HU  |   RO  

Korunk 2007 November

A lelkiismeret köztársaságából, Pamlag a negyvenes években, Vasúti kölykök, Kérdés (versek)


Seamus Heaney

A lelkiismeret köztársaságából


(From the Republic of Conscience)


 


1


Mikor a lelkiismeret köztársaságában


leszálltam, és a hajtómű leállt, a csendben


pólingok szóltak a kifutó fölött.


 


A bevándorlási hivatal élén az öregúr


a házikabátja belső zsebéből


nagyapám fényképét húzta elő.


 


A vámon a hölgynek be kellett vallanom


némaságra és szemmelverésre szóló


gyógyírjainkat és varázsigéinket.


 


Sehol egy hordár. Se tolmács. Se taxi.


Az ember a maga terheit cipelte, és


eltűntek a viszolygós kiváltság tünetei.


 


2


A köd itt rossz ómen, de a villámlás


jót jelent, mennydörgéskor a szülők


a pólyásokat kiaggatják a fákra.


 


Ásványkincsük: a só. Születéskor


és temetésen tengeri kagylóba fülelnek.


A tintát és a tust tengervízben oldják.


 


Szent jelképük egy stilizált hajó,


a vitorla fül, az árboc ferde toll,


a hajótest: száj, a tőkesúly: nyitott szem.


 


Beiktatáskor minden vezető


az íratlan törvényre esküszik fel,


a dölyfért, hogy hivatalt vállal,


 


sírva vezekel – és hitet tesz: az élet


az égisten könnyének sójából ered,


ki örök magányról álmodott.


 


3


A gyümölcsöző köztársaságból


jövet a karom a felére ugrott össze:


a vámon csak magamat vihettem át.


Az öregúr felállt, a szemembe nézett,


ezzel, közölte, hivatalosan elismeri,


hogy kettős állampolgár vagyok.


 


Ezért elvárja, hogy ha hazaértem,


tekintsem magamat képviselőnek,


és szóljak a nevükben a nyelvemen.


 


Követségeiket bárhol megtalálom,


de függetlenül működnek, és soha


egyetlen követet fel nem mentenek.


 


 


Pamlag a negyvenes években


(A Sofa in the Forties)


Sorban térdeltünk mind a pamlagon


Egymás mögött, nagytól a kicsikig,


Könyök-dugattyúzva, mert vonat voltunk,


 


És az ablakkávától a szobaajtóig


A táv és a sebességünk mérhetetlen.


Tolattunk, aztán sípoltunk, végül valaki


 


A láthatatlanoktól a jegy árát


Beszedte, s igen súlyosan lyukasztott,


Míg egyre gyorsabban mentek alattunk


 


A kocsik, sihuhuhú, belerengett a pamlag


Lába, és valahol messze, a konyha mélyén


Az elérhetetlenek integetni kezdtek.


*


Szellemvasút? Halálgondola? A faragott


Formák, a fekete műbőr díszes komorsága


A pamlagot már-már a levegőbe emelte.


 


A görgői lábujjhegyre álltak,


Zsinórszegése és kecses támlája


Kiérdemesült pompát adott neki:


 


Ha a vendégek feszengve elviselték,


Ha távolságtartóan félreállt,


Ha karácsonykor megjelentek rajta


 


A sovány ajándékok – ő maga volt,


Ha tetszik, légies, de földi biztosan,


A többi tárgy: bejött vagy felültetett.


*


A történelmet, a tudatlanságot


A rádiós polc hozta. Jippijájé, zengték


„A Vadnyugat lovasai”. híreket mondunk,


 


Szólt a tökéletes beszélő. Kettőnk között


Szakadék mélyült, benne basáskodott


A helyes kiejtés. Az antennahuzal


 


Egy fáról lengett alá a párkányon


Fúrt lukon át. Ha ingatta a szél,


A nyelv hajlító hatalma és hatása


 


Lengett-hajlott bennünk, vízben a háló,


Vagy egy vonat messzi, magányos íve,


Míg kaptunk történelmet, tudatlanságot.


*


Szerzett helyünkért mindent beleadtunk,


Az összes kényelmetlenségre készen.


Az állhatatosság maga jutalom volt.


 


Legelöl, a nagy kárpitozott karfán


Kihajolt a mozdonyvezető vagy a


Fűtő, száraz homlokát úgy törölte meg,


 


Mint aki máris vesszőt futott. Velünk,


Éreztük, nem ér rá törődni, tudtuk,


Alagút jön, ahol úgy robogunk át,


 


Mint sötét kocsik a tájon éjszaka,


Egyetlen dolgunk megülni, előrenézni,


Felindulni és mozdonyhangot adni.


 


                           Mesterházi Mónika fordításai


 


 


 


Vasúti kölykök


(The Railway Children)


Ha felmásztunk a gerinc vágatában,


szemmagasságba kerültünk a póznák


porcelánjai közt zümmögő dróttal.


 


Ott kanyargott lenn, mint a kézírás,


és kétoldalt a távolba veszett,


megereszkedett a fecskék alatt.


 


 


Kicsik voltunk: azt hittük, nem tudunk


a világon semmit. Azt hittük, a szavak


a fényes vízcsepp-batyukban utaznak


 


a drótokon át, csordultig telítve


az ég, a sín fényével – s mi magunk


oly végtelenül aprók voltunk akkor:


 


átfértünk volna bármely tű fokán.


 


 


Kérdés


 


(The Riddle)


Látni nem láttad, de hallod ma is:


hogy ugrál, hull a hálón az anyag,


 


göröngyök, szemek gyűlnek a szitán,


alatta a porózus porhalom.


 


Melyik a jobb: az ocsú vagy a liszt?


Vagy ezt csupán a döntés dönti el?


 


Vesd meg a lábad, ügyesen szitálj,


válassz szét értelmet és képzetet,


 


hogy megérthesd, miről szólt a mese


az emberről, ki rostában vizet vitt.


 


Vétkes butaság volt? Az is lehet,


hogy via negativa: mind kihullt.


 


                           Szabó T. Anna fordításai


 


 


Reproduced by permission from Faber and Faber


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal