HU  |   RO  

Korunk 2007 Szeptember

A szerkesztő archívuma


K√°ntor Lajos

Följelentés


 


Tartsuk be a szabályokat


  


Minden műfajnak megvannak a maga szabályai.


„Sursa nr. ... Vă informează:” Ez a formula nyilván az írásban benyújtott ügynöki szöveg román előírásait követi. A „forrás” (sursa) megnevezése és a szám nem szerepel (kitöltve) azon a kézzel írott füzetlapon, amelyet még a főtéri szerkesztőségben, a Secolul 20 egyik számában találtam meg – harminc vagy negyven évvel ezelőtt? nem tudnám most megmondani –, és mely jelentés bizonyára attól a hajdani Korunk-munkatárstól származik, aki éppen tőlem kérte kölcsön a folyóiratot. (A szabályos besúgói mű műkritikus szerzője később Németországba költözött.) Noha nyilván csak első fogalmazványról, piszkozatról van szó, ám az információk jellege – egy szerencsétlen kolozsvári könyvtárosnőtől szerzett, ellenőrizhető adatok révén – hitelesnek tünteti föl az irományt, vagyis mintának vehetem. Persze ha szóban hangzik el a följelentés, a „Notă informativă” (Tájékoztató jelentés) kerül az elmondandók élére; a „sursa” többnyire a följegyzés dátuma után következik, illetve fejlécben szerepel a tartótiszt és az ügynök („agent”) (ál)neve. Így olvasom a Szilágyi Domokos-, illetve a Páskándi-dosszié másolatban látott néhány lapján, a Sziszről és Szisztől származó jelentésekben.


Próbáljak hát én is hiteles lenni – jóllehet évtizedekkel az idézettek után, következésképpen nem a Szekuritáténak írom följelentésemet, amelynek tárgya magam vagyok. Tehát (most már az Esterházy Péter könyvéből, a Javított kiadásból is igyekezve tanulni):


Jelentem, hogy a megkérdezett, Kántor Lajos több mint gyanús személy, hiszen közel ötven éve fizetett alkalmazott a Korunknál. Negyvennyolc szerkesztői éve alatt túlélte a Gheorghiu-Dej-, majd a Ceauşescu-korszakot, Iliescu elnöksége idején lett főszerkesztő, Andrei Pleşu művelődési miniszter neve szerepel a kinevezésén. Közben kormányok sűrűn változtak, állítólag ideológiai-politikai vonalak is, mialatt gyilkosságokról és öngyilkosságokról számolt – vagy nem számolt – be a sajtó. Tanára volt a már 1959-ben (!) öngyilkos Szabédi László, egyetemi társa pedig (noha nem évfolyamtársa) a szintén öngyilkosságba menekült Nagy Kálmán Kalevala-fordító (Rajk László unokaöccse) és a költő Szilágyi Domokos – utóbbival (ahogy ezt A költő életeiben maga is bevallotta) elég sűrű levelezést folytatott, Korunk-szerkesztői minőségben. Olyan kétes elemekkel tartott barátságot, mint az 1956-os szerepléséért hatévi börtönre ítélt Páskándi Géza – aki 1974-ben áttelepedett Magyarországra. Egykori szerkesztőségi főnökeivel, Gáll Ernővel és Balogh Edgárral nem csupán hierarchikus munkatársi kapcsolatban állt, a Korunkon kívül is meglehetősen gyakran találkoztak. (Hogy miről beszéltek, az talán más ügynökök jelentéseiben, különböző dossziékban föllelhető.) Domokos Gézával – aki ugyan egykor a Központi Bizottság póttagja volt – hasonlóképpen közeli kapcsolatban állt (erre még visszatérek), már mint Ifjúmunkás-főszerkesztővel, aztán az Előre-szerkesztővel (1968-ban!), a Kriterion igazgatójával nemkülönben, sőt ez a kapcsolat folytatódott az RMDSZ első éveiben is; Domokos országos elnök volt, Kántor az elnökség tagja. Ennek a kétes nemzetiségi ügyekben érintett Domokos Gézának volt kiadói alkalmazottja Molnár Gusztáv (eredetileg filozófiát végzett a kolozsvári egyetemen), akivel célszemély (K. L.) rokonságba is került; Molnár dossziéját érdemes külön tanulmányozni. Végigolvasva a Korunk évfolyamait, 1959-től máig, feltűnik, hogy az irodalmi rovat olyan külföldi szerzőket is szerepeltetett, mint Illyés Gyula (róla Mihnea Gheorghiu akadémikus írt éles, a magyar nacionalizmust elítélő bírálatot), az 1956 után börtönviselt Déry Tibor, a Londonban élő Cs. Szabó László, a BBC munkatársa, nem is szólva Borbándi Gyuláról. A legsűrűbb levelezést Kántor (a Valóság-szerkesztő Sükösd Mihály mellett) a szegedi Ilia Mihállyal, a Tiszatáj volt főszerkesztőjével, egyetemi tanárral folytatta; Ilia postai úton és tanítványaival (köztük Csapody Miklóssal) könyveket küldött a szerkesztőnek, amint erről a magyarországi titkosszolgálati jelentések bőven beszámolnak. A Tiszatáj többször is közölt román szerzőket (például a később miniszterré lett Marin Sorescut), a közvetítésben és fordításban K. L. és a felesége, Kántor Erzsébet is részt vállalt. Célszemély többször nyilvánosan támadott – nacionalizmusukra hivatkozva – román írókat. Ez történt a sepsiszentgyörgyi színházi és a kolozsvári drámairodalmi kollokviumon, 1978-ban (Adrian Păunescu és Mircea Micu volt a megtámadott), 1982-ben pedig aláírásokat gyűjtött Ion Lăncrănjan ellen. (Az aláírók közt szerepelt Kányádi Sándor, Sütő András, Benkő Samu, Szilágyi István, Gálfalvi György, Markó Béla, Fodor Sándor, Bálint Tibor is.)


Külön figyelmet érdemel, hogy 1989 decembere után kiket gyűjtött Kántor a szerkesztőségbe: Salat Leventét, aki a Limes-kör tagja volt (a kitaláló és szervező a már említett Molnár Gusztáv), majd ki akart telepedni, aztán a Soros Alapítvány kolozsvári vezetője lett a kilencvenes években; a klerikális gyökerű, papi rokonsággal körülvett költő-dramaturgot, Visky Andrást (egész családja kitelepített volt a Bărăganon); Cseke Pétert – ő Gyímesi Évával együtt a Szekuritáté megfigyeltje a nyolcvanas évek végén (Cs. Gyímesi belekeveredett a Doina Cornea-ügybe); Horváth Andort, A Hét leváltott főszerkesztő-helyettesét (Huszár Sándorral, az akkori főszerkesztővel kellett távoznia a Ceauşescu-korszakban a laptól). Ebben az 1990 utáni szakaszban mindenféle szerzők szóhoz jutottak (újra) a folyóiratban: Sütő András és az ellenpontos Szőcs Géza, a mai szerveknek korántsem ismeretlen Markó Béla, a szabadeurópás Mircea Iorgulescu, az ismert disszidens, illetve forradalmár költő, Mircea Dinescu, Gömöri György egyetemi tanár Cambridge-ből, az arisztokrata származék Esterházy Péter, a későbbi Nobel-díjas Kertész Imre, a bukaresti magyar nagykövetségen diplomatastátusban szolgált történész, Borsi-Kálmán Béla, sőt Göncz Árpád és Mádl Ferenc is.


Jelentem, hogy a megfigyelt különös magatartására jellemző egy 1994-ben írt – 1988 májusára visszapillantó – prózája, a Bukarest, 2613 (–873) perc című (a marosvásárhelyi Mentor által kiadott, Megbolondult a kutyám kötetben található). A novellisztikusan előadott történetben nem szerepelnek nevek; lehet, hogy a szerző szerint erre a drámaibb hatás kedvéért volt szükség, ám az is feltételezhető, hogy még 1994-ben sem akarta, nem merte leírni a különös eseménysorban érdekeltek nevét. Dekonspiráljuk hát most, kikről is van szó az „elbeszélésben”. A születésnap, amely köré szerveződött a szerkesztő-szerző bukaresti utazása, az akkor hatvanéves Domokos Gézáé; az ünneplés helyszíne a bukaresti magyar nagykövetség. A Korunk aktuális főszerkesztője – akinek engedélye nélkül utazott Kántor Bukarestbe – Rácz Győző volt. A fogadás egyik meghívottja, az „elvtársi szintű szöveget” mondó „atyai néptanítónk”: Fazekas János, Ceauşescunak sokáig bizalmi embere, exminiszter; egy másik vendég, a panaszkodó, kitelepedni készülő „főszereplő – önjelölt”: Huszár Sándor. A szálloda, ahol operatív intézkedési terv áldozatának véli magát az elbeszélő, a Dorobanţi. Akihez innen sikertelenül telefonál: a még itthon, Bukarestben élő kritikus, irodalomtörténész (egy kiváló Caragiale-könyv írója), Mircea Iorgulescu. A találkozás létrejöttében végül is segítő közös bukaresti barát: Szász János. Az egyetlen, már az „elbeszélésben” néven nevezett konkrétum az épülő Palota, Ceauşescu nagy álma, „A Nép Háza”, amelynek közelében, „bontásveszélyben” lakik Mircea Iorgulescu. Innen való a következő idézet: „Mindjárt ki is sétálhatunk utcájuk végére, ez a vég a végtelenbe, a Szocializmus Győzelmébe visz, itt már megszűnnek az emberi méretek, itt sugárzik a Szocializmus Sugárútja.” Megjegyzem, ez a Palota ma a forradalom utáni Románia parlamentjének ad otthont. (Ahol K. L. mint felkért előadó beszélt a Szövetségről, az RMDSZ alapításának 10. évfordulóján, román politológusok mellett, a román politikai elitnek.)


Jelentem, teljes zavarban vagyok. De időszerűnek vélem felhívni a figyelmet mindezekre, a legalább ötven éve gyanús személyre. Más jelentésekből talán több is kiderül. A feladatot én mindenesetre igyekeztem teljesíteni.


 


A szerkesztő vár és emlékezik


 


 Az előbbi, rögtönzött (ön-föl-)jelentés segítséget kíván adni a Bukarestben székelő CNSAS-nak, a román titkosszolgálatok levéltárát felügyelő hivatalnak, hogy hamarabb készíthesse el az átvilágítási iratot, illetve Korunk-szerkesztők (Gáll Ernő, Balogh Edgár, Kántor) és fontos munkatársak (így Szabédi László, Méliusz József, Páskándi Géza, Szilágyi Domokos) dossziéinak kiadható részeit megtalálja és ki is adja. Feltételezhető lévén, hogy erre a Korunk esedékes súlypontos számáig, a lapzártáig nem kerül sor, a szerkesztő emlékezésbe kezd, saját archívumában kutat, főként pedig emlékezik. (Ezzel esetleg segít a budapesti Történeti Levéltárnak is, hiszen a szálak – mint erre már utalás történt – átnyúlnak a határokon, a tőlük eddig megkapott gyér papírokon túl igencsak lehetnek K. L.-hez vezető utalások neves személyek és ügyek tárlóiban, például az 1962-es magyar írószövetségi közgyűlésről készült följegyzésekben vagy a nagy port kavart, először szamizdatként, mikrofilmen terjedő Bibó-emlékkönyvet körüljáró iratok közt. Ez utóbbiért ugyanis K. L.-t a határon túli, mármint budapesti Központi Bizottság illetékes főelvtársához is felhívták.)


És akkor térjünk át végre a harmadik személyről a normálisabb első személyes emlékidézésre, a „nyilvánosan és titkosan” jegyében.


Első „titkos” emlékem egy családi születés- vagy névnaphoz kapcsolódik. Természetesen nem mérhető ahhoz a születésnaphoz, amelyet Standeisky Éva esettanulmánya a históriába emelt. Az írók és művészek Kékgolyó utcai orvosa-barátja, az erdélyi gyökerű Tompa Kálmán 1958. január eleji vendégfogadásának mind az időpontot, mind a meghívottak személyét és számát tekintve megkülönböztetett súlya volt, következésképpen felhívhatta az illetékes budapesti hatóságok figyelmét a megfigyelés-lehallgatás különös alkalmára. Mi, a kolozsvári Mikes Kelemen utcában csak magunk között voltunk, a nagy család, apai nagynénéméknél. Én kisiskolás lehettem (negyvenes évek vége?), és csak egy jelenetre emlékszem vissza: unokatestvéreim unokatestvére (elvált, nekem akkor középkorúnak tűnő asszony) egy csúnya vörös-kopasz kis emberrel jött, a pasas sokat ivott, és a hecc kedvéért koccintáskor bedugta az ujját egyik ifjú-felnőtt unokabátyám poharába; szegény bátyám, amúgy is ugratható, neki akart ugrani a disznó vendégnek, valahogy aztán visszatartották. Otthon tudtam meg a szüleimtől, hogy ez az undorító csúnya ember szekus tiszt (nem ezt a szót használták, most azonosítom a régi jelzést a maival), vigyázni kell vele. Ha jól emlékszem, nemsokára ez a „kapcsolat” mentette meg a lakást egy újabb szoba elrekvirálásától. (Egybe már egy román őrmestert költöztettek be. Az őrmesterék – lakáshivatal által kijelölt – utóda, kézimunkát és főzést tanító regáti tanárnő lesz aztán főszereplője a hetvenes években minket megcélzó szekus akciónak.)


Érettségi előtt egy-két évvel (nem volt akkoriban igazi érettségi, már és még) a mi iskolánkból vitték el Veress Zoltánt, Bodor Ádámot, Palocsay Zsigát és több társukat. „Derült égből” villámcsapás. (A mi osztályunk nem volt érintett, csak a nagyobbak és a párhuzamos „A”.) „Rendszerellenes szervezkedés”, gyerekfővel, gyerekésszel, majd szigorú börtönbüntetéssel. (Bodor Ádám részletesen ír róla díjazott interjú-könyvében.) Az ügynökök biztosan ott jártak a folyosón, tanáriban – nekünk, az iskolai IMSZ-bizottság tagjainak (Veress Zoliékat követtük tisztségben Lászlóffy Alival, másokkal) csupán a feladat jutott, hogy nyílt gyűlésen zárjuk ki a „bűnösöket” a szervezetből. Utólag állapítom meg, hogy a Szekuritáté és a Párt (közvetve tehát az IMSZ, illetve KISZ, az ifjúsági csapat) kéz a kézben járt – ha egyesek nem is tudtunk róla.


Igazi találkozásom a Szekuritátéval – az első és tudtommal az egyetlen – a Bolyain, a Marianum épületében történt. Emlékezetem szerint az 1956/57-es tanévben, de már 1957-ben a titkárnővel hivatott a dékán. A megadott teremben két fiatal magyar férfi ült, civilben. Talán be is mutatkoztak. Távolról kezdték, a helyzet veszélyességét ecsetelték. Mondták, öreg édesapámat az utcán golyó érheti. Nem fogtam föl rögtön a fenyegetést. Úgy egy órán keresztül példálóztak, gyomroztak – feltételezem, hogy évfolyamtársam, Páskándi Géza már letartóztatásban volt –, ellenséges akciókra utaltak, és együttműködésre, adott esetben jelentésre próbáltak rábeszélni. Ellenérvem egy volt: ha valami ellenséges ügyet érzékelek, ott az ifjúsági szervezet, ott teszem szóvá a dolgot. Elengedtek, soha többet nem próbálkoztak velem. (Egyikük egy ismerős magyar lányt vett feleségül. Tudtommal se férj, se feleség már nem él.)


Ne hazudjak: egyszer alighanem bent is jártam a Traian (Árpád) úton. Amikor már Korunk-szerkesztőként, az 1962-es emlékezetes budapesti hónapom (az Illyés Gyulával és sokakkal való megismerkedés) után sorozatban visszautasították útlevélkérésemet, kihallgatást kértem. Általában csak az útlevélosztály hivatalnokáig, legfeljebb a főnökéig sikerült eljutnom, egy alkalommal azonban zegzugos lépcsőkön-folyosókon át az útlevelesekkel összekapcsolt épületbe vezettek át, valami civilek ültek a szobában. A legtekintélyesebb, kopasz „úr” érveimre azzal válaszolt, hogy gondolkodjam el, kik a barátaim, ki a főnököm; szavaiból egyértelműen Balogh Edgárra következtethettem. Nem tett a beszélő ajánlatot, nem fenyegetett. Csak épp hat évig nem adtak útlevelet – a „szocialista táborba” sem. A játszma később folytatódott, többnyire „nem”, néha „igen” eredménnyel. 1973 júniusában és 1980 májusában Nyugatra, egészen Londonig eljutottam, PEN-meghívóval, British Council pártolással. Utazás előtt az Írószövetség kolozsvári fiókjának Egyetem utcai székhelyén megkeresett Oprea, az értünk, írókért, szerkesztőkért felelős híres-neves, regényt is író szekus elvtárs (több kolozsvári költőhöz bejáratos volt, akkoriban még őrnagyi vagy alezredesi rangban, ám nyilván civilben); biztatott, ne kerüljek el senkit – úgy hallotta ugyanis, hogy nem akarok találkozni emigránsokkal. Nem mondta persze, hogy kitől hallotta. Minthogy a meghívóim valóban Siklós Istvánék voltak (a BBC magyar osztályát vezette, költőnek is kitűnő volt), eszemben sem volt valakiket is kikerülni – olyanok éltek még Londonban, mint Szabó Zoltán, Cs. Szabó László. Az itthon, az Írószövetségben elvárt – bizonyára „illetékeseknek” továbbított – beszámolóban leírtam, hogy semmi ellenséges megnyilvánulással nem találkoztam, kint a romániai magyar irodalomról beszéltem.


Tulajdonképpen itt fejeződnek be érdemi szerkesztőségi-írószövetségi, szekus vonatkozású emlékeim. (Amikor az elvtársaknak velem bajuk volt – ez nemegyszer megtörtént –, a megyei pártbizottsághoz hívattak, a pártos elvtársak ott vagy „terepre”, a szerkesztőségbe jőve igyekeztek megigazítani.) Sejtések és anekdotikus történések persze bőven sorolhatók volnának: a szerkesztőségi írógépben felejtett jelentésről, Bori Imréék kolozsvári látogatását követően; ugyancsak Boriékkal sétálva a városban, többször is összefutottunk a „kémmel” (Boriné szavai), más személy volt, kíváncsi kis ember, nem azonos a gépben-felejtővel. És az átkutatott íróasztalfiókjaink. A vendégeknek háttal ülő vagy a szerkesztői teremből kilépő kolléga, hogy semmit ne lásson-halljon. A „protokollfőnök” szerkesztő, akit időnként megkerestek, hivatalosan, a „szervek”. (Néha nekünk is elmondott ezt-azt, a vezetőknek bizonyára többet.)


Úgymond semleges helyszíneken természetesen folyamatossá vált a megfigyelés. Régi osztálytárs látogatásai már meg sem leptek, bár korábban megszakadtak találkozásaink. Az „elveszett” lakáskulcsunk, tanárnő feleségem iskolai órarendjének bekérése, elemista fiaink számontartása, illetve a váratlanul hazajött kisebbik „zavarkeltése” – az emeleti rekvirált szoba lakónőjének megrökönyödése, meglátva a gyereket itthon, a lakásban – szép történet, akár Ilia Mihály híres dossziéjába beilleszthető operacionális epizód, de nem tökéletesre sikerült akció. A lehallgató készüléket azért sikerrel behelyezték – az úgymond forradalomra következő napokban (hetekben?) szerelték ki, a tévéssé avanzsált nagyobbik fiú lefilmezte ezt az akciót, nálunk és más „jobb” embereknél; a filmet a román forradalomnak szentelt budapesti rendezvényen bemutatták. (Még egy anekdota: a soros Tribuna-főszerkesztő, egyben a megyei pártbizottság aktivistája, kétségbe volt esve, hogy nála nem találtunk lehallgatót, sem a telefon mellett, sem másutt a lakásban.)


Célszeméllyé vált kalotaszentkirályi, pontosabban zentelki régi vízimalmunk is, lévén gyakori „találkahely” barátokkal, írókkal. (Még Csurka is járt ott – mindjárt be is törtek, távozásunk után.) Az okok közt, mint egyebekben is, közrejátszhatott a Tőkés családdal kialakult barátság, a malom átmenetileg közös birtoklása a Zsigmond–Tőkés famíliával. Lehet, a falubeli megbízottak többet tudnak arról, kik kerestek, amikor mi Kolozsvárt élveztük a csendes, néha zajos (egyes rádióadókban is regisztrált) ellenőrzésünket, nyugalmunk itthoni szervi biztosítását.


Az információs kárpótlást itt akár abbahagyhatnám, ha egy-két, ’90 utáni emlék nem tolulna erősen fel. Például a kolozsvári Szent Mihály római katolikus plébánia kérése, azokban a hetekben, amikor még tartott a forradalmi lendület, én a Nemzeti Megmentési Front helyi központjában (a volt megyei bizottság épületében) kezdtem napjaimat, így alkalmam volt ismételten nyilvánosan föltenni a kérdést: mikor adják már vissza a Szekuritáté által elfoglalt főtéri épületrészt, ahol a koldusruhákkal, egyebekkel fölszerelt „átöltöző” szektor működött. Kevés korabeli politikai eredményeim egyike, hogy a „volt” Szeku végül visszaadta a bitorolt egyházi területet. Pár hónappal később, Párizsban, hivatalos írószövetségi küldöttség tagjaként – a meghívás Franciaországból érkezett –, a kelet-európai könyv vásárán-ünnepén, kezet foghattam a disszidens Paul Gomával. A mi romániai (magyarral, némettel megtűzdelt) szereplésünk előtt tudtuk meg tőle, hogy visszaállították – a marosvásárhelyi események után – a titkosszolgálatok hivatalát. Emlékszem, a velünk lévő Marin Sorescu is megdöbbent a hírre.


 


Válogatott olvasmányok


 


 Nem a témához – semmilyen témához – kezdtem olvasni Esterházyt. Már régebbtől és csak úgy. Nem könnyű olvasmány, szüntelen csavaraival próbára teszi agyunkat, asszociatív képességünket – és türelmünket. De megéri a fáradságot. Mindenekelőtt nyelvi humorával. Világokat átívelő, összekötő láttatásával. Így hatott a Harmonia caelestis, a 2000-es kiadói év kiemelkedő eseménye. És aztán jött (2002-ben) a szomorú „melléklet”; a Javított kiadás mindennek mondható, csak szórakoztatónak nem. Tragikus könyv – de korántsem tragikus, hogy megjelent. Hogy Esterházy Péter megírta. Apja, gróf Esterházy Mátyás hihetetlen ügynökmúltjának (fedőnév: Csanádi) hiteles, a Történeti Levéltárban megkapott dokumentumokra épülő történetét. Pontosabban: az ismeretlen apával való találkozása történetét. Az így kiegészült családtörténetet. Lezárta a múltat. Le lehet zárni a múltat? Szabad-e vájkálni ilyen mélységben a sebekben? Vitatják azóta is, pedig meggyőződésem szerint ez a könyv (a két könyv együtt immár) Esterházy Péter írói és erkölcsi győzelme. Mert nem az elhallgatás az erkölcsös.


Bulgakov pokoljárása – a nagy Szovjetunióban – nem lep meg. Amiket írt, A Mester és Margaritát elsősorban, abból ott és akkor szinte természetszerűen következett a sorsa. Noha őt nem végezték ki, mint Babelt, Pilnyakot. Nem lágerben végezte, mint Mandelstam. Az 1917 és 1940 közt született naplók, levelek gyűjteményének magyar fordítása, a Sárba taposva (2004) persze ugyanolyan kórkép, mint a Javított kiadás, a maga módján. Csak itt nem a besúgó, az ügynök áll előtérben, hanem a besúgott, a megfigyelt, az így megalázott. A titkosszolgálatok nemzetközi történetéhez nem akármilyen adalék magának a naplónak a sorsa: egy házkutatás alkalmával elkobozták, Bulgakov később (Gorkij közbenjárására) visszakapta és megsemmisítette – a hatóság azonban gondoskodott másolatról, időben. Az utókor pedig élvezheti a szovjet paradicsom (a világ élen járó országa, a lenini–sztálini szabadság hona) szubjektív-objektív írói dokumentumát.


A többi már csak értelmezés, magyarázat. Vitalij Sentalinszkij könyve a KGB irodalmi archívumáról, a Ljubjanka kincseiről (A feltámadott szó – franciául 1993-ban, magyarul 2000-ben) összefoglal, és új adatokat, összefüggéseket tár fel. Megtudjuk belőle, hogy a szocialista realizmus klasszikusának tartott Gorkijnak mekkora a dossziéja a KGB irattárában, hányféleképpen figyelték meg, hiába volt Lenin barátja. Vagy hogy „amikor tudomást szerzett arról, hogy Krupszkaja, Lenin özvegye listát állított össze azokról a művekről, amelyeket ki kell vonni a könyvtári forgalomból – egyebek között a Biblia, a Korán, Dante és Schopenhauer könyvei szerepeltek az összeállításban –, elhatározta, hogy lemond a szovjet állampolgárságról. Hozzá is kezdett a lemondó nyilatkozat megírásához, a végső megfogalmazást azonban későbbre halasztotta.” Sentalinszkij mondotta egy budapesti konferencián, a Hamvas Intézetben, a KGB elődjéről: „A Cseka döntően begyűjtött, gyilkolt, valamit elégetett, valamit megtartott a pincéjében. Utána jöttek Jagodáék, szintén begyűjtöttek, égettek, raktároztak. Utána Berija… Nem volt idejük, börtönbe kellett ültetni meg agyon kellett lőni, nem volt idő, hogy olvassanak. Ezért most ez az archívum olyan hatalmas kincs, ami még mindig nincs rendbe téve.” (Kísértő múlt. Bp., 2004.)


A rendbetételnek sokféle értelme van. Az egyes intézmények történetének a feldolgozása nyilván messze túlmutat az irodalom körein (erről beszélt ugyanazon a budapesti konferencián Marius Oprea, „az ötödik hatalmi ágról”, konkrétan a Szekuritátéról és annak utóéletéről), de az irodalom sem vonhatja ki magát a szomorú megismerésnek ebből a szegmenséből. A pártállam és erőszakszervezeteinek dokumentumai az elmúlt évtizedben mondhatni sorozatszerűen kerülnek a magyar olvasó elé. Esetlegesen sorolom a kezem ügyében lévő kiadványokat: Zárt, bizalmas, számozott. Tájékoztatáspolitika és cenzúra 1956–1963 (Osiris, Bp., 1999); Kiszely Gábor: ÁVH. Egy terrorszervezet története (Bp., 2000); Kiszely Gábor: Állambiztonság (1956–1990) – ebben a Korona Kiadó által (Bp., 2001) felvállalt kötetben a „Szerkesztő” Ilia Mihály ügye már külön fejezet; Trezor 3. – az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának harmadik évkönyve, Gyarmati György igazgató előszavával (Bp., 2004); és a már említett Standeisky-kötet, a Gúzsba kötve, a kulturális elit és a hatalom viszonyáról (az 56-os Intézet és a Történeti Levéltár közös kiadásában, 2005-ben) – utóbbiban az irodalom már főszereplő, olyan célszemélyekkel, mint Déry Tibor vagy Püski Sándor.


És most már közeledünk az információs kárpótlás kérdéseivel napjainkhoz, a friss és legfrissebb médiahírekhez, eseményekhez. A felsorolás kísérlete eleve reménytelen, három mozzanatot mégis emeljünk ki a hírhalmazból, a médiadömpingből.


Egy 2007 júliusában, a bukaresti Cotidianulban vele készített interjúban Tőkés László elmondja, hogy 1990 februárjában megkereste őt egy (volt) szekus tiszt, azt sugallva neki, hogy ő, mármint a Temesvárt ’89 decemberében hősi ellenálló, tömegeket a református templom elé gyűjteni tudó (már-már újkori szentként tisztelt) javasolja a Szekuritáté újraműködtetését – az ország biztonsága érdekében!


Egyre kevésbé számít szenzációnak, ám nem szűnő figyelem kíséri Szilágyi Domokos ügynökiratait, ezt az egész döbbenetes ügyet az életmű ismeretében történő értelmezéskísérleteket. A Korunk sem akarhatja megkerülni a megkerülhetetlent, nyilván figyelembe véve, hogy már az 1956-os forradalom napjaiban írtak besúgói jelentést Sziszről is, egyetemi magatartásáról, politikai megnyilatkozásairól – többek közt arról, hogy az autonómiát mint a jogegyenlőség biztosításának egyetlen hasznos módját nevezte meg.


A harmadik futó utalás pedig szóljon a legmaibb máról, az empíriáról. (Amit a Korunk következetesen próbál gyakorolni; ezért szerkesztettünk súlypontot „Stigmatizáltak, megfigyeltek” címszó alatt már 2004 augusztusában; ott többek közt a két világháború közti neves erdélyi személyiség, a börtönbe zárt László Dezső megfigyelési dossziéjából lehetett adatokat olvasni.) Mit vállalhatunk ma? Emlékezéseket, tényközléseket, „érintett” személyek műveinek újraolvasását. Egy frissiben létrehozott, a magyarországi titkosszolgálati iratok lehető teljességének feltárását elősegítő bizottság elnökévé kinevezett régi disszidens, Kenedi János mint alapelvet szögezi le: „előbb empíria, aztán teória.” (Élet és irodalom, 2007. július 27.)


Válogatott olvasmányok, sokszor már válogatás nélküli empíria. Jó volna persze előbb-utóbb más olvasmányok után nézni.


 


A szerkesztő tanul


 


 Tanulok új szavakat, új kifejezéseket. Évtizedekkel ezelőtt elég volt önvédelemből ennyit tudni: besúgó. Meg Szekuritáté, ÁVO. KGB. Ügynök. De egyre bővül a szótár: közszereplő, átvilágítás, lusztráció, célszemély, tartótiszt, operatív intézkedési terv, információs szabadság, korrupcionalizmus, protekcionalizmus, titoktörvény, információs kárpótlás.


Mikor jön el az idő, amikor az értelmező szótárban e szavak, kifejezések mellé odaírható: (elav) – vagy legalább: (elavulóban)?


 


 


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal