságára utal, ahogy az egyes képviselői és generációi különféle módokon és módszertanok alapján művelték a mentalitástörténetet, az európai történetíráson belül is különálló és maghatározó jelentőségű műhely. Noha a nyolcvanas években Chartier már a mentalitás helyett a representations collectives40 fogalmat találta használhatóbbnak, sőt a harmadik Annales-generáció a Nouvelle Histoire41 képviselőiként, néha már az histoire antropologique-ban42 vélte legitimizálódni törekvéseit, marad a megújuló iskolának a módszertanán belül néhány állandó elem.


Módszertanilag jelentős, hogy a mentalité/representation colectif a kontextualizáló értelmezés számára olyan referenciát teremtett, amely a történeti távolság mellett a kulturális másságot is rögzíteni tudta, sőt tanulmányozhatóvá is tette. Hiszen Bloch erreur collective fogalma,43 amely azt jelöli és ugyanakkor magyarázza, hogy miként volt lehetséges a királyi érintés gyógyító hatásában hinni a középkortól az újkorig, egyszerre történeti és antropológiai reflektáltságú válasz. A történeti adatok, a király elé járuló, ennek rituális érintését igénylő betegekről referáló írott források egybegyűjtését kiegészíti az antropológiai irányultságú magyarázat, amely az emberek hiedelemrendszerének működése alapján, tehát kulturális kontextusok tételezése által kísérletezik válasszal. A kellő antropológiai magyarázat megtalálásához a történeti anyag szolgáltat támpontokat, így Bloch a király alakja, illetve a királyi hatalom megítélésének kulturális háttereit vizsgálva találja meg a mentalitástörténeti magyarázatot arra, hogy az emberek hogyan hihettek a királyi érintés gyógyító hatásában.


A középkori vagy kora újkori ember kulturálisan más mentális működése erős irodalomkritikai érvet termel ki. Mikor régi szövegeket olvasunk, értelmezünk, még ha a nyelvi korlátokon át is küzdjük magunkat, vagy ha a szövegprodukció mintáit valószínűsíthetően be is azonosítjuk, mennyire használható az általunk rekonstruált olvasat? Mihelyt mi már nem hiszünk abban, hogy ha görvélykorban szenvedünk, a király érintése meggyógyíthat, hogyan tudnánk azonos módon megérteni az erről szóló szövegeket, hogyan tudnánk a korabeli olvasatokhoz fogható, érvényes olvasatot produkálni?


Az Annales másik jelentős hozzájárulása a kontextus temporális dimenzióit érinti. Braudel óta megkerülhetetlen módszertani kérdés, hogy a kontextualizáló értelmezés milyen időtartamban rekontextualizálja a tanulmányozandó történelmi vagy kulturális jelenséget. A long durée fogalom44 szembesít azzal, hogy ha azonos kontextusokba helyezzük vissza a különféle jelenségeket, nem reflektálva ezek temporális sajátosságait, fennáll a lehetőség, hogy a például túlságosan rövidre szabott időkoordinátákon belül semmi érdemleges nem mutatkozik meg egy nagy átfogó folyamatból. Az időfogalom módszertani reflektáltsága mellett egy másik jelentős módszertani tételnek ígérkezik a homogenizáló kontextualizáció veszélyének tudatosítása. Braudel példája arra figyelmeztet, hogy ha nem az indokolt temporális dimenzóban kontextualizálunk egy folyamatot, akkor részleges megértésre számíthatunk csupán.


Ennek pontosan az ellentétjét vetette fel és szorgalmazta az olasz microstoria. A mikrotörténelem, amely több ponton érintkezik a történeti antropológiával, Braudellel szemben a mikroszkopikus léptékű kontextualizációt részesítette előnyben. Azt állította, hogy csak mikronézetben válnak igazán tanulmányozhatóvá egy esemény vagy jelenség makroszinten nem érzékelt összetevői. A Carlo Ginzburg és Poni által a hetvenes években indítványozott a mindennapok etnográfiájának történetírása az azóta elmúlt harminc év alatt rengeteget változott,45 manapság már megkülönböztetjük a társadalmi és kulturális mikrotörténetet (social and cultural microhistory.)46 Legfontosabb módszertani komponensei, a mikronominatív kutatás, a rendhagyó normális (eccezionalmente normale)47 a kontextualizáló értelmezés módszertanát érdemben gazdagították. Az individuális tapasztalatok mikroszinten feltáruló, egy időben antropológiai, etnográfiai és történeti sajátosságait újszerűen tudták kamatoztani a makroszinttel való konfrontálás során. Ugyanakkor a makroszint eleve adott centrum-periféria strukturáltságát is inspiráltan korrigálni tudták azokkal a mikroszinten tanulmányozott esetekkel, amelyek szubverzív módon tárták fel, hogy a makroszinten periferiális jelentőségű és pozicionáltságú történeti jelenség centrális jelentőséggel bírhat. Legfontosabb mégis a geertziánus fogalmak (a sűrű leírás vagy a mély játék) ellenében megfogalmazott kritikájuk. A Geertz által tételezett szimbolikus jelentések repertoárja túlságosan homogén kontextusba helyezte vissza az individuális eseteket, míg a mikrotörténetírás azokat a kizárólag mikroszinten leírható heterogén, töredezett, inkonzisztens, de nem uniformizáló, vagyis heterogén kontextusokat kutatta fel, amelyek a vizsgált jelenség antropológiai magyarázatát valóban adekvát mikroszintű történeti, társadalmi összefüggésekbe helyezték.


A historiográfia a hetvenes évektől nagyjából a jelen pillanatáig, gyakran az antropológiával összhangban vagy néha ettől függetlenedve, egy olyan módszertan körvonalazását végezte el, amely a kontextualizációt a temporális dimenzió differenciáltáságán (rövid, hosszú időtartam), a szinkrón-diakrón dialektikán, illetve a léptékváltás (makro-mikro) reflektáltságán keresztül problematizálta. Úgy tűnik, hogy a kora újkor rezonál a legjobban erre a módszertanra sajátos forrásadottságainak köszönhetően. Noha többféleképen értelmezhető történeti antropológia és mikrotörténelem viszonya, meglátásom szerint a két irányzat leginkább párhuzamosan futó, a két diszciplína, antropológia és történelem közeledési/távolodási mozgásának következtében viszonyul egymáshoz. A történeti antropológia az amerikai antropológiai holizmus jegyében a gyarmatvilág jelenét is kutatási tárgyává teszi, míg a mikrotörténelem, az európai történeírói gyakorlat tradíciója felől, noha a jelenkor fele is nyit, mintha inkább a kora újkorra összpontosítana. Ám az is kétségtelen, hogy a kora újkor historiográfiájában oly nagy téttel épült be az antropológiai kérdésfelvetés, hogy igazat adva Robert Scribnernek manapság egy olyan kora újkori történeti antropológiáról érdemes beszélni, amely a kora újkori társadalom, kultúra kutatására kimunkált diszciplínákat (irodalom, antropológia, történelem, földrajz, szociológia, lélektan stb.) ez alatt az elnevezés alatt mind integrálni tudja.


 


Applicatiók48


A kulturális antropológia a régi magyar irodalomban a megértés hermeneutikáját problematizálhatja azáltal, hogy világossá teszi, a történeti távolságból befogadásra kerülő szöveg egyik fő jellemvonása a kulturális másság. Ezáltal pedig egy olyan szöveg-kultúra-textualitás relációt jelöl meg, amely sem a megértés megértésének értelmezési folyamatából, sem a kutatási módszertanból nem maradhat ki. Következésképp ez a fajta régi magyar irodalom kutatás kísérletezhet(ne) azoknak az értelmezési stratégiáknak az alkalmazásával, amelyek a kulturális antropológia utóbbi ötven esztendejében jelentőséggel bírtak. Továbbá azáltal, hogy a régi szövegek fordítását/átvitelét (translation/transfer) is reflektálná, olyan metakritikai nézőpontot jelölne meg, amely az értelmezés és kutatás folyamatát tenné átláthatóvá. Így aztán a régi magyar irodalom is szembesülhetne a posztmodern antropológia egyik jellegzetes problémájával, a bennszülött antropológussal (native anthropologist)49 és annak vitatott tevékenységével. Ugyanis meggyőződésem, hogy az irodalomtörténész is egyfajta bennszülött antropológus, aki abban a (tév)hitben él, hogy irodalmát/kultúráját a „legjobban ismeri”. Ám nagy kérdés, hogy például a Zrínyi Miklósról szóló „legjobb tudás” a magyar és horvát kutatás eredményeire redukálható-e, vagy érdemes azokat a külső, tehát nem bennszülött antropológusokat is meghallgatni, akik számunkra (magyarok és horvátok) nem hozzáférhető külső szempontok alapján tehetnek érdembeli kijelentéseket.


A kora újkor szövegeinek értelmezése során számtalanszor elhangzik, vagy írott formában rögzül a kultúra kifejezés. Ritkábban implikál például néprajztudományi referenciákat, szinte soha nem kapcsolódik antropológiai vonatkozásokhoz. Pedig hát a műfaji rendszerbe szerveződő, a regulae alapján működő, létrejövő és befogadást nyerő impozáns korpusz, még ha egyre kevésbé operál is a Horváth János-féle irodalmi tudattal, egy íráshasználati kultúrában kap helyet, ezen belül funkcionál(t). A gyanúsan homogénként feltüntetett irodalmi műveltség, még ha feltárjuk is forrásait, vagy szerzőinek intencióit „megnyugtatóan” (?!) tisztázzuk, akkor is csak egy konvencionálisan elfogadott fikció, amelynek számolnia kellene az írásbeliség és szóbeliség, populáris és arisztokratikus regiszterek írásantropológiailag és mediálisan releváns vonatkozásaival. Carlo Ginzburg írástudó Menocchiója a populáris kultúra szűrőjén keresztül olvasta még a Bibliát is, amelynek fennmaradt példánya ma is megvan, csakhogy Menocchio 16. századi olvasata lényegében eltérő a miénktől. Tehát az elképzelést az íráshasználat tételezett irodalomesztétikai prioritásáról, akárcsak az irodalmi programokra való tudatos hagyatkozását a kor íráshasználóinak legalábbis történeti antropológiai kritikának kellene alávetniük. Hiába ismerjük a regulaet, traditiót, illetve magát az imitatiót, lehetetlen teljesen hiteles történeti olvasatot produkálni. Valószerű változatok variációit tudjuk előhívni csupán.


A korszak irodalomelméleteként felfogott poétikák, retorikák feltárásának rendkívüli fontossága vitathatatlan. Mégis a szabályok puszta ismerete nem azonos a potenciális imitatiók applikált-akkomodált végtelen variációival. Itt lehetne a kultúrában mint kontextusban olyan összefüggéseket találni, amelyek szűkíthetnék, valószínűsíthetnék a szabályok alkalmazásából kibomló szövegprodukciót. Ráadásul a mikrotörténeti, történeti antropológiai módszertan relevánsabb irodalmi, történeti, antropológiai kontextusokat tudna megjelölni az egyes szövegek számára. A historiográfia felől pedig, a kora újkor társadalomtörténetének elsősorban nem magyar módszertani eredményeit is beemelve a megközelítésbe, a poétikatörténeti szempont alkalmazását olyan antropológiai, társadalomtörténeti reflexió kísérné, amely egy történetileg jobban behatárolt, antropológiailag is indokolt kijelentést tenne lehetővé. Ha egy 17. századi emlékiratot kellene értelmezni, akkor a szövegértelmezés nem redukálódna a retorikai-poétikai minták (narratio, argumenta a persona, descriptio) meghatározásainak visszakeresésére a szerző által beazonosíthatóan olvasott, tanulmányozott praeceptumokban, hanem társadalomtörténeti, antropológiai szempontból is kontextualizálnánk az íráshasználat egyéni habitusát, az írásra mint médiumra hagyatkozást, ennek minden implikátumával. Vagyis Cserei Mihály lemásolt logika tankönyvét, nyolc teleírt kalendáriumát, négy naplóját, Compendiumát, Históriáját, Apológiáját, illetve missilis leveleit vagy könyveiben fennmaradt megjegyzéseit olvasva-kutatva nem műfaji kérdésekre keresnénk (csak) választ, hanem az íráshasználat antropológiai sajátosságait úgy kontextualizálnák adekvát társadalomtörténeti, antropológia kontextusokban, hogy a szövegeknek a műfajon, imitáción túlmutató funkcióit is beláthassuk. Az egész életutat lefedő írások egybeesnek az antropológiai szempontból releváns életciklus-eseményekkel és ezek rítusaival. Az irodalomtörténeti vizsgálódástól függetlenül válik kutathatóvá az íráshasználat rituális funkciója, amely a Cserei életében bekövetkező nagy átmenetekről, pl. férfivé válás-házasság, öregség-halál referál. A rítusok antropológiai kontextusa felől az is egyértelművé válik, hogy nem önmagában a poétikai minták ismerete, alkalmazása alakította a szövegprodukciót, hanem a rite de passage-ban elméletileg leírható átmenetek rituális funkciói. Következésképp, Cserei esetében, olyan mikrotörténeti rekonstrukciókra mint kontextualizációra vállalkozhatunk, amely mikroszinten egy olyan valóságkonstrukciót tár fel, amely ennek textuális reprezentációt (naplók, feljegyzések), társadalomtörténeti (Cserei feltörekvő székely nemes), antropológiai (mentális világában a kálvinizmus vagy az ettől való pillanatnyi eltántorodás lelki kríziseket okoz) kontextusokat jelöl meg az értelmezés számára.50 Az így értelmezett Cserei-szövegek újszerű meglátásokat engednének megfogalmazni, az emlékirat-irodalom címke alatt „tárolt,” de műfaját tekintve megfoghatatlan, a régi magyar irodalomban jelentősnek ítélt szövegkorpusszal kapcsolatosan.


 


Konklúziók


Irodalom és antropológia51 kapcsolatáról, vagy az irodalmi és antropológiai módszertanokat egyesítő irányzatokról (pl. new historicism) sokat írtak, ám azért remélem, hogy a speciálisan a régi magyar irodalomra mint történeti antropológiára alkalmazott argumentációm tartalmaz új elemeket is. Célom az volt, hogy saját elképzelésemről írjak, és mint lehetőséget bemutassam, anélkül hogy a másként gondolkodás, értelmezés és kutatás jogát megkérdőjelezném. Meggyőződésem, hogy így is lehetséges régi magyar irodalmat értelmezni, kutatni, sőt oktatni. Hiszen irodalomról és ennek értelmezési kísérletéről lévén szó, szükségesnek látom a módszer, a kutatás metakritikájának időnkénti felfrissítését. Másként fennáll a veszély, hogy a kora újkori szövegek történeti távolságba és kulturális másságba rejtőző textusok lesznek, melyeket ha kézbe veszünk, módszertani invenciók hiányában többé (újszerűen) nem értelmezhetünk. Marad csupán a kéziratok és nyomtatványok nyomasztó egyhangúsága, melyekből szavak végtelen, néma és számunkra érthetetlen sora bontakozik ki – words, words, words...


 


JEGYZETEK


1. Szilasi László: A történeti poétika története. In: Filológia. Bevezetés a régi magyarországi irodalom filológiájába. Szerk. Hargittay Emil. Universitas Kiadó, Bp., 2003. 240–252.


2. Szilasi László két fő evolúciós perspektívát jelölt meg. Egyik az irodalmi produkció régi konvenció rendszereinek vizsgálatára összpontosít, a másik pedig a történeti igényű mai recepcióra fókuszál. (Szilasi: i. m. 245).


3. Kecskeméti Gábor: Az eszmetörténet új lehetőségei a régi magyar irodalom kutatásában. In: Az irodalomtörténet esélye. Szerk. Veres András. Gondolat Kiadó, Bp., 2004. 164.


4. Bene Sándor: A történeti kommunikációelmélet alkalmazása a magyar politikai eszmetörténetben – A kora újkori modell. ItK 2001. 285–315.


5. Bene Sándor a politikai nyilvánosságról megjelent könyve (1999) mellett 2005-ben a reneszánsz–barokk kutatócsoport éves nagy konferenciáját is megszervezte, melynek elméleti koncepciója a kora újkori politikai műveltség diskurzusainak a műfajilag rendszerezhető szemléjét vállalta fel. (Vö. Bene Sándor: Theatrum Politicum. Nyilvánosság, közvélemény és irodalom a kora újkorban. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 1999; illetve A politika műfajai a régi magyar irodalomban. Gyula, 2005, május 25–28.) 


6. Trencsényi Balázs: Kulcsszavak és politikai nyelvek: gondolatok a konceptualista eszmetörténeti módszertan kelet-közép-európai adaptációjáról. In: A történész szerszámosládája. Szerk. Szekeres András. L’Harmattan–Atelier, Bp., 2002. 117–158.


7. A magyar irodalom történetei. Szerk. Szegedy-Maszák Mihály, Jankovits László, Orlovszky Géza. Gondolat Kiadó, Bp., 2007.


8. Szegedy-Maszák Mihály: Előszó. In: A magyar irodalom történetei I. 11–17.


9. Szegedy-Maszák: i. m. 11.


10. A kötet erősségét képezik a több sikerült tanulmány közül azok az írások, amelyek Rimayhoz, Gyöngyösihez vagy Zrínyihez kapcsolódnak. (Vö. Ács Pál: Balassi Bálint apoteózisa Rimay János Epicédiumában. 374–381; Jankovics József: A magyar verses regény kezdetei, avagy a kánonból kiiktatott barokk költő. 522–538; Kiss Farkas Gábor: Az imitatio elmélete és gyakorlata a Szigeti veszedelemben. 447–466; Bene Sándor: A Jövő története és az olvasók. 487–500).


11. Sajnálatos, hogy olyan jelentős szerzőről, mint Bethlen Miklós egy olyan írás került be a kötetbe, amelyet súlyos tárgyi hiba terhel. Bethlen Miklós nem 1704-ben írta meg az emlékiratait, akkor csupán perbe fogták, hanem – és ezt maga Bethlen tisztázza az Élete leírásában – 1708 és 1710 között. (Vö. Nagy Levente: A emlékirat irodalom. 1704: Bethlen Miklós Önéletírása. 555–567.).


12. Szilasi: i. m. 240.


13. Az irodalomtörténet-írás elsősorban az elbeszélő forrásokat (naplók, feljegyzések, diáriumok, jelentések stb.) vagy a levelezéseket preferálja, a különféle (jogi, gazdasági, politikai) állami/egyházi intézmények működésének bürokratikus aktáit gyakran ignorálja.


14. Az impozáns menyiségű szakirodalomból szeretném kiemelni azt a szerzőpárost, akik nagymértékben járultak hozzá az histoire croisée nemzetközileg elterjedt irányzattá válásához: De la comparaison á l’histoire croisée. Eds. Werner, Michael – Zimmermann, Bénédicte, Seuil, Paris, 2004; Werner, Michael –Zimmermann, Bénédicte: Beyond Comparison, Histoire Croisée and the Challenge of Reflexivity, History and Theory, 2006. 1. 30–50. (A tanulmány francia változata az Annales HSS 58:1 (Jan.–febr. 2003. 7–36.) volt olvasható.)


15. Az antropológiai megértés koherens diskurzusba rendezését és ezáltal tekintélyre való szertevését jelöli a cliffordi fogalom, az ethnographic authority. Ennek analógiáját vélem beazonosítani a régi szövegek értelmezésének folyamatában, ahol szintén szükséges a tekintély és hitelesség hasonló megteremtése. A szerzőség/szövegezés (writing up) kérdéséhez bővebben: Clifford, James: On Ethnographic Authority, Representations, 1983. 2. 118–146; Ede Lisa – Lunsford, A. Andrea: Collaboration and Concepts of Authorship, PMLA, 2001. 2. 354–369.


16. Stagl Justin Stagl: A History of Curiosity: the Theory of Travel. (Harwood Academic Publishers, Chur, 1995. 2.


17. Az antropológia fogalomhoz talán nem fölösleges néhány megjegyzést fűzni. Az ún. four field approach biológiai, archeológiai, nyelvészeti és kulturális antropológiában gondolkodik, de ez főként az amerikai és a kanadai antropológia diskurzusában használatos. A kulturális antropológia e négyes felosztás ellenére oly erőteljesen fejlődött, hogy önálló, több aldiszciplínát is inkorporáló tudományággá nőtte ki magát. A kultúra tanulmányozása értelemszerűen vezetett a társadalmi összefüggések vizsgálatához, így a social anthropology (szociális antropológia) újabb leágazása lett ennek az antropológiai kutatásnak. Továbbá ebben a diskurzusban az ethnográfia mint néprajz az antropológiai terepmunka eredményeinek megírására vonatkozik, így az ethnographic account valójában az antropológiai kutatás, a terepen tapasztaltak elméletileg reflektált, írásban véglegesített beszámolójára vonatkozik. Az európai praxis kissé eltérő módon, az amerikai gyakorlatban a cultural anthropology hatáskörébe utalt jelenségek tanulmányozását, adott nemzeti tradíció határain belül maradva, lemondva az antropológiai holizmusról, néprajztudományként definiálja. (Barnard, Alan: History and Theory in Anthropology. Cambridge University Press, Cambridge, 2000. 3–4; Joy, Hendry: Other People’s World. An Introduction to Cultural and Social Anthropology. New York University Press, New York, 1999. 9.)


18. Evans-Pritchard, E. E.: Anthropology and History. In: Social Anthropology and Other Essays. Ed. Evans-Pritchard, E. E. The Free Press, New York, 1964. 173.


19. Evans-Pritchard: i. m. 191.


20. MacFarlane, Alan: Historical Anthropology. In: Cambridge Anthropology, 1977. 3. 7–13.


21. MacFarlane, Alan: The Family Life of Ralph Josselin: an Essay in Historical Anthropology. Cambridge, 1970.


22. A történetírás az amerikai antropológiai recepcióhoz képest némi késéssel, de a kilencvenes évekre megjelentek azok az álláspontok is, amelyek a geertzi fogalmaknak a történetírásban való alkalmazását nehezményezték.(Biersback, Aletta: Local Knowledge, Local History. In: The New Cultural History. Ed. Hunt, Lynn, Unversity of California Press, Los Angeles, Berkeley, London, 1989. 72–96; Revel, Jacques: Microanalyses and the Construction of the Social. In: Histories: French Construction of the Past. Eds. Revel, Jacques and Hunt, Lynn. New York Press, New York, 1995, 493–501.


23. Geertz, Clifford: The Interpretation of Cultures. Basic Books, New York, 1973. 3–31.


24. Geertz: i. m. 412–453.


25. Geertz a local knowledge fogalom megvilágítására egy olyan tanulmánnyal vállakozott, amely három esettanulmányt (Java, Bali, Marokkó) összesít, és ebből bontja ki tézisét, amit a tanulmány címe is jelöl, a bennszülötti nézőpontból. Geertz, Clifford: From the Native’s Point of View. In: Local Knowledge. Further Essays in Interpretive Anthropology. Ed. Clifford Geertz. Basic Books, New York, 1983. 55–70.


26. Shankman, Paul: The Thick and the Thin: On the Interpretive Theoretical Program of Clifford Geertz. Current Anthropology 1984. 3. 261–280.


27. Writing Culture: the Poetics and Politics of Ethnography. Eds. Clifford, James and Marcus, George,University of California Press, Berkeley, 1986. A kötet megjelenését megelőzte az a jelentés amely a Santa Fében tartott tanácskozás eredményeit összegezte, és a kötet fő téziseit is promoválta már 1985-ben. (Vö. Clifford, James and Marcus, George: The Making of Ethnographic Texts: A Preliminary Report. Current Anthropology 1985. 2. 267–271.)


28. Vincent Crapanzano tanulmánya három leírást tartalmazó szöveg, George Caitlin, Goethe és Geertz írásainak összehasonlító vizsgálatából kiindulva mutatta be a mély játék és sűrű leírás korlátait. Megállapításai szerint az önkényesen kiválasztott és utólagosan visszaprojektált fogalmak nem a bennszülötti nézőponthoz való hozzáférést eredményezték, hanem csupán egy utólag megkonstruált bennszülötti nézőpontból levezett ugyancsak megkonstruált értelmezés konstruált értelmezését (the constructed understanding of a constructed native’s constructed point of view). (Vö. Crapanzano, Vincent: Hermes’ Dilemma: the Making of Subversion on Ethnographic Description. In: Writing Culture: the Poetics and Politics of Ethnography. Eds. Clifford, James and Marcus, George. University of California Press, Berkeley, 1986. 74.


29. Darnton, Robert: The Great Cat Massacre and Other Episodes in French Cultural History. Vintage Books, New York, 1985


30. Chartier kritikájára Darnton válaszolt, illetve a kettejük disputáját LaCapra reflektálta. Vö. Chartier, Roger: Text, Symbols and Frenchness. Journal of Modern History 1985. 4. 682–695; Darnton, Robert: The Symbolic Element in History. Journal of Modern History 1986. 1. 218–234; LaCapra, Dominick: Chartier, Darnton and the Great Symbol Massacre. Journal of Modern History 1988. 1. 95–112.


31. Sewell Jr., H. William: Geertz, Cultural Systems, and History: from Synchrony to Transformation. Representations 1997. 3. 35–55. Sewell írásán kívül mások is méltatták Geertz munkásságát: Rosaldo, Renato: A Note on Geertz as Cultural Essayist. Representations 1997. 3. 30–34; Marcus, E. George: The Uses of Complicity in the Changing Mise-en-Scene of Anthropological Fieldwork. Representations 1997. 3. 85–108; Greenblatt, Stephen: The Touch of the Real. Representations 1997. 3. 14–29.


32. Robert Scribner a kora újkori kutatások értékelésekor, az interpretatív antropológia történetírásra tett hatásáról beszélve, jelezte fenntartásait Geertz bizonyos elképzeléseivel szemben, főként a szimbolikus jelentéseket illetően. Érveléséhez példaként Darnton könyvét jelöli meg. Vö. Scribner, Robert: Historical Anthropology of Early Modern Europe. In: Problems in the Historical Anthropology of Early Modern Europe. Eds. Hsia, R. Po-Chia and Sribner, R.W. Harrassowitz Verlag, Wiesbaden, 1997. 20–22.


33. Sewell: i. m. 46–48.


34. After Writing Culture Epistemology and Praxis in Contemporary Anthropology. Eds. James, Allison – Hockey, Jenny – Dawson, Andrew. Routledge, London, 1997.


35. Herndl, G. Carl: Writing Ethnography: Representations, Rhetoric and Institutional Practices. College English 1991. 3. 320–332.


36. Poewe, Karla: Writing Culture and Writing Fieldwork. Ethnos 1996. 4. 177–206.


37. Fischer, M. J. Michael: Emergent Forms of Life: Anthropologies of Late or Postmodernities. Annual Review of Anthropology 1999. 4. 455–478.


38. Evans-Pritchard: i. m. 174.


39. Aries, Philippe: L’histoire des Mentalités. In: La Nouvelle Histoire. Ed. Le Goff, Jacques – Chartier, Roger – Revel, Jacques: Retz - C. E. P. L. Paris, 1978. 402–423; Le Goff, Jacques: Les mentalités. Un histoire ambigue. In: Faire de l’histoire. Eds. Nora, Pierre - Le Goff, Jacques. Gallimard, Paris, 1974. 76-93.


40. Chartier, Roger: The World as Representation. In: Histories: French Construction of the Past. Eds. Revel, Jacques – Hunt, Lynn. New York Press, New York, 1995. 552.


41. Nora, Pierre – Le Goff, Jacques: Faire de l’histoire. Gallimard, Paris, 1974; La Nouvelle Histoire. Eds. Le Goff, Jacques – Chartier, Roger – Revel, Jacques. Retz - C. E. P. L. Paris, 1978.


42. Burguiere, André: L’anthropologie historique. In: La Nouvelle Histoire. 37–61.


43. Marc Bloch: Les Rois Thaumaturges: Étude sur le caractere surnaturel attribué a la puissance royale particulierement en France et en Angleterre. Gallimard, Paris, 1924. 429.


44. Braudel, Fernand: History and the Social Sciences. The Longue Durée. In: On History. Ed. Braudel, Fernand. Trad. Matthews, Sarah. Chicago Press, Chicago, 1980. 27.


45. Matti Peltonnen három szakaszt különített el, a hetvenes, nyolcvanas majd a kilencvenes évekét, ezeket egyenként méltatta. Vö. Peltonnen, Matti: Clues, Margins, and Monads: The Micro-Macro Link in Historical Research. History and Theory 2001. 3. 347–359. Továbbá az irányzat jelentős képviselői is reflektálták a mikrotörténelem alakulását: Levi, Giovanni: On Microhistory. In: Historical Writing. Ed. Burke, Peter. Polity Press, Cambridge, 1991. 93–113; Ginzburg, Carlo: Microhistory: Two or Three Things That I know about It. Critical Inquiry 1993. 20. 10–35; Microhistory and the Lost People of Europe. Ed. Edward Muir, John Hopkins University Press, Baltimore, 1991.


46. Muir: i. m. 11, illetve 15.


47. Muir: i. m. 14.


48. Tudatában vagyok annak, hogy nagy valószínűséggel az általam javasolt alkalmazások némelyikét már egyes kutatásokban hasznosították is. Ezt úgy értelmezem, mint újabb argumentumot amellett a rendszeres összefüggésben előadott módszertan mellett, amely számomra a régi magyar irodalom mint kora újkori történeti antropológia kutatásában követendő.


49. Narayan, Kirin: “How native is a “Native” Anthropologist”? American Anthropologist 1993. 3. 671–686.


50. Cserei példájának bővebb kifejtéséhez lásd: A történelmem terhe. Antropológiai szempontok a kora újkori magyar írásbeliség textusainak értelmezéséhez. Komp-Press – Korunk Baráti Társaság, Kvár, 2006. 333–405. Módszertani szempontból az angol kutatásra is tekintettel voltam: Dawson, S. Mark: Histories and Texts: Refiguring the Diary of Samuel Pepys. The Historical Journal 2000. 2. 407–431.


51. Kulturális antropológia és irodalomtudomány. Szerk. N. Kovács Tímea. Helikon, 1999. 4; Takáts József: Antropológia és irodalomtörténet-írás. Buksz 1999. 31–52; Takáts József: Nyolc érv az elsődleges kontextus mellett. ItK 2001. 3–4. 312–337; Antropológia és irodalom. Egy új paradigma útkeresése. Szerk. Biczó Gábor és Kiss Noémi. Csokonai Kiadó, Debrecen, 2003.


 


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal