HU  |   RO  

Korunk 2007 December

Modernizáció és magyarosítás


Szarka László

 


A Lex Apponyi oktatás- és nemzetiségpolitikai olvasatai


A trianoni magyar legendáriumban megkülönböztetett helyet elfoglaló gróf Apponyi Albert, az 1867. évi osztrák–magyar kiegyezést követő dualista korszak egyik emblematikus magyar politikusa, a 20. századi nemzeti történelemben először a Wekerle Sándor vezette koalíciós kormány (1906–1910) vallás- és közoktatási minisztereként az 1907-ben és 1908-ban elfogadott népoktatási törvényeivel vált igazán országos, sőt nemzetközi hírű, egyszersmind megosztó politikai személyiséggé.


A dualizmus évtizedeiben erőteljes fejlődésnek indult magyarországi oktatásügyet száz évvel ezelőtt többféle modernizációs kihívás érte. Jórészt ezekre próbáltak választ találni az egymást követő kiváló oktatáspolitikusok, államtitkárok és miniszterek. A kötelező – ám kivált a falusi környezetben továbbra is jórészt a mezőgazdasági munkáktól függő – iskolalátogatás, a gyakran osztatlan osztályokban, pajtákban, csűrökben és más pedagógiai munkára alkalmatlan helyszínen folyó oktatómunka, amelynek során esetenként több száz diákot kellett volna egyidejűleg fegyelmezni és oktatni, valójában a magyarországi közoktatásügy premodern állapotait jelezte. Az iskolák fejlesztése, az iskolai hálózat, az oktatási kínálat kibővítése, technikai, tartalmi, módszertani megújítása jelentette tehát elsősorban a legfontosabb feladatokat.


Az alábbiakban arra keressük a választ, mi minden vezetett oda, hogy a 19–20. század fordulóján az egymást követő magyar kormányok éppen ezt a modernizációs lendületet igyekeztek felhasználni arra, hogy az oktatáspolitika eszközeivel felgyorsítsák az ország magyarosodási folyamatait. Hogyan és miért lett a dualizmus kori magyarországi asszimilációs politika kiemelten fontos terepévé a magyar népoktatás? Miért válhatott a restriktív dualizmus kori magyar nemzetiségpolitikai folyamatok szimbolikus jelenségévé a Lex Apponyi néven ismertté vált 1907. évi népoktatási törvény? A törvény, amelyről azok is rendelkeznek valamilyen homályos tudással, akik soha történelmet nem tanultak. S miért nem jutnak nyugvópontra azok a történeti, politikai viták, amelyek a (valójában három) törvény jellegéről, asszimilációs céljairól, következményeiről újra és újra kialakulnak az érintett nemzetek történészei, politikusai között?


A Lex Apponyi megítélésében valószínűleg azért mutatkoznak ma is jelentős különbségek, mert valójában kezdettől fogva egyértelmű volt – s ez a legtöbb korabeli értelmezésből, elemzésből is kitűnik – a törvény eredendő kettősége. Gróf Apponyi Albert, a Wekerle-féle koalíciós kormány vallás- és közoktatási minisztereként egyszerre próbált lendületet adni az elemi oktatás megújításának, fejlesztésének és – az állami beavatkozás, illetve az államosítás tendenciáinak felerősítésével – a mindenkori nemzetállami iskolapolitika örök törekvésének, az államnyelv terjesztésének, a többségi nemzet nyelvi-kulturális pozícióit megerősítő asszimilációnak.


Az ellenzéki pártok 1904. novemberi koalíciója, a dualizmus elvét megkérdőjelező állásfoglalásai, valamint az évtizedeken át uralkodó Szabadelvű Párt 1905. évi választási veresége és felbomlása nyomán Tisza István első kormánya lemondásra kényszerült. A mély alkotmányos válsághoz vezető helyzetet a báró Fejérváry Géza vezette darabontkormány 1905. júniusi kinevezésével az uralkodónak nem sikerült megoldania. A darabontkormány a magyarországi alkotmányos tényezők és a megyék „nemzeti ellenállásába” ütközve megbukott. Az uralkodó – hosszas vívódások és a koalíció alapelveinek feladását rögzítő kompromisszum árán – 1906. április 8-án kinevezte a koalíciós kormányt. Ennek legitimitását a hivatalba lépést követően azonnal kiírt 1906. májusi választások biztosították.


Az új kormány pártjainak függetlenségi célkitűzései, az általános választójog bevezetését előre jelző törekvések eredetileg Magyarország radikális átalakítását, az osztrák–magyar dualista rendszeren belüli pozícióik megváltoztatását ígérték, de mint kiderült, erre sem elegendő erejük nem volt, s nem is merték vállalni azokat a kockázatokat, amelyek az uralkodóval való nyílt szembenállásból adódtak volna.  Saját legitimitásuk biztosítása érdekében viszont kezdettől fogva felerősítették a dualizmus kori magyar kormányzati politikában az 1870-es évektől jelen lévő nacionalista tendenciákat.


A kormánykoalíció vezető erejét a Függetlenségi és 48-a Párt jelentette, élén Justh Gyulával, valamint a 48-as forradalom legendájának fiával, Kossuth Ferenccel és a pártba frissen átlépett Apponyi Alberttel, aki az önálló magyar hadsereg és magyar külügyminisztérium kialakítását is fontolgatta. Az uralkodó, aki számára ezek a radikális törekvések teljességgel elfogadhatatlanok voltak, az 1906. áprilisi paktumban megfogalmazott kompromisszumokon túl – a lojalitásában már kipróbált és bizonyított – Wekerle Sándor miniszterelnöki megbízásával próbálta megszelídíteni a koalíciót. Ezenkívül ifjabb Andrássy Gyula belügyminiszteri kinevezése is mérséklőleg hatott, hiszen az általa vezetett Alkotmánypárt egyfajta közvetítő szerepet játszott a radikális függetlenségiek és a kompromisszumokra hajlók között. A jelentős vidéki tömegeket megmozgató Katolikus Néppárt a koalíciós kormányon belül fokozatosan háttérbe szorult, amiben egyébként Apponyi kultuszminiszteri kinevezésének és működésének is volt némi szerepe.


Az uralkodó és a kormány között kialakult „sánta kompromisszum” – maga Apponyi értékelte így az áprilisi paktumot – végső soron azt eredményezte, hogy a koalíciós kormány sorra mondott le közjogi, katonai, választójogi célkitűzéseiről, amit hangoskodó nacionalizmussal, a horvátokkal és az ország többi nemzetiségével szembeni magyarosító politikával igyekezett palástolni. A függetlenségi és nemzetállami jelszavakkal színre lépő kormány nagy tekintélyű minisztereként Apponyi már az országgyűlés 1907. évi költségvetési vitájában jelezte, hogy minisztersége idején véghez kívánja vinni az elemi népiskolák megreformálásának ügyét.


 


Oktatáspolitikai célok


Az Eötvös József által képviselt demokratikus és modern oktatáspolitikai eszmények kodifikációjaként ismert 1868. évi XXXVIII. számú népoktatási törvény – a 6–12, illetve az ismétlő iskolákkal együtt 15 éves korig terjedő általános tankötelezettség, valamint az oktatási intézmények közötti szabad választás lehetőségének rögzítésével, a modern magyar népoktatásügy alapjainak megteremtésével – a 19–20. századi magyar oktatáspolitika csúcs-teljesítményének számít.  A szellemiségében, céljaiban és törekvéseiben egységes népoktatást az elemi és felső népiskola, a polgári iskola, valamint a tanító- és tanítónő-képezdék rendszere alkotta.


Az intézményfenntartók között megőrizték domináns helyüket az egyházak, de a törvény az iskolaalapítás és iskolafenntartás jogát kiterjesztette az államra, az egyes állampolgárokra, községekre és az egyesületi „civil” szférára is. A dualizmus öt évtizede alatt 2744 állami iskolát hoztak létre, alakítottak ki, miközben a felekezeti iskolák száma 13 262-ről 12 075-re csökkent, a községi iskolák száma pedig 479-ről 1339-re nőtt. A felekezeti népiskolák abszolút túlsúlya azonban változatlanul fennmaradt. Az 1905–1906-os tanévben az 5305 katolikus iskola mellet a rutén, román és magyar nyelvű görög katolikus egyház az egész országban 1963 iskolát tartott fenn. A román és a szerb görögkeleti egyház együtt 1723 iskolával rendelkezett. Az evangélikus és a református egyházi iskolák száma ugyanekkor 1331, illetve 1903 volt, az unitárius egyház pedig 36 intézményt működtetett. Az izraelita egyház 466 iskola fenntartója volt.1


Állami iskolák koncentrált létesítésére Wlassich Gyula minisztersége idején, az úgynevezett millenniumi iskolaakció keretében került sor, amikor ezer magyar tannyelvű állami iskola beindításával a nyelvhatárokon, nemzeti szempontból „veszélyeztetettnek” minősített településeken hoztak létre állami iskolákat.


A népoktatás tartalmi reformjáról – a régi tantárgyak (nyelvtan, fogalmazás) megújításáról, illetve új tantárgyak (Magyarország földrajza, történelme, természettan, gyakorlati mezőgazdasági ismeretek és testgyakorlat) bevezetéséről – is rendelkezett. Elindította a népoktatási intézményhálózat kibővítését és megújítását, előírva azokat a minimális tantermi, pedagógiai stb. feltételeket, amelyek közt a korban egy tanítóra jutó 70–130 tanulót a siker reményében oktatni lehetett volna.


1869-ben mindössze 17 792 tanító működött a 13 millió lakossal rendelkező országban, ami azt jelentette, hogy egy iskolára 1,3 tanító, egy tanítóra pedig átlagosan 91 tanuló jutott. Negyven évvel később, 1910-ben a 18 millióra növekedett népességű Magyar Királyság területén 32 402 tanító és tanítónő oktatatott, azaz átlagosan minden iskolában már két tanerő működött. Ezzel együtt egy „átlagos” magyar tanítónak még mindig 74 gyermek oktatását kellett vállalnia.  A tanköteles gyermekek közül az iskolába járók aránya 1872 és 1910 között 75 százalékról megközelítette a 90 százalékot, de közülük 1905-ben még mindig csupán 43 százalék végezte el 12 éves korában az első hat osztályt.2 Ilyen és ehhez hasonló hatalmas lemaradásokat kellett rövid időn belül pótolnia a magyarországi népoktatásügynek!


Még súlyosabb volt a helyzet az alfabetizáció tekintetében az ország egyes nemzeti közösségein belül. 1890-ben az ország összlakosságának mindössze 44,5 százaléka tudott írni és olvasni, ezen belül a magyarok 53,6 százaléka, a németek 63, a szlovákok 43, a románok 14, a ruténeknek pedig mindössze 9,7 százaléka.  Húsz évvel később ugyan jelentős elmozdulást lehetett regisztrálni, de az írni-olvasni nem tudók aránya az ország össznépességén és a magyar anyanyelvű népességen belül még mindig meghaladta a 40 százalékot, a románok esetében a hetven, a rutének esetében pedig a 75 százalékot is. Egyedül a németek, elsősorban az erdélyi szászok és svábok érték el az írni-olvasni tudásban a nyugat-európai átlagszintet a maguk 71, illetve 76 százalékos arányszámával.3


Már Trefort Ágoston, Csáky Albin és Wlassics Gyula s még inkább Berzeviczy Albert és Lukács György minisztersége idején egyértelművé vált, hogy fokozott állami szerepvállalás nélkül a magyar népoktatás ügyében nem lehet számottevő előrelépést elérni. Utóbbi Csáky Albin államtitkáraként 1891-ben fogalmazta meg először az 1868. évi népoktatási törvény revíziójának szükségességét, elsősorban az egységes tanítói-tanári képesítési és tanfelügyeleti rendszer kialakítása érdekében. Miniszteri működése idején Berzeviczy rendeleteivel, törvénytervezeteivel gyakorlatilag előkészítette a terepet Apponyi Albert számára.4 A korabeli oktatáspolitikai vitákban eldőlt, hogy nem az oktatásügy államosítását, hanem az állami szerepvállalás fokozását és az alapelemeiben egységes oktatási rendszer kialakítását kell megcélozni.


Ezzel együtt mérlegelni és dönteni kellett abban a kérdésben is, hogy miként lehet tartalmilag megújítani a magyarországi oktatásügyet, s azt hogyan és mennyiben lehet az egyházi, községi, egyesületi fenntartású iskolákban is megkövetelni. A népoktatásnak és a középfokú oktatásnak Eötvös József utáni – jórészt Trefort Ágoston minisztersége alatt lezajlott – fejlesztése (egyebek közt az 1884:V. tc. értelmében lehetségessé vált beruházásoknak köszönhetően) azt jelezte, hogy a külső, fizikai feltételek javítása mellett egyre nagyobb szükség lenne az oktatás tartalmi átalakítására. Mindezzel párhuzamosan felerősödött a magyar nyelv oktatását előtérbe helyező megközelítés.


Különösen a millenniumi ünnepségek éveiben általánossá vált a meggyőződés, hogy a magyar nyelvű állami iskolák létesítésével, tudatos telepítésével lehetne leghatékonyabban szolgálni a dualizmus kori magyar nemzetállam, illetve a magyar nemzet- és állameszme egyre inkább asszimilációs törekvésekhez kötődő célkitűzéseit. Ez utóbbi kérdés elsősorban annak kapcsán merült fel, hogy a magyar nyelv kötelező oktatását elrendelő 1879. évi XVIII. számú népoktatási törvény gyakorlatilag megbukott, amennyiben az oktatási intézményekben a magyar nyelv tanítása terén folyamatosan súlyos hiányosságok mutatkoztak.5 A 19–20. század fordulóján ezekről a kérdésekről folytak a magyar oktatáspolitikai viták.


Mindenesetre a 20. század elejére eldőlt, hogy a népoktatás megújításához elsődlegesen az állami támogatás fokozására, s ezzel együtt az egységes magyar népoktatási rendszer kialakítására van szükség. A magyar nyelvnek mint államnyelvnek az addigiaknál hatékonyabb oktatása ezekhez a fő célokhoz kapcsolódott harmadikként.


A koalíciós kormány törvényei alapvetően ezeket kívánták szolgálni. Az már a korszak és a koalíció egyre gátlástalanabb, „úrlovas” nacionalista politikai vonalvezetésével függött össze, hogy rendkívül szerencsétlen módon, Apponyi a maga népoktatási törvénytervezetében egybekötötte az állami támogatást a „magyar nemzeteszme” szolgálatával. „Mi igenis várunk, követelünk a lelkészektől és tanítóktól az állami támogatás fejében valamit, de semmi egyebet, mint azt, hogy kötelességüket minden irányban híven teljesítsék, és hogy kötelességteljesítésüknek azt a részét, amely egyedül tartozik reánk, ti. az állammal és nemzettel szemben való kötelességnek a teljesítését el ne mulasszák.”6


1907-ben beterjesztett és elfogadott két törvénytervezete közül az 1907. évi XXVI. tc. az elemi népiskolák tanítóinak illetményét és az állami népiskolák helyi felügyeletét szabályozta, a második pedig a nem állami népiskolák – azaz egyházi, községi, magán- és egyesületi oktatási intézmények – jogviszonyát, valamint az ezekben az iskolákban tanítók járandóságait szabályozta. Az 1908. évi XLVI. számú harmadik Apponyi-törvény az ingyenes elemi népiskolai oktatást emelte törvényerőre. A törvények oktatáspolitikai alapzatát, célkitűzését tehát egyértelműen az oktatási hálózat fejlesztése, az iskolarendszer fizikai, tartalmi megújítása jelentette.7


Ezzel együtt az is tény, hogy különösen az 1907:XXVII. tc. jelentős mértékben korlátozta az iskolafenntartó egyházak oktatási autonómiáját, ami lehetőséget teremtett arra, hogy a görögkeleti szerb és román, illetve az erdélyi szász evangélikus egyház nemzeti jellegű oktatási intézményeiben, valamint az egyházi autonómiát nélkülöző, de nyelvében nemzeti magyarországi szlovák, rutén, horvát  iskolákban a törvény nyomán felerősödjenek a magyarosító törekvések.


 


Nemzetiségpolitikai célok


„A nemzetiségi kérdés tekintetében elég bonyolult volt lelki elhelyezkedésemírta 1934-ben megjelent Emlékirataiban Apponyi saját korabeli eszmei-politikai pozícióiról.Minden ösztönöm a Deák–Eötvös-éra hagyományaihoz vezetett. Mindig utáltam mindent, ami akárcsak a méltányossággal is ellenkezett, bárkivel szemben történt légyen. De nem volt energiám hozzá, hogy magamat teljesen kivonjam a Tisza-epochában uralkodóvá vált áramlat hatása alól.”8 A Tisza Kálmán-korszakban kialakult és a századforduló éveiben a Bánffy Dezső miniszterelnöksége idején nyíltan vállalt – kormányzati szinten is a sovinizmusig eljutó – nemzetállami nacionalizmus ideológiai kelléktárából Grünwald Béla „legszélsőségesebb soviniszta belpolitikai irányát”, valamint Rákosi Jenőnek, a Budapesti Hírlap főszerkesztőjeként hirdetett „harmincmillió magyart” vizionáló birodalmi politikáját említette olyan hatásokként, amelyek eltávolították eredeti, liberális nemzetiségpolitikai felfogásától.


Az általa vezetett Nemzeti Párt 1892. évi programjában korábbi, eredendően liberális felfogását három premissza köré csoportosította. Egyrészt elismerte, hogy a szabadság csorbítása nélkül nem korlátozható a magyarországi állampolgárok anyanyelvének és kultúrájának szabad használata. Másrészt súlyt helyezett a nemzeti egység politikai fogalmának tisztázására. S a magyar nemzet egységén nem „a nyelv szerinti erőszakos magyarosítást” értette, hanem „a nemzet politikai egységét”.


Ennek megfelelően Apponyi – a Deák–Eötvös-féle felfogás híveként – biztosítani kívánta a nem magyar nemzetiségek nyelvi-kulturális jogait, de elutasította a kollektív jogok, a külön közjogi státus iránti igényeiket. A Tisza-korszak módosult nemzetiségpolitikai súlypontjait és a liberális magyar nacionalizmus régi nyelvpolitikai törekvésének felerősödését jelezte viszont a már 1892-ben előtérbe került magyar államnyelvi program. „A magyar nyelv ismeretének terjesztését azonban szükségesnek tartjuk, hogy a nem magyar ajkú intelligencia az állam szolgálatából részét kivehesse és ezáltal minél szorosabban csatoltassék az államhoz; de főleg mint a társadalmi összetartozásnak az eszközét, mely nélkül a politikai egység üres forma marad.”9


A koalíciós kormányzat idején felerősödtek azok a tendenciák, amelyek az 1868. évi XLIV. számú nemzetiségi törvény visszavonását, érvénytelenítését szorgalmazták, mondván, az egyre erőteljesebb politikai célokat megfogalmazó román, szlovák, szerb mozgalmakkal  szemben hiba volna a kiegyezés korabeli toleráns nemzetiségpolitikai alapelveket érvényesíteni. Az egyre gyakoribb és súlyosabb nemzetiségpolitikai konfliktusok és következményeik – a szociális, vallási, nyelvi, választójogi színezetű helyi összetűzések, incidensek, mint például a tragikus élesdi vagy a csernovai eset –, valamint a magyar kormányzati nemzetiségpolitika egyre általánosabb negatív nemzetközi megítélése, például az addig jórészt a magyar törekvésekkel rokonszenvező angol, francia sajtó Magyarországgal szembeni fellépései jelezték a nemzetiségi politika fenyegető zsákutcáját.


Bizonyíthatóan ekkor erősödött fel a magyarországi nemzetiségi politikával szembeni kritikai hang a nemzetközi diplomáciában, amit jól jelez, hogy még a szövetséges Németország budapesti és brassói konzuljai is epés megjegyzésekkel kommentálták a Lex Apponyi körül kialakult nemzetiségi vitákat. A brit diplomácia pedig – Seton Watson és Wickham Steed hiperkritikus elemzéseitől nem teljesen függetlenül – ekkor számol le azzal az eleve harmatos kísérlettel, hogy Németország ellenében a magyar függetlenségi törekvések támogatásával próbáljon új közép-európai pozíciókat kiépíteni. Helyette a Foreing Office vezetői és a brit politikai közvélemény szemében a súlyosbodó magyarországi nemzetiségi konfliktusok vezettek el oda, hogy az 1848-as Magyarország angliai presztízse hosszú időre elveszett.10


A szlovák történetírás is megörökítette a népoktatási törvények nyomán Apponyi személyével kapcsolatos nemzetközi méretű elutasítás és tiltakozás egyik toposzát, a magyarországi szlovák tannyelvű oktatás és a szlovák diákok üldöztetését. ©tefan Osuský, a párizsi békekonferencia csehszlovák küldöttségének helyettes vezetője – Edvard Bene¹ külügyminiszternek már a világháború alatt is fontos segítője – állítólag 1905-ben (!) a pozsonyi líceum diákjaként találkozott a gimnáziumba miniszterként ellátogató Apponyival. A latinból jeles diákot a miniszter meg kívánta dicsérni, de ő a miniszterrel szembeni egyet nem értésének jeleként makacs hallgatásba burkolózott. Ezt Apponyi személye ellen irányuló sértésnek vette, s ezért eltávolíttatta őt az iskolából, amiért Osuský a következő évben kivándorolt Amerikába. Osuský 1916-ban az Egyesült Államokból az Amerikai Szlovák Liga képviselőjeként csatlakozott a Masaryk és Bene¹ vezette csehszlovák politikai emigrációhoz, a magyar békeszerződés megtárgyalására Párizsba érkező Apponyit – s ez megint a valószínűleg csupán legenda szintjén megesett történet része – emlékeztette a pozsonyi iskolai epizódra. Ami viszont valóban megtörtént, a trianoni magyar békeszerződést Csehszlovákia nevében – Bene¹ távollétében – ©tefan Osuský írta alá.11


A korszak magyarországi magyar és nem magyar kritikus elemzői – például Mocsáry Lajos, Ady Endre, Jászi Oszkár, a Huszadik Század társadalomtudósai, Anton ©tefánek, Milan Hodža, Emil Babeş, Vasile Goldiş számára ezekben az években lett egyértelművé, hogy az Osztrák–Magyar Monarchián belül a magyar politikai elit a nemzetiségi mozgalmakkal szemben többé már nem engedheti meg az erőpozícióból folytatott politizálást, az erőszakos magyarosítás intézményesítését.


Jórészt ezzel magyarázható, hogy a hatvanhetes alapokon álló, de 1905-ben a dualista pozíciókkal nyíltan szakító; és a függetlenségi párthoz csatlakozó Apponyi Albertnek, a dualizmus nagy formátumú, a liberális és konzervatív értékeket szintetizálni képes, középutas politikusának a megítélésében miért dominál a népoktatási törvények nacionalista célzatosságára irányuló kritika. Az egész dualista korszakot, annak nemzetiségi politikáját ugyanis nehéz és talán nem is lehetséges a történeti magyar állam tíz-tizenkét év múltán bekövetkezett felbomlásától, a trianoni kontextustól elvonatkoztatva elemezni.


 


A „nem állami népiskolák jogviszonyainak” rendezése


Apponyi három népoktatási törvénye közül „a nem állami elemi népiskolák jogviszonyait” rendező – Lex Apponyi néven több-kevesebb okkal méltán elhíresült – 1907:XXVII. számú törvény váltotta ki a legtöbb vitát, ellenérzést és kritikát. Ez – hasonlóképpen a másik két Apponyi-féle népoktatási törvényhez – az állami szerepvállalást egybekapcsolta az állami befolyásolás és az állami ellenőrzés eszközeivel. Emellett a nem állami fenntartású egyházi, községi népiskolák jogviszonyait, és az ott működő néptanítók juttatásait rendezve valójában felülírta az iskolafenntartók oktatási ügyekben az 1868. évi XLIV. számú nemzetiségi törvény által biztosított autonómiáját, amennyiben igen erős jogosítványokkal ruházta fel az állami intézményeket, mindenekelőtt magát a vallás- és közoktatási minisztériumot és annak szakmai szervezeteit.


Ráadásul az állami támogatás ellentételezéseként jelentős, bár az esetek egy részében inkább csupán szimbolikus értékű, a 20. század folyamán szerte Közép-Európában a kisebbségi oktatásügyben magától értetődővé vált nyelvi, nemzeti engedményekre (például állami címer, az iskolaépület kétnyelvű megjelölése) kényszerítette rá az érintett magyarországi szlovák, rutén, román, szerb, német, horvát, szlovén iskolákat, iskolafenntartókat.


A parlamentben 1907 tavaszán tárgyalt első két Apponyi-féle népoktatási törvény rendelkezései több csoportba oszthatók. A tanítók fizetésének, járandóságainak nagyvonalú, a többi állami alkalmazottéhoz igazított újraszabályozása mind az állami, mind pedig a nem állami oktatásügyben kétségkívül igen jelentős lépésnek számított. Kiszámíthatóvá, tervezhetővé váltak a tanítói, tanári karrierek: az alapfizetésekhez lakbér, ötévente korpótlék járt. Összességében mintegy hatmillió koronát fordítottak a tanítói fizetések emelésére.12 A Lex Apponyi ezenfelül arról is rendelkezett, hogy háromévnyi átmeneti idő után, 1910-től kezdődően, valamennyi nem állami fenntartású iskola köteles a megszabott illetményeket fizetni a tanítók számára, s ha arra nem képes, kötelezően állami segélyt kell kérnie.


A Lex Apponyi az oktatás hazafias jellegének hangsúlyos követelményét a törvény 17. §-ában a következőképpen rögzítette: „Minden iskola és minden tanító, tekintet nélkül az iskola jellegére és arra, hogy állami segélyt élvez-e vagy sem, a gyermekek lelkében a magyar hazához való ragaszkodás szellemét és a magyar nemzethez való tartozás tudatát, valamint a valláserkölcsös gondolkodást tartozik kifejleszteni és megerősíteni. Ennek a szempontnak az egész tanításban érvényesülni kell; külső kifejezésül minden iskolában, jellegkülönbség nélkül, úgy a főbejárat fölött, mint megfelelő helyen a tantermekben Magyarország címere helyezendő el, a tantermekben a magyar történetből vett falitáblák alkalmazandók, nemzeti ünnepeken pedig az épületen a magyar nemzeti címeres zászló tűzendő ki.”13 Ezeket a rendelkezéseket nemcsak a nemzetiségi oldalon bírálták sokan, hanem az ellenzéki magyar pártok részéről is sokan a koalíció nacionalista kirakatpolitikai elemeként értékelték.


Mindkét törvény több paragrafusa részletezte a tanítók fegyelmi vétségeinek és büntetésének ügyét. Az 1907:XXVII. tc. parlamenti vitájában majdnem minden nemzetiségi képviselő bírálta azt a rendelkezést, amely szerint a magyar nyelv tanításában el nem ért oktatási célokat a törvény szintén fegyelmi vétségnek minősíti.14  Hasonlóképpen nagy tiltakozást váltott ki a törvény azon rendelkezése, amely szerint a tanítók államellenes tevékenységének minősül „különösen minden olyan cselekedet, mely az állam alkotmánya, nemzeti jellege, egysége, különállása vagy területi épsége, továbbá az állam törvényben meghatározott alkalmazása és az állam címere, jelvénye és zászlója ellen irányul”.15


Iuliu Maniu román, Milan Hodza szlovák, Mihail Polit szerb képviselők egyaránt elutasították a tanítói tevékenység politikai érdekek és szempontok szerinti minősítését, kriminalizálását. Más nem magyar képviselők a tanítói eskü szövegében a következő kitételt kifogásolták: „...a gondjaimra bízott ifjúságot a magyar haza szeretetében fogom nevelni.”


A nem magyar nemzeti egyházak és nemzeti pártok képviselői súlyos jogkorlátozásként értékelték a Lex Apponyi 18. §-ának rendelkezéseit, amelyek az oktatási intézmények tannyelvének megválasztását korlátozták, illetve a választási lehetőségekben a magyar tannyelv javára fontos kedvezményeket tettek.16


A törvény asszimilációs szándékait talán a 19. § túlzott nyelvi követelményeket állító paragrafusa árulta el a legjobban. A magyar nyelv elsajátításának a korábbi minisztériumi tervek hatéves oktatási folyamat keretében elképzelt penzumát a Lex Apponyi négy év alatt teljesítendő feladattá tette. „A nem magyar tanítási nyelvű elemi iskolákban, akár részesülnek állami segélyben, akár nem, a magyar nyelv a mindennapi tanfolyam valamennyi osztályában a vallás- és közoktatásügyi miniszter által a hitfelekezeti iskolafenntartó meghallgatásával megállapított tanítási terv szerint és kijelölt óraszámban oly mérvben tanítandó, hogy a nem magyar anyanyelvű gyermek a negyedik évfolyam bevégeztével gondolatait magyarul élőszóval és írásban érthetően ki tudja fejezni.”17


Ez a minden pedagógiai, didaktikai és persze politikai és morális megfontoltságot nélkülöző törvényi előírás teljesíthetetlen feladat elé állította a nem magyar tannyelvű népiskolákat. A zárt szlovák, román, rutén, szerb vagy horvát nyelvi környezetben, az aktív nyelvhasználat és bármilyen más alkalmazási lehetőség szinte teljes hiányában, a magyar nyelv iskolai tanítása a népiskola első négy osztályában legfeljebb az alapok elsajátítását tette volna lehetővé.


Joggal bírálta a korabeli külföldi közvélemény (Björn, Björnson, Lev Tolsztoj) a nemzetközi és a magyarországi nem magyar sajtó ezt az erőszakos asszimilációs törekvést. Okkal mutatottak rá arra, hogy a magyar nyelvtanítás előtérbe állítása megnehezíti a többi tantárgy tanítását. Nem véletlen, hogy maga Tisza István is – pár évvel későbbi, a koalíciós kormány nemzetiségi politikáját bíráló megnyilatkozásában – szintén egyik súlyos hibának tartotta a Lex Apponyi magyar nyelvtanítással kapcsolatos rendelkezését: „…hát abban az illúzióban élünk-e mi, hogy megmagyarosítottuk az oláh vagy tót polgártársunkat, akit magyarul írni vagy olvasni megtanítottunk? Hiszen ez nem magyarosítás, uraim! […] Igenis, üdvös és hasznos dolog ez, de nem a magyarosítás útja. Valaki megtanulhat írni és olvasni talán, de különösen, ha jól megszekírozzák az iskolában, még nagyobb gyűlölője lesz a magyar nemzeti ügynek, mint addig.”18


A két 1907. évi Apponyi-törvénynek kezdettől fogva sokat vitatott és a törvény végrehajtása során sok konfliktust kiváltó rendelkezései közé tartozott a tanítók fegyelmi vétségeinek büntetése. A fegyelmi eljárás során állami iskolák esetében a megyei közigazgatási bizottság fegyelmi választmánya, községi iskolákban a városi közigazgatási bizottság vagy a polgármester, az egyházi iskolák tanítóival szemben pedig az egyházak illetékes fegyelmi testületei a következő büntetési lehetőségek közül választhattak: dorgálás, pénzbírság, áthelyezés, a fizetésemelés és a korpótlékok megvonása.


A fegyelmi eljárások különösen a szlovák nemzetiségi oktatási intézményekben fenyegettek súlyos következményekkel, hiszen ezek mögül hiányzott a románokéhoz, szerbekéhez hasonló, iskolafenntartó autonóm nemzeti egyház, amelynek fegyelmi intézményei eleve méltányosabban bírálták el a Lex Apponyi nyomán támadt fegyelmi ügyeket. A szlovák és részben a rutén tannyelvű iskolákban az intézményfenntartó helyi egyházközösségek viszont az esetek többségében anyagilag nem tudtak megfelelni a törvény modernizációs, fejlesztési követelményeinek, így rövid időn belül állami felügyelet alá került iskolákká váltak.


Emiatt a törvény elfogadását követő öt évben a felső-magyaroszági szlovák régióban közel másfélszáz szlovák tannyelvű – az evangélikus egyház által fenntartott – népiskola szűnt meg, illetve vált magyar tannyelvű állami intézménnyé. A szlovák iskolák száma egyébiránt már a 19. század utolsó negyedében közel 25 százalékkal csökkent. A századforduló másfél ezer szlovák, illetve szlovák–magyar két tannyelvű oktatási intézményéből a korabeli magyar oktatási statisztikai kimutatások szerint 1913-ra mindössze 354 (!) maradt. Bars, Zólyom, Nógrád, Sáros, Abaúj-Torna, Zemplén megyék területén nem maradt egyetlen szlovák tannyelvű elemi iskola sem, de a tiszta szlovák Trencsén és Turóc megyékben sem érte el számuk az ötvenet.19


Az ország többi, nem magyar nemzeti oktatási intézményhálózatát – köztük például az erdélyi szászok és románok iskoláit – az iskolafenntartók, egyházak, községek elhárító, védekező magatartása miatt alig érintették az iskolai magyarosítást előtérbe állító Lex Apponyi nyomán elrendelt fegyelmi ügyek és egyéb utórezgések. Az ország nemzetiségi népiskoláin végigfutó fegyelmi eljárások során sikerült radikálisan csökkenteni a képesítéssel nem rendelkező, illetve a magyarul egyáltalán nem beszélő tanítók arányát. Ezek száma azonban már az 1906–1907-es tanévben sem érte el az ezret (például a képesítéssel rendelkező román tanítók közt 257, a képesítéssel nem rendelkezők közt pedig 158, az összes román anyanyelvű tanítók 13 százaléka tartozott ebbe a kategóriába). A nem magyar nemzeti egyházak tehát képesek voltak megtartani a nem magyar tanítási nyelvű iskoláik nagy többségét.20


A mindössze kilenc cikkelyből álló 1908. évi XLVII. tc. az elemi népoktatás ingyenességéről rendelkezett. Az állam szerepvállalása itt is igen jelentősnek bizonyult, amennyiben a szimbolikus beíratási díjon felüli összes korábbi hozzájárulást – ennek összegét 3,5 millió koronára becsülték – az állam magára vállalta. „Nemzeti” ellentételezésként a törvény csupán a nem magyar tannyelvű elemi iskolák hatodik, illetve az ismétlő iskolák harmadik osztályát befejező tanulók végbizonyítványának kétnyelvű kiállítását írta elő.21


 


Összegzés


A Lex Apponyi a korszak és a koalíciós kormányzati periódus nemzetállami nacionalista tendenciáit megjelenítve, a magyarosítás céljaival egybekapcsolva próbálta a magyar népiskolák intézményrendszerét modernizálni. Az iskolaépületek korszerűsítésével, új iskolák építéséhez, új tankönyvek előállításához és a többi oktatási beruházáshoz nyújtott állami támogatással, valamint a tanítói fizetések emelésével megháromszorozta a népoktatásra fordított állami költségvetési támogatást, ami a viszonylag alacsony kiinduló összeg ellenére önmagában hatalmas teljesítmény volt.


Mindezekkel a kétségkívül pozitív lépésekkel egy időben Apponyi tudatosan kényszerhelyzetbe kívánta hozni azokat a nem magyar tannyelvű felekezeti iskolákat, amelyek szerb, román egyházi fenntartói nem voltak képesek megfelelni a magasabb bérezési követelményeknek. Az állami támogatásért cserébe elvárt magyar szellemű hazafias nevelés, valamint a fokozott magyar nyelvtanítás kívánalmát, a tankönyv- és a tannyelvválasztás szabadságának korlátozását elvben ugyan kiegyenlítette a növekvő állami támogatás, valójában azonban a koalíciós kormány célja az volt, hogy a magyar állam fokozatosan felszámolja a nemzeti egyházak oktatási és kulturális autonómiáját.


Apponyi legfontosabb nemzetiségpolitikai célja az állampolgári lojalitás biztosításán túlmenően az volt, hogy „ebben az országban ne lehessen iskola, mely az állami és nemzeti érdeket nem szolgálja”.22 Ezzel a Lex Apponyi az egyre inkább a Rákosi Jenő-féle 30 millió magyar víziójának szolgálatába állított dualizmus kori „magyar nemzeteszme” eszközévé degradálódott, s továbbmélyítette a nem magyar nemzeti közösségek és a magyar állam közötti ellentéteket.23


Maga Apponyi elutasította azokat a vádakat, amelyek az első világháború előtti korszak magyarországi nemzetiségpolitikai komplikációinak, zsákutcás konfliktusainak egy részét az ő számlájára írják. Ugyanakkor elvben szükségesnek és fontosnak mondta a dualizmus kori magyar nemzetiségi politika kritikai felülvizsgálatát, és emlékirataiban arra is kitért, hogy „saját állásfoglalásomat a nemzetiségi politikának mint a politika külön ágának tekintetében habozónak és erősen kifogásolhatónak kell elismernem”.24


A nem magyar nemzeti közösségek területi önkormányzati jogait azonban utólag is elutasította, és – utólagos bölcsességgel – az 1868. évi nemzetiségi törvényben szavatolt nyelvi, kulturális, oktatási jogok kibővítésében jelölte meg a hibák kijavításának lehetséges eszközét. Szerinte a magyar nemzetiségi jogban komoly ellentmondások forrása volt, hogy az 1868. évi nemzetiségi törvény kizárta a közösségi önkormányzás lehetőségét, ugyanakkor a nemzetiségek egy része az egyházi autonómiák révén erős közjogi jogosítványokkal rendelkezett. Az egyházi autonómiával nem rendelkező magyarországi szlovákok, rutének, németek esetében az 1930-as évek elejéről visszatekintő politikus szerint célszerű lett volna az anyanyelvi közigazgatás és oktatás állami támogatásával ellensúlyozni.25


Emlékiratainak 1918 novemberében írott „Függelék”-ében Apponyi – régi meggyőződésének megfelelően – a történeti magyar állam szeme láttára végbement felbomlásáért alapvetően a dualista rendszerből kimaradt magyar nemzeti hadsereg és külpolitika hiányát jelölte meg. Szerinte a kiegyezés után eltelt öt évtizedben egy magyar hadsereg egyebek mellett azt eredményezte volna, hogy a „nemzetiségek politikai asszimilációja oly nagyot haladt volna, hogy a nemzetiségi kérdés bontó jellegét alighanem elveszíti”. Az, amivel a magyar kormányok a nemzeti hadsereg hiányában a nem magyarok lojalitásának biztosítása érdekében megpróbálkoztak, valójában mind hatástalan maradt, mert például „az élet által nem támogatott iskolapolitika” az érintett nemzeti közösségekben csak „irritációt” és elutasítást váltott ki.26


A Magyar Királyság 1918–1919-ben végbement felbomlásának valóságos történeti kontextusában kétségkívül megkülönböztetett jelentősége van a történeti magyar állam etnikai térszerkezetében, demográfiai összetételében a 18–19. században lezajlott változásoknak és a változások nyomán kialakult nemzeti mozgalmaknak, konfliktusoknak. Kelet-Közép-, és Délkelet-Európának a Habsburg-monarchiához és a soknemzetiségű Magyarországhoz kötődő nemzetei számára az 1848–49. évi és a dualizmus kori nemzeti programok, autonómiatervek, parlamenti nyilatkozatok jelentik a modern polgári nemzeti létezés első valóban kézzelfogható dokumentumait. Ennélfogva a korabeli nemzetiségi konfliktusok nem magyar értelmezésében ez a nemzeti legitimációs igény dominál.


Ezzel szemben a magyar történeti közgondolkodásban a történeti magyar állam felbomlásának trianoni végkifejletéért viselt felelősség tekintetében jórészt a belső okok feltárásának az elhárítása, a külső tényezők abszolutizálása dominál. Apponyi Emlékirataiban megpróbált szembenézni saját hibáival. Azokat részben elismerte, de nagyobbrészt elhárította, a nacionalizmus vádját pedig igyekezett visszautasítani. Ilyenformán azok a konfliktustényezők, amelyek a történeti magyar állam utolsó fél évszázadában a nemzeti-nemzetiségi szembenálláshoz vezettek, vagy azt erősítették, ezeken a legitimációs és elhárító szűrökön át kerülnek be a köztudatba. A szlovákok, románok, szerbek és a többi szomszéd nemzet számára Apponyi a maga asszimilációs folyamatokat felerősítő törvényeivel a nemzetiségi mozgalmaknak és a történeti magyar államból, a Habsburg-monarchiából kiváló nemzeti függetlenségi törekvéseknek a legitimációját erősíti.  Magyar részről viszont az 1848–49-es szabadságharc Kossuth–Görgey szembeállításához hasonló módon, Apponyi – elsősorban persze a békekonferencián vállalt szerepe miatt – Tisza Istvánnal együtt a megalkuvás nélküli ország-mentést képviseli. Szemben – a győztes nagyhatalmakkal és a leszakadni készülő nemzetiségekkel tárgyalni próbáló, s ezzel a nemzetárulás és országvesztés ódiumát kiérdemlő – Károlyi Mihállyal, Jászi Oszkárral.


A száz évvel ezelőtti népoktatási törvények, köztük a Lex Apponyi valóságos történeti kontextusának, következményeinek felidézésével talán sikerült rávilágítanunk a mindenfajta leegyszerűsítő, fekete-fehér történelemszemléletnek az elhibázottságára, a nemzetállami logika ellentmondásaira és már a dualizmus évtizedeiben is megmutatkozó működési zavaraira, a régi idők történelmi hibáinak megismétlődéséhez vezető felelősségelhárító reflexek működésére.


 


JEGYZETEK


1. Az adatokat a korabeli hivatalos magyar oktatásstatisztikák alapján közli a témakör legújabb, átfogó, alapos és minden tekintetben kritikus monografikus feldolgozása. Putkammer von, Joachim: Schulalltag und nationale Integration in Ungarn. Slowaken, Rumänen und Siebenbürger Sachsen in der Auseinandersetzung mit der ungarischen Staatsidee 1867–1914. München, 2003. 114. 


2. Kelemen Elemér: A magyarországi népoktatás a dualizmus korában. In: Hagyomány és megújulás a magyar oktatásban. Neveléstörténeti Füzetek 19. OPKM, Bp., 2002. 45–60.


3. A két magyarországi népszámlálás adatait összehasonlítva közli Putkammer von, Joachim: i.m. 169. Amennyiben azonban csak a hat évnél idősebb népesség száma alapján számoljuk az írni-olvasni tudók számát, úgy az ország össznépességén belül ez az arányszám már 1910-ben megközelítette a 70 százalékot (68,9%), 1920-ra pedig a trianoni országterületen elérte a 85 százalékot. Kelemen Elemér: i.m. 57–58.


4. Felkai László: Berzeviczy Albert, a művelődéspolitikus. Magyar Pedagógia, 1998. 1. 27–40. www.magyarpedagogia.hu/dpcument/felakai_mp981.pdf.


5. Kéri Katalin: Az 1879. XVIII. törvénycikktől a „Lex Apponyi“-ig. (Adalékok a kötelező magyar nyelvoktatás történetéhez). In: Nagy Mariann (szerk.): Híd az évszázadok felett. Tanulmányok Katus László 70. születésnapjára. Pécs, 1997. 269–280.


6. A miniszter a hazafiságot és a hazához való ragaszkodást olyan erkölcsi értéknek nevezte több alkalommal, amely a magyarországi népoktatásban mindenkitől joggal elvárható. A hazafias nevelés elmulasztását tehát szerinte nem lehet tovább megtűrni, azt szankcionálni szükséges. Apponyi a korabeli Román Királyság és a poseni német–lengyel oktatási helyzetre utalva elutasította a nemzetiségi elnyomás vádját. Gróf Apponyi Albert vallás- és közoktatásügyi miniszter felszólalása a nemzetiségi képviselők kijelentéseivel kapcsolatban az 1907. évi közoktatásügyi költségvetési vitában, 1906. december 18. Kemény G. Gábor: Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez Magyarországon a dualizmus korában. VI köt. 1906–1913. Bp., 1971. 82.


7. A törvények szövegét lásd a CompLex Kiadó Kft. – 1000 év törvényei c. internetes adatbázisában. Ez a magyarországi törvényeket Szent Istvántól 2003-ig tartalmazza. www.1000ev.hu/index.php?a=8&param=1;


8. Gróf Apponyi Albert emlékiratai 1899–1906. 2. köt. Bp., 1934. 57.


9. Uo. 58.


10. Jeszenszky Géza: Az elveszett presztízs. Magyarország megítélésének megváltozása Nagy-Britanniában (1894–1918). Bp., 1986. 211–233.


11. Vö. az Osuský-hagyatékot őrző Hoower Intézet honlapján található Osuský-visszaemlékezés szövegével. http://www.hoover.org/hila/collections/5681971.html. A történetet rögzítette Osuský biográfusa Michálek, Slavomír: Diplomat ©tefan Osuský.  Bratislava, 1999 című könyvében.


12. Felkai László: A kultuszminiszter: gróf Apponyi Albert. Új Pedagógia Szemle, 1999. 7–8. http://www.oki.hu/cikk.php?kod=1999-07-mu-Felkai-Kultuszminiszter.html


13. A törvény szövegét lásd „1907. évi XXVII. törvénycikk a nem állami elemi népiskolák jogviszonyairól és a községi és hitfelekezeti néptanítók járandóságairól.” http://www.1000ev.hu/index.php?a=3&param=6966


14. A törvény 22. §-a értelmében „a községi elemi népiskolai tanító fegyelmi vétséget követ el,  ha a magyar nyelv tanítását elhanyagolja […], illetőleg saját hibája vagy mulasztása folytán nem az ott kitűzött céloknak megfelelő átlagos eredménnyel tanítja”. Uo.


15. Uo.


16. „Ahol magyar tannyelvű iskola nincs, ott az olyan hitfelekezeti elemi iskolákban, amelyekben állandóan vannak magyar anyanyelvű növendékek vagy olyan nem magyar anyanyelvűek, akiknek magyar nyelvű oktatását atyjuk vagy gyámjuk kívánja: a vallás- és közoktatásügyi miniszter elrendelheti, hogy ezek számára a magyar nyelv használtassék mint tannyelv; ha pedig a magyar anyanyelvűek száma a húszat eléri, vagy az összes beírt növendéknek 20%-át teszi: számukra a magyar nyelv mint tannyelv okvetlenül használandó. Ha pedig a beírt tanulóknak legalább fele magyar anyanyelvű, a tanítási nyelv a magyar; de az iskolafenntartók gondoskodhatnak arról, hogy a magyarul nem beszélő növendékek anyanyelvükön is részesüljenek oktatásban.


Minden oly népoktatási tanintézetekben azonban, amelyekben az állam nyelve van egyedüli tanítási nyelvül bevezetve, ez az állapot többé meg nem változtatható.” Uo.


17. Uo.


18. Gróf Tisza István képviselőházi beszédei. IV. köt. Bp., 1937. 76.


19. Potemra, Michal: ©kolská politika maïarských vlád na Slovensku na rozhraní 19. a 20. storoèi Historický èasopis 1978. 4;


Szarka László: Szlovák nemzeti fejlődés – magyar nemzetiségi politika 1867–1918. Pozsony,1995. 253.


20. Hanák Péter (szerk.): Magyarország története 1890–1918. Bp., 1978. 1007; Putkammer von, Joachim: i.m. 149–160.


21. Felkai László: i.m.


22. Kemény G. Gábor: Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez. VI. 83.


23. Zeidler Miklós: Apponyi Albert a „nemzet ügyvédje”. Európai Utas 42.


24. Gróf Apponyi Albert emlékiratai. 63.


25. Uo. 62.


26. Uo. 198.


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal