HU  |   RO  

Korunk 2008 Október

Pasolini regényei


Bogdán László

Pier Paolo Pasolini harminchárom éve halt meg, botrányos körülmények között. Megölték. „Ki maga sosem ölt?!" A feltevések, elképzelések, mániák, álmok és rögeszmék halála okairól végtelenek, ha egy gömbben lennének, össze is érhetnének, szikrázhatnának, megvilágítanák a mediterrán tájat – filmjei nagy részének színterét –, s hallhatnánk különös, bizarr műve, a halála után megjelent La Divina Mimesis talányos mondatát, az Isteni színjáték megidézett vezetőjének szavait: „…ezen a helyen az egyetlen bűn az, hogy vagyunk!…” Ez a mű természetesen (természetszerűleg?) jegyzetgyűjtemény. Ki volt Pasolini? Bölcselő? Filmrendező? Regényíró? Költő? Festőművész? Színész? Drámaíró? Színházi rendező? Publicista? Nyelvész? Filmszemio-tikus? Irodalomtörténész? Igen – Füst Milán baljós címét idelopva – ez mind ő volt egykor… Széljegyzetsorozata az Isteni színjátékhoz – az olasz irodalom fölött világló dantei műhöz – parafrázisok tömkelege. A commedia színjátékot jelent, nekünk, akarva, akaratlan vígabb fajtája is felötlik: a komédia. A mimézis átlényegülés, ami mindenfajta színjáték alapja. Pasolini eleve töredékeknek képzelte utolsó művét, halála után jelent meg, de ő, még életében „posztumusz kiadói utószót” is biggyesztett hozzá. Szeretett játszani, noha túl jól sikerült az „utolsó játék”, az olvasónak borsózhat is a háta, hiszen látnoki módon írja le, hogyan is találták meg a lapokat a híres költő és filmrendező kocsijának kesztyűtartójában, íróasztala különféle fiókjaiban, sőt a holttesten lévő zakó zsebében is (!), mert – szögezi le ez a jövőbe látó, a jövőt kísértő jegyzet: „…meghalt. Botütésekkel verték agyon.”

Hallucinatórikus, nem?

Előre látta volna saját halálát?

A kérdés merőben fölösleges, hiszen ez a fifikus szöveg vitathatatlanul válaszol rá. Igen! Előre látta!… S nemcsak itt. Versben is. Döbbenetes, ahogyan például megjövendöli saját halálát, hátborzongatóan jelenítve meg körülményeit (mintha egy csoda folytán tényleg előre látta volna) a Halálom napja című versében. „Még fiatal leszek / világos ingben / s lágy fürtökkel, melyek a keserű / porba omolnak. / Még meleg leszek / s egy kisfiú a fasor langyos / aszfaltján futva / a kezét kristály ágyékomra teszi.” (Parcz Ferenc fordítása)

Igen, hát többé-kevésbé így is történt. A rekonstrukció szerint Pasolini „partnerre” vadászott – bevallottan homoszexuális volt (s ezt egy hívő, bigottan katolikus államban is nyíltan hangoztatta!) – szerette a „futó kalandokat”. Felszedett egy fiút az árkádok alatt, kivitte a tengerpartra. Itt a tizenéves srác agyonverte, az ő kocsijával végig is hajtott rajta, kirabolta, és eltűnt. Moravia a sírnál megrendülten szólott az olasz nép lelkiismeretéhez, égbekiáltó bűnnek, gyilkosságnak nevezve a tettet. A peren a fiút elítélték, minimális büntetést kapott, vélt vagy valódi tettestársai után nem nyomoztak. A gyilkosság idején az ötvenéves Pasolini ereje teljében lévő, kisportolt, izmos férfi volt, profi verekedő, közismerten dzsúdózott is, nehezen volt elképzelhető tehát, hogy az általa különben istenített „kamasz Apolló” végezhetett volna vele. Harminchárom esztendővel a gyilkosság után is örvénylenek a kérdőjelek a nyughatatlan olasz égen, nem nyugszanak a kedélyek, könyvek, filmek is készültek iszonyatos haláláról, amely az olasz kultúra nagy (bevallottan eklektikus) művészének törte brutálisan ketté a karrierjét. Ha valakiről, hát róla tényleg elmondható, hogy, Bartókot idézve, „teli bőrönddel ment el”.

Hogy a helyszíneknek milyen hatalma és milyen hatalmas jelentősége van Pasolininél, csak az nem érti, aki még nem látott Pasolini-filmet. Szerzőnk ugyanis elsősorban mégiscsak festő volt, látásmódját is ez határozta meg döntően, blendepillantása, még mielőtt a kamerát kézbe vette volna, mintegy bekeretezte a látványt. Ezért halála és az ezt megelőző pillanatok helyszínei sem közömbösek, különösen egy némiképp misztikára hajlamos közeg, a mai hanyatló ezredelő világérzékelése szempontjából nem… Adva van tehát a római Termini pályaudvar árkádsora, ahová az embervásár, a kaland, a partnerek megkeresése, a sokféle ember, a változatos és kaotikus környezet vonzhatta, az ott gyülekező nagyvárosias kisváros, amely a testek adásvételének színtere. Adva van a partner, az örök fiú és a tengerpart, az örök színhely. Most, hogy verseskötetek, a Filmkultúra 1989-es és a Nagyvilág 1975-ös számai után, szinte egy időben hírhedett tanulmánykötetével, az Eretnek empirizmussal (Osiris, 2007), a Kalligram Kiadó megkezdte már régóta esedékes, tíz kötetre tervezett, válogatott műveinek kiadását, két ifjúkori, de csak jóval a halála után megjelenő regényével (Amado mio, Tisztátalan cselekedetek), már a sorozatszerkesztő, Puskás István megjegyzi az utószóban, hogy „…a polgári morál számára a Pier Paolótól való idegenkedést tovább növeli, hogy nem egyszerűen homoszexualitásról van szó, hanem fiatal, serdülő fiúk iránti vonzalomról.” Erről szól a sorozatot értelemszerűen és logikusan kezdő két ifjúkori kisregény, a huszonéves Pasolini alkotásai, melyekben, későbbi műveivel ellentétben, nem takarja ki a kényes kérdéseket, leplezetlen őszinteséggel jeleníti meg a fiú-szerelmet. A Halálom napja című vers egy másik változtában így ír: „Később, a hozzá hasonlóan szép / fiúk szerelméért / – épp csak mielőtt még / új fényt szórtak volna / rá a csillagok – / az egész ismeretlen világnak / akarta volna adni életét, / ismeretlen kicsi szentként? ő, / mezőbe elhalt búzaszem.” (Parcz Ferenc fordítása)

A két fiatalkori regény közül az első, az Amado mio tűnik befejezett alkotásnak, Pasolini viszont már megírásuk idején kiadásra szánhatta mindkettőt, a torzónak tűnő, töredékesen is izgalmas Tisztátalan cselekedeteket is, amely részleges naplószerűsége és Paolo, a hős sajátságos lelkialkata miatt is gyónás (?), előszót is írt a tervezett könyv elé. „Paolo és Desiderio (az Amado mio főhőse) eléggé küzdenek-e szerelmük ellen? Igaz, míg a szenvedély ég, vele ég a bűn is, de a szenvedélyen túl, ott, ahol csak az érzékiség van, mi igazolja őket? Igaz, szerelmük abnormis volta már éppen elég büntetés számukra, életfogytiglani büntetés, de elég-e szenvedni a megváltáshoz? Desideriót saját tapasztalata bünteti, akarata ellenére. Pedig ő úgy érzi, joga van ahhoz, hogy másoknak ártson, mintha csak bosszúról lenne szó önmaga és Őellene (bárki legyen is az), aki őt elítéli. Paolo viszont maga is bűnhődni AKAR. Egész élete küzdelem a Tekintet ellen, amely figyeli […] Ő tiszta gyermek volt, bűntelen, szüleinek szemefénye, a tisztaság jelképe… Most nem tud beletörődni, hogy elárulta ezt az első képet, még akkor sem, amikor, akár egy sebesült, űzött állat, harap, hogy megvédje magát. Egy olyan Istennel küzd, akiben nem hisz, de nem azért, hogy megváltsa magát.” Látható, Pasolini szembenéz hősei és önmaga helyzetével, de aztán végül úgy dönt, a könyvet mégsem jelenteti meg. Soha többé nem ír ennyire nyíltan élete egyik legnagyobb problémájáról, az Amado mióban Kavafiszt is idézi, akinek versei erőt adhattak neki a vallomáshoz. A mű, a későbbi versek, regények, filmek, drámák, pamfletek, tanulmányok teljesebb megértéséhez is kulcs ez a kisregény, amelynek élesen, felejthetetlenül megrajzolt helyszínei, a folyópart, a falu, a tengerpart, ahol Desiderio és Jasis szerelme megtörténik, a későbbi filmeket idézik, dacosan, vonzón, felejthetetlenül. S a két regény kíméletlen, gyötrő önvallomásnak is fölfogható részletei helyezik különös megvilágításba, Pasolini káprázatos remekművei, az Élet trilógiájának is nevezett három film (Dekameron, Canterbury mesék, Az ezeregyéjszaka virágai) után közölt gyötrelmes, kiábrándult önvallomását, Az Élet trilógiájának visszavonását. A három film a szenvedélyes életszeretet megkapó vallomásaivá kerekedik, az arcok és testek és helyek költészetévé. Nem véletlen, hogy amikor lelki mélypontján visszavonja az Élet-trilógiát, pontosan ezt kérdőjelezi meg. Amikor hírhedett pamfletjében így ír: „A világ nem más, mint jelentéktelen és ironikus romok halmaza.” És: „Néhány évig sikerült becsapnom önmagamat. Az elkorcsosult jelent némiképp kompenzálta mind a múlt objektív továbbélése, mind – ebből következően – az a lehetőség, hogy bármikor újra felidézhető. A testek és a nemek degenerálódása azonban nem retroaktív jellegűvé vált. Ha azok, akik akkor ilyenek és ilyenek voltak, mostanra ilyenné és ilyenné válhattak, az azt jelenti, hogy potenciálisan már akkoriban is ilyenek voltak. Következésképp akkori létezési formájuk is értékét veszti a jelenben. A római proletariátus legalsó rétegének fiataljai és gyerekei – pontosan azok, akiket én átvetítettem a régi és időtálló Nápolyba és később a Harmadik Világ szegény országaiba – ha most nem mások, mint emberi szemetek, az azt jelenti, hogy potenciálisan már akkoriban is azok voltak: tehát gyengeelméjűek, akiket arra kényszerítettek, hogy imádni valók legyenek, szánalmas bűnözők, akiket arra kényszerítettek, hogy szentek módjára ártatlanok legyenek."

Megrendítő, nem? És kulcs a botrányos Saló, avagy Szodoma 120 napja című filmhez. A forgatókönyv kiadását a Mamma Rómával és a Máté evangéliumával együtt ígéri a sorozat. Egy művész, aki kiábrándul élete és műve szereplőiből. A Salóban ugyanezeket, az Élet trilógiájában még sugárzó szépségű, vonzóan romlott fiúkat és lányokat valami hihetetlenül kiszolgáltatott szerepbe kényszeríti. Ez a film lezár egy szakaszt, de tudni kell, hogy Pasolini Pál apostolról akart filmet forgatni, ez nem valósult meg erőszakos, hirtelen halála miatt… Soha nem tudhatjuk meg tehát, hogyan is folytatódott volna a talányos mű.


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal