HU  |   RO  

Korunk 2008 Október

1957-es feljegyzés október 23-áról


András Sándor

Az Írószövetségből az Andrássy-út felé indultam, valójában egy eszpresszó felé, ahová beülhetek és írhatok. Közvetlenül ebéd utáni időben történt mindez, valamikor fél kettő felé. A darab izgatott, a darab, amelyiket még nyár elején találtam ki egy másik darab ellenpárjaként, valójában igazi megírásaként. Mindez pedig így történt: Szegeden pályázatot írtak ki egy munkásmozgalmi témájú drámára. A pályadíj kétezer forint volt. Nekem sürgősen kellett volna kétezer forint, és szerettem volna színpadot is. Elhatároztam, hogy mihelyt befejezem A Mennyország átszervezését, nekikezdek egy tragédiának. Tragédiának. Ugyanis ez volt régi-ősi vágyam: tragédiát írni, olyan igazit. Kutattam a lehetőségek között, és egyedüli megírható, érdemes sorsút a kommunista mártírt találtam. Természetesen, a dráma szempontjából, az nem jelent tragédiát, hogy valakit megölnek. Az sem, ha valaki feláldozza magát. Ezzel tisztában voltam. Miután a kommunista mártír halhatott meg egyedül a magyar színpadon szimpátiakönnyek mellett, kerestem a lehetőséget a tragédia kibontására: vagyis arra a botlásra, arra a fogyatékosságra, mely a mártír számára a halálból tragédiát, önnön élete tragédiáját varázsolja, anélkül hogy ez alacsonyító fogyatékosság legyen. Nyilvánvalóan még hamleti fogyatékosságról sem lehetett beszélni, hiszen az degradáló lett volna – a párt részére, és emellett – a figura számára is. Így jutottam egy tételhez, melyet később József Attila soraival illusztráltam:


„Az meglett ember, akinek


szívében nincs se anyja, apja,


ki tudja, hogy az életet


halálra ráadásul kapja"


Az én mártírom tragédiája abból fakadt volna, hogy csak szerepében volt meglett ember, forradalmár, valójában sohasem tudott egészen azzá válni, nem tudott eléggé embertelenné parancsolódni. Így hát nemcsak Horthy rendőrsége okozta halálát, hanem önmaga is – csodás megoldás, és valószínűleg helytálló is. A mártírnak volt (ill. lett volna) egy gyerekkori barátja, kivel együtt tevékenykedett a pártban is. A barát egy szép napon megbicsaklott, és másik útra tért. Ekkor – egy kiélezett szituációban – a mártírnak le kellett volna őt lőnie. Csak így menthette meg saját életét és egy kicsit a pártét is. Ha igazán meglett ember – azonnal lő. Ő azonban erre képtelen volt.


Mihelyt felépítettem a tragédia szerkezetét, rögtön éreztem, nem ez az igazi történet. A történet igaz, a probléma is, de nem az igazi. Hiszen a probléma ott kezdődik: a mártír hiába halt meg. És ekkor csináltam egy másik vázlatot. Magánhasználatra. Én akkor előadható darabot akartam írni – magam számára is ezt tartottam fontosnak. De elhatároztam, hogy egyszer majd megírom a másikat, az igazit. És elkezdtem írni a színpadképes variációt. Előzőleg napokat ültem a Munkásmozgalmi Intézetben – ez már az államvizsgák után történt –, és végigolvastam a Kommunisták Magyarországi Pártja mártírjainak életét, leveleit, verseit, drámatöredékeit, szerelmi levelezését – amit csak meg lehetett szerezni. Az egész társaságból Sallait találtam a legérdekesebbnek és legtöbbet érőnek, ő lett volna a figurám ősképe. Már ami a jellemet és a jelleget illeti.


Aztán elutaztam a Szovjetunióba, és a munka félbeszakadt. Közben sok minden történt, amit így foglalnék össze: ’56 nyara. Mindehhez hozzátett még ’56 ősze, a Rajk-temetés és talán az utazás is. A temetés segített hozzá leginkább, hogy mikor visszaérkeztem Pestre, félretettem a megkezdett tragédiát, és elővettem az „igazit”. Úgy határoztam, azt írom meg. És talán, ha tovább javul a helyzet, elő is lehet lesz adatni. Ha nem – nem. Akkor is ezt írom meg. És október huszonharmadikán reggel elhatároztam, hogy nekikezdek az első felvonásnak. És ezért volt talán érdekes mindezt itt elmondani. Feljegyezni.


Mentem az utcán, és valójában a tragédia első felvonásában ültem sötéten és ingerülten. A mintacukrászdába ültem be. Úgyis meg akartam már nézni magamnak. Leültem és írni kezdtem. Szerencsés napom volt. Két és fél óra alatt felét megírtam az első felvonásnak, és úgy éreztem, nem is lesz szükséges később lényeges változtatás. A kávé egész jó volt, és a zaj is egész egyhangú – íráshoz tökéletes tehát. Elhatároztam, ide máskor is eljövök, esetleg törzshelynek is jó lesz. Persze fogalmam se volt, miből fogok megélni. Ez is bosszantott egy csöppet, de csak egy csöppet. Fábián Zoli ígért valami állást, ígérte, csinál valamit. Én újsághoz akartam volna menni, ő azt mondta, mindent megtesz. Persze sokáig henyélnem nem lehetett. Mindegy. A tragédia érdekelt egyedül, egyedül, egyedül. Négy óra után fel kellett hívnom Nellyt. Ebben maradtunk. Az istennek sem találtam használható telefont. Telefonérmét sem. Dühösen cikáztam az Andrássy úton egyik oldalról a másikra. Végre sikerült megkapnom Nellyt, s mondtam, akkor találkozzunk ¼ 6-kor a Fényben. Azt mondta, azt nem lehet, megy a felvonulásra. S én nem megyek-e? Kérdeztem, milyen felvonulásra? Azt mondta, a DISZ rendezi, nagy hűhóval a lengyel–magyar barátságért, megkoszorúzzák a Bem-szobrot. Csalogatott, menjek velük. Azt válaszoltam, nem megyek, a felvonulások nem érdekelnek, különben is most írok, és nagyon jól megy, folytatom. De azért szeretnék ránézni még ma. Azt mondta: akkor várjam 7 felé a Fényben, addigra vége lesz biztos az egésznek. Jó. Ebben maradtunk. Találkozunk hétkor a Fényben. Valójában ekkor hallottam utoljára a hangját.


Úgy döntöttem, elmegyek azonnal a Fénybe, s ott folytatom az írást. Hátha befejezem a felvonást. Nagy harci kedvvel indultam meg lefelé az Andrássy úton, a Körút felé. A felvonulásra már nem is gondoltam. Egy-két pillanatig töprengtem ugyan, milyen nap lehet, hogy felvonulást rendeznek, de aztán elfelejtettem az egészet. Valójában Nelly volt az egyetlen ember Lacin kívül, akivel hazaérkezésem óta beszéltem. Igaz, hogy a Művelt Népnél többször is benn voltam, s az Irodalminál is. Igaz, hogy éppen az Irodalmi Újságtól jöttem, ahol Sipos mondta, hosszú cikkem a nyomdában van már* – de ezekkel az emberekkel nem beszéltem, nem volt idejük. Mesélni meg azért nem meséltek, gondolták, úgyis mindent tudok.


Így hát vonultam lefelé az Andrássy úton, s töprengtem a felvonás második felén, a szavakon, hangulatokon. Sütött a nap, s én nagyon szeretem a napot, szerelmesen. Olyan hangulatok éltek és örültek bennem. Fütyörésztem. Időnként láttam a színpadot és a díszleteket is. Aztán hallottam a megrökönyödést, cikkem olvasásakor. Hát nem csoda, hogy ez megjelent. Vajon betiltják-e a lapot. Fütyörésztem. Így értem le a Körút és Andrássy út sarkára, az Oktogonra. Az Oktogon Nyugati pályaudvar felőli sarkán megálltam egy pillanatra: nagy volt a nyüzsgés, a villamosok egymáshoz tapadva álltak, döcögtek végig a Körút hosszán, ameddig csak elláthattam. Aztán megindultak valamivel gyorsabban. Valami körül emberek álltak a fal előtt, a drogéria mellett. Odaléptem. Furcsa érzést okozott a furcsa nyüzsgés. Litografált lap volt: a műegyetemisták pontjai. Elolvastam. Én akkor semmiről sem tudtam még. Fogalmam sem volt, mi történt Lengyelországban, és milyen volt az igazi hangulat az országban. Épp aznap, mikor megérkeztem, alakult meg Szegeden a MEFESZ, ezt tudtam, de ez volt minden. A műegyetemisták pontjai mondtak először igazán valamit. Már maga a tény is furcsának tűnt: röplap a falon, mindenki olvassa, a röplapon, hogy a szovjet hadsereg hagyja el az országot, meg javítsák meg a menzákat. A két dolog rögön bizalmat szavazott egymásnak, biztosította a követelés realitását és konokságát: vagyis hogy komoly sérelmekről s orvosolandó sérelmekről van szó. Első pillanatban még bosszankodtam a menzák miatt, mert az utolsó pontok ilyen jelentéktelenek voltak – jelentéktelenek a magyar függetlenség biztosításához képest. De aztán megértettem a dolgot. A furcsaság igen jólesett és lelkesítőleg, határozottan lelekesítőleg. Még egyszer elolvastam. Körülöttem és bennem is izgalom, izgatottság ugrándozott, csodálkozás, ámulat, meglepődés, rohanásvágy – mintha csak azt adták volna hírül: délután 3 és 4 között ellopták a parlamentet cirádástul-birádástul. És most mindenki rohanni akart volna, hogy megnézze: valóban ellopták? Fantasztikus!


Egy teherautó kanyarodott a járdához, újságokat dobtak le róla egyetemistaszerű fiúk. Az autón a vezetőfülke két oldalán a piros-fehér-zöld zászló. Az autó továbbment, szinte megállás nélkül, a fiúk integettek, mosolyogtak. Kapkodtuk az újságot. A Szabad Ifjúság különszáma volt. Benne a műegyetemisták pontjaival, a DISZ közleményével, amelyben azonosítja magát a tüntetéssel. A röplap nyomtatva. Papíron hívnak naggyűlésre. Nelly. Villamosok állnak. Mint az őrült ugrottam föl egy autóbuszra: irány a Bem tér. Fél öt volt, nem volt már időm felkeresni, felhívni senkit. Valószínű volt, már mindenki az utcán. Fél óra múlva kellene megkezdődnie a gyűlésnek. Tulajdonképpen nem tudom, mit éreztem. Először, egy darabig én is azt: ellopták a parlamentet, egy óriás ül a Margit-sziget déli csücskén, és issza a Dunát, s most a Lánchíd táján száraz lábbal lehet átmenni Budára. Óriás? Micsoda? Óriás? Rohanni! Rohanni! Meg kell nézni! Ez nem lehet! Aztán: megcsináljuk, megcsináljuk! – Az autóbusz megállt. Akadozott még egy kicsit, aztán végleg. Leszálltam: a forgalom végig állt, ameddig csak láthattam. Ez a Marx teret jelentette. A Marx tér helyén nagy nyüzsgés. Futottam lefelé. Villamosok, sárga csíkként, kihalt villamosok végig a Körúton. Autók szürkés özöne, benne cikcakkos szaggatott vonalszerűen az autóbuszok kékje. A járdán emberek, rengeteg ember. És állandóan, egyre csak szálltak le a villamosokról, és egyre csak nagyobb özönnel lüktettek, tódultak az Oktogon felől. Mi van? Mi van?! Futottam az autók között, ott volt még a legtöbb hely. Hogy a Körút másik felén, a villamosok túlsó oldalán mi volt – nem tudom, senki se tudta. Valószínűleg semmi, valószínűleg csak egy pár ember és semmi autó. Futottam. A sofőrök egykedvűen ültek, és nézelődtek kifelé. Szokatlan egykedvűséggel. Miért nem káromkodnak, az istenit, miért nem káromkodnak!? Futottam, az autóözönben. Autó fara, orra, sofőr mezítlen könyöke. Végre a térre értem. Ahá! A Váci út felől teherautók végtelen sora futott keresztben a téren át a Kiskörút felé. Az autókon fiatalemberek, tagok, mondanám, a tagok kezében zászló, a zászló közepén luk – a címer helyén. Feszítik a zászlót, és mutatják a lukat, lengő nevetéssel. Kiabálás, énekszó, továbbfutottam, s mint mások is, felugrottam az egyik kocsira. A tagok többnyire gyári munkások voltak. Kiabáltuk, hogy: Minden-ország-kato-nája-menjen-saját-hazá-jába és: Nagyim-réta-kormány-ba-Ráko-sita-lomtár-ba. Aztán énekeltünk: Kossuth Lajos azt izente, elfogyott a regimentje, ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni... Éljen a magyar szabadság! Éljen a haza... „Ne szégyelld azt a lukat", kiáltott valaki, „hadd lássa mindenki!" S feszítette is a zászlót két tag. Aki-ma-gyar-velünk-tart, Aki-magyar-velünk tart. „Ugorj csak, komám, ugorj!", fordulunk az Alkotmány utcába. Emberek végig a járdákon, tapsolnak, éljeneznek. Ahogy kihajolok a kocsi oldalán, egy nénike sír, gyűrött zsebkendővel a könnyét törli, aztán integet, még hallom, hogy „Fiaim...”, már nem látom. „Rusz-kik-haza, rusz-kik-haza!” „Függet-lenség-szabad-ság-lengyel-magyar-barát-ság.” Zászlók az ablakokban, a zászlókon luk, emberek az ablakban, éljenzés, énekelünk. Az autó megáll. Előttünk a Kossuth tér. Teli emberrel, félig tele. Öt óra. És süt a nap. A nap igazán süt.


A teherautóra, ahogy felkapaszkodtam, illetve fellendültem – a kocsi nem állt meg, ment –, s az első jelszavakat a magam szájából is hallottam előcsapódni, furcsa boldog szédület sodródott végig bennem. A bor helyét a jelszavak foglalták el, jelszavak. Az ember teli torokból azt kiabálta, amit teli szívéből akart. Soha még így jelszavakat nem ízleltem, pedig időm se volt rá. Pillanatok, pillanatok, és minden összekavarodott és letisztult. Valaha, még ötvenben, sőt ötvenegyben is, halni lettem volna kész a rendszerért, és mennyire így volt ez negyvenkilencben! És a felvonulásokon lelkesedtem, mert lendület volt bennük, és kiabáltam a jelszavakat is. A jelszavakban többnyire hittem, néha persze nem, de ha hittem is, és így őszintén nyitottam is ki a szám, inkább az ész, mint az érzés lökte ki belőlem a hangokat. A tudatos, fegyelmezett válasz jelszavai voltak azok – ezek a lázadásé, az elsőségé. Ezek a jelszavak, ott a teherkocsin, önmagam felemelkedése volt, szabadon mondtam, amit követelek, követelem, amit követelek, beleszólok, közbeszólok, úgy kiáltoztam, mint a katonák, a tengerészek a Téli Palota lépcső-domboldalán, rohanva a csúcsra, a kapuhoz. Aztán hirtelen egy kép villant az őszirózsás forradalomról, és bár nem fedeztem még fel, hogy pontosan mi történik, egymásba hagytam folyni ezeket a képeket az utcával. Tudtam, éreztem, valami nagyszerű történik: visz a kocsi, kiabáljuk, hogy menjenek ki az oroszok, de tovább nem gondolkoztam.


A Kossuth Lajos téren már sok ember állt. Fogalmam sem volt, miért, nekik sem tűnt fel, hogy valójában nem tudják, miért jöttek ide. Úgy lehettek, mint én: csak lesz valami, ha ennyien idejöttek, és a kocsik is idetartottak. Előreigyekeztem, amennyire csak lehetett, s körülbelül féltávolságon a parlament főkapuja és az Alkotmány utca előtt elfutó villamossínek közt megállni kényszerültem. ¼ 6 lehetett körülbelül. Egyedül voltam, hát hallgattam, mások mit beszélnek, olykor belekapcsolódtam. És énekeltem, és jelszavakat kiáltottam. Órákon át. Lassan kiderült, hogy Nagy Imrét akarjuk hallani. Meghökkentően keveset beszéltünk. Vártunk. Várakozás közben, ha ilyen tömeg özönlik együvé, nem lehet gondolkozni, nem lehet hosszabban, összefüggően beszélni. Hátulról állandóan jönnek az újak, emberek kapaszkodnak a lámpaoszlopokra, a fákra, Rákóczi szobrára, elöl mindig történik valami, vagy legalábbis mindig azt hiszi az ember. Az ének, a jelszó hullámként közelíti az embert, s mikor még ez a hullám messzi van, mikor még csak moraja van, már feszül az ember, hogy kiabálja, megértse és kiabálja. Valamiféle furcsa izgalmi állapot, szinte elernyedés nélküli. Az ének töredezik, egyszerre három helyen is énekelnek különbözőt vagy ugyanazt, de különböző ütemre: a hullámok egymásba morajlanak. „Hall-juk-Nagyim-rét! Hall-juk-Nagyim-rét!” Elöl, a parlament főkapujánál hatalmas Kossuth-címer, mindenütt zászlók. Felvonulás ez, felvonulás – tartalommal. Felvonulás, amikor várják a szónokot, követelik a beszédet: „Hall-juk-Nagyim-rét! Hall-juk-Nagyim-rét!" És nem akármiféle dologról van most szó, nem csak húsért állunk sorba, hát énekelünk, ötvenezren, aztán nyolcvanezren, aztán százezernél is többen: „Isten áldd meg a magyart...” A himnusz csudásan hangzik, a könnyű szélben hullámzik, csavarodik a fejek felett, mint a fáklyafüst. Aztán újra csend. Egy-egy ember törekszik előre vagy hátra, persze ez meglehetősen merész és küzdelmes dolog. Nevetés, egy nőről majdnem lemarad a szoknya, a nő is nevet. „Hű, de sokan vagyunk” – szörnyülködik valaki, s felkapaszkodik a barátja vállára. A példa ragadós, főleg a nők kíváncsiak, s a férfiak persze segítik őket. Két férfi berendezkedett kilátótoronynak, s most egymás után emelik, tartják fel a nőket, persze férfiakat is. Valaki rám kapaszkodik, aztán én meg az ő vállára: ameddig lát az ember, csak ember, csak ember, végig a hatalmas téren, a környező házak faláig, azok ablakában, az Alkotmány utcán fel a Kiskörútig, járdán, úttesten, a Személynök utcában, a Ságvári téren; ameddig csak lát az ember, sehol egy szabad négyzetméter; legalább százezer ember, ha nem több. A tömegből itt is, ott is hozzám hasonló kilátótornyok emelkednek és nevetnek, mert nevetni kell, én is nevetek, nevetni kell, mert valami eddig sohasem érzett nagyszerűség és szépség és izgalom van a látványban. Végtelen erőnek tűnik, mintha a vállukon ringanának a házak, a hatalmas paloták: a Kúria, a Földművelésügyi Minisztérium meg sorban a többiek. És az ember az egésznek a közepén, közös szándék, közös lázadás örömében, tökéletes biztonságérzettel. Hűvösödik a levegő. Aztán vissza kell ereszkedni, és melegség, cigarettafüst, nyugalom-biztonság. Mellettem egy harminc-harmincöt év körüli férfi, közel-távol ő látszik legúribbnak és legmindszentistábbnak, a legkevésbé demokratikusnak. Nem mond semmi foghatót, csak érzi az ember, ahogy beszél, ahogy szidja az eddigit. Figyelem. Aztán mondja: szabad választások kellenek, aztán majd kiderül mi lesz. Nem érdemes kevesebbet kérni, ez szükséges. Többpártrendszer, választások. Senki sem lelkesedik. Szótlan bólogatás, hümmögés. „Hát lehet..." – hagyja rá valaki mellette. „Nem lehet – biztos", feleli amaz. „Majd meglátjuk, mit mond Nagy Imre, ő majd tudja, mit kell csinálni.” „Igen, feleli az első, Nagy Imrével lehet tárgyalni.”


– Van egyáltalán valaki a parlamentben?!


– Azt mondják, van.


– Nagy Imre is benn van?


– Áffenét!


– Meddig kell még várni!?


– Miért nem jön Nagy Imre?


– Szóltak neki?


– Naná, majd tán nem vették észre, hogy itt vagyunk!


– Ha, ha, ha, he, he, he....


– Talán nem engedik...


– Ki nem engedné?



– Na ugyan ki! Gerőék meg a Matyi...


– Gerő ma este pofázik a rádióban.



– Tegye, ha kedve tartja. Addig tegye, amíg tudja.


– Hány óra van?


– Fél hét.


Végre valami mozgolódás, izgalom: valaki mozog a parlamentben – halljuk. Nézzük. Tényleg, az egyik ablakban emberek állnak, és néznek le, félrehúzva a függönyt. „Hall-juk-Nagyim-rét! Hall-juk-Nagyim-rét! Nagyim-réta-kormány-ba-Ráko-sita-lomtár-ba!" „Isten áldd meg a magyart..."


– Az istenit, ne bámuljatok.


– Nincs hangszóró a parlamentben, azért nem tudnak beszélni.


– Mi az, hogy nincs hangszóró! Pont a parlamentben! Ne röhögtessék ki magukat.


– Amikor Rákosi beszélt, akkor bezzeg volt!


– Mi az, hogy volt, minden fán három!


Tulajdonképpen végtelenül pimasz dolognak tűnt ez a hangszórótlanság és hihetetlennek is. Nyilvánvaló volt, akik bent ülnek, nem törik magukat értünk. Ez pedig ugye sértő dolog mindenképpen, hát még ha ennyien gyűlnek össze és ilyen dolgokban. Tulajdonképpen nehéz megérteni vagy újraérezni a hangulatot, az akkori állapotot. Azért a legnehezebb, mert nemigen akadt ember, aki tudta volna pontosan, mit gondol, érez és akar. Azt, hogy ez valami csuda-dolog, és ilyen még néki nem adatott, körülbelül sejtette mindenki, én is. Forradalom? Erre nem gondoltam, de senki sem gondolt. Kicsikarni a kicsikarhatót, a legtöbbet, igen, erre kész voltam én is, mindenki, de hogyan? Furcsa érzés volt végigvonulni, kiáltozni Pesten, összegyűlni hívás nélkül, de természetes is. Furcsa dolog volt, hogy sehol egy rendőr, sehol a kék folt, és ez is természetes volt, hiszen a rádió is bemondta, hogy szabad a felvonulás. De hiszen a határok kitágultak, mérhetetlenül kitárultak, és nem is lehetett pontosan tudni: hová, mibe? Eszembe se jutott volna akkor még, hogy fegyvert is lehet fogni. De ki gondolta? Ki gondolta, hogy nem az történik, ami történt? Eszembe se jutott, akkor – és mentse eszem a pillanat rendkívülisége, a végiggondolt gondolatokra való képtelenség állapota – fel se rémlett bennem, hogy nem történik meg, amit akarunk. „Ez itt a nép, trónt ülni fog most, s ezerszer jaj a bűnösöknek” – igen, így, de fegyverek nélkül, hiszen a nép, akit annyira magasra demagógkodtak az elmúlt évek alatt, íme megjelent. Bennem mindig volt némi naivitás. Sosem tudtam elképzelni és tűrni, hogy a nyilvánvalót, az igazat le is lehet tagadni. Olvastam mesét, könyvet, néztem filmet, színházat, főként filmet, és sosem tudtam megérteni, felfogni, hogyan is lehetséges a nyilvánvalót, a jelentkező nyilvánvalót eltagadni. Ez naivság, méghozzá – tizenkét év népi demokratikus élmény után – nagy és még nagyobb, hogy ma is így vagyok vele, mindenek után. Igaz, ma tudom már: lehetséges, nagyon is lehetséges. De azért éppúgy ámulom a tagadók, a nem-felérzők groteszkségét, éppúgy hajlandó lennék csatába menni ellenük, gyerekes módon, mint valaha régen. Zapatáról láttam tegnap filmet, avagy hőskölteményt. És ezt a naivitást éreztem újra. Ültem a moziban, és élveztem a filmet, hiszen minden kockáját élvezni lehetett külön-külön, a szereplők játékát, arcát elnéztem volna órákig. És mikor a ló mögé kötött, az úton végig a városba vonszolt Zapatáért fellázad a vidék, előbb köveket egymáshoz ütögetve, vékony, ütemes, mindenhova halkan elcsattogó jelt adnak, aztán az út két oldalán az erdőben, a cserjésben kísérik a katonákat és Zapatát, s már az egész környék mozog, láthatalanul, mindenütt emberek, emberek, emberek, és aztán egy jelre körülfolyják, áradják a kis csapat katonát, tenger a szigetet, és kiszabadítják az embert, a vezért – igen, akkor ujjongtam, és boldog voltam, pedig ugye ez nevetséges dolog. De nem az. Hiszen már megélt dolgot éltem újra a moziban, s ha az nem is volt ilyen regényes – mert más valóságban történt –, hasonló volt szellemében és erőben. És mikor jóval később elhatározzák, hogy megölik Zapatát, így fogják letörni a népet – ámultam, megint csak ámultam a férfin, a gyilkosság tervezőjén – akit Zapata azzal hagyott ott: Te nem szeretsz senkit, semmit, sohase szerettél, sose fogsz, teneked nincsen szíved, te sose fogod megérteni az embereket, a világot –, ámultam és hihetetlennek tűnt, hogy megölik, hogy elhiszik, ezzel megoldják a kérdést, hogy lesznek ilyen aljasok, ezt a szép, szép embert megölni, és amikor megtették, hajlandó lettem volna a gyilkosok elleni harcban meghalni. Hiszen a nép, csak a nép lehet végül a győztes. És tudom, hogy ez így frázis, és nem is igaz, de azt is tudom már, hogy nem frázis, hogy igaz.


Hát vártunk a parlament előtt, vagy százhúszezren. Voltak olyan hangok, hogy törjük be a kaput, s nézzük meg, mi van bent, de ezek hangok voltak, és mindenki fegyelmezte magát. Természetesnek tűnt, hogy előbb-utóbb megjelenik Nagy Imre, mondja, amit most mondani lehet: az akaratunkat, és aztán szépen hazamegyünk, és majd lesz, ahogy lesz. Gondolom, mindenki így érezte, még a legkommunista-ellenesebbek is, mert – furcsa irónia – az elmúlt évek szocialista nevelése beleégette az emberekbe, a nap mint nap hallott frázisok magva belecsírázódott az elmékbe, hogy a legnagyobb hatalom a nép, s az történik, amit a nép akar. Mi tulajdonképpen akkor – még azok is, akik később Mindszenthyre szavaztak volna – tulajdonképpen azt akartuk, hogy a jelszavak legyenek igazak, tartsuk be őket. Így akartuk – rendszeren belül – megváltoztatni az élet addigi menetét. Azt akartuk, hogy a jelszavak, amelyeket gyűlöltünk, mert hazudtak, de amelyek – a szavak értelmét tekintve – igazaknak tűntek, a tettek értelmében is azok legyenek. Hát álltunk és vártunk, egyre türelmetlenebbül. Aztán megjelent valamikor hét óra felé egy autó.


– A hangszórókat hozzák a Rádiótól.


– Na végre!



– Akkor úgy látszik, igazat mondtak az előbb. Furcsa.



Az autó, zöld rádióriporter-kocsi csigaként mászott keresztül a tömegen. Pedig mindenki készségesen nyitott neki utat, de hát elég nehéz feladat volt az akkor. Az autó megjelenése mindenesetre pezsdített egyet a hangulatokon: végre történik valami. Igazán olyan hálásak voltunk akkor még, mint a gyerekek. Érdekes: akárhogy igyekszem is visszaemlékezni, nem jut eszembe egy végigbeszélt gondolat sem. Órák hosszat álltunk ott, anélkül hogy valamiről is beszéltünk volna. Gondolná az ember, hogy lázasan tárgyaltuk az eseményeket, azok kimenetelét, a lehetőségeket. De nem. Nekem eszembe se jutott semmi a holnappal kapcsolatban. Még a ma estéről se gondolkodtam. Annyira hihetetlennek tűnt, hogy Nagy Imre ne azt tegye, amit akarunk, hogy erre, mint lehetőségre, nem is gondoltam. Én is tömeg voltam – a nap eseményeiből, ahogy beleléptem a délutánba, ez nyilvánvaló –, s vártam a vezért, ki megfogalmazza ködös kívánságaimat. Persze csak félig igaz ez. Addig még nem volt időm gondolkozni. Vártam Nagy Imrét én is, nagyon vártam. De nem jött. „Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott a regimentje”, énekeltük, aztán megint a Himnuszt, ki tudja hányadszor. Lassan szürkülni kezdett.


A türelmetlenség egyik falat rázó kitörésénél aztán megszólalt végre a hangszóró, s tudtul adta: elmentek már kocsival Nagy Imréért. Hát egy kicsit lecsitultunk. Tulajdonképpen csodáltam az embereket, hogy olyan türelmesen állnak, már órák hosszat, jámboran, igazán jámboran. Erősen sötétedni kezdett, nyolc óra felé járt az idő. A parlament épülete nagy várként feketedett előttünk. Az egész tömeg előtt. A második emeleten vagy három ablakban kigyulladtak a lámpák, a sötétedésnek felelő erősödő fénnyel, és valahogy olyan szánalmasnak tűnt akkor az a három kivilágított ablak. Az épület nagy feketesége elnyomta, összeroppantani látszott, és az épület lassan belenőtt az égbe, és már az ég is nekifeszítette súlyát a kőcsipkés ablakkeretnek. Időnként lebbent a függöny, s valaki kinézett. Messze voltam az ablaktól, de látni lehetett jól. Hiába – gondoltam – hiába: mi itt vagyunk. Szörnyű is lehet neked onnan kinézni s a lámpák alatt itt látni ennyi embert, ennyi követelő embert. Bizonyisten szánalmas vagy. Így gondolkoztam, s azt éreztem... Mit is? Ezt a képet láttam már valahol, egy orosz filmen. A Téli Palota ablakából a Kerenszkij-kormány egyik tagja húzta így el a függönyt, és kinézett. Emlékszem, a kamera először kívülről mutatta a tömeget, végigsiklott rajta, s aztán megállapodott a palota falán, ahol egy ablakból dőlt a fény. Látni lehetett, ahogy valaki elhúzza a függönyt. Aztán a kamera közeledett a falhoz-ablakhoz, és egy hirtelen bicsaklással beugrott a terembe, ahol a rettegve kinéző egyik figura visszaengedte a függönyt, és félprofilból, kicsit görnyedve mondott valamit az asztal körül ülőknek. Hogy mit, arra már nem emlékeztem, de erre a képsorra igen. A teljesen kísérteties hasonlóságot akkor nem éreztem. Csak szántam őket ott bent. És egyre türelmetlenebbül vártam, és követeltem, kiabálva, Nagy Imrét. A hangszóró megint megszólalt: Nagy Imre nem volt otthon, a felesége azt mondta, mihelyt hazamegy, átadja az üzenetet. Álltunk, nevettünk és káromkodtunk. Aztán: Most telefonáltunk, de még mindig nics otthon.



– Kerítsék elő!



– Hazudtok! El se mentetek érte!


– Hazudtok!


– Törjük be a kaput?


– Minek?


– Ez már mégiscsak nevetséges.


Hirtelen kialudtak a lámpák a téren. Vaksötét volt, mint egy lámpa nélküli szobában éjjel. Még hold se világított. A tér hatalmas s a téren vagy százhúszezer ember. Vaksötétben.


– Fuuuuj!


– Fuuuuuj! – zúgtuk mindannyian. Százhúszezren.


– Leoltották a villanyt, hogy elzavarjanak!


– Aljasok!


– Tör-jük-be, tör-jük-be!


– Fuuuuuj!


Ekkor hirtelen valakinek – ki tudná, kinek – eszébe jutott a kezében szorongatott összecsavart Szabad Ifjúság külön kiadását meggyújtani és fáklyaként feltartani. Pillanat se telt, s emelkedtek az összecsavart újságok fáklyái, ezerszám. Mindenki tapogatta zsebét, táskáját (sokan, legtöbben munkából jöttek) újabb újságpapírokért. Ezer és ezer fáklya, terjedt a tűz, s már az egész tér lobogott. Felkapaszkodtam valaki hátára: gyönyörű volt, gyönyörű. Mindenütt fáklyák, végig az Alkotmány utcán, a téren. Álltunk, álltak az emberek, villogtak az arcok, még messziről is láthatóan, és lobogtak az újságok, foszladoztak-csavarodtak a lángok. Tízezer meg tízezer fáklya. Gyönyörű volt. És közben:


– Nagyim-réta-kormány-ba-Ráko-sita-lomtár-ba


– Hall-juk-Nagyim-rét Hall-juk-Nagyim-rét!


– Isten áldd meg a magyart jókedvvel bőséggel...


Balsors... ez tetőpontja a Himnusznak, mindig itt feszül meg legjobban a hang, meg az érzés, ez a három szó az, amibe mindent beleérez az ember, mindent, de mindent, és aztán: „Hozz...” ez a tetőpont teteje. Egyszer, még a gimnáziumban, úgy éreztem – máig emlékszem az érzésre –, hogy ettől a kérő-esengő „hozz”-tól kiszakad a tüdőm, a bensőm, ez olyan szomorú, hogy ettől, ezért meg tudnék halni. És most rengetegen énekeltük. Persze nem egyszerre kezdtük az éneket, összevissza keveredett a dallam, de a „Balsors” szónál, az előtte lévő szünet miatt is összefogódott a tömeg, és a „Hozz reá víg esztendőt” már együtt énekelte. Soha még így nem énekeltem, éreztem a Himnuszt, fáklyafényben, elszánt fáklyafényben, a parlament előtt, százezredmagammal hittétel, követelés és eltökéltség igazolásaként.


– Megbűnhődte már a nép a multat s jövendőt.


– Hall-juk-Nagyim-rét! Hall-juk-Nagyim-rét!


A fáklyák lassan leégtek, illetve elfogyott a papír a zsebekből, a táskákból. De pillanatokig volt csak sötét: a lámpák kigyulladtak.


A lámpák kigyulladtak. A hangszóró megszólalt: Sinkovits Imre fog szavalni.


– Nekünk ne szavaljanak!


– Nagy Imrét!


– Elég volt a szavalásból tíz éven át!


De Sinkovits megértette az estét: hangja, bár a hangszóró gyenge volt, elmetszette a zsivajt, kiabálást: Nemzeti dal. Írta Petőfi Sándor. A tér hallgatott. Egy pillanatig nagy-nagy csönd fújdogált a hűvös esti szélben.


– Talpra magyar, hi a haza!



Itt az idő, most vagy soha!



Rabok legyünk vagy szabadok?


Ez a kérdés, válasszatok!


A magyarok istenére


Esküszünk,


Esküszünk, hogy rabok tovább


Nem leszünk!


És ekkor szólalt meg a kórus, mi, a tér: és olyan dörgedelem volt, amilyet még nem hallottam:


– A magyarok istenére


Esküszünk,


Esküszünk, hogy rabok tovább


Nem leszünk!


Egy pillanat csend, aztán Sinkovits hangja:


– Rabok voltunk mostanáig...


Aztán megint, tényleg eskütételszerűen, kiáltottuk a sorokat. Mintha valaki megrendezte volna, már első alkalommal is olyan szépen várta végig a tömeg a refrént Sinkovits szájából és mondta el újra, egyszerre. Fenséges volt, valóban fenséges, ha ugyan még maradt valami e szó igazi, erős jelentéséből. Végtelenül erősnek éreztem magam, s tudtam, a mellettem lévők is ezt érzik. Életemben nem éltem még át ennyi romantikus túlzást, mint ezen az estén.


Aztán egy Ady-vers következett, sorok, amelyek később állandóan a fejemben jártak, akkor azonban egy kicsit messzinek tűntek, főleg a Nemzeti dal után:


– Fényes büszke pávák, napszédítő tollak


hírrel hirdessétek, másképpen lesz holnap...


Vagy bolondok vagyunk s elveszünk egy szálig


vagy ez a mi hitünk valósággá válik.


De ekkor még nem akart senki sem elveszni, s nem gondoltam, hogy pár nap múlva ezeket a sorokat még káromkodni fogom. Aki végigállta azt az estét, rájöhetett a titokra, hogy ugyanis a Nemzeti dal tulajdonképpen már nem vers, hanem az ember egyéni, saját gondolata, szava. Ha kimondja az ember, már nem érzi, hogy verset mond, valaki alkotását, a szavak személytelenné váltak, és ezért sajáttá, saját tulajdonná. S mert olyan egyszerűek s tömörek, a legegyszerűbb s a legműveltebb ember is vallhatja ezt, akárcsak a „szeretlek” szót.


Ahogy Sinkovits befejezte a verset, megint csend lett, vártunk. A hangszóró aztán tudtul adta: most pedig Erdei Ferenc fog szólani.


– Nem kell!


– Fuuuuuuj!


– Le vele!


– Meg ne szólalj!


– Fuuuuuj!


– Hall-juk-Nagyim-rét!


– Hall-juk-Nagyim-rét!


– Figyelem! Figyelem! Nagy Imre most érkezett meg – mondta egy izgatott hang –, s azonnal szólni fog.


Ez persze később történt, Erdei elűzetése után vagy tíz perccel. A bejelentésnek megvolt a hatása. Izgatott lettem, a várakozás – már négy óra hosszat vártam – akkora volt bennem, hogy azt természetes úton kielégíteni, lecsillapítani valószínűleg nem is lehetett volna. Az idő telt. A bejelentés óta is. Kilenc óra múlt vagy öt perccel. A türelmetlenség ismét hatalmassá fokozódott. Kiabálni kezdtünk megint:


– Halljuk Nagyimrét!


– Halljuk Nagyimrét!


És akkor végre megjelent az oldalerkélyen, ahol a mikrofon volt, ahonnan Sinkovits szavalt, a kis erkélyen, melyet a teremből kihulló fény világított meg, Nagy Imre. Az erkélyen sokan voltak, első pillanatban nem is lehetett felfedezni az ismert termetet, csak amikor megszólalt:


– Barátaim, Magyarok!


A hangmegütés természetes, a megszólítás tökéletes volt. És végre itt volt, akit kicsikartunk magunknak. Olyan éljenzés, kiabálás, hangzavar támadt, hogy még neki is csak nagysokára sikerült lecsillapítania. Pedig ugye őt akartuk hallgatni, nem magunkat.


– Barátaim, hívtatok, hát eljöttem, itt vagyok.


Ami ezután következett, az már nem volt ilyen lelkesítő. Nagy Imre semmit sem mondott, csak olyan általánosságokat, hogy ő tudja, mi a baj, majd a júniusi program, de most türelem, ő semmiről nem tud semmit.


A hangulat rosszabbodott. Ingerült lettem. Miért nem mond valamit, amit hallani akarok, amiért idejöttem? Miért nem mondja, hogy mindennel egyetért, és mindent ennek megfelelően fog csinálni? Mint miniszterelnök. Miért nem mondja? Miért olyan erőtlen? Itt állunk százhúszezren és semmiért. Az emberek is egyre idegesebbek lettek. Félbeszakították Nagy Imrét, újra meg újra nemtetszést kifejező morajlásokkal. Annyi tekintélye maradt még, hogy mindig le tudta csendesíteni a tömeget. Valójában ez nagy tekintély jele volt akkor és ott. Aztán hirtelen rájöttem. Mit is mondhatna? Hogy ő a miniszterelnök? Hát ezt nem lehet. Teljesen alkotmányosan gondolkoztam. Forradalom? Ez valahogy eszébe se jutott az embernek. Másnak sem. Mikor Nagy Imre hazaküldött minket aludni, és a tömeg bosszúsan kászálódni kezdett – tényleg hazafelé, egyre másra hallottam körülöttem a lemondó hangokat:


– Tényleg... Mit is mondhatott volna?


– Nincs a kezében semmi hatalom.



– Csak lelőhetnék.



– Tényleg... Mit is mondhatott volna.


És ez szolgáljon Nagy Imre védelmére. Mert azóta és már aznap este, késő este tudtam, nagy butaság volt tőle, hogy nem jelentette ki akkor, ott az erkélyen: a kezében van minden hatalom. Minden a kezébe hullhatott volna. De akkor ő tanácstalanabb volt, mint mi, hiszen neki cselekedni is kellett volna, nem csak biztatni.


Éppen teljes volt a felbomlás, az egész tér mozgott, a tömeg repedezett, ritkult, amikor egy teherautó furakodott be középre:


– Magyarok! Hé, emberek! A Rádiónál az ávosok lövik az embereket. Harc van. Gyertek, segítsetek!


Ezt még elkiabálták több változatban, emberek kapaszkodtak a kocsira, és a tömeg egy része megindult a Ságvári tér, a Szabadság tér felé. A nagyobbik része hazaindult. Én is. Éreztem, tudtam, milyen napok következnek, s anyámnak meg akartam mondani: ne aggódjék, ha nem megyek majd haza. Budán laktunk az Attila utcában, hát megindultam a Margit híd felé. Rövidebb lett volna talán az út a Kossuth hídon át, de még be akartam nézni minden eshetőségre számítva a Fénybe. A hídon átsétáltam, bár fáradt voltam nagyon. Ekkor fél tíz lehetett. Töprengtem, mi lesz a következő lépés. Rádiónál harc. Nagy Imre lesz reggel a miniszterelnök, nem vitás. És ha nem? Akkor senki se tudhatja, mi lesz. Legalábbis akkor, a Margit hídon ezt gondoltam. A várakozásból visszamaradt kielégületlenség íze igencsak keserű volt. Rosszkedvű lettem. Bizonygattam magamnak, hogy Nagy Imre nem mondhatott mást. Hiszen azt csak nem mondhatta, hogy a miniszterelnök. Nem, ez egyszerűen nevetségesnek tűnt.


A Fény persze nem várt azzal a fénnyel, ami egy kicsit felvidíthatott volna: Nelly nem volt ott. Várhatóan nem, mégis rosszulesett. Megálltam az eszpresszó ajtajában, s tűnődtem. Egy pillanatra arra gondoltam, hozzá megyek ki, a Remetehegyre, s nem hazahúzódom, de aztán csak felszálltam egy hatos villamosra. Illetve nem is: már a lépcsőn voltam, mikor egy tizenkettes buszt láttam jönni. A megállónál még elkaptam. A villamos lassú lett volna, szükségem volt legalább erre a mérsékelt, de Margit körúti viszonylatban tisztességes robogásra. Az ajtóban álltam.


Gépirat eleje, 1957-ben készülhetett Oxfordban. Csak központozást és nyilvánvaló grammatikai hibákat javítottam. A szöveg sok helyen ma már nagyon pátoszos és retorikus – a többször is olvasható „meg tudtam volna halni" ezért vagy azért, legjobb tudásom és érzésem szerint, egyszerű túlzás. Ugyanakkor a tényleges leírásokból számomra ma is kiérződik annak a napnak a sodra és nagyszerűsége. – A. S. megj.


*Kárpátalján voltam szeptember és október első felében, az egyik ottani magyar kolhozról írtam beszámolót, erdetileg a Művelt Nép megbízásából, de nem merték közölni. Az Irodalmi Újság merte, a költő Sipos Gyula intézte, pénteken jelent volna meg.


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal