HU  |   RO  

Korunk 2008 Február.

Kritikusok harca az angyalokkal


Székely Melinda

 


„Az Angyalok, mint korábban is mondtam, mégsem teljesen vízhatlan és töményen metafizikai mű. Bármennyire is demiurgoszi, egyneműségét megtöri azon szövegek szép szerénysége, amelyek a könyv második részében olvashatók a következő jámbor cím alatt: Tapasztalatok, tapogatózások, olvasatok. […] Már csak az olvasás gyönyöréért is szívesen állítottuk volna szembe az imént ecsetelt reneszánsz kiáltással akár a Jákob harca az angyallal című művet, akár Az angyal és a pillanatot, sőt akár teljes egészében is idézhettük volna A világ ízét – amelyek együttvéve a felemelő és alkalmazott magasztos teológiai gondolkodás igen ritka darabjai” – zárja Andrei Pleşu könyvéről írt hosszú és kimerítő bírálatát Sorin


Dumitrescu.


Az egyik említett szöveg, a Jákob harca az angyallal egyben az Angyalok utolsó szövege is. Benne a szerző kiválaszt egy közismert ószövetségi passzust, leltárba veszi a különféle létező és lehetséges értelmezéseket, hogy a végén szembehelyezze velük a sajátját (?). Pleşu bírálata a szöveg szándéka elől kitérő olvasatokat sújtja, szemben az egyedül létjogosult rácsodálkozó olvasással.


Valami hasonlóra vállalkoznék magam is, csakhogy ezúttal a textus maga Andrei Pleşunak az angyalokról írt könyve. Sorin Dumitrescu azzal indítja fentebb idézett, 2005-ben írt bírálatát (a könyv románul 2003-ban látott napvilágot), hogy erről a rendkívül sikeres és egyben roppant kihívó munkáról senki sem írt érdemben. A bírálat alkalmat ad Andrei Pleşunak, hogy válaszoljon rá, illetve Virgil Ciomoşnak, hogy a szerző védelmére keljen. Van tehát három román szövegünk: Sorin Dumitrescu: Îngerii domnului Pleşu (Pleşu úr angyalai), Andrei Pleşu: Scrisoare cãtre Sorin Dumitrescu (Levél Sorin Dumitrescunak), Virgil Ciomoş: Fructul interzis. Interludiu la „Îngerii domnului Pleşu” (A közbe-szólított/tiltott gyümölcs. Közjáték „Pleşu úr angyalai”-hoz). Ha nem számítjuk a szerzői választ, kettő. Magyar vonatkozásban a labdát némiképp a könyv magyar nyelvű megjelenése dobja fel (bár egyes körökben korábban is ismert és használt szöveg volt). Ide számítanám Tánczos Vilmos Angyaltan, angyalkultusz és folklór című tanulmányát, amely mintegy tudományos forrásként csupán használja s nem méltatja a könyvet. Ide sorolnék, talán jogtalanul, egy másik munkát is, Elekes András Az angyalok és mi (Teológiai/gyakorlati szempontok az angyalok és angyaltanok értelmezéséhez) című írását, amelyben ugyan nem hivatkozik Pleşura, mégis úgy látom, hogy az angyalokról írás igénye mögött valahol a Pleşu könyve bujkál. Van továbbá két, magáról a könyvről írt kritika, Schmidt Dániel: Andrei Pleşu könyve az angyalokról és Balon Ruff Zsolt: A metafizika és az angyalok, illetve egy értelmezés, Illyés Zsuzsa: Két lény egy terv, avagy egy lény két terv? Ezek lennének tehát az Angyalok olvasatai.


Amikor Sorin Dumitrescu bírálata a kezembe került, épp az Angyalok fordításának befejezésén dolgoztam. Fordítás közben a szöveg teljesen magába szippantott (mert „a könyv vonzó, míves és olvasmányos, mégsem könnyed olvasmány” – Balon Ruff Zsolt, „az angyalok bemutatása annyira meggyőző, világos és csodálatos, hogy kis híján lelkes hívévé teszi azt, aki »angyalian« követi” – Sorin Dumitrescu), túl közel voltam hozzá, és folyamatosan megéltem ahhoz, hogy bármilyen értelmezése is megkísérthetett volna. A bírálat olvasásakor azonban már a végére értem, és kezdtem felismerni, hogy alapjaiban a szöveg mennyire ortodox. Ami teljesen érthető, mégis későn tudatosult bennem. És íme, Sorin Dumitrescu épp azt kifogásolja, hogy Pleşu úr botrányosan eltér az ortodox egyház egyedül igaz és követendő tanításától, saját képére és hasonlatosságára rajzolván meg a szent angyalokat.


Annak idején lemondtam arról, hogy írjak erről a vitáról. A fordítás befejezése volt az első és végleges, hozzáférhető magyar szöveg nélkül pedig különben sem láttam értelmét a megszólalásnak. Dumitrescu írása, Pleşu válaszával együtt, ennek ellenére nagyon nagy hatással volt rám. Először is „apokaliptikus hangvételű, élvezetes posztmodern szótársításokkal tarkított” nyelvezete – mint a vita egyik méltatója mondja.1 Talán Pleşu elegáns, kifinomult, diplomatikus, olykor mégis merész és sziporkázó stílusához képest (e fegyvertárat megsemmisítő erővel sikerül bevetnie a bírálatra írt válaszában) éreztem rendkívül erősnek, titáni energiáktól feszülőnek a Dumitrescu kritikáját. Talán kulturális beidegződésből is, mivel nem tudtam elképzelni, hogy nálunkfelé valaki így írjon, hogy magyarul is megszülethetett volna egy ennyire hangos, sok helyen igazságtalan, mégis bensőséges kritika. (Azóta aztán olvastam magyar szerző tollából is erőteljes, sőt egyenesen durva kritikát – éppen egy fordításról –, de a szerző közben folytonosan bocsánatot is kért, bár nem volt igazságtalan; Dumitrescu ellenben az.) Vagyis lenyűgözően hatott rám, hogy így is lehet írni. Még azon is elgondolkoztam, hogy fordításban átjönne-e ez az őserő.


Egy másik dolog, ami lenyűgözött, és azóta is foglalkoztat, maga a fő kifogásolt szempont, vagyis hogy a könyv nem felel meg az (igazhitű ortodox) egyház tanításának, értsd, a könyv első százötven oldala, a Bevezetés az angyaltanba című rész, mert a többi hetvenöt oldal, a Tapasztalatok, tapogatózások, olvasatok viszont gyöngyszemeket tartalmaz! A megállapítás és az egész bírálat tévessége kezdettől fogva egyértelmű volt, hiszen pont akkor ismertem fel, hogy amit én kifogásolnék a könyvben, az éppen annak ortodox szellemiségével magyarázható. Sőt azt gondolván, hogy más magyar olvasónak sem lesznek a könyv egyes helyei egyértelműek, szükségesnek láttam helyenként fordítói megjegyzéseket fűzni a szöveghez. Hogyan kifogásolhatja tehát Sorin Dumitrescu azt, hogy az Angyalok nem eléggé egyházhív (îmbisericit), amikor már maga a témaválasztás sem képzelhető el ebben a formában a nyugati keresztények között? Ki az a nagy műveltségű diplomata, publicista, kultúrember, akinek eszébe jutna „Nyugaton” bölcseleti (s nem teológiai) munkát írni az angyalokról? Számomra a Kárpátokon innen ez elképzelhetetlen. Az ördögök mint kultúrjelenség, mint démonizálás (például George Bush beszédei), vagyis szociológiai-retorikai jelenség inkább divatosak.


Értettem és nem értettem a könyvben néhány dolgot. Értettem azt, hogy az angyalokat a szerző lételméleti alapvetéssel közelíti meg, hogy az arab világból kölcsönöz hozzá fogalmakat, s különösen értettem az angyali oltalom fenomenológiájának tételeit és terminológiáját. De azt már nem, hogy miért kell például egyúttal a szerzetesekről is beszélni! Néhány mondatos beszámoló arról, hogy ők teljesítik az emberek között az angyali szolgálatot, természetesen nem zavart volna. De egy teljes, nagyon részletes fejezet – ezt nem értettem egyből. Aztán rájöttem, hogy ennek fontossága megint a keleti egyház értékrendjét követi. Nekem, a római katolikusnak, aki azért a protestantizmus által is meghatározott kultúrában él, a szerzetesség mást jelent, nem kultusz tárgyát képező jelenséget. És elképzelhetetlen az, amit pedig saját szememmel láttam, hogy egy apáca bemenjen a boltba, és holmi imádságok fejében fizetés nélkül bizonyos termékek birtokába jusson. Holott ez csak a keleti keresztény alázatos hitének visszfénye (mármint hogy az eladólányok kérik az imát, és adják a gyógyszert), mint az is – bár tanult és valamelyest felvilágosult visszfénye –, hogy Andrei Pleşu könyvének jelentős részét szánja az ortodoxiában olyannyira központi jellegű szerzetességnek.


Ugyancsak értettem azt, hogy a szerző folyamatosan használja a Szentírást, és hűen követi annak nyelvezetét, szorgosan idézőjelezve és kiemelve saját szövegéből a belőle vett szavakat, kifejezéseket, ha olykor nem is hivatkozza le őket. Ortodoxiája is ugyanilyen szerényen, feltűnésmentesen húzódik meg a szöveg alapjainak szintjén. Dumitrescu igényeit talán jobban kielégítette volna, ha a szerző néhány szólam szajkózásával fejezi ki az egyház és a (keleti) kereszténység iránti lojalitását, kijelentve, hogy számára a Szentírás az elsődleges, majd munkájában minderről teljesen megfeledkezik. Szintén az ortodox világra jellemző – bár számunkra talán nagyon furcsának hat, esetleg eredetinek is, pedig nem az – A világ íze, a vallás érzéki megélése, az, hogy „olyan pázsit vagyunk, amelyet Isten megszagol és lelegel” (206.). Nem hiába mondja erről az esszéről Dumitrescu, hogy olyan gyöngyszem, amelyet jó volna egészében idézni.


És itt szeretnék kitérni Dumitrescu kritikájának másik igazságtalanságára. Többoldalas bírálatában egyetlen bekezdést – az utolsót – szán a könyv méltatásának, hasonlóképpen túlzó terminusokkal. Amennyire elvetendő a könyv első, „tudományosan is megalapozott”, tulajdonképpen bevezető része, éppannyira remeklés a második, esszészerűbb fele, amely – és itt Pleşu szavaival él (vissza?) – az elsőnek angyali mása, a „milyen kellett volna hogy legyen”. Ettől teljesen ledöbbentem. Figyelmetlenül olvasott volna? Meglehet. Ha át is ugrotta volna a bevezetőt, amelyben a szerző maga mondja, hogy „ennek a könyvnek két része van. Az első, a Bevezetés az angyaltanba szeretné bemutatni az olvasónak e tárgykör nagy fejezeteit. Előadásaim jegyzeteinek szerkesztett válogatása ez […]. A könyv második része szabadabb és visszafogottabb egyszerre. Esetenként bővebben kifejti és elmélyíti az első részben érintett témákat, máskor újakat vet fel” (9.), a szerző a lábjegyzetekben folyamatosan hivatkozik a témák összefüggésére a két rész között. Valóban így van, az esszék helyenként kiegészítik az első rész tematikáját, de jobbára csupán újraírják őket a második részben. A műfaj, az előadásmód megváltoztatása ezek szerint máris elegendő ahhoz, hogy a tulajdonképpen azonos tartalom megfeleljen a dumitrescui Egyház követelményeinek? Az egyházhívség csupán formai kérdés lenne?


Holott amit végképp nem értettem, és ugyanakkor meglehetősen fel is háborított Pleşu könyvében, az éppen a logika drasztikus elkanyarodása helyenként bizonyos irányba. Krisztus irányába. Ez már tartalmi kérdés. Az első rész végén kiderül, „Krisztus megjelenésének jelentősége többek között az, hogy erősen csökkentette az angyalok szerepét az emberek történetében. A Szentírás egyértelműen arról beszél, hogy Jézus uralma alá rendeli az angyali seregeket, és átveszi a szerepüket” (157.), vagyis hogy az angyalok tulajdonképpen másodlagos téma Krisztus mellett. (Nem töri ez derékba valahol a könyv egész gondolatívét?) A második rész is Krisztussal zárul, ráadásul egy ószövetségi hely olvasatának ürügyén. Nem bántott volna ez a hit szempontjából végül is érthető zárlat, hogyha a szerző szervesen jutott volna el hozzá, s nem ugrásszerűen, aracionálisan. Márpedig annak éreztem a hirtelen kilyukadásokat Jézushoz. Ám így sikerült kifogástalan lojalitással (az ortodoxia felé) Krisztosz Pantokrator ikonjával zárni a művet, sőt annak mindkét részét.


Számomra csupán ez magyarázza, hogy miért tartja Sorin Dumitrescu kiemelten remeklésnek a Jákob harca az angyallal című írást, holott az ugyanúgy a kulturális kínálat szédítő változatosságával dolgozik, mint az elméleti rész, Pleşu még egyszer és utoljára megcsillantja benne tájékozottságát, olvasottságát és szellemi fölényét. Azt hiszem, ettől a szövegtől reméltem a legtöbbet, nagy várakozást keltett felütésének retorikája is (a színes, ám kitérő olvasatok bemutatása az elején mintegy előkészíti a végső, igazi, rácsodálkozó olvasást), és ez okozta a legnagyobb csalódást. A számos felvonultatott értelmezés után a Pleşué csupán egy bekezdés, annyi, hogy „a nagyhét Krisztus felelete Jákob és az angyal harcára, újszövetségi változatban” (234.), különösebb fejtegetések nélkül. Ezt nem értettem, most is csak annyiban értem, amennyiben a keleti szemléletből fakadóhoz sorolom ezt a botlásszerűséget.


Álljunk meg itt.


Sorin Dumitrescu kritikájára először is maga a szerző válaszol. Higgadt stílusban, rövid terjedelemben, apróságokat félresöprő fölénnyel. És felel egy-két vádra is, kiemelve, hogy műve mennyiben ortodox ihletettségű. A lap következő számában Virgil Ciomoş a könyv pártjára kel, bírálva Sorin Dumitrescu állásfoglalását, dogmatizmusát. Érveit azonban nem annyira az Angyalok szövegéből meríti, mint inkább egy kulturális magatartásból, tehát főleg az elvek szintjén mozog, és tudományossággal, filozófiai csillogással igyekszik győzelmet aratni a bírálaton. Ciomoş nyitottságot követel, ezzel nincs mit vitatkozni. A tudás iránti igényt (mint az egyháztól való eltérést) Dumitrescuval ellentétben nem tartja tiltott gyümölcsnek. Beszél az ortodox egyház következetlenségeiről és így tovább. A három szöveg hangvételének nagy különbsége döbbent meg leginkább. Dumitrescu kérdésfelvetése már önmagában is kulturális jelenség: miért kell vallásosságában kifogásolni egy tágabb látókörű, intellektuális, ám alapjában véve mégis erősen vallásos (ortodox) könyvet? Hogyan határozza meg magát az ortodoxia? Mellette Ciomoş válasza rendkívül elvi, rendkívül „posztmodern” és nyugatias. Úgy vélem, hogy a Virgil Ciomoş-féle ellenbírálat nem születhetett volna meg bukaresti szerző tollából; Dumitrescunak és Pleşunak, a két fővárosinak minden stílus- és magatartásbeli különbség ellenére is több köze van egymáshoz, mint a korszerűséget követelő Ciomoşhoz, aki nem véletlenül kolozsvári, vagyis erdélyi.


Más fejezetet alkotnak a könyvről megjelent magyar szövegek. Azok, amelyek ilyen vagy olyan formában – a teológia (Elekes) vagy a folklór (Tánczos) felől – újraírják, és a saját okfejtésük vezérfonalául választják, valahol igazolják Dumitrescut. A nagy műveltséganyag felhalmozása, a téma szisztematikus bemutatása lehetővé teszi a könyv szakmunkaként való olvasását/felhasználását, ami végső soron szintén kitérő olvasat – „Egy adott ponton arra gondoltam, hogy a könyv első oldalára ezt írom: »Szakértők ne olvassák!«” (11.), „A szakértő, főleg a »vallásos antropológia« szakértője, hovatovább az a valaki, aki olyasmivel foglalkozik, ami nem érdekli, amiben nem hisz, sőt, ami még idegesíti is…” (121.) –, de nem ortodox vagy profán szemszögből megvan a maga létjogosultsága.


A kritikák közül a Schmidt Dánielétől (nem sokkal a fordítás befejezése után, vagyis még a szöveg erős hatása alatt) az a benyomásom támadt, hogy a „hermeneutikai nem találkozás” (221.) iskolapéldája, mi több, hogy így senkiről sem lehet, nem is szabad írni. A kritikus értetlensége magyarázható esetleg nyelvi-kulturális okokkal is (a kritika még a román szövegről szól, ami magyar olvasó számára


talán nehezebben nyílik meg). Ha ma, az Angyalok közvetlen bűvköréből kikerülve, újraolvasom, csak annyit látok, hogy ez is egy kritika, semmi több.


Balon Ruff Zsolt nemcsak a könyv bemutatására-elemzésére vállalkozik, hanem a Dumitrescu-féle vita részletes ismertetésére is.2 Megvallom, ez adott újabb lökést ahhoz, hogy mégiscsak megírjam a magam értetlenségeit a vitával kapcsolatban. Írása vitára ingerel abban az értelemben is, hogy Schmidthez (s talán Ciomoşhoz) hasonlóan ő is a filozófia felől közelíti meg a művet. Mert természetesen megközelíthető bárhonnan, és az ember nem bújhat ki sem a bőréből, sem a felkészültségéből. Viszont ezek az értelmezések, vagy talán a románok is, elakadnak valahol. A kimondottan filozófiai megközelítések érdemben nem jutnak túl az első két fejezeten, ami végső soron csupán a bevezetés megalapozása. Elgondolkozhatunk persze azon is, hogy nem egy újabb kultúrjelenséggel találkozunk-e. Miért tartozik a magyarság számára egy ilyen könyv a filozófia vagy a vallásfilozófia területéhez, s miért nem vallási vitát indít el, mint a román értelmiség köreiben? Lenyűgöz, és persze nem értek vele egyet, hogy mennyit tudtak az egyes szerzők lovagolni például a köztesség vagy intervallum fogalmán. Leginkább Sorin Dumitrescu. Ez olyan, mintha a vita arról folyna, hogy Da Vinci Utolsó vacsoráján miért asztal körül ülnek a tanítványok (holott lehetne ezen vitatkozni, mert bizonnyal nem egy reneszánsz asztal körül ültek), vagyis maga a történés helyett a történés eszközeiről. A „köztesség”, a „mundus imaginalis”, a „képi világ” csupán megannyi próbálkozás, hogy az angyalok világát a szerző meghatározza, szavakkal megfoghatóvá tegye, kísérlet arra, hogy megtalálja azt a keretet, amelyben az angyalokról beszélni lehet.


A könyv mégsem erről a keretről szól, hanem magukról az angyalokról. Az Angyalok nem filozófiai munka – ezért érzem részlegesnek a filozófiai megközelítést –, sőt nem is teológiai – egy teológiai szempontú kritika a részlegességnek talán ugyanazt a benyomását keltené –, s nem is elkötelezetten vallásos, hanem pusztán általános műveltség, mint a szerző is mondja. Vagy esetleg mégis több annál: a vallásos élmény megfogalmazása. Amiről a szöveg az angyalokon túl vagy az angyalok révén beszél, az maga a vallásos élet, a vallásos tapasztalat, az istenközelség: azt hiszem, ezért is szeretjük ezt a könyvet (Marius Vasileanu és Virgil Ciomoş is él ezzel a megfogalmazással), és szereti az is, aki nem vallásos, de valamennyit megért belőle. Nem tudom, sikerült volna-e Pleşunak ezt a lehetetlen célkitűzést elérni – vagyis a vallásos tapasztalat megfogalmazását és átadását –, ha elsődleges célja pont ez lett volna, s nem az angyalokat kívánja „elfogadható témává” tenni a valamelyest művelt profánok számára. (Talán éppen ebben nem tudtak kritikusai a nyomába lépni, s végső soron ez az, ami engem zavart…)


Ha ebből a szemszögből nézem, élettel telik meg az egész könyv, s értelmessé válnak azok a részek is, amelyeket előbb bizonyos értetlenséggel fogadtam. Pleşut, vagyis az Angyalokat olvasni (és főleg fordítani) nemcsak egy rendkívül okos, lépten-nyomon szellemes és elgondolkoztató, olykor merész megállapításokkal kecsegtető szerző művének folyamatos élvezését jelenti, hanem a hitélet elmélyítését, rendszerezését, sőt megélését, akár valóságba ültetését is. A hit és a tudás valahol kizárja egymást, erről szól a bűnbeesés története (nem véletlenül került szóba a kritikákban a tiltott gyümölcs), ezt állítja, túlzott buzgósággal, Sorin Dumitrescu is. Pleşunak azonban sikerült – és ez a rendkívül felszabadító a könyvében – a kettőt egymás szolgálatába állítani. Ezzel pedig megvigasztalni valamelyest azt, aki inkább csak a tudás és az ismeretek felől közelítheti meg a transzcendenciát, s nem a közvetlen találkozásból fakadó feltétlen hit felől.3


 


A fentebb írtakat némiképp megtorpedózza Illyés Zsuzsa – utóbb olvasott – írása, mely az általam elvárt kategóriába íródik be azáltal, hogy elsősorban „általános műveltségként” használja a könyvet, vagyis egyéni szemszögből gondol tovább néhány dolgot. Ez engem is leleplez valahol. Egy magát irodalminak valló értelmezésben máris ráismerek az igazira? Az alapkérdés azonban legfeljebb csak árnyalatokkal bővül, de nem változik: miért vált ki az Angyalok román közegben vallásos-erkölcsi vitát, a magyarban pedig bölcseleti megközelítéseket?


 


JEGYZETEK


1. Marius Vasileanu: Îngerii dialogului. Adevãrul literar si artistic, 2005. 787.


2. És egy bájosan önironikus, kedves mondatban a fordítást is méltatja – amit köszönök.


3. Lásd erről Tánczos Vilmos tanulmányát. Pleşu pedig ezzel indítja könyvét: „Már az elején meg kell vallanom, hogy sohasem láttam angyalokat. […] Mindemellett úgy vélem, az is eljuthat annak megértéséig, hogy az angyalok léteznek, aki nem támaszkodik közvetlen érintkezésekre.” (15–16.) Andrei Pleşu: Angyalok. Koinónia, Kvár, 2006.


 


IRODALOM


Balon Ruff Zsolt: A metafizika és az angyalok. Korunk, 2007. 3.


Ciomoş, Virgil: Fructul inter-zis. Interludiu la „Îngerii domnului Pleşu”. Idei în dialog, 2005. 10.


Dumitrescu, Sorin: Îngerii domnului Pleşu. Idei în dialog, 2005. 9.


Elekes András: Az angyalok és mi. Teológiai/gyakorlati szempontok az angyalok és angyaltanok értelmezéséhez. Székelyföld, 2006. 7.


Pleşu, Andrei: Scrisoare cãtre Sorin Dumitrescu. Idei în dialog, 2005. 9.


Pleşu, Andrei: Angyalok. Koinónia, Kvár, 2006.


Schmidt Dániel: Andrei Pleşu könyve az angyalokról. Székelyföld, 2006. 7.


Tánczos Vilmos: Angyaltan, angyalkultusz és folklór. Keresztény Szó, 2006. 12.


Illyés Zsuzsa: Két lény egy terv, avagy egy lény két terv? – Andrei Pleşu Angyalok c. könyvéről, Látó, XVIII/7. sz., 2007. július.


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal