Egy magyar politikus a Tate Modernben. Pontosabban a népszerű múzeum „Street and Studio” című fotókiállításán, ahol egy Lee Miller nevű amerikai fotográfusnő 1946-ban Budapesten lencsevégre kapja Bárdossy László kivégzését. Bárdossy szeme nincs bekötve, egyenes derékkal áll a kivégzőosztag előtt, szembenéz a puskacsövekkel. Magyar úriember, aki tudja, hogy a magyar bíróság halálos ítélete szovjet bosszú az 1941-es hadüzenetért. Ami ugyan olyan súlyos politikai hiba, hogy meglehet, közel áll az államellenes bűncselekményhez, viszont nem háborús bűn a szónak abban az értelmében, ahogy Hitler, Himmler és társai „háborús bűnösök” voltak.

A magyar nézőt zavarja a Bárdossy-fotó felirata – ez „fasiszta” miniszterelnökről beszél. Illetve két feliratot is látunk, ezek közül az egyik csupán „fasiszta kollaboráns”-nak minősíti Bárdossyt, és ezt bizonyos értelemben el is fogadhatjuk. Bárdossy László valóban kollaborált a nácikkal, belevitte az országot egy értelmetlen és iszonyatos vérvesztességgel járó háborúba, noha személy szerint nem volt fasiszta vagy hitlerista. Nem, ő csak konzervatív politikus volt, aki hitt Horthyban és abban, hogy ha már a románok több hadosztállyal beléptek a háborúba a németek oldalán, akkor a magyaroknak is be kell lépniük. Mert mi lesz akkor, ha a németek megnyerik a háborút, és az osztozkodásnál a románoknak nagyobb érdemeik vannak? Bárdossy tehát opportunista volt, teljesen félreismerte a helyzetet, és nem számolt az Oroszországot meghódítani kívánó hatalmak történelmi tapasztalataival. (A kassai bombázás csak ürügy volt a hadbalépéshez.) 1941 legvégén már fordult a kocka: a német offenzíva Moszkva előtt a kemény orosz télben elakadt, és – még fontosabb! – Pearl Harbor után az Egyesült Államok belépett a háborúba. Ha tehát Bárdossy még vár pár hónapot, „Legfelső Hadura”, Horthy is meggondolta volna, hogy rosszul értelmezett ifjúkori emlékei alapján, a „bolsevista veszélyre” való hivatkozással megengedje miniszterelnökének a szovjetek elleni hadbalépést. Kár, hogy nem hallgatott Kristóffyra, aki Molotov békéltető üzenetetét közvetítette...

A Bárdossy-ügyről Aylmer Macartney jut eszembe. Ezt a nagy tudású történészt, aki a BBC magyar adásaiban az „Elemér” keresztnevet használta, számos ügyben el lehet marasztalni, főleg személyes elfogultságai miatt. Például amiatt, hogy impozáns művét, az Október tizenötödikét Hindynek, „Budapest védőjének” ajánlotta – annak a Hindynek, aki felesküdött Szálasira, és végül is háborús bűnösnek minősült. De a magyarbarát Macartneynak voltak más gyenge pontjai is – hadd mondjam el két élményemet vele kapcsolatban.

Valamikor a hatvanas években létezett külföldön is egy Népszava, amit Kovács Dénes szerkesztett. Megbeszéltem Kováccsal, hogy meginterjúvolok a lap számára pár fontosabb személyiséget, akiknek valamilyen közük van a magyarokhoz. Mindjárt Macartneyra gondoltam, aki az előkelő oxfordi kutatókollégium, az All Souls Fellow-ja, vagyis örökös tagja volt, és pár éve ismertem – fogadott is hamarosan kollégiumi szobájában.

Főként a közelmúlt magyar történelméről folyt a szó. Macartney tájékozottsága ebben a tekintetben kivételes volt, a legtöbb szereplőt személyesen ismerte. Az interjú vége felé megkérdeztem:

– Professzor úr kit kedvel leginkább a közelmúlt magyar politikusai közül?

Az ősz tudós összehúzta amúgy is apró szemét, és ravaszkás pillantással ezt mondta:

– Maga most ugye azt várja tőlem, hogy Bethlen Istvánt mondjam, vagy esetleg Telekit – a magyarok ezeket szeretik! De nem! Én legjobban Bárdossyt kedveltem.

Nem jutottam szóhoz a meglepetéstől. Elemér élvezte a hatást. De azért visszakérdeztem:

– Mégis miért?

– He was such a gentleman! (Olyan úriember volt!) És milyen szépen beszélt angolul!

Ahogy az egyszeri parasztember mondta: erre nem számítottam. De évekkel később, a nemrégen elhunyt londoni történésztől, Péter Lászlótól hallottam egy anekdotát, amiből kiderül, hogy Macartney nemcsak elfogult volt egyesekkel szemben, hanem csökönyös és meglehetősen gyáva is. Az Október tizenötödikében ugyanis valami olyat talált írni Aggteleky Béla tábornokról, 1944-ben az I. hadtest parancsnokáról, ami nem felelt meg a valóságnak. Az akkor már Svájcban élő Aggteleky levélben tiltakozott, és kérte, ha a könyv új kiadására kerül sor, Macartney helyesbítsen. Elemér ezt állítólag megígérte, de nem tette meg. Megjelent az új (papírfedelű?) kiadás, ugyanazzal a hamisítással. Aggteleky jogos felháborodásában becsületsértést emlegetett, és kihívta Macartneyt párbajra.

Az agg történész reszketve mutatta meg Aggteleky levelét Péter Lászlónak, és tanácsot kért – komolyan gondolja ezt a vénülő hadfi? László megnyugtatta Elemért – már mindkét úr nyolcvanon felül járt – hogy ne féljen, nem fogják sem agyonlőni, sem lekaszabolni. Vagyis hogy nem lesz párbaj.

Így is történt. Aggteleky pár évvel később (1977-ben) elhalálozott, Macartney pedig még egy évig nyugodtan ihatott sherryt az All Soulsban, azután ő is ágyban, párnák közt mondott búcsút ennek a mindig sok új meglepetéssel szolgáló „árnyékvilágnak”.

2.

Meghívót kaptam Szatmárról, ahol 2008 májusában a város három nagy szülöttjét: Dsida Jenőt, Páskándi Gézát és Szilágyi Domokost ünnepelték. Hármójuk közül Dsida ifjúkorom óta szívügyem – szeretett és eredményesen kutatott költőm. Szilágyit személyesen nem ismertem, bár költészetét értékelem, és pár versét fordítottam angolra – Páskándi Gézát viszont már fiatalon megismertem és megszerettem. Vele 1956 nyarán ismerkedtem meg, amikor Dsidát kutattam Erdélyben. Géza ekkortájt a romániai magyar irodalom jókedvű fenegyereke volt, tele humorral és rengeteg energiával. Az ’56 utáni romániai megtorláshullámba sajnos ő is beleesett, pedig egy „magyar nacionalista izgatásnak” bélyegzett házsongárdi szereplésen kívül, úgy tudom, nem csinált semmit. De hát akkortájt Romániában szinte minden ellenzéki megnyilvánulásért sokévi börtön járt. Így került Páskándi Géza is sokadmagával együtt börtönbe.

Miután kiengedték, Páskándi egy ideig bukaresti lakos lett. Akkor vettem fel vele újra a kapcsolatot, amikor 1971-ben ismét ellátogattam Kolozsvárra – már mint brit állampolgár és cambridge-i egyetemi oktató. Talán Láng Gusztiéknál találkoztunk, vagy Kántoréknál? Ez kicsit összemosódik. Mindenesetre arra emlékszem, hogy Géza hálás volt Holdbumeráng című kötetéről írt kritikámért, ami a párizsi Irodalmi Újságban jelent meg – ebben kicsit rosszallottam, hogy ez a kétségtelenül tehetséges költő Leninről ír verseket. Neki viszont jól jött, hogy „támadják” Nyugatról.

1974-ben Páskándiék átköltöztek Magyarországra. Ez nem ment olyan könnyen, ahogy ma, az Úr 2008. esztendejében hangzik. A fiatalabb olvasók kedvéért el kell mondanom, milyen ügyeskedés és jogi előkészítés kellett ahhoz, hogy valaki akkoriban átköltözzön a „nemlétező szocializmus” egyik országából a „létező alig-szocializmus” másik országába. Gézának el kellett válnia a feleségétől, aki ezután hozzáment egy magyar állampolgárhoz. „Falból” persze, mert csak így kaphatott ő is, felesége is, áttelepedési engedélyt. Az átköltözés után Páskándiné nagyon hamar elvált az álférjtől, és újra hozzáment Gézához. Minden jó tehát, ha ilyen vígjátéki megoldások után újra egybekelhetett Budapesten a Páskándi-házaspár.

1974 nyarán én is készültem Pestre, és Páskándi képeslapon közölte velem, hogy nemsokára ő is ott lesz, s akkor találkozzunk. Megadott egy telefonszámot, felhívtam, és randevút beszéltünk meg a Gellért sörözőben. Érdekesek voltak ennek a találkozásnak a körülményei.

Ülök a söröző nyitott teraszán, a kertajtóban megjelenik Géza. Széles mosollyal integet, de egyszerre csak megtorpan, és odamegy egy másik asztalhoz. Ott ölelkezik egy számomra ismeretlen emberrel. Pár percre rá odajön hozzám, és bocsánatkérően mondja:

– Ne haragudj, Gyurka, hogy először ahhoz az asztalhoz mentem, de hát ott ült egy kedves ismerősöm – gyere oda, bemutatlak a feleségem férjének.

Bemutatkoztam S.-nek, aki, ha jól emlékszem, fekete hajú, zömök fiatalember volt, s mintha történészt mondott volna foglalkozását illetően. Akkor jót derültem a véletlenen. De most, jó néhány évvel később, felötlik bennem a gyanú – vajon véletlen volt ez a találkozás? Miért tévedt be Géza „bűntársa” éppen aznap a Gellértbe? Esetleg valaki vagy valami – egy hivatalos szerv megkérte: nézze már meg, miféle külföldi magyarral barátkozik Páskándi ezen a szép nyári napon. Mivel az akkori kulturális kormányzat segített Páskándinak az áttelepülés lebonyolításában, nem tartom lehetetlennek, hogy rajta akarták tartani szemüket ezen a „nehéz fiún". Meg rajtam is – bár én akkoriban valóban csak arra törekedtem, hogy Páskándinak és általában az erdélyi magyar irodalomnak némi hírt verjek a nagyvilágban.

3.

Jevtusenko most lett hetvenöt éves. Két magyar lapban is olvasok erről cikket, az egyik címe A Jevtusenko-jelenség. Egyetértek. Már ezelőtt negyven évvel is lehetett tudni, hogy Voznyeszenszkij jobb költő Jevtusenkónál, és Borisz Paszternak jobb mind a kettőnél. De a zsúfolt szovjet stadionokban szavaló költő-előadóművész és a külföldet bejáró „irodalmi nagykövet” mégis különleges jelenség volt. Engedélyezett lázadó, de a demokratizálás híve, a Hruscsov által megindított „desztálinizáló” reformok szószólója. Nekem több emlékem van vele kapcsolatban, közülük az egyik személyes.

1962-ben Jevgenyij Jevtusenko előadókörútra érkezett Angliába. Fordítóit, Robin Millner-Gullandot és Peter Levit, az oxfordi jezsuitát személyesen ismertem, de a sajtóból is tudtam, mikor tart a Babij Jar és a Sztálin örökösei költője előadóestet Oxfordban. Mint mindig, Jevtusenko lendületesen szavalt oroszul, az angol fordításokat, úgy emlékszem, Levi és Millner-Gulland olvasták. A második világháború egyik legszörnyűbb atrocitását, a Kijev melletti tömegkivégzéseket felidéző Babij Jar orosz szövegét az előadás előtt stencilen osztogatták. Az előadás után odamentem Jevtusenkóhoz, és aláírattam vele a nyomtatvány nálam levő példányát. Meg pár szót váltottunk is – mondtam neki, hogy magyar vagyok. Kérdezte, mióta élek Angliában. Mondtam, hogy 1956 óta. Bólintott, és következő kérdése kicsit meglepett:

– Tagja volt a Petőfi körnek?

Igenlő válaszomra Jevtusenko megszorította kezemet, és ezzel a szóval búcsúzott:

– Malagyec!

Vagyis: „derék dolog”. Más szóval megdicsért azért, hogy részt vettem az ötvenhatos „ellenforradalom” szellemi előkészítésében. Érdekes (számomra jóleső) pillanat volt ez Oxfordban. Azzal háláltam meg, hogy lefordítottam Jevtusenko pár versét magyarra, meg is jelentek a párizsi Magyar Műhely második számában. Az egyik vers cime Beszélgetés, s érdemes idézni befejező sorait: „Utódaink majd emlékeznek, s szégyenkeznek is joggal / …arra a különös, nagyon különös korra, / mikor a közönséges tisztességet bátorságnak nevezték." Nekem éppen ez a „közönséges tisztesség" tetszett a fiatal Jevtusenkóban.

Pár évvel később Jevtusenko elcsendesedett. Mivel Hruscsovot elvtársai megbuktatták, már nem lehetett tovább „desztálinizálni”, eljött a két évtizedes Hosszú Pangás ideje. Közben Jevtusenko írt egy hosszú, epikus művet a „szocialista építés” egy újabb eredményéről – erről a Bratszk erőmű című műről a többi közt Szinyavszkij is elég lesújtó módon nyilatkozott. Valamilyen módon nekem is meg kellett fogalmaznom, hogy csalódtam Jevtusenkóban.

Tettem ezt angolul, a kanadai MOSAIC című lapban, amelyik Kenneth McRobbie szerkesztése idején jelentős nemzetközi irodalmi folyóirattá nőtte ki magát. A magyar költőket fordító McRobbie-val egyszer találkoztam Bécsben – ő szívesen adott helyet lapjában összehasonlító esszémnek, amelynek ezt a provokatív címet adtam: Herbert and Yevtushenko – On Whose Side is History? Vagyis kinek ad igazat a történelem? Minthogy ekkor már 1969-et írtunk, utalhattam Jevtusenko viselkedésére a szovjet csapatok csehszlovákiai beavatkozásával kapcsolatban. Idézem, amit akkor írtam: „Költői ciklus Kubáról, az amerikai imperializmus ellen? Természetesen. Egyetlen vers arról a szégyenről, amit a Csehszlovákia ellen küldött szovjet tankok jelentettek? Valószínűtlen.” Persze lehet, hogy az orosz költő írt akkor ilyen verset, de azt óvakodott közölni vagy kijuttatni Nyugatra. A Politbüróhoz intézett magánlevélben – mondták akkoriban – tiltakozott ugyan a beavatkozás ellen, de a nyilvánosság szempontjából ennek nem volt igazán jelentősége. Amikor viszont fellángolt az orosz–kínai viszály, ami a két birodalom határán fegyveres összetűzéshez vezetett, Jevtusenko megírta az Usszuri vörös haván című versét, amelyben Kulikovót idézte – az 1380-as orosz győzelmet a mongolok ellen. Új Kulikovóra ugyan nem került sor, de úgy tűnt, ezzel Jevtusenko elkötelezte magát a brezsnyevi külpolitika mellett – talán éppen azért, hogy korábbi tiltakozó levelét ellensúlyozza?

Jevtusenko többször nősült, utoljára egy angol lányt vett el. Azt olvasom, nem sokkal a rendszerváltás után Amerikába költözött, ottani egyetemeken tanít. Költészetéről már 1976-ban azt írta egyik angol kritikusa, hogy kezdeti népszerűségéhez képest már „alábecsülik”. Manapság alig olvassák – gondolom, a fiatal oroszok se nagyon. Lehet, hogy húsz év múlva nem csak rá, Brezsnyevre sem fognak emlékezni. De hát így működik az „utókor” – a mai fiataloknak az az emlékezetes Prágai Tavasz is már annyira értelmét vesztette, olyan messze van tőlük, mint az én nemzedékemtől Gyóni Géza, Isonzo vagy Doberdó.