HU  |   RO  

Korunk 2008 Január

A Roncevalle-i völgyben


Lászlóffy Aladár

 


A legendás 770-es esztendőben Nagy Károly seregének utóvédje valahol itt poroszkált. Bizony a kezdet kezdetétől alakulgattak ki azok az érzékeny területek, gravitációs vonzáskörök, amelyeket helyi vagy távolabbi érvekkel ma „nacionalizmusoknak” lehet besorolni. Vegyük például ezt az esetet, ahol egy ilyen autonóm kis centrum, valamely kvarclámpa-antenna lépett működésbe, pont Roland kürtjének vészjelére indult be, és azonnal védelmet kezdett sugározni. Bármi ellen. Mert elsődleges jellemzője, hogy körkörös, hogy nagyon is mindegy, ki ellen való kitörés, erő-protuberancia volt. Mint mindenik efféle később megszűnő vagy megszilárduló, távolabbi kihatásokra is alkalmas erőforrás. Sok ezer efféle centrum, mely történelmileg, materiálisan már nem is mérhető, annál inkább szellemileg maradandó (medret vájt magának, mint a gleccserek) irány ott maradt, s jelképesen vagy valóságosan működik a múltban, jövőben, jelenben, valamennyi dimenzióban és igeidőben, figyelemre méltó, számolni kell vele.


Roland kürtjében ott volt az a láthatatlan, körbeforgó tankágyú torony, mely önmagáért felel csak, minden következményét mi, utókorok ragasztottuk rá és kezeljük is helyette, újabb szükségletek és mértékek szerint. Hiszen hordozhatók, tovább szerelhetők, átfogóvá és világvevőkké fokozhatók, valahányszor működésbe lépnek.


Itt van mindjárt egy le sem törölhető, ki sem iktatható „Tibet” címszó. Lehet ide-oda csatolni, megszüntetni, beolvasztani végül Tibetet, Elzászt, Erdélyt, Afganisztánt, átfesteni, lemeszelni, kibérelni és kibélelni, betelepíteni, mint a kihalasztott indián földeket, pueblókat, jelképes neveket, azok nem lesznek egészen az új kolonisták birtokai.


Amerika egészen és jelképesen a Kolumbuszé lett, de az utolsó mohikán nem csak múzeumi adat mégsem. Tibet összes relikviája a régiségkereskedés katalógusai szerint már régen kivándorolt a Himalájáról, ahogy az antik Egyiptom és Mezopotámia, Hellász és Etruria mozdítható „tőkéje” is kézről kézre vándorolhat valahová, viszont nagyon is visszahúz az első szál, az első húr, csak meg kell pendíteni. Na nem a bánatos félműveltség, hanem a mindentudás ujjaival, és máris megszólalnak az emberi univerzum orgonái.


Az a furcsa „nacionalizmus” olyan, mint a gravitáció, csakhogy emberi tartalmakat hordoz, és egyáltalán nem egyszerűen és ideológiailag üdvös, avagy káros, kívánatos, avagy mindenhez hozzáadható vaníliaszag módjára. Az ember önmaga ellentéte marad, hacsak nem nagy ritkán ellensége, és soha Bábel-előttien nem is lehetne egynyelvű, monogenézisre és homoszexuálisra visszaállítható plasztelin-alap. Így vált működőképessé. Az élet programjával vagy éppen homlokegyenesen ellene.


Mert itt van egy másik rejtély a megtörténések sűrűjéből: Masszada erődjének esete. Egy zárt emberi jellem, egy gondolkodásmód, mely következetesen lázad, tehát az élet igenlése mellett támad fel, és végül a halált választja olyan legendásan, fegyelmezetten, mint a Thermopülait védők, az egri vagy szigetvári kirohanók s más legendákba öltözők. Masszada, a Holt-tenger délnyugati partján az ellenállás jelképe lett, magát Jeruzsálemet a felkelés kitörése után két évvel elfoglalták és lerombolták, itt 74-ig tartotta magát ezernyi védő egy tizenötezres római ostrommal szemben. Aztán eljött a kiszámítható összeomlás, és akkor a helyzet Szondi Györgye kiadta kilencszázhatvan kétapródjának az önelpusztítás szörnyű stratégiájára a parancsot. A férfiak megölték asszonyaikat és gyermekeiket, hogy ne essenek az ellenség kezébe, és a kiválasztott harcostársak sorsot húztak, hogy tízből melyik lesz, aki a másik kilenccel végez. A bevonuló rómaiak csak holttesteket találtak a romok között. Eleazár „ideológiája” ezerszer lép működésbe azóta is a megszorult ostromlottak között, mint a legegyszerűbb dominóelv. „Amióta az eszünket bírjuk, belénk vésték, hogy nem a halál, hanem az élet az ember szerencsétlensége. A halál csak visszaadja a léleknek a szabadságot, és megnyitja az utat, mely az igazi hazába vezet, ahol nem sújthat már tengernyi szenvedés...” Túl egyszerű ezt a mártírhalálra való buzdítás ideológiájának tudni be, számolni kell ezerszeresen az ember elkeseredett és magasztos eszméinek örömcseppjei között: „haljunk meg úgy, hogy nem hajtjuk fejünket az ellenség igájába, mindenestől szabad emberek módjára hagyjuk itt az életet!”


De hát Mercier polgártárs is feljegyzi azt a vérre és kenyérre menő semmiséget éppen az ilyesmiktől örök hírű dokumentummá nemesült könyvecskéjében, hogy a rizspor, a puskapor és a forradalom egyik összekeveredésének korszakában annyi lisztet használtak el Franciaországban éppen rizsporra, amennyi a legnagyobb megye szükségletét is fedezte volna. A színhely körül egyre jobban éhezett, ám a rizsportalan hajzatot szemérmetlen meztelenségnek tartották. Oly sok minden proscribálása során persze ez is sorra került, a jakobinusok váltig mennydörögték, hogy az alapvető táplálékot nem szabad elpazarolni, hogy ez a valóban nevetséges és divatos fényűzés mint dühöngő ragály már az óceánt is átlépte. Akinek tetszett, elkezdhette a rizsportalanítást, ám mások magára a vezérre, Robespierre-re hivatkozhattak, aki végig jól fésült és rizsporozott volt.


Az ideológiák, a legeslegbigottabb máglyagyújtogatás meg a legelvadultabb gestapó és tömeggyilkos bolsevizmus se tudott mit kezdeni az efféle képletekkel. Az ember józan eszének ellenére is égethető, bontható holokausztok árán, de emberként nem olvasztható az esztelenség engedelmes pokolfőzetévé, önthető ólom-nyersanyagává. Ezért elképesztő, hogyha az EU végtermékének égisze alatt termelik ki a Bene¹-selejtet, ha a 21. században Roland kürtje, Lehel kürtje, Leónidasz föld alattivá süllyesztett taposóaknája, hajdani ellenállók titkos rádiója után az új Európa alaptörvényében – mint a sikeresen felrobbantott mostari híd két csonkja – mindössze két félmondat őrzi, mutatja, vigyázza a részek, az összetevők jogát, mindazt, amiből büszkén levált őfelsége kontinenséről az újvilág is: a kisebbségek, a százhúsz vagy ezerkétszáz vagy tizenkétezer elem létét, kinyilatkozott legszentebb jogát. Ki tudja, melyik Arkhimédész, melyik Newton, melyik természet törvényei ezek, ha már folyton a jövőnk felé haladunk.


 


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal