A Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (a továbbiakban TIFF) hét év alatt Románia legnagyobb filmfesztiváljává nőtte ki magát, lekörözve a bukaresti Da Kinót és társait. Meglepő, tekintve, hogy nem fővárosi rendezvény, kevésbé az, ha figyelembe vesszük, hogy a kolozsvári származású volt fesztiváligazgató, Tudor Giurgiu a fővárosból szervezte évenként a fesztivált. Miután lemondott a fesztiváligazgatói tisztségről, a RePublik folyóirat főszerkesztője és a Transilvania filmforgalmazó vállalati társa, Mihai Chirilov, az addigi művészeti igazgató lett a fesztiváligazgató. Sikeresen kötötték össze különböző vállalkozásaikat: a fesztivál megszervezését, a filmes lapot, valamint a produceri és filmforgalmazói céget.

A lap kiadása és működtetése minden bizonnyal erősítette a fesztivált, hiszen volt alkalmuk előkészíteni évközben a fesztiválon várható filmeknek és rendezőknek a terepet, aztán maga a fesztivál bevezette a később forgalmazásba kerülő filmeket. Igyekeztek kiépíteni egy összefüggő identitást, amit egyformán képvisel(het)tek az említett médiumok. Kérdés, hogy miben áll ez az identitás? És hogyan illeszkedik a nagy nemzetközi filmfesztiválok sorába?

Minden évben erdélyi/romániai sajátosságok fémjelezték a fesztivált, ha a reklámkampányokat és különösen a fesztivál reklámfilmecskéit vesszük figyelembe. Hagyományos viseletek, ételek, életmódok kerültek remixelt népi motívum formájában a globális populáris kultúra filmes alkotásainak történeteibe. Jó példa erre a négy évvel ezelőtti filmes intró, amelyikben egy népviseletbe öltözött menyecske szoknyáját libbenti fel a szellő, Marilyn Monroe híres filmes jelenetére utalva. Hasonló elvre épül az a filmecske, amelyben a pásztor báránykája Steven Spielberg E.T.-jéhez hasonlóan utazik, és a tavalyi kampány, amelyben felélesztették a vámpírlegendát – az „eredeti” vámpírok inkább hasonlítanak természetesen a némafilmes expresszionista Nosfe-ratura, mint Vlad Ţepeşre vagy a Lugosi Béla féle Drakula grófra.

Idén megváltozott valami. Mindeddig volt a lokális, nemzetközileg kevésbé közismert elem (vagyis népviselet, pásztor, puliszka stb.), amit beillesztettek a globális populáris kultúrába; idén a betyárnak öltözött román filmsztárok már a populáris kultúra részeseiként szerepeltek James Bond-pózban. Egyenrangú félként kezelhették az eredeti James Bondot.

Az üzenet – amint ez az egyik rövid reklámfilmben el is hangzik: „mi is meg tudjuk csinálni". Nem pont úgy, mint az amerikai filmekben, de épp attól autentikusan, hogy nem pont úgy, ahogy a tengeren túl. Ezt igazolják a fontos díjak, a nemzetközi elismerések is; nálunk „betyárosan”, szegényesen, realistán is meg lehet valósítani a sikereket. Idén először nem a teaserek és plakátokon levő alakok a reklámfilmek hősei, hanem a díjazott rendezők, akik humorosan parafrazálják a James Bond-elemeket a reklámszpotokban.

A Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál eljutott arra a szintre, ahol már jogosan sztárolhatja a filmszínészeket; ezzel szemben hiába minden díjkoszorú, a fesztiválon egy román film sem szerepelt a versenyprogramban. Már az előző években volt példa román filmek díszbemutatójára (tavaly például Nae Caranfil Restul e tÄ�cere című filmje, idén Radu Muntean Boogie-ja, aminek még csak szeptemberben lesz az országos bemutatója). Idén is számos külön vetítésnek és sajtókonferenciának voltak a témái, előzetes bemutatók is díszítették a műsort, egész napokat szenteltek a román és a moldvai filmnek, de egyik sem került versenybe.

A közönség teszi a sztárt sztárrá, a marketing még nem elég. A nemzetközi díjak begyűjtése nem jelenti azt, hogy a saját hazájukban is próféták a külföldön vagy szakmai körökben elismert alkotók. Románia sem kivétel ilyen szempontból, egy cannes-i Aranypálma sem volt például elegendő ahhoz, hogy a 4 hónap, 3 hét és 2 nap megverje a Harry Potter nézettségét. És a mozitermek csökkenő száma sem segíti elő a hazai filmek népszerűsítését.

Tehát a fesztivál megpróbálhatja kinevelni a saját közönségét. Egyrészt, amint említettem, a RePublik folyóirat végezte mindeddig ennek a munkának egy részét (a szerzők hamarosan más cím alatt folytatják munkájukat), másrészt a régiség, a fesztiválhelyszínek számának növelése, a reklámanyagok terjesztése „idegen”, filmmentes környezetekben is. Végső soron idén sikerült eladni a legtöbb mozijegyet a TIFF-en, néha egy-két nappal vetítés előtt már nem lehetett jegyet kapni egyes filmekhez.

A sok eladott jegy részben a hatékony szervezésnek is betudható, hiszen végre lehetett előre jegyeket váltani, nem csak a mozipénztáraknál, és így sikerült elkerülni az előző évekre jellemző tolongást.

Természetesen érvényes ez a díszvetítésekre, a megnyitó ünnepségre, a Catherine Deneuve életműdíj átadása alkalmából szervezett vetítésre, ahol a díjazott is megjelent személyesen, a sokak által ajánlott filmekre és a zenés (dokumentum)filmek napján a Joy Divison együttes énekeséről szóló filmre). Ezek az alkalmak, amikor úgy döntöttek, hogy eljönnek az idősebb generáció tagjai is vagy azok, akik különben nem igazán érdeklődnek a filmek iránt. A díszmeghívottak közül talán idén sikerült a legnépszerűbbet meghívni, az eddigiek inkább alternatív filmek szereplőiként váltak ismertté egy bizonyos zárt kör számára (pl. Harvey Keitel Quentin Tarantino Kutyaszorítóban / Reservoir Dogs című filmje révén, Julie Delpy pedig Kiesłowski „Három szín-trilógiája” révén vagy Richard Linklater filmjei által), Catherine Deneuve képviseli a középutat, jelent valamit fiataloknak és időseknek, művészfilmeseknek és tömegfilmek nézőinek egyaránt.

Ugyancsak a közönség nevelése kategóriába sorolnám az egyre bővülő kiegészítő programot, amelyet főképp fiataloknak (későbbi hűséges fesztivállátogatóknak és remélhetőleg filmkészítőknek) szánt műhelyek alkotnak, a Let’s go digital! filmes műhely tizenéveseknek, az egyperces filmes műhely ugyancsak tizenéveseknek, a Kodak műhelye, ahol filmre forgathatnak a jelentkezők, ráadásul az HBO forgatókönyvíró pályázata is ide kötődik már.

Persze az is lehet, hogy a közönség változott. Vagy a program összetétele lett „közönségbarátabb”? Mert a közönségszavazásokon sok olyan film került előkelő helyekre, amelyik nem érdemelt volna különösebb figyelmet a versenymezőny egyéb alkotásaihoz képest (gondolok itt például a Kalandorok című magyar vígjátékra). Inkább az a feltevésem, hogy a fesztiválszervezők megpróbálnak egyfajta filmes kultúrára nevelni; óvatosan elhelyezik a csalikat („csali-filmeket” és „csali-meghívottakat”), abban reménykedve, hogy közben más ínyencségekre is sikerül megnyerni a közönséget, hogy ha valakit meggyőznek az egyik vetítésen a fesztivál élvezhetőségéről, nyitottabban viszonyul majd a mindaddig idegen rendezőkhöz és filmjeikhez.

A horizonttágító program része a 3x3, ahova klasszikus értelemben vett szerzői filmeket és régebbi filmeket hívnak meg. Diplomatikusnak tartom a meghívott rendezők programösszeállítását: bemutattak egy elismert filmművészt, Victor Erice-t és az ő nosztalgikus hangulatú, festői filmjeit; egy kortárs művészfilmest, Pen-Ek Ratanaruangot, aki nagyon egyéni, dinamikus, kevert műfajú, képileg erős filmeket készít, ráadásul még egzotikumnak is számít; a sorban a harmadik egy értékes román filmrendező, Alexandru Tatos, akinek nem jutott elég figyelem a kommunista diktatúra alatt, és most, hogy a román film ismertebbé vált, és renoválták a filmjeit (pontosabban a tekercseket, technikai értelemben véve), alkalom nyílt őt is megmutatni a fiatalabb közönségnek – finom humorát és iróniáját, emberi történeteit és nagyszerű színészvezetését.

A meghívott rendezők mellett szerepel minden évben egy meghívott ország; míg eddig az egzotikus ázsiai országok uralták a kínálatot filmjeikkel, idén alig képviseltették magukat a fesztiválprogramban. Évről évre változik a rendezvényre meghívott ország, ennek megfelelően tematikai és stílusbeli változások is tetten érhetők: eddig elözönlötték a fesztivált a sokkoló témák, a szexualitást, agressziót és homoszexualitást bemutató filmek, idén szelídült a hangnem. Alig tudok felidézni ilyen filmeket a külön erre szánt szekciókat leszámítva (Határok nélkül / FÄ�rÄ� limite és a horrorfilmes szekció, az Árnyak). A horrorfilmek nagyrészt kikoptak az idei TIFF-ből (lehet, hogy nem kifejezetten a horrorfilmek tűntek el, csak az ázsiai filmek – ugyanis ezek biztosították elsősorban a műfaj képviseletét; ez is megváltoztathatta ilyen hangsúlyosan a program összeállítását). Bár megtartották idén is az Árnyak szekciót, alig maradt az a néhány tömb horror-kisjátékfilm és egy horrorfilmes antológia, miközben a nagyjátékfilmek terén egy vámpír-kislányos svéd film árválkodott. Lehet viszont az is, hogy a szervezők úgy gondolták, hogy nem a TIFF a megfelelő közeg a horrorfilmeknek; Tudor Giurgiu külön fesztivált tervezett Brassóba a műfaj kedvelőinek. (Néhány interjúban említést tett erről a tervről, de tavasz óta nem nyilatkozott ezzel kapcsolatosan, valószínűleg későbbre halasztotta az első horrorfesztivált.)

Ha mégis szóba került a halál, a szexualitás, a prostitúció, a transzszexualitás, homoszexualitás, gyilkosság vagy nemmódosító műtét, ezek inkább dokumentált témák, szociográfiai leírásoknak és bemutatásoknak beillő filmek részei.

Előkelő helyet foglaltak el a szociális-politikai problémák: a brazil bádogvárosok és nyomornegyedek drog- és maffiagondjai (Tropa de Elite), a török nők halálbüntetése a család megbecstelenítéséért (Rejtőzködő arcok / Sakli yüzler), az egyedülálló anya és színésznő nehézségei, aki prostitúcióra kényszerül (Daisy Diamond), a palesztin rapperek zene eszközével vívott háborúja (A Hip Hop mint fegyver / Slingshot Hip Hop), a kelet-európai kivándorlók munkavállalási gondjai Nyugat-Európában (Import-Export), a nemváltoztató műtéteknek alávetett emberek élete Iránban, ahol halállal büntetik a homoszexualitást (Légy olyan, mint mások / Be Like Others). A felsorolt filmek mind a dokumentumfilm irányába húznak, sokszor stílus szintjén is. Műfajok szempontjából pedig a dráma a legjellemzőbb az idei programra – az említett témákat és hasonlóakat feldolgozva. Amúgy is sokat vitatott téma a dokumentum- és a játékfilmes elemek ötvözése – ez a kombináció, úgy tűnik, még mindig felfutófélben van. Egyre több leírás alatt szerepelt a katalógusban a megjegyzés, miszerint az éppen leírt film valós eseményeken alapul.

Mintha már unalmasnak számítana a túlzásba vitt csillogás és sokkolás, egyre kevesebb film képviselte a látványosságot (pozitív értelemben kivétel egy indiai musical, az Om Shanti Om, ami a Berlinálén is szerepelt); nemhiába volt Dánia a meghívott ország – a dán vendégfilmek puritán kifejezésmódja uralta a fesztivál hangnemét. Teljes napot szántak a zenés dokumentumfilmeknek, a versenyprogramban először szerepelt dokumentumfilm, Yulene Olaizola Shakespeare és Victor Hugo-ja (ami nem mellékesen megnyerte a fődíjat is), és számos dokumentumfilmes jellegű versenyfilm (például a Lake Tahoe című mexikói film, Fernando Eimbcké alkotása, ami elnyerte a zsűri különdíját). És itt még nem ér véget a dokumentumfilmek díjazása: Thomas Ciulei Virágok hídja (Podul de flori) című dokumentumfilmje sem távozott díj nélkül, kitüntették a román filmek napjai díjával, nagyjátékfilmes kategóriában.

Az említett három filmnek közös vonása, hogy személyes történeteket dolgoznak fel. Yulene Olaizola filmje a fiatal rendezőnő nagymamájának egyik régi albérlőjéhez fűződő majdnem szerelmi intenzitású baráti viszonyát boncolgatja, és a különc festő-író-zenélő albérlő titkos életét tárja fel – apránként kiderül, milyen nehéz kapcsolata volt a bemutatott férfinak a nőkkel, hogyan kergették a nők iránt érzett ellentmondásos érzelmei az őrületbe, és hogyan vált titokzatos fojtogatóvá.

A Lake Tahoe tizenéves fiú főszereplője megpróbál megjavíttatni egy autót, némán bolyong az utcákon, kitartóan keres egy fontos alkatrészt a szieszta óráiban. Érthetetlennek tűnik, hogy miért olyan sürgős neki, hogy rendbe tegye az autót, míg ki nem derül, hogy ennyi maradt az apjától, és a hozzá kötődő emléktárgy révén próbál ismét közel kerülni apjához, akivel többet nem találkozhat.

Thomas Ciulei Moldova köztársaságbeli dokumentumfilmje, a Virágok hídja az Arhir család sorsát követi figyelemmel. Az anya elutazott három évvel korábban Olaszországba, hogy pénzt keressen a gyerekek taníttatásához. Az apa megpróbálja helyettesíteni az anyát, dolgozni, házimunkát vezetni és ugyanakkor figyelmesnek lenni gyerekeivel. Szeretne jobb életet biztosítani a számukra, ezért hozták meg ezt az áldozatot a feleségével, határozottan képviseli azt a nézetet, hogy a tanulás fogja a gyerekeit előbbre vinni, de az erkölcsi elégtétel, hogy helyesen cselekednek, nem elég ahhoz, hogy magánéletileg is boldog gyermekkort biztosíthassanak a három csemetének. Ahányszor beszélnek telefonon a feleségével, elárulja viselkedésével, hogy nagyon nehezen viseli a nő távollétét, és annak ellenére, hogy „jól tartja magát”, sokszor közel áll a kétségbeeséshez.

Úgy érzem, ez a három film jól képviseli az idei Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál által bemutatott történeteket, filmeket: elfojtott szomorúság, egymástól elhidegülő emberek, a családért hozott áldozatok és furcsa szereplők különc élete. Valamiféle divatnak is köszönhető ez a válogatás, mert több fontos fesztiválról (Cannes, Isztambul) írt beszámoló arról tanúskodik, hogy ismét komoly témákra összpontosít sok alkotó, de minden bizonnyal ugyanolyan mértékben egyfajta politikai döntést is képvisel a filmek összeválogatása. Ezt a feltevésemet erősíti az is, hogy a díszvetítéseken bemutatott filmek programjának összeállításakor se a könnyebb műfajt részesítették előnyben, hanem inkább Mundruczó Kornél Deltáját, Andrzej Wajda Katyńi erdőjét és Radu Muntean új filmjét, a Boogie-t. Ezek szerint a fesztivál komolyodni készül, ugyanakkor a nemzetközi filmgyártásban is megfigyelhető a hajlam, hogy újból a komoly történetek mesélése felé fordulnak az alkotók. Így alakult, hogy most komorabbra sikeredett a Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál, de változnak még az irányvonalak, úgyhogy minden bizonnyal két-három éven belül ismét egy látványorientált, harsány és tabutörő fesztiválra számíthatunk.