HU  |   RO  

Korunk 2008 December

Turkálós normalitás kedvező áron!


Vintilă Mihăilescu

 


Turkált európaiak


 


A véletlen úgy hozta, hogy miután „stíluskereskedelemről” írtam egy hasábnyit, Szófiában részt vettem egy turkálókról szóló kutatás bemutatóján, amely a „konkrétumok kanyarulatain” keresztül láttatta ugyanazt a problémakört.


A kutatás szerzője a hagyományos halotti torokból indult ki, ahol az öltözéknek – náluk is és nálunk is – megvan a maga helye. És szintúgy mint nálunk, ezek mellett a „ruha-adományok” mellett (amelyeket a hallott lelke ad, és így a „túlvilághoz” kötődnek) létezik egy másik ruhatípus is, amely csak igen nehezen juthat át a „túl levő világból” ide hozzánk, az a ruházat, amit a Nyugat ad, és amelyet boldog tulajdonosaik büszkeséggel neveznek „tuti vételnek” vagy manapság „tutkósnak”.


Ezt ők adják alamizsnaként, a katolikus szánalom azon racionális és haszonelvű érzésével, amely annyira különbözik a mi érzelmes és személyes ortodox szánalmunktól. Az egyházi boltok mellet, amelyek ruhaadományokat gyűjtenek híveiktől, itt néha azok a boltok is számba jönnek, amelyek fillérekért adják tovább a hibás ruhadarabokat – vagyis egyfajta kereskedelmi „alamizsnát”. Innen töltik fel – nagy tételben – árukészleteiket a turkálós kereskedők. De ki kapja, jobban mondva ki veszi ezeket a ruhákat? Két kategória képviselői – mondja Iliya Iliev, az említett kutatás szerzője: a) olyan személyek, amelyek egy relatíve nagy presztízsű, de szerényen javadalmazott társadalmi osztályhoz tartoznak (tanárok, orvosok, kutatók), és b) olyanok, amelyek nagy presztízsű intézményekben töltenek be szerény pozíciókat (titkárnők, asszisztensek, nagy nyugati cégek és nagykövetségek tolmácsai). Tehát röviden a presztízsben nyereséges, de pénzben veszteséges személyek (a szimmetrikus kategóriába soroltak, vagyis azok, akik pénzben nyereségesek, de presztízsben veszteségesek, úgy tűnik a török eleganciát, vagyis a Made in Turkey nyugati lookot választják; míg azok, akiknek sok pénzük van, vagyis az újgazdagok, nos, ők már más világ). E kategóriák közös szenvedélye a „normalitás” iránti igény. Ennek a normalitásnak a kritériuma számukra pedig egyértelműen nyugati megfelelőik helyzete: normális lenne, hogy valahogy én is úgy nézzek ki, mint ők. Csakhogy az aktuális balkáni „valóságban” ezt nem engedhetem meg magamnak. És ekkor lép közbe a turkálóipar „láthatatlan keze”, amely megfoldozza a normalitás és a realitás közötti szakadást. Így valósul hát meg „a szánalom (nem éppen) hosszú útja az áruig”, a kegyesség piacosítása.


Mit vesznek ezen a módon? Bizonyos nézőpontból kegyességet, a másikból pedig normalitást. Ez a normalitás viszont a fogyasztás körébe esik: „normális” vagy, ha megfelelő módon nézel ki, nem pedig, ha megfelelő módon dolgozol – ez pedig ahhoz a szakadékhoz vezet, amely a „tenni” (a termelés mezején, hogy így mondjam) és a „lenni” (a fogyasztás mezején) között húzódik. Ez a társadalmi láthatóság szférájában meghatározott normalitás fontosabb a fiatalok számára, akiknek javára – pénzhiány miatt – a szülők gyakran úgy döntenek, hogy feláldozzák magukat: hogy legalább sarjadékaiknak biztosítsák a normalitás látszatát. Turkálós normalitás kedvező áron!


A használt ruhákkal való üzletelés színeváltozásain túl a turkáló európaizálódásunk erős metaforája lesz: mi fizetünk az ő kegyességükért, hogy elhiggyük: (majdnem) olyanok vagyunk, mint ők.


 


Overdressing


– Egyszerre meglep és ámulattal tölt el az, ahogyan nálatok az emberek öltözködnek – különösen pedig a nők. Főleg ha munkába indulnak. Mindig túlzottan kiöltöznek (overdressed), mintha minden percben operába mennének. De tudod, nem mint az operarajongók, hanem mint az a „jónép”, amely azért jár a bécsi operába, hogy az egész világ lássa.


Ez a nyilatkozat egy osztrák menedzsertől származik, aki jó néhány évig dolgozott Romániában. Talán ez foglalja össze a legjobban posztkommunista társadalmunk egyik legmélyebb jellemvonását. Bár ebben a formában triviálisnak tűnhet. Lényegében viszont nem más, mint a jéghegy csúcsa, hiszen az, amit osztrák barátunk mondott – és amit az összes olyan interjúban megtalálni, amit a gazdasági kultúra kutatása kapcsán országunkban dolgozó külföldi menedzserekkel készítettek –, sokkalta mélyebb ennél. Így vagy úgy, de mindenki arra a tényre helyezi a hangsúlyt, hogy „a román menedzserek a nyugatiakhoz képest kevésbé tesznek különbséget a szakmai és a magánélet között”. Vagyis hogy összekeverik a kettőt, az egyiket a másik alá csúsztatják. Vagy még pontosabban: a szakmai mércék (amelyeknek része az öltözet is) a társadalmi helyezkedés személyes problémái is. Nemcsak azért jársz munkába, hogy (jól) tedd a dolgod, hanem azért is, hogy ország-világ lássa, milyen munkád van. Úgy, ahogy az osztrák üzletember által említett „jónép” nem csupán Verdi hallgatásának élvezetéért megy operába, hanem azért, hogy láthatóvá tegye társadalmi helyzetét, nyilvános arculatát.


Persze ez a „jónép” mindig és mindenhol létezett. A probléma viszont akkor merül fel, amikor az iroda vagy az utca is állandó „operává” válik. Amikor az operadíszlet az ürügye annak, hogy színpadra vigyék azt, ami nyilvános. Amikor a cél – mondjuk egy hivatás – válik az egyetlen lényeges cél eszközévé: színre kell vinni a személyt és annak magánsikerét. Az overdressing a túlburjánzó eszköz, mely szerepet cserél a céllal. Terminusunkat pedig számtalan egyéb helyzetben alkalmazhatjuk.


Hogyha autóval jössz Nyugatról, az első dolog, ami sokkolóan hat a határ átlépte után, éppen az overdressing. Egy szép ház mindig öncél is, egyben pedig lefordít egy társadalmi helyzetet. De egy óriási, rikító és üres ház, amely fentről fitymálja a falusi kunyhókat, nos az overdressed. Egy jó autó hasznos és rangos is egyszerre, de egy puccos dzsip, amely fennhéjázva egyensúlyoz a szekerek közt, nos az az overdressed forgalom képzetét kelti. Egy kávézó mindig jól jön, de amikor a legfontosabb dolog az, hogy a kávézó nézzen ki jól, és ne te érezd magad kellemesen benne, hát ez is eltér a dolgok normális menetétől. Egy birtok, egy kis halastó vagy egy vadaspark egész biztosan nagyszerű hely annak, aki meg tudja engedni magának. De csak Arad megyében, ahol éppen áthaladtunk, egy barátom elmondása szerint X-nek nem kevesebb, mint öt ilyesfajta elfekvő területe van, mint valami mondén személy kalapjai a hálószobai gardróbszekrényben. És végezetül képmutatás nem örvendeni egy szép és kacér nő látványának. De amikor egy ilyen nő már reggel hétkor készen áll egy esküvőre vagy bármely egyéb fontos társasági eseményre, csak arra gondolhatsz, hogy ez azért egy kissé túlzás. A példák sorát pedig – ahogy mindannyian tudjuk – tovább folytathatnánk.


A román társadalom tehát egy operaelőadáshoz hasonlít, ahol a jeggyel rendelkezőket nem érdekli Verdi, hiszen az igazi előadás a hallban zajlik. Ott pedig arra is van lehetőség, hogy Verdiről beszélgessünk...


 


A vízipipa posztmodernitása


– Maradok még egy cigire, és azután megyek – mondja a cimborám. Ej, a cigire való idő! – somolygok, és belefújok a vízipipába. Más idők, más világ. Más módja ez az időtöltésnek. A tartózkodási helyünkül szolgáló kávézó közönsége mindenfajta csodálkozás nélkül tekint rám – a vízipipa, úgy tűnik, belopta magát a bukaresti mindennapokba.


A cigaretta ideje, a vízipipa ideje. Kétfajta időbeliség, két kultúrkör, két módja annak, hogy az „időt vesztegessük”, miközben azt másképpen éljük meg. Egyszer egy demokratikus és atomizált idő, melynek kicsiny egységeit (egy ciginyi idő) a dohányzó bármikor birtokba veheti a gyufa mágikus gesztusán keresztül, mellyel szabadon rendelkezhet, és mellyel azt érezheti, hogy az idő ura, saját idejének ura. Individualista és nyugtalan idő ez, amely ritmizálja a munkát és a pihenőt, annak a folyamatát, ahogy egy tevékenységformáról, hangulatról vagy gondolatról a másikra térünk át. Ezeket pedig úgy fűzhetjük fel, mint valami gyöngyöket a cérnára. Ez nemcsak egy cselekvéssor mellé rendelhető, hanem ezekkel az időatomokkal a személy úgy játszadozhat, hogy közben kedvére ad libitum elrendezheti és átrendezheti őket. Ez az ipari modernitás ideje, melyet csak az egészséges test miatti posztmodern rettegés száműzött a tiltások közé. Másrészről pedig egy premodern és ciklikus idő, a folyamat a hosszú tartamok ideje, mely a forráshoz tér vissza a vízipipa előkészítésének minden rituáléja folyamán. Olyan idő ez, melybe belépsz, és melynek nemcsak egy pillanatra, hanem a teljes dohányzási ciklus rendezett tartamára is aláveted magad. Ennek az időnek a használatát a vízipipa jólhevítettsége diktálja, melyet egy mindig újratermelt rituálé és mindig újratermelt lélek szabályoz. Ezt pedig nem idézheted elő bármikor egy gyufagyújtási mozdulattal, méreg és kova egymásnak dörzsölésével.


Vízipipázás, shisha, hookah... e tevékenységforma eredetét a világ minden sarkában magukénak tekintik. Indiától Amerikáig és Perzsiától vagy Etiópiától egészen Dél-Afrikáig. Valószínű, hogy eredetileg mágikus-vallási szerepe volt, és hallucinogén növények elfogyasztásának céljára használták. Az viszont biztosnak tűnik, hogy a vízipipa társadalmi használata a kávéfogyasztás és az erre kialakított helyiségek elterjedésével nyert teret. A „szociális dohányzás” az arab országokban kért magának helyet, ahol úgy tűnik, felfedezték a kávébab frissítő hatását és az ebből készített italok fogyasztását.


A legenda szerint Muhammad al-Dhabhaninak köszönhető ez a felfedezés. A tisztes szufita férfi használta először e „főzetet” a 15. század második felében, hogy könnyebben ébren tudjon maradni az éjszakai vallásos szertartáok ideje alatt. A kávé erényei azonban kétségessé váltak annak szélesebb körű, Kairót és Mekkát is érintő elterjedése nyomán. Ami a helyi kormányzókat aggasztotta, az nem annyira a kávé „bűnös” vagy nem „nem bűnös” természete volt, hanem inkább annak szociális volta, gyors elterjedése, melynek nyomán a kávézók virágzottak a nagy arab városokban. Ezek a kávézók azonban a gondolkodás és kifejezés szabadságának helyszínei lettek, úgymond találkák és pletykák, a kommentálás és a cselszövés terei. Ugyanez történik majd a 17. századi Európában is, amelyet szintén elér a kávéláz. Egyrészt (emlékeztet minket Tom Standage varázslatos A világ története hat pohárban című munkájában) a kávét racionális és „üzleti célokból kitűnő” italnak tartják, amely élénkíti a gondolkodást, és éberen tartja azt; amely a népszerű tavernák boraival és söreivel ellentétben „az igazság fényével ragyogja be a valóság dolgait” – lelkesedik Jules Michelet néhány évszázaddal később. Bach pedig kantátát szentel neki.


A kávézók, ezek a decens lokálok, a világ találkahelyei hamar elterjednek Európában is. Másrészt pedig egyre nagyobb félelmet keltenek azokban a kormányzókban, akik az általuk gyakorolt szigorú ellenőrzés közvetlen fenyegetéseként fogták fel ezeket a nyilvános helyeket. A kávé „ésszerűsége” a kávézók „szabadságával” robbanékony keveréket alkot. Az arab világból kiválva a kávé és kávézó az ezekhez kapcsolódó szokásoktól is megvált. Európai stílus társul hozzá, és így alakulnak ki ennek különböző formái a kontinensen. Mint ahogy Marian Mesnil felhívja figyelmünket egy, a kávé kultúrköreinek különbségéről szóló tanulmányában: a kávé elkészítésének módja ismét elválasztja egymástól a világokat: a szűrt európai és a szűretlen török kávé világaira.


Az időbeliség két formája is elválik egymástól: egyrészt van egy tiszta, hatásos, gyors, a presszóig fejlődő kávé, másrészt pedig egy zavaros, időigényes kávé, amelynek sokat kell maradnia a forró homokban, hogy jól összeérjen, melyet kényelmes és kimért gesztusokkal kell inni, hogy a zacc nyugodtan alámerülhessen és a fogyasztás során nehogy felkavarodjon. Ilyen kávé társul a vízipipához a keleti kávézókban. De lám a vízipipa is mondializálódott és gombaként szaporodott el, az internet pedig minden kedvelőjét elláthatja a róla szóló legváltozatosabb információkkal. Már szinte minden nagyvárosban van keleti kávézó, ahol vízipipázhatunk; sőt otthon is lehet bárkinek vízipipája, hogy szíve szerint pöfékelhessen. De mi lesz így a kétfajta „időbeliségből”?


A mi „kelet kapuinál” levő világunkban a cigaretta a kezdetektől a keleti kávéfogyasztás szokásaihoz ízesült. A kávészünet vagy a reggeli, esetleg a barátokkal megivott kávé ideje megfertőzte a cigaretta idejét, és azt az idő felfüggesztésének rituáléjává változtatta, amely megbontja a produktív idő (túl) nyugtalan ritmusát. A kávészünetben egymásután gyújtanak rá. Most, amikor a cigarettát a mindennapi életünkből való kitiltás veszélye fenyegeti, ez a tisztán keleti időtöltés is veszélyben van. Ebben a helyzetben pedig a vízipipa nem várt megoldást nyújthat: egy óra vízipipázás egy gyenge szál cigaretta elszívásával ér fel csupán; a kutatások szerint a vízipipa jóval szerényebb veszélyforrás, függőséget sem okoz, és a füst víz általi szűrésének eljárása az egészséget féltők feldúlt lelkeit is nyugalomra intheti a jótevő „tiszta forrás” képének megjelenítésével.


Mindenesetre a Moşilor úton székelő arabjaim bármikor lehetőséget adnak arra, hogy kiélvezzem „a vízipipa idejét”, hogy a manzárdon elhelyezett fotelemben legálisan pöfékeljek, és hogy megbontsam (túl) nyugtalan mindennapi életem ritmusát.


 


*Eredetileg in: V. MihÄilescu: Socio-hai-hui prin Arhipeleagul România. Polirom Iaşi, 2006. 62–63., illetve 64–65.


 


Zuh Deodáth fordítása


 


 





Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal