HU  |   RO  

Korunk 2007 Augusztus

Pimaszkalauz


Radu Paraschivescu

Hogyan beszél a pimasz. Maga a beszéd


 


Ami a pimasz retorikáját illeti, az csupán megkettőzi a gesztusait. Néhány jelző elegendő, hogy összefoglalja, milyen is a pimasz beszédmodora: lármás, durva, goromba, támadó. Egyetlen igazi pimasz sem használ hangtompítót. Szózatának olyan hangosnak kell lennie, hogy az ember megrémüljön tőle, és olyan mértéktelen, hogy beleszédüljön. A pimasz semmilyen körülmények között sem ereszkedik le a suttogásig. Nincs az a dolog, ami meg tudná győzni, hogy hallgasson, netán elfogadtassa vele, hogy hangosan beszélni nem illik a templomban, a temetőben vagy a múzeumban. A halk szavú pimasz contradictio in adiecto. Természetellenes képződmény. Oximoron jellegű összetétel. Egy mutáns, akit az élet sürgősen kivet magából. A vérbeli pimasz világosan fejezi ki magát, elvonja, mintegy elkobozza a hallgatók figyelmét, a szavukba vág, és nem érdekli a többiek nézőpontja. Csak ő számít, és senki más. Ha az ember ki akar térni előle, minden ilyen próbálkozását azonnal hevesen megtorolja. A pimasz irtózik a kétség pillanataitól, siralmasnak találja a mellette felháborodó patetikus gőgjét, és körömszakadtáig küzd azért, hogy a durvaság, a civakodás vagy a sértegetés diadalmaskodjon. Röhög a saját (többnyire ostoba) viccein, és felszólít, hogy szállj be te is. Szavait nem válogatja meg, viszont elvárja, hogy ezért dicsérjék és csodálják. Sohasem mutatkozik be, mivel feltételezi, hogy ismered. Fecseg, szekíroz, és minden esetben lerí róla a környezete iránti teljes közömbösség.


 


Szó, ami szó, a következő oldalak valamiképpen a haszontalanság jegyében fogantak, hiszen olyanok, mintha az ember vizet hordana a tengerbe. Normális esetben könyvünk főszereplője, számtalan viselkedésbeli kollégájával egyetemben, igen jól ismeri rendeltetését, hatókörét és áldozatait. A román pimaszt – mert mégiscsak ő a mi mindennapi átkunk – számos megjelenésében mutatjuk itt be, és arra biztatjuk, hogy ne állítsa alább az ugrólécet. Hatalmas elvárásaink vannak vele szemben, éppen ezért melléje állunk szóval és példával. Nem tudjuk, lesz-e kedve vagy sem elolvasni ezt a kalauzt, egyszerűen azért, mert nem túl valószínű, hogy bármi újat is megtudna belőle. Nekünk viszont kötelességünk, hogy felfegyverezzük őt minél több ötlettel, stratégiával és eszközzel. Talán egyikről-másikról megfeledkezett. Talán úgy véli, hogy másokat alábecsülnek. Talán megkísérti majd a gondolat, hogy összehasonlítsa magát a kalauzunkban megfestett modellel, és felfedezi, hogy viselkedésében mégis vannak még kiigazításra szoruló részletek. Végső soron a tájékozott pimasz sokkal erősebb hatást gyakorol embertársaira, mint az, aki csak a tapasztalatra támaszkodó cselekedetekre szorítkozhat. Úgy döntöttünk tehát, hogy a pimaszt tegezni fogjuk, hiszen ez a captatio legmagasabb foka. Az ő fegyvereit választottuk, és azt a hangnemet vettük kölcsön, amelyet a legutolsó árnyalatig mesterien használ. Így talán van némi esélyünk arra, hogy megnyerjük a jóindulatát.


[…]


 


Az utas bűzmasz


 Felesleges felvázolni a jelenség tipológiáját. Elég annyit mondani, hogy a kellemetlen szagú pimasznak a történetesen körülötte állókra nap mint nap gyakorolt agressziója tömény, alapos és kikerülhetetlen. Aki ezt a csomagot cipeli – amelytől kómába esik minden orr –, az több gyanús szagot is magába gyűjt, és azokat egységes párává finomítja. Ha eddig arról a pimaszról beszéltünk, aki tesz is egyet-mást azért, hogy a szomszédait zaklassa vagy azok idegeit kikészítse, ezúttal olyasvalakiről fogunk beszélni, aki épp azzal vált ki undort, émelygést és a hisztéria különféle megnyilvánulásait, hogy nem tesz meg bizonyos dolgokat. Nem mosdik, mivel megtudta, hogy a szappan gyengíti az immunrendszerét; nem hámozza le testéről az inget, mivel romantikus babonákat táplál; hű marad zoknijához egy héten át vagy akár tovább is, mert neki ez a kényelmes. A hangnemváltás éppoly kategorikus, mint az igeragozás átalakulása. A hangsúly az elutasításra esik, a csökönyös ellenállásra, a makacs megvetésre. Veled, büdös pimasz, eljutottunk a tettrekész és szájaló paraszt süvöltésétől a járó ártalom néma dermedtségéig. Az ordítástól a bűzig. A fülhasogatástól az orrfacsarításig. A támadás e formái közül melyik az erősebb? Nehéz megmondani. A lármás pimasz kíméletlenül megdolgoz, és leplezetlenül leigáz. Aki bűzlik, az lopva furakodik melléd, maximálisan kihasználva az ősi verejtéktermelés lehetőségeit. S nem csak a sajátját.


A választék nyilván szédületes. Ha olyan bűzmasz (bűzlő pimasz) szeretnél lenni, ahogy a nagykönyvben meg van írva, birtokában kell lenned mindazon miazmák egész palettájának, amelyektől az utasokat az ájulás környékezi. A kellemetlen szagok ugyanis a világon sehol sem örülnek olyan kiváló adagolásnak, mint Romániában. Ha valaki egy pimasz mellett találja magát, akár hajnali, akár alkonyati kivitelben, azonnal felismeri őt a belőle áradó elmesélhetetlen szagkombinációról. Ahhoz, hogy a jelenlévők közvetlen tiszteletét élvezhesse, a mintapéldánynak, e sorok alanyának, össze kell gyűjtenie ruhájában, cipőjében, bőrében és hajában egy sor olyan szagot, amelyek jól ki tudják egészíteni egymást. Pimasza válogatja: hol romlott hagymával kevert izzadság szagát árasztja, hol a lőrével megöntözött kezeletlen odvas fogét, hol pedig a retkes zokniét, megspékelve a kezeslábaséval, amely fénylik az utóbbi évek alatt rárakódott kosztól.


A legütősebb érzetek a pimasz hónalja irányából érkeznek. A mélyedéseket figyelmen kívül hagyó pimasz kimozdít a helyedből, és magával ránt saját kénes világába. Ehhez pedig elég, ha felemeli a karját. A hatás villámgyors. Akinek orra pechjére éppen a kigőzölgés hatósugarában leledzik, úgy érzi, hogy a föld kicsúszik a lába alól. A busz összeszorul, az utasok arca valószerűtlenül megnyúlik, majd mértéktelenül kiszélesedik – mindez a fenyegetően közeli összeomlás jegyében. Jó volna leülni, de nincs hova. Jó volna elszaladni, de nem lehet. Az eszméletvesztés előtti utolsó pillanatban végső erőddel a legközelebbi ablak felé nyúlsz, remegő kézzel kinyitod, és úgy várod a falat tiszta levegőt, mint a megváltó gondviselést. Már majdnem sikerül megúszni az ájulást, amikor megrökönyödve újabb felfedezést teszel: a pimasz anaerob. Mivel neveltetése folytán megveti az oxigént, azon veszed észre magad, hogy szúrós tekintettel méreget, majd ítéletnél is világosabb mozdulattal becsukja az ablakot. „Ne má’, megőrültél, azt akarod, hogy megfázzak?” Számítván a többi utas pártfogására, teszel még egy szellőztetési kísérletet. Ami a napnál is világosabbá teszi, hogy nem ezen a világon élsz, ugyanis a várt támogatás helyett a körülállók kioktatásának céltáblájává válsz. Hallhatsz köztük szülői hangú korholást („Huzat van, anyámé, fáj a fülünk.”), praktikus tanácsot („Járjál taxival, tata, ha ilyen kényes vagy!”) vagy nyomatékos rendreutasítást („Hagyod a fenébe azt az ablakot, vagy odamenjek?”).


Számodra, pimaszom, ezek a szavak megannyi ambróziacsepp, amelyet olümposzi kelyhekből csurgatnak szomjú ajakadra. Megnyerted a játszmát. A kifinomult kényeskedő, a sápkóros mimóza és a stréber pofájú egérke, akik kétségbe merészelték vonni jogodat a zárt térben való bűzléshez, megkapták a megérdemelt fejmosást. Úgy kell nekik, térjenek észhez! Ami téged illet, az útszakaszon elért apró sikerre egy jelképes gesztussal illik válaszolni. Legegyszerűbb és leghatásosabb, ha a másik karodat is felemeled, majd felcsimpaszkodsz a busz rúdjára, mint a majom a ketrecben, és így lehetővé teszed, hogy mindkét hónaljadból szerteáradjanak a sorvasztó és átható bűzök. Ezzel a morgolódók végképp meg vannak szégyenítve. Nem marad más választásuk, mint hogy orrukat illatos papírzsepibe dugják, diszkréten átkússzanak a busz másik végébe (ahol nem kizárt, hogy megszámlálhatatlan hasonmásaid valamelyikére találnak), vagy leszálljanak, és másik buszra várakozzanak. Közben nem veszik észre, hogy ezzel csupán egy időre szakítják meg kálváriájukat, amelyet aztán más társaságban, de azonos következményekkel folytatnak majd.


Ha szeretnéd a pimaszságban elérni a kiválóság szintjét, kötelező módon meg kell kísértened a tökélyt. A Cristian Dihor-illatot* árasztó pimasz esetében ez két vagy több egyformán kellemetlen szag párosítását feltételezi. Példának okáért az izzadságszag igen jól megy a kezeletlen fogsoréval, mint ahogy a zokni olfaktív termése is – mely zokni úgy ragad a lábra, mint bélyeg a papirosra – szorosan összeillik az építőtelepen, a végállomáson vagy a garázsban felhajtott olcsó bor szagával. Ha mindezekhez még hozzáadsz csipet hagymát, esetleg fokhagymát, elkönyvelheted, hogy fontos lépéseket tettél a pimaszság terén való elismertséged felé. Nem heves: alattomos. A te ütőkártyád nem a ricsaj, a hisztis üvöltözés vagy a kórusban korgás, hanem az, hogy képes vagy a körülötted állók orrlikába beszivárogni és alapjaiban felkavarni a szaglószervüket. Ha pedig látod, mint facsarják az orruk, kényeztesd őket leereszkedő mosolyoddal, mint minden a helyzetet uraló pimasz. Te csak hagyd, hogy főjenek a saját levükben, és ne térj el a siker receptjétől. Bűzölögj csak továbbra is, és a világ uraként tisztel majd.


*Dihor románul a. m. görény. – a ford. megj.


**Radu Paraschivescu: Ghidul nesimţitului. Humanitas, Buc. 2006.


 


Székely Melinda fordítása


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal