HU  |   RO  

Korunk 2008 Április

Az ének karneválja (Átfogó)


Bogdán László

 


A rendelkezésünkre álló terjedelemben akár csak megközelíteni is Fernando Pessoa sokarcú, szerteágazó költészetét és életművét, reménytelenebb vállalkozás, mint egy cápát gyömöszölni, Günter Grass fulmináns hasonlatával, szardíniásdobozba. Címünk is kétértelmű, nem az énekről (dal) van csupán szó, hanem a költői énről, énekről is. Az ének hangsúlyozása mindenképpen indokolt, maga Pessoa saját nevén írt „önmaga”-verseit egy hatalmas Daloskönyv című gyűjteményben képzelte el. Az már jóval bonyolultabb, szinte megválaszolhatatlan, hogy a rejtőzködő és önmagát végletesen, végzetesen feltáró költő hány énjéről beszélhetünk, huszonhét-huszonnyolc alter-egóját – kedves kifejezésével hetero-nimáját – tartják számon. A legnevezetesebbek a költők (Alberto Caeiro, Ricardo Reis, Álvaro de Campos), de vannak próza- és tanulmányíró heteronimái is (Bernardo Soares, António Mora, Tejve tizenharmadik bárója). Vannak úgynevezett pszeudoheteronimái, mint az ígéretes prózaíróként induló Vicente Guedes, aki azután, ki tudja miért, nem tört ki az asszociáció sötét mezőiről, Az idegenség erdeje című figyelemre méltó prózai kísérletét a szeszélyes Pessoa Soaresnek ajándékozta, és beillesztette A kétségek haláláig készülő könyvébe. És ott vannak enigmatikus, ezoterikus, angolul írott szonettjei is, melyek külön színt képviselnek az életműben, ha mutatnak is hasonlóságot Pessoa saját nevén közölt, gyönyörű Kálvária ciklusával. Vannak különben angol heteronimái is, Alexander Search (aki Pessoa feljegyzései szerint még 1907. október 2-án köt szövetséget a sátánnal, a szerződés negyedik pontja leszögezi, hogy a szerződő felek „…soha nem feledkeznek meg az emberi szenvedésekről és fájdalmakról”) vagy a későbbi A. A. Cross, aki angol nyelvű rejtvényújságok megbecsült munkatársa, s Pessoa verseit fordítja angolra… „A költő színlelő művész” – kezdődik meghökkentő remeklése, a mindössze tizenkét soros Önéletrajz, s ha valaki, ez a gyermekkorát Dél-Afrikában töltő, majd korán Lisszabonba kerülő és ott a tisztviselők unalmas, szürke életét töltő Pessoa, sokat tudott a színlelésről… A neve portugálul személyt jelent, ahogyan egyik első magyar felfedezője, fordítója, értelmezője, Somlyó György eljátszik vele: „…személy, egyén, ember, valaki, bárki, sőt az újlatin nyelvek egyikén senki, ez a szó az emberi lény legáltalánosabb, legelvontabb jelölése, amelyben individuum, genus és species felbonthatatlanul olvad egybe. S a mélyén ott rezeg az eredeti latin persona, álarc jelentése is.” Nos, ez az álmatag, sokat képzelgő, kissé bárgyúnak tűnő s az ezoterikus tudományokkal, okkultizmussal, miszticizmussal, az alkimisták csodálatos ábrándjaival és jelenéseivel, a rózsakeresztesek rejtelmeivel foglalkozó fiatalember joggal írhatta le, hogy „A költő színlelő művész. / Oly jól ért már a mímeléshez, / hogy tetteti a bánatot, / a bánatot, mit tényleg érez.” (Nemes Nagy Ágnes fordítása). Nyugodt lélekkel kezdhette így a versét, bizonyos elégtétellel, a jól-rosszul, de mindenesetre elvégzett munka örömével, sőt némi fennhéjázással is. Ő ugyanis legalább négy-öt egymástól látszólag független és a kortársak tudatában függetlenül is élő (!) költői életművet hoz létre. Az álca, a szerep, a maszkkeresés, a heteronimák előhívása és önálló életre kelése végigkíséri negyvenhét esztendejét. Ahogyan egyik csodálatos angol nyelvű szonettjében írja: „Hány maszk és maszk a maszk alatt a lelkünk / Ábrázatán! Honnan tudja, ha kedve / Támad levetni a lélek, hogy eltűnt / A Végső maszk, és már nincs semmi fedve…” (Várady Szabolcs fordítása).


Hogy mindez mikor kezdődött, pontosan tudni.


1914. március 8-án.


Voltak persze idézhető előzményei. Pessoa ugyanis már kora ifjúkorában kitalál önmagának egy fiktív levelezőpartnert, bizonyos Chevalier de Pas-t, akihez azután hosszú, gyötrelmes önvallomásokkal teli leveleket ír. Filológusok szerint ezt az első fiktív, ám pontos életrajzzal betájolt, sorssal, hivatással, álmokkal bíró személyt – Pessoa túláradó vallomásos kedve nyomán – még huszonhat-huszonnyolc követi, ha a már említett pszeudoheteronimákat is számítjuk. A levelezőpartner után egy angol nyelven író költő következik, Charles Robert Anon, akinek műve nem valósul ugyan meg, de a költő tervei között sokat szerepel, majd jönnek sorra a többiek…


Mindez, ismételjük, az első világháború kitörésének esztendejében, a nők későbbi nemzetközi napján kezdődik. Pessoa épp kedvetlenül ténfereg szobácskájában, egyik cigarettáról a másikra gyújtva, egyik kávét a másik után hörpintve fel, amikor váratlanul „megvilágosodása” támad, odamegy írópultjához (kedves, szép szokása szerint állva írt), és egyetlen heves írógörcsben írja meg első jelentékeny s minden más heteronimájának költészetét, sőt sorsát is meghatározó, fiktív költőjének, Alberto Caeirónak, „a nyájak őrizőjének”, harminc-egynehány versét. Az egészet egyetlen szó indítja el, Pessoa látnoki szeme előtt megképződik egy rét, egy nyáj, egy pásztor, a nyájak felvigyázója, „őrzője”, és életre kel Alberto Caeiro, a valóságot csapdába ejtő, látványaiban megragadni akaró, bukolikus, rusztikus költő… Az Én soha nem őriztem nyájakat című nyitó versében leírja: „Mélabúm a békesség maga, / Mert természetes jussunk a harmónia, / Amely akkor igazán jelenvaló, / Ha a lélek oly önfeledt, hogy észre sem veszi, / Amikor virágokat gyűjt csokorba a kéz” (Döbrentei Kornél fordítása). A többi sorra születő heteronima mesterének tekinti Caeirot, tanulmányokat írnak áradó költészetéről. A futurizmus vonzásában alkotó Álvaro de Campos például így értelmezi: „Mesterem, Caeiro nem pogány volt. Ő maga volt a pogányság megtestesülése. Ricardo Reis pogány, António Mora pogány, én pogány vagyok, maga Fernando Pessoa is pogány lenne, ha nem olyan volna, mint egy befelé gombolyodó gombolyag. De Ricardo Reis a jellemét tekintve pogány, António Mora az értelméből kiindulva pogány, én pedig lázadásomból, azaz lelkialkatomból kiindulva vagyok pogány. Caeiro pogány voltára nincsen magyarázat, a legbensőbb lényegéből fakadt. […] Ha a görögökkel összehasonlítjuk magunkat, rögtön tisztán kirajzolódik az egyik legfőbb különbség: a görögökből hiányzik a végtelen fogalma, azaz elutasítják maguktól a végtelent. Nos, mesteremből, Caeiróból is hiányzott ez a fogalom…” Ezt feszegeti, rendkívüli empátiával a Caeiro összegyűjtött verseihez bevezető tanulmányt író Ricardo Reis is. „Caeiro Életműve a pogányság maradéktalan visszaállítását testesíti meg a lehető legteljesebb formájában, úgy, ahogyan sem a görögök, sem a rómaiak, akik megélték, és ezért nem gondolkodtak róla, nem voltak képesek kiteljesíteni. Életműve és pogánysága nem meggondolás és átérzés eredménye volt, valami olyan dologból fakadt, ami mélyebben rejtőzik bennünk, mint az érzés vagy az értelem.” (Ezeket az írásokat közi az Ibisz kiadónál megjelenő Pessoa életműsorozat Albert Caeiro verseit tartalmazó könyve. Ide annyit, hogy a sorozat animátora, szerkesztője s az egyes köteteket tartalmas, a rejtélyes Pessoa-műben eligazító bevezető tanulmányokat jegyző Pál Ferenc fontosnak tartja az elérhető idevonatkozó dokumentumok publikálását is, hogy a magyar olvasók is tájékozódhassanak a színlelés nagymesterének életművében, amely egy jellegzetes borgesi útvesztő…)


De Pessoa nem merül ki, sőt. Caeiro verseinek leírása után, mintegy ellenkezésül „én”-je első nagyobb lélegzetű karneváli szereppróbálgatásaira, saját becsületes nevén is ír rögtön egy hat részből álló versciklust, a Ferde – Kukorelly Endre áradó fordításában Rézsútosesőt.


Ezután már nincsen megállás. Az 1911 és 1914 között alkotó Caeiro (1889–1915) a sorsot kihíva („a valóságban fekszem és boldog vagyok”) írja önmagáról, s „érzelmesség nélkül szeretem a dolgokat” – vallja, valósággal kikényszeríti tanítványai megjelenését. Így az önmagát fáradhatatlanul megsokszorozó Pessoa megteremti másik alteregóját, Ricardo Reist. Róla annyit tudni, hogy 1887-ben született, hajóorvos, 1919-ben, mivel Pessoa szerint királypárti, Brazíliába költözik. A görög és latin kultúra kiváló ismerője, mint írja, „…irtózom a hazugságtól, mert nem más, mint hanyagság.” Született racionalista, a felvilágosodás korának gyermeke, ám egyik talányos ars poeticájában így ír: „Bensőmben sokan élnek, / De nem tudni, ki érez, / Ha érzek, és ki gondol, / Ha gondolok, akármit, / Mivel a hely vagyok csak, / Több lelkem van, nem egy. / Több énem egymagamnál. / De közönyösen mégis / Elnémítom a többit. / Egyedül egy beszélhet” (Takács Zsuzsa fordítása). Reis látszólagos ellentéte, a Pessoához talán legközelebb álló, legszeretettebb heteronima Álvaro de Campos. (Barátai feljegyezték, hogy a költőnek voltak napjai, amikor szeszélyesen jelentette ki: most én nem én vagyok, hanem Campos…) Ő elemi erejű lázadó. Anarchista. 1890-ben született, foglalkozására nézve hajómérnök, Glasgow-ban tölti gyermekkorát, kitűnően megtanul angolul, mestere a nagy lázadó, Whitman. Már az elején mérföldhosszú költeményben, a tengeri ódában énekli meg korát, nagy versömlései mindig megmaradnak, megejti a messzeség, a gyorsaság, az ipari civilizáció, elcsábítja a modernizmus is. Egyik döbbenetes önvallomásában, az Opiáriumban írja: „Hiába jártam végül Keleten. / Hiába láttam Indiát és Kínát. / A föld kicsiny, hasonló minden ország. / Egyforma mindenütt az életem, / rabja ezért vagyok az ópiumnak. / Csüngök a Pillanat e gyógyszerén. / A gondolat földszintjén lakom én. / Az élet vánszorgása szörnyen untat…” (Takács Zsuzsa fordítása).


De még ez sem volt elég költőnknek, aki közben kiadta élete egyetlen vékonyka verseskönyvét, az Üzenetet, melyet elismerés fogadott, díjazták is, de mivel terjedelmi okokból nem felelt meg a bírálóbizottság elvárásainak (nem volt száz oldal!), csak al-első díjat kaphatott. (?!) Caeiro halála után nőni, terebélyesedni kezd Reis és Campos műve, utóbbi egyik önvallomásában leszögezi: „Úgy lenni őszintének, hogy minden pillanatban, ellentmondhassunk magunknak.” Vagy „A világ lényege az ellentmondás – a valóság valótlanítása, ami ugyanannyi, mint az Irrealitás realizálása – minden állítás annál igazabb, minél nagyobb ellentmondást képes kiváltani.”


Mindez egy következő személyiséget is létrehív, Bernardo Soarest, aki prózát ír, méghozzá töredékekből álló hatalmas művet, A kétségek könyvét. Pessoa haláláig dolgozik céduláin, amely kaotikus rendetlenségben marad ránk. Irodalomtörténészek rakják sorrendbe, másként és másként, számokkal, címekkel látva el az egymást folytató, egymásból leporellószerűen nyíló töredékeket. Többféleképpen is rekonstruálják, s mivel az olvasó is bolyonghat a labirintusban, más és más formája is lehetséges. Ne feledjük, egy angol író, B. S. Johnson írt, jóval később, egy számozott lapokból álló regényt, amelyet nem is könyv formában adott ki, hanem egy dobozban, s az olvasó kedvére keverhette a lapokat…


Hát ennyi, amit korunk skizofrén távirati stílusában erről a költőről bevezetőként el lehet mondani. Életművének feldolgozása és kiadása sokáig elhúzódott. Magyarul viszonylag későn jelent meg, a világlíra oly megszállott szerelmesei és bolyongói, mint Kosztolányi vagy Szabó Lőrinc sem figyeltek fel rá, első versei 1964-ben, a Nagyvilágban jelentek meg, Nemes Nagy Ágnes és Somlyó György fordításában, aki 1969-ben, Ez az ősi szorongás címmel kiadott egy válogatást is Pessoa művéből, s nagy esszét is írt róla. 1987-ben egy újabb, terjedelmesebb válogatás jelent meg, majd Pál Ferenc kiadta A kétségek könyve egy válogatását s egy kis tanulmánykötetet. Életművének teljesebb magyar kiadását is ő kezdeményezte, az Ibisz könyvkiadónál. Eddig a kétkötetes A kétségek könyve jelent meg, ezt követte az utóbbi esztendőkben Caeiro (A nyájak őrizője és más versek), Campos (Diadalív), Reis (Ódák) verseinek gyűjteménye, a Daloskönyv első kötete és Pessoa Önelemző és elméleti írásai… Bizonyára következik a reprezentatív folytatás is, Campos második könyve, a Daloskönyv újabb kötetei, Tejve írásainak gyűjteménye stb. Hogy ez a talányos, rejtőzködő és szerepjátszó költő a maga valóságában jelenhessen meg előttünk.


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal