Az 1963-as esztendő egyértelműen a szociográfia újrasarjadásának éve Magyarországon. Ekkor jelentkezik újra Féja Géza a Sarjadással, Kodolányi János pedig a Második baranyai utazással. A műfaj klasszikusai vállvetve az akkor krisztusi életkorban lévő Csoóri Sándorral (Tudósítás a toronyból) meg Csák Gyulával (Mélytengeri áramlás). Együttes jelentkezésük azt a reményt táplálta: a konszolidálódott Kádár-korszakban is új életre támadhat a két világháború közötti periódus ellenzéki műfaja. Erről győzött meg aztán 1970-től a Magyarország felfedezése újabb sorozata.

Negyvenöt évvel azután, hogy napvilágot látott a Tudósítás, a nemzedék- és költőtárs Tornai József így idézi fel a lágy diktatúrára „hangolódó” pártvezér Csoóri-ellenes dühkitörését: „Dobozi [Imre] meghívta Kádárt az Írószövetségbe. A diktátor jópofáskodva beszélgetett jobbra-balra a klubban. Csoórinak nem sokkal ezelőtt jelent meg a Tudósítás a toronyból című irodalmi szociográfiája. Azt a pusztítást írja le benne, melyet az erőszakos téesz-szervezés okozott a magyar állatállományban, általában a mezőgazdaságban. Sanyival éppen beszélgetni kezdtünk, amikor Dobozi odalépett hozzánk Kádárral. »Ennek a fiatalembernek föl kellene tálalni egy egész sült csirkét, de úgy, hogy a belét benne hagyják!«, fordult nagy indulattal Sanyihoz a pártfőtitkár. A szerző nem késett a visszavágással: »Lehet, hogy Kádár elvtársnak rossz az ízlése?« Rögtön otthagytak minket."1 De Csoóri ekképp is kivághatta volna magát: „A rosszról beszéltem, hogy a jót szolgáljam."2 A tényfeltárás eszközeivel. A költő-gondolkodó akkor már a hírlapírás nemesebb műfajaitól is elvárta a szemléletváltást, a műfaji öntisztulást. „Az újságírásban is közeledjünk a művészet erényeihez, izgalmaihoz, módszereihez. Az általános hírmagyarázatok helyett írjunk különös tényekről, különös helyzetekről, hogy általuk emlékezetesebbé tegyük a világ és a társadalmi lét leglényegesebb dolgait. Nem hírekre van ma már elsősorban szükségünk, hanem élményekre, nem tárgyilagos beszámolókra, hanem elragadtatott gondolatokra s szellemi kalandokra, melyekben az ember úgy fedezi fel a valóság rejtett földrészét, mint Kolumbusz.”3

„Népi indíttatású fiatal írók hozták vissza a műfajt a halálból – idézte fel az újrakezdés mozzanatait Beke György a 2001-es kolozsvári szociográfiai tanácskozáson. – Csák Gyula Mélytengeri áramlása és Csoóri Sándor munkája, a Tudósítás a toronyból a jégtörők. Majd az évtized végén, pontosabban 1970-ben Darvas József az Írószövetség elnökeként újra elindítja a Magyarország felfedezése sorozatot. Célja az volt, hogy Csoóriék nemzedéke az új Magyarország szellemi térképét készítse el. Minden bizonnyal tisztában volt azzal, hogy még az engedékenyebb magyarországi cenzúra – mondjuk a romániaival szemben engedékenyebb – nyomása alatt sem lehet ugyanazt a hangot megütni, ugyanazzal az őszinteséggel vizsgálódni és szólni, mint az első sorozat műveiben. De talán újra lehet forrasztani főbb tartóoszlopainál a tudatosan széttört nemzettudatot, remélte. Érdekes lehet, hogy miként ítélkezik erről az emigrációban, a nyolcvanas évek elején Borbándi Gyula: »Az életében sokat tévedett és sokat vétett Darvas József hervadhatatlan érdeme, hogy az újabb szociográfiai irodalom legnagyobb vállalkozását, a Magyarország felfedezése című könyvsorozatot elindította és az első nehézségeken átsegítette. Talán valamit jóvátett abból, ami károst és ártalmast elkövetett.«”4 Azt már az újabb sorozat kifulladását is jelző Pomogáts Béla hozta szóba ezen a tanácskozáson, hogy Erdei Ferenc, Varga Domokos, Fekete Gyula, Mocsár Gábor, Bertha Bulcsu, Molnár Géza, Moldova György, Végh Antal, Lázár István, Tüskés Tibor, Csák Gyula, Albert Gábor, Márkus István, Mátyus Aliz, Szász Imre, Lengyel László, Pünkösdi Árpád és mások szociográfiai munkásságával „egyidejűleg bontakozott ki a kisebbségi magyar szociográfiai irodalom is, ezt a többi között olyanok jegyezték, mint az erdélyi Beke György, Benkő Samu, Kovács András, Marosi Barna, Gálfalvi György, Cseke Péter, Lőrincz György és Tar Károly, a felvidéki Duba Gyula, Gál Sándor és Zalabai Zsigmond, a délvidéki Dudás Károly vagy az ausztriai Szépfalusi István.”5

Az a felismerés is megfogalmazódott Kolozsváron, hogy nem válhatott volna eseménnyé a műfaj erdélyi újjászületése, ha a Magyarország felfedezése újraindításával egy időben Sütő András nem dobogtatja meg az olvasók százezreinek szívét az Anyám könnyű álmot ígérrel. (Az első négy Kriterion-kiadás 1976-ig 90 600 példányt számlált. A későbbi magyarországi példányszámokról még nem állnak rendelkezésünkre pontos adatok.) Ma már világosan látható, hogy Sütő klasszikussá vált művének szemlélettágító hatása abban is megmutatkozott, hogy így könnyebben lehetett átlépni a hatvanas évek végén még kitüntető módon „irodalminak” keresztelt álriportok árnyékát.6 Hogy miként zajlott le ez a folyamat? A bukaresti Ifjúmunkás 1968-as riportvitája,7 a szociográfiai riportoknak a hetvenes években teret és rangot adó Igaz Szó, illetve a marosvásárhelyi folyóiratnak az írói-szociográfiai kísérleteket számba vevő 1974-es eszmecseréjén elhangzott vélemények8 nélkülözhetetlen támpontokat kínálnak ehhez a számbavételhez.

A Nagyváradról elszármazott – Kolozsváron, Brassóban és Párizsban is riporterkedő – Ruffy Péter ma is érvényes és érzékletes tablót vázol fel az erdélyi riport iskoláiról a Magyar Nemzet 1975. évi első számában. Írása akkor született meg, amikor a műfajteremtő szemléletváltás első eredményei már láthatóvá váltak. Kellő pillanatban rögzítette a szociográfiai töltetű riport frontáttörését: amikor a „mesteri rangra törő” Beke György már túl volt az egész későbbi pályáját meghatározó Magunk keresése (Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1972) megérdemelt sikerén, illetve amikor a kritikusi vénájú Gálfalvi György hitelt és rangot szerzett a műfajnak a fiatal alkotókat indító Forrás-sorozatban is (Szülőföldön, világszélen. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1974).

„A romániai magyar nyelvű riportírást figyelve hosszú éveken át nemes tiszteletkörök nézői voltunk. Ha olvasói mindig nem is.” Ezzel a távolságtartó, ironikus hangvétellel indítja számbavételét Ruffy. Fenntartása jogos volt, hiszen a Vaskapuról, a Duna-deltáról stb. megszületett termelési riportok látványos girlandjait addigra szétszaggatták a ’68-as szelek. „A földi vállalkozások nagyságából, mint amilyen a Vaskapu erőmű, vagy a táji látvány egyedülvalóságából, mint amilyen a Duna-delta ezer-titok világa, szükségszerűen nem születtek nagy riportok, mert e sajátos műfaj nem a látvány, hanem az élmény nagyságának a függvénye. S e látványokban nem mindenki találta meg az élményt: az élmény olykor össze sem gyűlt, mert szétpergett a mindent fölmarkolni akaró telhetetlen kéz ujjai közt.” Ruffy nem hagy kétséget afelől, hogy ő e „tiszteletkörök” általános gyakorlata idején is jobban kedvelte „azt a fajta riportot, amely nem a fizikai, hanem a lelki – hűség, kitartás, helytállás – nagyságot kereste, képes lévén az élményt megtalálni nem a nagy látványban…”9 Ki is mondja, hogy többre tartja Gálfalvi György isten háta mögötti falvakban kutakodó „látványnélküliségét” vagy Beke György mindenhol (például Moldvában, Olténiában vagy Dobrudzsában) eligazító „harangszavát”, mint azokét, akik a megváltozott időkben is változatlanul kitartanak szocialista eszményképeik mellett, és „lobogó szenvedéllyel és konokul a nagyságban akarnak minden emberi szépséget megtalálni."

A visszatérő riport válfajának megteremtője – pályakezdő újságíró koromban Ruffyt tekintettem mesteremnek – nem bonyolódik fogalomtisztázó fejtegetésekbe. „Egon Erwin Kisch vagy a mi Móriczunk mesteri műfaját” emlegeti mindössze, ám ezzel igényt és mércét is teremt. Igényességen a tényfeltárásra való alapos felkészülést és az irodalmi megformáltságot értette. Marosi Barna kapcsán fejti ki ezt a legérzékletesebben. A Megbolygatott világ (Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1974) szerzője – írja –, akárhol bolyong, mindig „az ismeret, a tudás, a fölkészülés teljes vértezetében érkezik a helyszínre; mennyi könyvet, emlékezést, tanulmányt olvasott vajon el, mielőtt Babits nyomát kutatta Fogarason vagy a Hunyadiakét Vajdahunyadon? Tudása lebilincselő, s nem az ismeretanyag a túl sok, hanem a valamennyinek, az összesnek ez az áradó alkalmazása a riportban. Ennek a műfajnak egyik mesterségbeli »fogása« éppen az, hogy az olvasóban felszítsa a meggyőződést: ez a riporter tárgyáról sokkal többet tud annál, mint amennyit leírt. A sok alkalmazása itt kevés; úgy kell keveset írni, keveset közölni, hogy az soknak tűnjék egyben. Éppen a visszafogottság által.”

Észrevételei jórészt a magunk keresésére indult Beke György szociográfiai riportjaira is érvényesek voltak akkoriban. A nyomában fellépő fiatalabb pályatársak jelenlétére és kritikai észrevételeire – a versenyhelyzet megteremtésére? – is szükség volt ahhoz, hogy nagyobb belső szigorral „teljesítse ki a benne rejlő nagy értékeket”.

Az erdélyi riport megújulását regisztráló Ruffy Péter örömmel fedezi fel azt is, hogy „a hegyen-völgyön lakodalom, a minden pompás, minden lenyűgöző hangulatát lassan ugyan, de annál szívósabban szorította ki a valóság hűbb felmérése, s ezt a birkózást nagyon is nyomon lehet követni a román nyelvű riport (Reportajul românesc contemporan, 1944–1974. Eminescu Kiadó, Buk., 1974) nagy válogatását lapozva. Ebben a kötetben nem csupán Geo Bogzát, a román riport utolérhetetlen mesterét olvashatjuk, hanem kiemelkedő költőket, írókat, akik riportokat is írtak, például a költő Arghezit vagy a zord valóság láttatását kezdeményező Zaharia Stancut. A román irodalom nagy halottja még írószövetségi elnökként mutatott példát a valóságos, a hűséges, a merész riportábrázolásra.”10 Aligha hihető, hogy amikor Ruffy így fogalmazott, irodalomdiplomáciai stallumok megszerzésére törekedett volna. Üzenetnek szánta az erdélyi riport művelőinek. Az idejétmúlt „tiszteletkörök" íróinak és a „látványnélküliség" hiteles ábrázolóinak egyképpen.

Az Ifjúmunkás a romániai magyar lapokat jóval megelőzve vált az 1968-as „liberalizálódás” érzékelőjévé, az újságírói műfajok újjáteremtésének szellemi műhelyévé. A lap szerkesztői a román fővárosban közvetlenebbül tapasztalhatták, hogy Nicolae Ceauşescu hatalmi térnyerésének első szakaszában lazult a cenzúra szorítása, az 1968-as politikai olvadással pedig – átmenetileg – megnőtt a szókimondás lehetősége. Nem akármilyen helyzeti előnyt jelentett az sem, hogy az egyetemről frissen kikerült, szellemi-erkölcsi tisztaságért hadakozó, közéleti elkötelezettségű fiatal tehetségek egész sora talált egymásra a Dali Sándor, majd Cseke Gábor vezette szerkesztőségben: Aradi József, Domokos Eszter, Elekes Ferenc, Fejér László, Gálfalvi György, Hervay Gizella, Kocsis István, Kovács Nemere, Matekovics János, Müller Ferenc és mások. Többségük egyéniségének és íráskészségének kiforrásában meghatározó szerepet játszott a nemzedékszervező kolozsvári Gaál Gábor Kör. A szerkesztői munkával és az újságírói műfajokkal nem „gyorstalpaló” tanfolyamokon ismerkedtek; a magát mindétig közírónak tekintő Balogh Edgár sajtótudományi kollégiuma már az egyetemen alkalmat kínált szakmai felkészülésükre.

Az ifjúsági hetilap ugyan a KISZ KB irányítása alá tartozott, de 1967/1968 táján ez a függelem meglehetősen lazának bizonyult.11 Ennek felismerése aztán jótékonyan hatott a szerkesztőség önálló kezdeményezéseire. A valóságfeltáró igény először egy – ifjúságszociológiai kérdőívet is kidolgozó és hasznosító – székelyföldi (csíki) szociográfiában öltött testet, Dali Sándor főszerkesztő indítványának és szervezőkészségének köszönhetően. A Nagytusnádon, Újtusnádon és Verebesen végzett felmérés – Cseke Gábor, Dali Sándor, Elekes Ferenc, Fejér László, Szekeres Lajos munkája – a Korunk 1967 augusztusi számában jelent meg Három falu ifjúsága 1967-ben címmel. A közös kiszállás előkészítését, a felmérés folyamatát és a kézirat elkészítésének történetét Cseke Gábor négy évtized távolából így idézi fel, az Ifjúmunkás műfajmegújító/szemlélettágító törekvéseit is érzékeltetve:

„Külön megtiszteltetésnek vettem, hogy a főszerkesztő megbízott azzal, dolgozzak ki egyfajta kérdőívet, amivel majd végigfaggatunk egy meghatározott számú fiatal csoportot. Gyakorlatilag a kérdések kimódolását és a csoport kiválogatásának szempontjait bízta rám, s ez épp elég volt fejtörésnek. Mindjárt beláttam, hogy itt csak egy komoly, gyorstalpaló utánaolvasás segíthet, s szerencsém volt egy éppen akkor megjelenő, a témában eligazítást nyújtó amerikai kézikönyv román nyelvű példányával, amire azonnal le is csaptam, s bár nehezen boldogultam a szakzsargonnal, valami mégis felfénylett az alagút végén, s mire Marosvásárhelyre szólítottak, hogy egynapi ottlét és előzetes megbeszélés után közösen utazzunk le Tusnádra, már kész haditervvel érkezhettem. A találkát Elekes Frici lakásán ejtettük meg, pofátlanul megleptük a város központjában található házat, s órákon át vitatkoztunk azon, amit akkor javaslatként a többiek elé tártam. A vita többnyire Szekeres és köztem zajlott, ő mindenáron azt szerette volna, hogy hagyjuk a fenébe a tudományt, a jó, hagyományos módszerekkel kopogtassunk be a házakba, és egyszerűen beszélgessünk el a fiatalokkal, majd a tapasztalatokat ki-ki meg tudja írni. Ezzel szemben én amellett kardoskodtam, hogy a falu általános problémáit feltérképezendő, valóban osszuk fel egymás közt a terepet, de e mellett mindenki kapjon egy bizonyos számú kérdőívet, amelyet kötelezően végigkérdezve, a beszélgetések alapján névtelenül kitölt. Mivel az ifjúsági szervezetnél előzetesen jelezték, hogy a fiatalok számát csak hozzávetőlegesen tudják megbecsülni, lévén jelentős a faluról városra ingázók száma, az tűnt célravezetőnek, hogy bekopogtatunk ugyan minden házba, de csak ott időzünk el, ahol fiatalra találunk. Így gyakorlatilag végigkérdezhettünk minden otthon tartózkodó fiatalt.”12

Ez az igény – egy szervezettebb, szemléletváltást sürgető/elősegítő valóságfeltárás szükségességének a tudatosítása – fogalmazódott meg a nevezetes riportvitában is. A megyésítés után Dali Sándor a háromszéki Megyei Tükörnél gyűjtötte maga köré a fiatal tehetségeket (Csiki László, Czegő Zoltán, Farkas Árpád, Kisgyörgy Tamás, Magyari Lajos, Tömöry Péter, Vári Attila, Znorovszky Attila, Zsehránszky István), a soron következő Ifjúmunkás-főszerkesztő, Cseke Gábor pedig megpróbálja szervezettebb munkára fogni a bukaresti magyar hetilap – addigra megizmosodott – törzsgárdáját. Miközben zajlik a máig emlékezetes riportvita, a lap hasábjain megtörténik e műfaj „vérátömlesztése” is – Gálfalvi György, Kocsis István, Matekovics János, Orbán Ferenc tollának köszönhetően. (Nem ez volt az egyetlen vita, persze, amelyik a szókimondás – addig hamu alatt senyvedő – parazsát szította. Az Ifjúmunkás-matinékkal jeleskedő Matekovics például az általa meghirdetett romantika-vitát tartotta életben. A második Forrás-nemzedéket táborba gyűjtő Vitorlaének-antológia vitája a költői bátorság – a kimondhatatlan kimondása – erkölcsi alapját erősítette. A Kovács Nemere által „karbantartott" eszmecsere a fiatalok népdal- és zenekultúrájáról mutatott pislákoló életjeleket.)

A nehezen beinduló riportvitát voltaképpen Cseke Gábor kezdeményezte. De nem az Ifjúmunkás, hanem az Előre hasábjain.13 Az alkalmat ehhez Beke György „nem túlságosan színvonalas, de minden eddiginél lényegesen becsületesebb" riportkötete (Gálfalvi György14), Az utolsó Bethlen szolgáltatta, amelyről az akkoriban kritikát is író költő/főszerkesztő ezt a „menlevelet” állította ki: „elfogadható mint minimális mérce”. Cs. G. dicséri a kötetben megnyilatkozó őszinteségigényt és a témaválasztásban/valóságfeltárásban megmutatkozó riporteri bátorságot, de az egyes írások szerkezeti/stiláris fogyatékosságait sem hallgatja el. Elismeri ugyan, hogy „nincs irodalmi riportunk az övén kívül”, de nem egy esetben bántónak érzi a szerző „irodalmiaskodását”. Bekét már nem fenyegeti a rózsaszínű riportot író nemzedék idejétmúlt nézőpontja – ahogy a Cs. G. felvetéseit továbbgondoló Barabás István írja az Ifjúmunkásban15 –, de mint „koronázatlan riportkirálynak” (Cs. G.) a „lakkozók” helyét átvevő fiatal gárda szakmai igényeire is jobban oda kellene figyelnie, hogy a valóságfeltárásban értékteremtő szakmai versengés jöhessen létre. „A helyzet azért problematikus – írta a fiatal kritikus –, mert ez a gárda tehetséges, frissessége alapján képes az irodalmi riport mércéjének továbbemelésére, ám hiányzik a nevelésükhöz, irányításukhoz szükséges ösztönző erő, a nagy vállalkozások tüzének patronáló szítása, főként pedig irodalmi lapjaink szervező tevékenysége.”16

Gálfalvi György vállalta fel aztán ennek a vitának a „szítását”, ő volt az, aki hadakozásaival később azt is elérte, hogy az Igaz Szó a tágabb karolású, megsokszorozott nézőpontú szociográfiai riport szálláshelye lehessen. (Frontáttörő munkájában elsősorban Beke Györgyre számíthatott, aki már a vita idején az Ifjúmunkás médiakritikai rovatában, az Antennában igyekezett a tehetséges fiatal riporterek szárnypróbálgatásaira, hangpróbáira irányítani a figyelmet. Cseke Gábor emlékezete szerint a rovat ötlete kimondottan a riportvita hangulatában született meg – a „szuperaktív" Kovács Nemere javaslata alapján.)

Alighanem Gálfalvi érdeme, hogy a vitában sikerült szóra bírni a kiváló prózaíróként feltűnt, az újságírói műfajokban is jártas Bálint Tibort. Aki ugyan maga sem tartotta „hibátlan irodalomnak” Beke György szóban forgó kötetét, azt viszont készséggel elismerte, hogy „valahol itt kezdődik a zülletlen riport”. A Zokogó majom (1969) írója, aki nagy sikerű regényébe hatásosan épített be a két világháború közötti sajtóműfajokból szerkesztett szövegmontázsokat, okfejtésében elveti az irodalmi riport fogalmát, mert a korabeli lapokban eluralkodó műfaj „azonosította magát az ipari televízióval”. „Tévelygése, kontúrtalan és jelkép nélküli mivolta, minden bűne és baja” – olvashatjuk meggondolkoztató felismeréseken alapuló látleletét – „a szerkesztői kényelemtől megfertőzött riporteri kényelemből fakad; abból, hogy nem akar mondani semmit, s mégis úgy tesz, mintha súlyos erkölcsiséget cipelne a vállán; e látszat kedvéért széthulló, porhanyós irományát az adatok rideg cérnájával férceli össze, bicsérdista prédikációval teszi hangzatossá, és heltaigáspárosan összegezi, s ezzel véli irodalmivá tenni üres és hasztalan fecsegését." A valóság drámaibb érzékelését várja szerkesztőtől és riportertől egyaránt, „a minden jónak és minden rossznak egyszerre felszökkenő áradatát” a társadalom egészségesebb működése érdekében.17

A továbbiakban Gálfalvi György erősíti fel Bálint Tibor érvelését, újabb megfigyelésekkel egészítvén ki az újságírói műfajok királynőjének tekintett riport diszkreditálását. „Bálint Tibor a lényegre tapint – írja –, amikor kicsit leegyszerűsítve, de semmi esetre sem vulgarizálva így fogalmaz: »(a riport) úgy viszonylik a többi műfajhoz, mint beutaló orvos a sebészprofesszorhoz«. Márpedig tudtommal a beutaló orvosnak teljes kórképet kell készítenie. Ezért tartom részemről nonszensznek a lakkozó riportot, hiszen írni csak lényegbevágó kérdésekről érdemes. Az olvasó a riporttól is – és talán attól elsősorban – saját problémáit kéri számon.”18

Hogyan lett belőlem lakkgyári szakmunkás? – ezzel az iróniába burkolt, sértődöttséget sem leplező címmel kapcsolódott bele a vitába Dános Miklós (1923–1996), az előző riporter-nemzedék tagja. Aki mindenekelőtt nagyobb tiszteletet követelt a fiataloktól az ötvenes és hatvanas évek „hagyományteremtő” riporterei számára. Simon Magda, Sipos Bella, Beke György, Domokos Géza, Vajnovszki Kázmér, Mikó Ervin, Marosi Barna, Török László néhány szókimondó írására emlékeztet, és a maga – negyedszázad alatt írt – 1200 riportjával példázza, hogy történelmi értelemben miért tartja vállalhatóaknak még egykori „hurrázásait" is.19 (Érdekes lett volna legalább 1989 után megtudni, hogy a létező szocializmus világából már a második „kulturális forradalom” meghirdetésekor, 1974-ben Majna-Frankfurtba emigrált Dános később miként vélekedett ’68-as vitacikkéről. Önvizsgálatáról halála után sem érkezett visszajelzés hozzánk. A romániai magyarság társadalmi és nemzeti önismeretét képviselő személyiségek diszkreditálásáról annál inkább.)

Ha már az egykori „lakkgyári szakmunkás" adós maradt a válasszal, Tar Károly kifejti: miként is jöttek létre azok a bizonyos lakkozó riportok? Abban igazat adott Dánosnak, hogy 1968 előtt is születtek valóságfeltáró, szókimondó, becsületes riportok, de ezek nem kerülhettek az olvasó elé, mert „az erős kezű szerkesztő nemcsak húzott, de toldott is, tompított és lakkozott”. „Természetesen” a szerző tudta és beleegyezése nélkül. A szemellenzős szerkesztők számára kényelmetlennek tűnő riportok rögtön „periférikusnak” minősültek, nem voltak eléggé „tipikusak”, tehát elsüllyedtek az íróasztalfiókokban. „Fiatal és lelkes szerkesztőgárdának kellett jönnie – vonja le a kézenfekvő következtetést Tar Károly –, hogy frissítő áramlat induljon, forrongás a problémafelvető, valósághű riportok mellett. Nem véletlen, hogy ebben éppen az Ifjúmunkás jár elöl. Mint ahogy az sem, hogy hasábjain lehetőséget teremtett többek között a riport körüli kényes kérdések megvitatására is, holott ez inkább illenék egy irodalmi lap profiljába."20

„Helyre kell állítani a riport tekintélyét” – emellett kardoskodott Gálfalvi és Tar Károly felvetését továbbgondolva Orbán Ferenc is, miután a vidéki főszerkesztők önkényeskedéseit sorjázta. Merthogy hol és mikor is születnek az ún. „belemenős” riportok? Árvaházban, javítóintézetben. Vagy amikor a riporter felrepül a levegőbe, vagy lemászik a föld alá. Hogy legalább önmagának időnként bebizonyíthassa: nem is olyan gyáva. Orbán Ferenc következtetése – amit aztán a további hozzászólók is szívesen idéznek: „A berepülést végezzék el a berepülőpilóták: a riporter bátorsága társadalmi bátorság."21

„Érintettség okán" kért szót a vitában Kovács András (1926–2004), aki 1949 és 1970 között volt a kolozsvári Igazság főszerkesztője, Tar Károly és Orbán Ferenc főnöke. A kipontozott részek arra vallanak, hogy az Ifjúmunkás szerkesztője alaposan meghúzta a szerző terjengős kéziratát. (De ezt legalább becsületesen jelezte.) Elképzelhető, hogy mit tartalmazott az eredeti változat, ha rövidített formájában sem vitte előbbre a vitát. Egyik észrevétele azonban ma is figyelmet érdemel: „Hogy kell az újságírói tetthez bátorság? Az is, valószínűleg, de főleg sok munka, állhatatosság, utánajárás, alapos körültekintés, felelősségtudat és megint sok munka.”22 Ezzel a céltudatossággal szerzett később megbecsülést és megérdemelt hírnevet a székely zsidózók – Kemény Zsigmondot, Móriczot és Bözödi Györgyöt is foglalkoztató – négyszáz éves perének utolsó tanújaként (Vallomás a székely szombatosok perében), illetve a Ceauşescu-korszakban víz alá süllyesztett szülőfaluja, Bözödújfalu történelmi tragédiájának lélekfullasztó és zaklató megírásával (Mondjatok kádist egy székely faluért).23

Beke György hozzászólása adott tágabb történelmi akusztikát a műfaj megújításáért folytatott nemzedéki küzdelemnek. Azzal, hogy megismételte Kacsó Sándor 1929-es kérdésfelvetését: Gyávák-e az erdélyi írók? A kisebbségi élet szorongató kérdéseinek kimondását szorgalmazó, az erkölcsi megújulást és irodalmi szemléletváltást sürgető Vallani és vállalni-vitában a Brassói Lapok főszerkesztője elmarasztalta kortársait, mivel úgy tapasztalta, hogy az írástudók többsége nem néz szembe a jelen égető gondjaival. Miután B. Gy. őszintén megvallotta az élet és az írás törvényei ellen elkövetett vétkeit (szemérmes elhallgatások, féligazságok ábrázolása, bénító önkontroll), riporteri ars poeticáját – mesterére, az örök gyalogló Móricz Zsigmondra hivatkozva – így fogalmazta meg: „Megtanultam, hogy a riport bátorság és gyötrelem, a sorskérdések bátorsága és gyötrelme, hűség és művészet…”24

E hozzászólás alatt a szerkesztőség zárójelben jelezte: „Vitánk végéhez érkeztünk. Úgy érezzük, a lényeg elhangzott, s véleményünket egyik következő számunkban közöljük." Ez a vélemény – nehezményezte még 2003-ban is Beke György – nem jelent meg soha.25 „Gondolhatod – válaszolta érdeklődésemre 2008 augusztusában Cseke Gábor –, hogy a ’68-as csehszlovákiai bevonulás utáni ősz a beszűkülés és a cenzúra visszaerősödésének a periódusa volt. Ekkor kezdték behívni gyakran a főszerkesztőket, és figyelmeztetni őket, hogy vigyázzanak az eszmei vonalra, mert az ország veszélyben van, és el kell kerülnünk a csehszlovákok sorsát. Most már nyilvánvaló, hogy ez ürügy volt a megszorítások visszavezetéséhez, de akkor hihetőnek tűnt.”

Az Ifjúmunkás nemcsak a műfaji követelményeket tisztázó őszinte vitának adott teret, hanem jó, igazmondó, emlékezetes riportoknak is – hangsúlyozta Beke György az Igaz Szó 1974-es szociográfiai tanácskozásán.26 Miért voltak és maradtak emlékezetesek azok az írások? Egyebek mellett azért, mert például Gálfalvi György így tette fel a kérdést máig élményt jelentő riportjának címében: Miért váltották le Székely Ferencet? Ha a kiváló kolozsvári pedagógus neve azóta el is halványult a köztudatban, Gálfalvi tényfeltáró riportja őrzi az akkoriban megszüntetetett egyik magyar líceum igazgatójának emlékezetét. Hiszen egy magatartásformát örökített meg, érzékletesen. Minden sora az alapkérdésre keresett választ sugallja: mert túlságosan karakán volt. A riporter Gálfalvi egyénisége az Ifjúmunkás szerkesztőségében formálódott, ott vált létkérdéssé számára a konok, karakán, a meggyőződésükért körömszakadtáig harcoló emberek felkutatása, azoké, akik „saját barlangjában fojtják meg a hamis realitást”. A Hajdu Győző vezette Igaz Szó szerkesztőségében is.

Ma már kevesen tudják, hogy a drámaíró Kocsis Istvánnak kötetnyi „számontartásra érdemes" riportja jelent meg az Ifjúmunkásban, amelyekben – ha primér formában is – későbbi színpadi hősei arculatára ismerhetünk, akik a „válaszd mindig a legnehezebbet” posztulátumát tekintették életvitelük meghatározó alaptörvényének. Orbán Ferenc riportsorozatát, A kockázat napjait 14 részben hozta a bukaresti ifjúsági hetilap, és pár év múlva kötetben is megjelent. Gálfalvi György immár az Igaz Szó rovatvezetőjeként hívja fel rá a figyelmet. Azt hangsúlyozta: nem véletlen, hogy Orbán Ferenc ironikusan nyilatkozott meg az Ifjúmunkás riportvitájában. Hiszen ha berepülő pilótaként nem is tette próbára képességeit, mélységkutatóként annál inkább. A szó konkrét és átvitt értelmében egyaránt. Gálfalvi nemcsak azt méltányolja, hogy a fizikai bátorságáról tanúságot tevő riporter hosszú napokat és éjeket töltött a föld alatt a sonkolyosi Szelek barlangjában, hanem hogy élményeiről – a kolozsvári barlangkutatók munkájának megfigyelőjeként és megörökítőjeként – „izgalmas és irodalmi értékű” könyvben számolt be.28

Pontosan száz esztendeje annak, hogy Orbán Balázs főművének, A Székelyföld leírásának az első kötete nyomtatásban megjelent – adja hírül az Ifjúmunkás médiafigyelő szolgálata 1968. június 6-án. A riport körüli pozitív hangulat megteremtésében érdemleges szerepet betöltő Antenna arra hívja fel a figyelmet, hogy ebből az alkalomból Beke György Csángó krónika, 1968 címmel indított riportsorozatot a brassói Új Időben. Az enciklopédikus népismeret monumentális tárházának megalkotója az Erdélyi Fiatalok két világháború közötti falukutató szenvedélyét őrző s azt továbbadó – akkoriban a kolozsvári egyetemi könyvesbolt pultja mögött álló – Mikó Imrében találta meg a maga újraértékelőjét, a nagy szellemi előd nyomdokain járó Beke Györgyben és Fodor Sándorban pedig a szülőföld/tájhaza értéktartományainak a visszahódítóit. Beke a Barcaságon, Fodor Sándor Csíkban és Udvarhelyen járta be azoknak a helyeknek a nagy részét, ahol Orbán Balázs is megfordult. Barangolásaik során összevetették a hajdani nagy vándor által rögzített észleleteket az 1968-as állapotokkal. Így született meg hármójuk közös kötete, az Orbán Balázs nyomdokain (1969), amelyet a megújuló romániai magyar szociográfiai irodalom első jelentkezéseként tart számon azóta is a szakirodalom.29

Ugyancsak az Antenna jelzi: Beke Györgynek arra is van gondja, hogy felhívja a figyelmet pályakezdő társai munkáira. Alighogy megjelent például Farkas Árpád – annak idején „botrányos" – bodosi riportja, a Mire megvénülünk, ország-világ olvashatta a teljesítménynek kijáró szakmai elismerést: „Gond, becsület, igazmondás és felelősség munkál az írás minden sorában. Ami különben kezd megszokottá válni a Megyei Tükör oldalain riportban, publicisztikában egyképpen, a főszerkesztőtől a legfiatalabb munkatárs írásáig. Erősen hisznek a toll igazságtevő erejében.”30 A napi- és hetilapokban (Előre, Falvak Dolgozó Népe, Hargita stb.) megjelent friss szemléletű riportok rendre ugyanígy megkapták ezt a figyelmet. A folyóiratok teljesítményeire még várni kellett. Ámde addig is olyan alkotók érdeklődését keltette fel a szociográfiai riportírás iránt, mint Ferenczes István, Kenéz Ferenc, Sütő István vagy éppen Bodor Ádám.

Négy évtized múltán, 2008. augusztus 20-án Kisebbségekért Díjjal tüntették ki Gálfalvi Györgyöt. A budapesti indoklás szerint az egykori Ifjúmunkás szerkesztő-riportereként, majd a legismertebb erdélyi magyar folyóirat, az Igaz Szó kritikai rovatvezetőjeként, a rendszerváltást követő napokban pedig a Látó irodalmi folyóirat alapítójaként, majd főszerkesztőjeként, a romániai magyar közösség művelődési életében végzett értékteremtésért kapta a díjat. „Én ebből azt emelem ki – válaszolta a Krónika munkatársának kérdésére –, hogy az Ifjúmunkás szerkesztője és riportere voltam. Azért is örvendek, hogy megemlítették, mert nagyon fontosnak tartom ezt az időszakot az életemben. Ez az évtizedek alatt valahogy elhalványult, pedig amit mi akkor csináltunk 1965 és 1970 között, akkori fiatalok, úgy érzem, sokkal fontosabb annál, mintsem elfeledkezzünk róla."31

2. Szakolczay Lajos: Csoóri-breviárium. A költő-gondolkodó félidőben. Parnasszus, 2008. 1. 31–40.

3. Uő: I. m. I. h.

4. Beke György: Lejárt-e az írói szociográfia órája? In: Beke György szerk.: Egy műfaj válsága? Tanácskozás az írói szociográfia múltjáról és jövőjéről. Kolozsvár, 2001. október. Magyar Napló, Bp., 48–57.

5. Pomogáts Béla: „Enciklopédikus hungarológia". In: I. m. 7–11.

6. Lásd Ruffy Péter: Az erdélyi riport írói, iskolái, alakjai. Magyar Nemzet, 1975. január 1.

7. Beke György: Gyávák-e a riporterek? In: Makacs realizmus I. Tanulmányok, interjúk, portrék. Közdok, Bp., 2003. 282–285.

8. Az 1974 februárjában tartott eszmecserén elhangzott előadásokat és hozzászólásokat a szerkesztőség az áprilisi számban jelentette meg Ünnepi készülődés címmel, illetve Eszmecsere egy jelentős műfajról alcímmel. A szerkesztőségi bevezető szerint a tanácskozáson részt vett: Bajor Andor, Bartis Ferenc, Bálint András, Beke György, Bíró Béla, Bözödi György, Cseke Péter, Elekes Ferenc, Éltető József, Farkas Árpád, Gálfalvi György, Gúzs Imre, Hajdu Győző, Herédi Gusztáv, Jánosházy György, Katona Szabó István, Nagy Béla, Nagy Pál, Nemess László, Oltyán László, Panek Zoltán, Papp Ferenc, Székely János, Szépréti Lilla, Vári Attila, Veress Zoltán, Znorovszky Attila, Zsibói Béla.

15. Barabás István: Első riportkönyvünk: Az utolsó Bethlen. Ifjúmunkás, 1968. 22. (május 23.)

16. Cseke Gábor: I. m. I. h.

17. Bálint Tibor: A dekadencia örömkönnyei. Ifjúmunkás, 1968. 26. (június 27.)

18. Gálfalvi György: I. m. I. h.

19. Dános Miklós: Hogyan lett belőlem lakkgyári szakmunkás? Ifjúmunkás, 1968. 31. (augusztus 1.)