Baló Levente, Bán Attila, Bekő Jutka Tünde, Fülöp Orsolya, Imre Ildikó, Jobb Boróka, Józsa Zsolt, Láng Orsolya, Szabó Noémi, Takács István, Visky Zsolt

 

Többször közölt már a Korunk cikket a kreatív írásról és annak taníthatóságáról, amikor egy dublini könyvesboltban egy egész polcnyi kreatív írással és írásgyakorlatokkal kapcsolatos kötettel mentem szembe. Ezek legjavának anyagára építve, és természetesen saját tapasztalatokat mozgósítva állt össze a Korunk Akadémia 2008-as műhelymunkájának programja. Június 10-én, a sorozat végén a program résztvevői (Baló Levente, Bán Attila, Bekő Jutka Tünde, Fülöp Orsolya, Imre Ildikó, Jobb Boróka, Józsa Zsolt, Láng Orsolya, Szabó Noémi, Takács István, Visky Zsolt) nyilvános felolvasóesten is bemutatkoztak a kolozsvári Tranzit házban, telt házzal és nagy sikerrel.

Az alábbiakban részben olyan szövegek olvashatók, amelyek e műhelymunka eredményeképpen jöttek létre, részben pedig olyanok, amelyek csupán kötődnek valamilyen módon az ott felvetett problémákhoz. Sokfélék az írások, hiszen voltak a műhelymunka résztvevői között, akik már több folyóirat-publikációval a hátuk mögött jelentkeztek a csoportba, de természetesen olyanok is akadtak, akik teljesen kezdőként ismerkedtek a munka során néhány írói fogással. Azt gondolom, ez az összeállítás megközelítőleg hű lenyomata annak, ami egy kreatív írás csoportban történhet – éppen ezért elsődleges célja a dokumentálás, illetve a figyelem ráirányítása egyrészt azokra a technikákra, amelyek, ha igazi tehetségek működtetik őket, egészen figyelemre méltó szövegekig vezetnek. Másrészt pedig természetesen magukra a tehetségekre irányítódik a figyelem: bizonyára sokuk nevével találkozhatnak majd az olvasók különböző lapok hasábjain.

 

 

Baló Levente

Szerelem

Azon a hajnalon eljöttek hozzám angyalok,

Vakítóra világított szobában,

Könnyű kezeikben szikével,

Elkezdték lemeztelenítésem,

Elkezdték lemetszeni pikkelyes bőrömet,

Aztán köteges izmaim,

szétszedték csontjaim.

Ki tudhatja mi következett?

 

Nyár

Fülledt nyári nap,

még a hajnal is forró.

A szükségszerűség törvénye uralkodik:

Le kell vetkőzni.

Ki kell száradni

És lebegni,

mint pernye.

A test ellenáll.

Roskad egyik tag a másikra.

Szuszogó, izzadó hús.

 

Bán Attila

Panasz

Most, hogy egyedül maradtam,

s többnyire egy szűk kis szobában ülök,

sokszor és hosszan sírok eltékozolt, torz

életemen.

A legtöbbet mégis az

ablakpárkány

miatt sírok, mert szánom szegényt.

Látom, hogy apró repedések futnak át rajta (mert már öreg a fa),

és állítom, hogy aránytalan is.

És végtelen (hangsúlyozom: végtelen) szomorúsággal

van ott, főleg, mikor kinyitom az ablakot.

És jól látom én (senki ne merészeljen ebben ellentmondani!),

hogy a sarkoknál mindig marad

egy kis mészpor a falakról és koszos pókhálófoszlány,

azután is, hogy letöröltem.

Nagyon szánom ezért (főleg éjjelente),

és mégsem tudom annyira szeretni,

hogy a gondjaimba vegyem.

 

[Útban Vásárhely felé. Feladat]

– Hopsz! – Zolika vidáman és az alkalomhoz illő enyhe kárörömmel nyugtázza a pillanatot, ahogy a kis, zömök busz nagyot zökken az út egy túl domború részén.

– Ez csak azé’ vót, hogy ne aludjatok! – szól hátra Dénes pajkos mosollyal. Keménykötésű fiatalember, ha probléma merül fel köztük, ő legtöbbször könnyed, legyintő mozdulattal csak ennyit mond: „Ó, menj el, Zolika, mit tudod te!” Ezután derűs hallgatás következik, nyugodt félrenézés, hallgatólagos elismerése annak, hogy igen, neki módjában áll egy kis könnyed büszkeséggel felülkerekedni, ez így van rendjén.

Nyugodt férfiak, néha idegesek. Korán keltek. A piac előtti buszmegállóban találkoztak, a megegyezés szerint. Jocó és Zolika külön megegyezést is kötött, hogy „reggel a blokk előtt”. Ők kevésbé idegesítették egymást, amikor csak ketten voltak, legalábbis kevésbé, mint amikor így négyen, vagy amikor valamelyikük Dénessel volt, vagy Ferivel. Ez volt a külön barátság. Ezt többször le is szögezték. Kettejüknek elég jól ment a hallgatás, legalábbis könnyebben, mint amikor Dénes, vagy Sanyi is képbe került. Persze azt is szívesen elviselték.

Nyugodt férfiak, néha idegesek. Keveset aludtak, a tündöklő ég és erős napsütés nincs összhangban állapotukkal, törekvéseikkel. Nem hajlandóak engedni azoknak. Jocó az ablaküvegnek támasztja a fél felét, nem baj az sem, hogy az kemény, és folyamatosan döngöli, döcögteti a fejét. Zolika komótosan karba teszi a kezét, és nagy elszántan alszik, előredöntött fejjel. Mikor megébred, Dénes a szemébe vigyorog, amiért ennyire álmos, és hogy olyan bután alszik ott.

Mennek dolgozni Vásárhelyre.

Nyugodtak, ha jól megy ez-az. Ha rendben van a telefon, ha jóban vannak a főnökkel. Nyugodtak, ha kezd letelni a munkaidő, és ha már tényleg letelt. Olyankor teljes az egyetértés, a felszabadult öröm lendületével sietnek haza. A munkát lazán veszik, csinálgatják. Csak Feri az, aki néha beleéli magát, koncentráltan dolgozik, és elégedetten mosolyog magának, ha jól megy. Ha viszi a lendület, az akarat és megcsinálja becsületesen elejétől a végéig – egységes egész. Ezt azonban el szokta titkolni a többiek elől, nem akar különcködni.

– Na, hallod-e, mindenki személyesen kell-é odaadja a pénzt?… Na azér’, mer’ a zetelaki csaj béviszi. Na hallám, akkó’ hatórakó’, csinád úgy, na. Na jóvan na, szervussz! – Dénes férfiasan beszél, hozzáértéssel, komoly felelősséggel.

Nyugodtak, ha időben van pénz, ha időben el van rendezve.

Amikor Dénes újra egyezkedik telefonon, már érdemesnek tartja felkölteni Zolikát is egy könnyed ökölbökéssel: „Hallod-e…" Az megébred, végighallgatja, de közömbös marad, nem néz szembe, még csak nem is bólint, csak némán tudomásul veszi. A száját is ugyanúgy tartja tovább.

A szovátai megállás nem rázza fel őket: nem szállnak le, nem esznek; mindegy, ez minden nap így van.

Elégedettek. Kicsit rosszkedvűek. Tenyerük izmos, ujjaik vastagok, erőteljesek, a köröm is vastag, a körömalj piszkos. Nem túlságosan. Csak annyira, amennyire.

 

Bekő Jutka Tünde

A kés

Ahogy ketten ültek a félhomályban, Diderot az elmúlt nap eseményein gondolkozott. Nézegette, mint valami szúrós tárgyat, eldobta, majd újra a kezébe vette.

– Nem is akarok sokáig élni. – morogta Csui, visszakattintva az öngyújtó fedelét.

Diderot nem válaszolt. Nem kellett különösebben értelmeznie az ötödik parancsolatot ahhoz, hogy tudja, mire gondol a másik. Az előérzetek megfoghatatlanságán járt az esze. Nem értette kezdetben, miért zavarta a kés.

Már az uzsonna alatt érződött a feszültség: senki nem beszélt, csak a tárgyak hangosabb koppanása és a mozdulatok hirtelensége érzékeltette a készülőben levő vihart.

Csui kenyeret vágott, sonkát szelt hozzá: ott cikázott a kés a tányérok között. Diderot falt valamit, megköszönte, és ment csomagolni, mert érezte, hogy a kispolgári posványban először csak bokáig gázol, majd észre sem veszi, és a száján csöpög befelé az iszap.

Ahogy kilépett a konyhából, kezdődött a vitatkozás. Nem lehetett pontosan érteni a szavakat, de halkságukon érezni lehetett a rugóként dolgozó indulatot. Aztán egyszerre csend lett, egészen rövid, alig észrevehető, mégis olyan, hogy Diderot-nak a gyomrában dobbant a szíve. Rohant. Nem is rohant, csak a balsejtelem volt akkora, hogy szaladássá avatta a néhány lépcsőt, és kilométerekké a rövid folyosót konyha és vendégszoba között.

A következő pillanatok kiszakították magukat az órával mérhető idő logikus, átlátható rendjéből, mert egyszerre csattant a pofon, és ugyanakkor ugrott fel Csui is, kezében a késsel, aztán minden leállt, mint amikor megfagy a világ.

Álltak mint megdermedt figurák: az asszony, szemében a rémülettel, arcán az ütés pirosával, a férfi kicsit előredőlve, mint akinek nem sikerült kiegyenesednie a pofozkodás után, a levegőben a kés, és Diderot, feltartott kézzel, ahogy elkapta a lány karját, olyan volt, mint maga az Úr angyala, aki Ábrahám csuklóját markolta meg, hogy megakadályozza az értelmetlen emberáldozatot.

Diderot a szemétbe dobta a kést, megszorította a Csui karját, hogy ébredjen, aztán otthagyta őket.

Kevés holmija volt, lecsukta a bőröndöt, és menni készült. Még hallotta, ahogy Csui végigszáguld a lakáson, fogkefét, pár ruhát seper be egy zacskóba, aztán kilépett az ajtón. Azt akarta, hogy ha Csui jön, magától tegye. Nem akart részese lenni több jelenetnek.

Diderot nyugodt volt. Egyenletes, nagy katonaléptekkel haladt a csendes utcán, és mikor meghallotta a hasonlóan katonás, de kisebb lépteket, elmosolyodott. Nem állt meg, hagyta, hogy közeledjen. Csak az állomásnál várta be, majd megvette kettejüknek a vonatjegyeket.

– Szerinted mit csinál most? – kérdezte Csui sötét halmazzá zsugorodva a kivilágítatlan szobában.

– Nagyon kicsi ember – felelte Diderot rosszkedvűen. Nem volt nehéz elképzelnie, hogy érzi most magát az az ember, aki közel húsz éve egyebet sem hallott otthon, mint hogy Diderot a fényes, a nagyszerű! Ott a konyhában úgy látta őket, mint bábokat egy olyan színpadon, ahova akarata ellenére csöppent be. Szinte hallotta, mint zuhogó cserepeket, a férfiban összetörő önbizalmat, melyet azelőtt is úgy kellett megtámogatnia, hogy a boraival dicsekedett, a mániákusan gyűjtögetett háztartási gépeivel, hol pedig azzal, hogy ecsetelte, hány órát dolgozik hetente a családjáért. Az asszonyt, akit valaki szeretett, most nem sajnálta, igaz, meg sem vetette, amiért egyszer az élet helyett a mocsár biztonságát választotta.

Eszébe jutott, amikor először látta Csuit. Valami tízéves lehetett. Diderot annyi idő óta először tért vissza hozzájuk, és nagyjából azt találta, amire kezdettől fogva számított.

– Ez Csui. – mondta az asszony, és nem lehetett eldönteni, hogy mi van a tekintetében. Sok időbe telt, míg leparancsolta a gyereket a fáról, az pedig gyanakvó szemekkel közeledett. A haját tüskésre nyírták, vékony lábai tele voltak kék-zöld foltokkal. Diderot felnevetett:

– Szervusz, kiskrampusz! Honnan loptak ezek az emberek?

Nagymama, aki már beletörődött, hogy a kislány semmibe veszi az ő nagy gonddal készített hímzéseit, csak csodálkozott, hogy a gyerek most egyszeriből ragaszkodni kezdett a vándorhoz.

Az vízimalmot készített neki, órákon át pancsoltak a patakon, vagy egész este a térkép mellett ültek. Diderot egy-két hétnél tovább nem maradt soha náluk, és mikor csomagolni kezdett, a férj, aki belefáradt az irigységbe, felszusszant, az asszony keserűen összepréselte az ajkait, Csuihoz pedig napokig szólni sem lehetett. Csak nagymama mert keresztet vetni, hogy végre odébbállt a kedves vendég.

 

 

Fülöp Orsolya

Hosszú távon

1751 kilométert

mikroszkóppal mérek,

a plusz 25 kilométer

lesz ebben a méreg.

Mondtam neked,

hagyd nyitva az ablakot,

s a telefont mindig vedd fel.

Belátom,

hatalmas kitérő vagyunk,

de keletre, délre tértünk,

s néha azt hiszem, hogy

túl sok kilométert mértünk.

 

IMRE ILDIKÓ

Összefoglalás öregkorra

(feladat)

Lassan-lassan kihűl a tányérnyi leves,

Véremben már nem vagyok forró és heves,

Ezt is megszokom.

Szívesebben lennék élő, mint hulla,

De itt a visszaszámlálás: kettő, egy, nulla,

Meg nem torolom.

Voltam én farmer, és voltam favágó,

Jobb ez mégis, mint ha útonálló...

Erre büszke vagyok.

Egy hátizsák csak, mi utánam marad,

S talán néhány ember, kiben él a harag,

Mert elutazok.

Nekem az idő hamarosan megáll...

Néhány hétig még nő köröm és szakáll.

Nem fog zavarni.

Mert elutazok, akkor is, ha nem jó,

Mindenkit elvisz egyszer egy hajó...

Meghalni.

 

Jobb Boróka

Sátor nélkül

Vajon jó ötlet volt sátor nélkül elindulni? Most megyek másodjára az almási barlanghoz. Csodálatos az a hely. Tavaly voltam először, takarítani a természetvédőkkel május elseje után. Előttem vannak a sziklák, a bükkfaerdők, az a sok barlang, a hűvösség és a hőség egyszerre. Nagyon várom már, hogy odaérjünk. Vad leszek, Sötét Angyal, mit nekem sátor és hálózsák, tökéletes lesz az elkövetkező három napom.

Furcsa lesz ennyi rocker között, azt mondják, rengetegen jönnek ilyenkor. Nem gondoltam volna, hogy ennyire jól fogom bírni az utat, már vagy két órája biciklizünk, de semmi bajom. Manivella mellettem teker, s szórakoztat. Tetűék le vannak maradva, mondjuk, ez valamiért nem tud meglepni.

Már hallom a zenét a völgyből. Úristen, mennyi nép: Erdővidék rockerei (főleg Vargyas), az udvarhelyiek, csíkiak, szentgyörgyiek, s még ki tudja, kik. A zöld rétet eltakarja a sok fekete, nyüzsgő alak, az autók s a rengeteg sátor.

Lecuccolunk az Arany Ászok napernyő köré. Zsiga hozta Magyarországról, amióta ott dolgozik, rendesen megszedte magát. Nagy előszeretettel hozza ezt mások tudomására. Meg kell hagyni, meg is szépült. Megnőtt a haja, átszabatta a mosolyát két első foggal, s ez a szakáll határozottan jól áll neki. Amikor annyira meg akart fűzni, feleennyire nézett ki. Ha Jumi nem lett volna, sose rázom le. Nagy szerencsém volt vele. Jó, hogy most is itt van. Nem árt egy biztosabb pont ebben a nyüzsgésben.

Sorra kínál mindenki piával. Elfogadom, ez majd felmelegít, lesz itt fagyás éjjel másképp. Dimu ordít felfele a hegyen. Akárhol van, rá lehetne találni, még azt is közvetíti, ha szarni megy. Jó és rosszkedvét egyaránt szereti beleordítani vagy sírni a nagyvilágba. Zsiga is előkeveredik, persze rögtön kiszúr. Már vártam is a kérdést: kislány, ha akkor Jumi ne lett volna ott, ugye, hogy megfűztelek volna. Mosolygok hülyén, s hálát adok Juminak magamban.

Manivella elhív kajálni. Nagyon figyelmes. Basszus, ez udvarol. Nem. Nem adom be a derekam. Ha próbálkozik, megmondom neki, hogy én csak haverokra pályázom. Nem fog megkötni, zülleni akarok és tombolni. Csatlakozom Tetűhöz, s leereszkedek a völgybe. Bemutat egy sötét csajnak. Zsú Udvarhelyről. Érdekes figura. Sötét és sápadt. Mintha valamitől meg lenne riadva. Ez tetszik. Vonz ez a bizonytalanság, kíváncsi lettem rá. Ha besötétedik, bejön bulizni. Na majd akkor.

Kint továbbra is fergeteg. Manivella már mindenhol keresett. Ezt a cuccot meg kell kóstolnom. Mi ez? Éget veséig, s megrángatja a gyomrom rendesen. Dimu pia, lelkem, szirup, szesz és Vargyas pataka. Ettől leszünk mozgékonyak. Üsse kő, tényleg fázom. De már egészen leszarom. Csak Manivellától kéne megszabadulni. Próbálkozni fog. Csak barát. Ezt továbbra is fenntartom.

Kapóra jön Bolha. Elhúzunk bulizni. Komálom ezt a csajt. Fiús, laza, s mindig pattog.

Dübörög a Tankcsapda. Egyre szebben csápolok. Holnapra megmered a nyakam, de kit érdekel. Éljen a metál! Hol van az a piros lötty? Adjátok ide, húzzam meg! Fenékiig? Fenékig hát! Kemény rocker csaj vagyok. Csak egy ideje mintha lebegnék.

Még pár kör, aztán ki az Arany Ászok, jobban mászokhoz. Tetű ki van terülve a tűz mellé. Meghúzok valami löttyöt s melléborulok. Forogj világ! Pörögj! Cikázzatok csillagok. Én elfutok hányni! Bakker, ennek visszafele is ugyanolyan íze van.

Összeszedem magam, s Tetűvel elkezdjük a kedvenc témánkat. Van Isten, vagy nincs? Tökéletes az egyetértés. Dicsérjük egymás bölcsességét. Csodálatos, hogy mennyire egyformán gondolkodunk. Félszavakból értjük egymást. (Hát hogyne, ebben az állapotban melyikünk tudna kimondani egy egészet?) Nincs Isten, csak a kollektív tudatalattinkban. Mi hoztuk létre, s mert közösen, hát hatalmas ereje van. Csak Manivellát nem tudja elzavarni a közelemből. Megint itt van. Ő majd megmelegít ugyebár. Tetű elhúz. Látom, ezeknek még egy fél szó se kell, hogy értsék egymást.

Nekem annyi! Most már hiába motyogom az eltervezett szövegem. Visszacsókoltam. A francba, hogy mászok ki ebből? Meg se hallja. Egész nap rám pályázott. Holnap megmondom neki. Én most nem vagyok képes egy kapcsolatra, ő pedig azt akarja. Basszus, hogy lehet csókolózás közben ilyesmiken gondolkozni?

Jumi és Morgoth előmászik a sátorból. Morgoth felajánlja, hogy feküdjünk be. Nagyon rendesek. Barót Napokon is összeszedtek hajnalban, s lefektettek magukhoz. Az gondolnánk, ez az ember nagyon önző, ha nem lennének ilyen életmentő húzásai.

Valaki fekszik még a sátorban. Ja igen, Szkizó. Az a furcsa, vékony szőke tag. Ő is velünk tanyázik. Tényleg új vagyok, alig ismerem őket. Jó ez a pár óra alvás, de a tűz jobban csalogat. Mani úgy dönt, odafekszünk. Nekem ez is kényelmetlen: a fél oldalam zsibbad, a másik fele fagy meg, a hátam egész jól megvan Manivella jóvoltából, de a képemről süti le a bőrt a tűz. Inkább felülök. Egyre többen vannak a tűznél, folyik a hülyeség. Meg vagyok feszülve a röhögéstől. Itt van Bolha, teljesen átfagyva. Hol hagyta a kabátját? Bekergetem Mani mellé melegedni. Manivella átöleli, simogatja. Ez azt hiszi, én vagyok! Ki vagyunk nyúlva a röhögéstől. Mani meglát engem, megnézi, kit ölel, aztán megint megnéz. Huh, ez hatalmas poén volt! Mindenki le van fáradva. Ömlenek a pihent marhaságok. Kezdem unni, beereszkedek a völgybe.

Hoppsz! Mi az a feketeség a fűben? Zsú gubbaszt egyedül a napon. Mi legyen? Felé veszem az irányt. Emlékszik rám, ez jó jel. Nem volt kedve bulizni a tegnap. Egyébként is minden szar. Fél óra alatt teljesen ráhangolódok. Ezek a bulik sem a régiek. Mani meg se ismeri, Henrik szóba se áll vele, pedig nagyon jó barátok voltak. Tudja, hogy ezek most sajnálják, s irtóznak tőle. Kösz, nem kér belőle. Hogy lehetne ezt a csajt kirángatni a depressziójából? Csak egy kis életkedvet belelehelni valahogy. Mesélünk: én piás történeteket, ő Henrikről. Határozottan jobban van, és nagyon szimpatikus. Csak már tényleg vissza kellene mennem. Hívom magammal, de ő inkább marad. Henriket üdvözli, ha látom valahol. Megígérem, hogy még visszajövök hozzá. Örül, de mintha mégse hinné. Elviszem egyet mászkálni valamikor, hátha jobban lesz.

Kint táplálkoznak. Semmihez sincs étvágyam. Legyúrok valamit, s folytatom az ivást. Kutyaharapást szőrével, ugye Morgoth? A másnaposságot úgy lehet elkerülni, ha ki se józanodsz.

Végre mászkálunk. Sziklák, csorgók, barlangok. Sehol se fáj, ez az éden. A szikla tetejéről üvöltünk le a hangyaméretű törpéknek. Mi vagyunk a legerősebbek. Repülünk, kergetőzünk, csobbanunk a patakban. Ha tehetném, örökre ideköltöznék. Manival ketten maradunk. Lehangolja a döntésem, de beletörődik. Egyébként is három napig az övé vagyok. Tovább nem, egyezzünk meg ebben. Szerintem reménykedik, de ez már nem érint. Most szép a világ, vele még szebb. De otthon minden a régi lesz. Összemászunk mindent. Rendesen betojok a Nagybarlangban. Azt hittem, sose jutunk ki. Tetűék eltévedtek. Jumiék csak röhögik. Mondták, hogy ne menjenek be egyedül. Szerencse, hogy az én kedves ideiglenesem ismerte az utat. Persze csak x-edik próbálkozásra ő is. Úgy rontunk visszafele, mint valami kiéhezett falka. Inkább kiszomjazott, Dimu szempontjából. Felüvölti a dombra, hogy Seeejhaj! Pár másodperc múlva jön a válasz: „Akácfa hullatja a levelét.” Henrik is életben van. Szörnyű vendégoldal reng araszos vállán, ahogy ő mondaná. Éppen fát hozott.

Szkizó is előkerül egy darab papírral. Talált egy újságpapírt, s abból olvas fel valamit mindenkinek. Láthatóan ő élvezi a legjobban. „Linóleum több színben és változatban. Laminált parketta tízszázalékos árkedvezménnyel." Felolvassa, majd pattan szét. Tényleg jó vicc, melyik pihentnek jutna eszébe parkettát árulni vagy venni az Almási barlangnál májusegykor? Szkizó csak folytatja, ha valaki megérkezik, rögtön nekiugrik. Egyébként máskor hallgat. Érdekelne, mitől lett Szkizó.

Manival jól elvagyunk. Sétálgatunk kézen fogva. Aztán bevágódunk bulizni. Megint sokat ittam. De ma már visszafogottabban tombolok. Fárasztó volt ez a mászkálás. Édesen fárasztó. A legtöbben, akik eljönnek, el se mennek a barlangokig. Csak isznak napokig, s fel se fogják, mit hagynak ki. Törzshelyem lesz ezentúl is ez a hely. Jövő héten ismét jövök a zöldekkel, felpucolom a mocskunkat, s felfedezem a csendben, amit a zaj most nem hagyott észrevenni.

Zsú egy tűznél kuporog. Nem bulizik, inni se akar, de én menjek nyugodtan. Hogy hagynám ott? Beszélünk filozófiáról, Guns ’N’ Rosesről, magunkról. Már bizalmasabb, de ezzel csak annyit érek el, hogy még jobban letör. Nem tudom megfogni semmi pozitívummal. Inkább lefekszik. Most gonosz vagyok, de megkönnyebbültem. Kedvem van bulizni, de ha látnám ott gubbasztani, nem bírnék elmozdulni mellőle.

Az állapotom a tegnapi, csak a hajam zsírosabb. Nem mászok jobban, Kedves Aranyászok, hanem cikázok a fény felé, mint egy megzavarodott molylepke. Kimerülve hullunk össze Manival. Szorít keservesen, talán mert akaratlanul is eszébe jutott, hogy holnap vége a mi kis románcunknak. Én is szorítom, mert fázom, és jól esik ölelni. Nem bánok semmit. Tényleg szép volt itt. És szép lesz majd, és bőven elég, emlékezni rá.

 

Józsa Zsolt

egy apa szíve...

apa lettem. a húszat még nem töltöttem be, de gyermekem van. kislány. a neve... nem tudom, mi a neve. már avagy még nem tudom.

csupán annyit tudok, hogy ő a világ legszebb kisgyermeke, gesztenyeszín hajacskája hullámokban pihen sima, kreol vállain, szemgolyói, mint egy barnakávé csöppnyi foltja a tégelyben szorongó cukorszemek sokaságának felszínén, finom duzzadt ajkacskái pedig szüntelen mosolyogni törekszenek – még álmában is. drága. ilyenkor a legszebb. ilyenkor a legjobb. nézem, miként két apró kezét összekulcsolja és szende orcája alá helyezi. alszik... csitri kis fejét ide-oda ringatja, arcizmai remegnek, mintha álmáért küzdene. vagy tán a mosolyért? gyönyörű. de nem az enyém. tőlem nem örökölhette állandó törekvési készségét... sikerét. sikerét? kié ez a névtelen kislány, ki itt alszik kisszobám ágyában? azt hittem, hogy az enyém, pedig nem... nem az enyém, nem a tiéd, nem az övé, nem a miénk, nem a tietek, nem az övéké! hát akkor kié lehet? valahova csak tartozik! tudom. én buta. hát tudom! hisz csupán örökbe fogadtam. szinte megfeledkeztem erről. jó helyről származik. ezt csak én érzem. felráznám kellemetlen álmából. én segíteni akarok. segítsek? a gyermek bizonytalan, de határozott a szülői előintések ellen cselekedni – ezt mondják. vajon? ezt csak én érzem? azt hiszem, szeret. azt hiszem, szeretem. mert jó helyről származunk. a felső fogsorában elhelyezkedő két középső fog közötti kis hézagot szeretem leginkább. igazándiból mindenki azt szereti. mégis, a mindenki az, ki egy fogszabályzó viselését kikényszeríti. rám nem hallgat. közismert pedig, hogy milyenek a fogszabályzót hordó lánykák. így is komoly gondok vannak a mosollyal. ismerek egy mosolyprofesszort, ki megtanítja az embereket feszületlenül mosolyogni. hozzá járok én is. egy héten egyszer nyitja ki rendelőjét. vasárnap. tíztől tizenegyig. a kislányom ugyanebben az időben templomba jár, tehát lehetetlen összehangolni a programunkat. szeretném, ha megismerné a mosolyprofesszort. szeretném, ha érezné azt, amit én. szeretném, hogy ne a hagyományos gyerek-szülő viszony létezzen közöttünk. szeretném, ha elég bátor lenne ahhoz, hogy megcsókoljon. úgy, mint régen. nőjön fel velem együtt, mert nem garantálom, hogy jó apa leszek. szükség van egy anyára is...

 

progresszió

2673. Vízöntő korszakunk 13. hónapjában és 12., utolsó napjában a Nagy Román Állam vezetői szent földünk többezer éves fővárosában, Alba Iuliában gyűléseztek. Nagy Nemzeti Páholyunk alelnöke, Bellini Giancarlo kezdeményezéséből a napi döntéshozatal kizárólag történelmi jelleggel bírt, azaz a nemzeti állam és identitás végső tisztázása került napirendre. Ugyanis egy C23-as szektorbeli alany, primitív nevét ordibálva, megtagadta az XW40 rendeletek által körülírt nagy nemzetünk tökéletes társadalmi rendjét. Tanúk szerint, akik a Mindenható Igazság Testvérgyűlése bírálatának köszönhetően százötven évre szóló adómentes pszichoterápiában fognak részesülni, egykori munkatársuk azt állította, nevét szülőnőjétől kapta, és magyar származású.

Fozokosi Emerik Indreit, amint nevezte magát, a helyszínen halálra csillapították. A megrendítő események után a Nagy Nemzeti Páholy elnöke, Stecz Emma jól fogadta Bellini alelnök adatreformját, amely az öt névtelen páholytag támogatását is élvezte. Ez konkrétan azt eredményezte, hogy elismerték, nagy nemzetünk ősi területére, a Hal korszak X. századában, etruszk eredetű barbár hunok törtek – zaklatván népünk harmonikus egzisztenciáját. Egymást követő, kudarc uralta próbálkozásaik ellenére táboruk túlélői emberfölötti kegyelemben, illetve letelepedési engedélyben részesültek.

A hajdanán Dunare nevet hordozó, S1 folyónk északi partján ezek várost alapítottak, Új Moldovának keresztelve azt. Köztudott, ilyen nevet viselő emberi település nemzetünk területén ma már nem található, ám Új Moldova ezennel, történelmünk részeként, magyarok alapította településként lesz számon tartva…

 

Láng Orsolya

A légy szeme

Micsoda nap – gondolja a férfi.

Hanyatt fekszik, arca nagyobb, mint a nő teste. Ajka száraz, szája szögletében néhány íves vonal, bőrén nyári szeplők. Szezon van.

Jön a légy. Nagyobb, mint a férfi arca. Rászáll a nő combjára, kis sétakört tesz a fenék fedetlen térségein; lábaival a késfenők mozdulatát gyakorolja.

Fölemelkedik a súlyos levegőbe.

A férfi alvás és ébrenlét között ring, szemhéja belsején a napsugár higanygolyócskákként osztódik, szétpereg. A férfi azt hiszi, egy izzadtságcsepp fut le homlokán; nem nyúl oda.

A légy idegesen futkároz a barázdák labirintusában, megáll a szemöldök sűrű fekete szőrén. Egészen beleolvad, ennek tudatában lehet, mert nem mozdul többé.

A nő hangtalanul ásít, kinyújtott karját a férfi arcára ejti.

Micsoda forróság – gondolja a férfi, és kissé megnyitja ajkait, mert az ujjak hegye hűvös.

 

Ebéd

Ez nagyon finom.

Igen, valóban az.

Valami új recept?

Nem, nem, csak tettem bele egy kis rántást. Micurka, te nem vagy éhes?

Nem.

Mi a baj? Fáj a hasad?

Nem.

Szomorú vagy valamiért?

Mhm.

Miért vagy szomorú?

Láttam, hogy megöltétek Pannit! Megtaláltam a fejét a szemetesben.

Kínos csend után.

Beteg volt.

Akkor miért nem vártátok ki, hogy meghaljon?

Ha tudná a kicsike, hogy épp azt esszük…

Hallgass! Hát muszáj neked mindig beszélni?

Mi?? Még meg is eszitek?! Kannibálok, szarosok, szívtelenek!

Micurkám… Tudom, hogy Panni a barátod volt, de…

Megöltétek a barátomat, ti gonosztevők, és most még meg is eszitek…

Kicsike, az állatokat azért tartjuk, hogy levágjuk őket és megegyük.

Te is szoktál húst enni.

Na még csak ez hiányzott! A gyerek nem fog több húst enni. Halgass már, az ég szerelmére!

Micurka, Isten azért teremtette az állatokat, hogy legyen mit ennünk. Még Jézus is halászott.

Miért nem vásároltok kenyeret vagy sajtot vagy sonkát? Akkor nem kéne megölni az állatokat.

Kicsike, a sonka…

FOGD BE A SZÁD!

Köszönöm szépen az ebédet.

Hát te máris elmész?

 

Szabó Noémi

Bankett

Ott ültem az asztalnál, mellettem a legjobb barátnőim. Az egyikük mondott valamit, és nevetett. Nem hallottam, el voltam foglalva az előttem lévő tányér bámulásával. Tökéletesen egyforma sült krumplik voltak benne. Ránéztem Andira, és megkérdeztem, hogy neki se jön, hogy megegye ezeket a szép krumplikat? Nem válaszolt. Más nyomasztotta. Komoly gondok… És kitört belőle: – Jaj, mondd, hogy én sokkal soványabb vagyok, mint az a csaj, aki ott táncol! Bólogattam, habár nem tűnt kövérnek a táncoló csaj. Közgázra járt, és akárhányszor láttam a suliban, mindig a borzas, vörös haja tűnt fel először. Mint egy seprű. Úgy is neveztük egymás között, hogy a seprűhajú.

A táncoló tömegben láttam egy bukdácsoló alakot. Szándékosan botlott meg, és ment neki mindenkinek, hogy azután bocsánatot kérjen, és mindenki nevessen. Mondtam is Andinak: – Nézd csak, Ede megint azt hiszi, hogy vicces, és ezek mind röhögnek rajta.

Andi nevetett. Abban a pillanatban a másik oldalon ülő barátnőm, aki mindig azt hiszi, hogy lemarad valami fontosról, megkérdezte, mit nevetünk. Elmondtuk neki is.

Belebámultam megint a tányéromba, de alig jutott időm rá, hogy gyönyörködjek a krumplikban, valaki megbökött és szólt, hogy nézzek a táncoló emberek felé. Jól látszott, hogy a terem egyik szélén kialakult egy kis kör. A kör fiúkból állt, a kör közepén pedig egy miniszoknyás csaj vigyorgott, és sorban táncolt mindegyik fiúval. Vágtam egy pofát, mint akit nem hat meg. Nem is volt, ami meghasson. Mindenki ismerte a csajt.

Vissza akartam térni a krumplikhoz, amikor akadozó hangot hallottam: – He, te Mókus! Tóth! Hallasz? Úgy felhúzott ez a nagydarab. Gyere, mondjuk el Borsosnak is!

– Na, Tamás tuti részeg, mondom Andinak. Ő meg bólogat és nevet, mert pontosan ezt akarta mondani. A mellettem ülő barátnőm meg ránk néz, és megkérdezi:

– Mit nevettek? Mondjátok el nekem is, én is akarok nevetni!

 

Takács István

Mureşan

Ráres a telefonját böngészi a suliudvaron. Épp pause-ra tette a snake-et, s a telefonkönyvben kutat. Peti. Petru. Praktiker. Puyu. Raul. S máris a Raymondnál tart. Szóval nincs meg, dÄ�-l în. A sim-kártyája ez alkalommal sem kíméli. Már az ötödik telefon ebben a hónapban, ami a nevek felét nem ismeri fel rajta.

Gyorshívás. 415. Még vannak ingyenpercek. Okét a Raymondnál. Csereg. A háttérben világosan kivehető mánélé, recsegés, s akkor Raymond vékony hangja, hogy csépulámjá, kis magyarázkodás, egyezkedés, inszult, estébé.

Persze, hogy én vok. Ki más hívna ilyenko te?

Jójó. Mit akarsz?

Rammstein száma kell.

A Rammsteiné? Az új vagy a régi?

Az új.

Az új orange-os vagy az új connexes?

Az orange-os.

Na várj.

...

Te, olyanja nincs. Csak cosmote vagy connex.

Akkor add a régi orange-ost.

De azt már a tesója használja.

Akkor add a cosmotéset.

Az újat vagy a régit?

Az újat.

Na várj. Sz’al07... írod te?

Raymond szobájában viszonylag csend. Épp akart kis hangerőt adni az egyik számnál, mikor a hangszórók hirtelen reccs, pár szikra és némaság. Raymond forog a széken, kétszer jobbra, egyszer balra, aztán megint jobbra. Mikor hogy. Raymond spontán. A szőnyegen még morzsák az éjjeli csemegézéstől, s az a rég megszokott kólafolt a tabureten.

Újból mánélé. Raymond már-már örül, hogy a hangszórók újból működnek, mikor észreveszi, hogy a zsebében a telefonja mocorogni kezd a ismert dalra. RARES CALLING, RARES CALLING. Na ez meg mit akar megint.

�-mi bag te, nem veszi fel, te.

Lehet, nincs jele, te. Mondta, megy fel a bükkbe az apjával fáért meg minden.

Csereg te, sz’al van szémnál, te.

Jó na, mondtam én is.

Add a másik számát, te.

Melyiket?

Há mosmá mindegyiket.

Na, perc.

Írod?

Jaja te, na sz’al?

Ráres telefonját böngészi a suliudvaron. SAVED. CALLING RAMMSTEIN COSMOTE VECHI. Vékony tónus, kis szünet, vékony tónus, kis szünet, vékony tón...

Na, te. Jössz ma a meccsre, te?

Jah, de apámmal. Kapott jegyet a firmától, te.

SÄ�-mi bag picioru, te, s én mind hívlak, te, mer vártam, hogy hivjál te, te.

Há mér nem méssz Raymonddal, hÄ�?

Eh, az úgyse jön sehova, tod te, milyen.

Eh, próbáld meg, aszondom.

Rammstein szobájában halkan a mánélé. A széken ül, amire a múlt heti műhelyórán alig kapta meg az átmenőt. Jobb kezével az állkapcsát mozgatja, mintha tesztelné, hogy még helyén van-e, bal kezével az egeret manövrálja erre-arra. Valami számot keres a playlisten. GuţÄ� – De ce mÄ� minţi. Beteszi. Ekkor veszi észre csak, hogy még mindig elég kék a keze. Szinte látszanak a nagy munkáskéz körvonalai, ahogy belényomták magukat a fiú bőre alá.

Na így sem mek ma ki a házból, gondolja. Az ágyán elterül, ami még mindig vetetlen. Ha nem lett volna vetetlen, akkor kimehetne a házból, akár most is, és Ráres nem haragudna, s Raymond nem neheztelne rá, hogy mit mind kell őt délelőttönként baszogatni, ő úgyse mozdul ki ilyenkor, mert ilyenkor ki tudja hány tanár megy épp haza vagy a suliba...

Eléggé elkalandozik a gondolatai között, s csak akkor kapja fel a fejét, mikor hallja, hogy elfelejtette betenni repeatre a számot, s randomra tett be a gép valamit. Fleetwood Mac – Lies. Elalszik.

Raymond szobájában teljes csend. Megjött Mureşan, a fenti szomszéd. Ilyenkor egy mukkot se, mert akkor lejön, s megint az anyja elcsukló hangja, s megint az ajtócsapkodás. Mellette a telefonja forog. RARES CALLING. RARES CALLING, de Raymond ezt már a fülhallgatók miatt nem veszi észre. One missed call.

Rárest a végzősök épp rugdossák az igazgatóság felé. A vezetőség újonnan érvénybe lépett metódusa ez: a nagyok tartják fenn a rendet, s akkor meg rend is van. Aszongyák. Mire a titkárság elé érnek, Ráresnek az ajkából már csorog a vér. – BÄ�, így nem vihetjük be, te, mer baj lesz, te.

Jóu van, mennyé haza, pujumámi. Röhögés. Ráres lassan megy le a lépcsőkön, de nem túl lassan – nehogy meggondolják magukat a nagyok. Otthon Mureşan, a lenti szomszéd, már rég megérkezett, s ilyenkor csitt. Hallszik, ahogy még csattan egy-egy pofon a lenti szomszéd fiún. Ilyenkor csak a fülhallgató segít.

Rammstein szobájában csend. A nyitott ellenőrző a földön, összegyűrve. Roman Giovanni Mureşan a absentat... s a többi nem olvasható. Most nem próbálkozik az állkapcsával jobbra-balra. Fáj. Inkább hagyja.

A meccset a csapat megnyerte. Kevés volt a néző, de a hangulat így is jó volt.

 

Visky Zsolt

[Párbeszéd, melyben a diák el szeretne kérezkedni az óráról.

Házi feladat]

– Kedves tanárnő, férjének hű feleség, gyermekeinek jó anya, diákjainak elkötelezett tanító, tisztelettel kérem, hadd ne legyek jelen az órán.

– Nem lehet, hogyan is engedhetném?! De kérlek, ha már felfedted szokatlan kérésed, fedd fel annak okát is.

– Nincsen ok, s ha van is, értelmem nem ismeri, s ha ismerné is, meg nem érthetné azt.

– Meg nem érthetné, mondod, s mit értesz alatta, kérdem. Megértésének természetéből fakadó fölöttébb nehéz volta, avagy a megértéstől való félelem mondatja-e ezt veled?

– Mindkettő, kedves tanárnő, mindkettő, bár nagyobbrészt, úgy hiszem, ez utóbbi.

– Ha tehát értelmed nem is, érzékeid sejtik, hisz csak bennük lakozhat, kérésednek rejtett okát, mely, mint mondtad, félelmed tárgyát is képezi egyben. Jól értem-é, amit mondasz?

– Jól tanárnő, nálamnál sokkalta jobban is, talán.

– És biztos vagy-e abban, hogy megoldást nyújthat – bár hogy miben, magad sem látod tisztán – az óráról való távozás?

– Kérésem, kedves tanárnő, nem közvetlenül a távozásra, de nem is a máshol-létre irányul. Kérésem célja, mely szükségszerűbb mindannál, sőt csupán mindamiatt szükségszerű, amit öntől valaha kaptam, nem több, mint az itt-nem-lét.

– Értem, hisz e szavakat mintha magam írtam volna, s látod, mégsem engedhetlek – te is tudod, ne nézz úgy –, hanem hadd távozom én, mielőtt