HU  |   RO  

Korunk 2007 Október

Olasz hungarológusok ‚Äď műfordítói műhelyek


Cinzia Franchi

 


A nyolcvanas évek derekán, amikor a La Sapienza római egyetemen elkezdtem magyar órákra járni, alig ismertem egy-két szerzőt a magyar irodalomból. Az egyik természetesen Molnár Ferenc volt. Gyermekkoromban sok velem egykorú gyerekkel sírtam, miután a Pál utcai fiúkat kiolvastam,1 mert sehogy sem tudtam belenyugodni szegény kicsi Nemecsek halálába. A másik szerző Petőfi Sándor volt, akinek néhány verssora a „Baci Perugina” nevezetes, Perugiában készült finom, különös ízű csokoládé csomagolásán (belül) „jelent meg”.


Hanem hát Sárközy Péter, a római magyar tanszék vezetője érdekesebbnél érdekesebb órákat tartott olyan irodalmi témákról és szerzőkről, amelyekről és akikről életünkben akkor hallottunk először. József Attilával kezdte, és tőle jutott el a kortárs magyar irodalomig; aztán meg Ady Endrébe lettünk szerelmesek; a régiek közül „Pannit” (azaz Janus Pannoniust), Balassi Bálintot, Mikes Kelement kedveltük meg, de a magyar romantika nagyjai is mély nyomot hagytak bennünk. Armando Nuzzo akkori egyetemi kollégám és barátom így vált Balassi-fordítóvá.2 (Ma már az új „olasz magyaros” generációhoz tartozó, a nálunk tíz évvel fiatalabb Romina Cinanni is segíti őt nehéz munkájában.) Armando Nuzzo egyszersmind Ottlik Géza beleérző fordítója is (nemrég a Hajnali háztetők című regényét ültette át olaszra). Nicoletta Ferroni József Attilát hozta élményközelbe a verskedvelő olaszokkal.3 Stefano De Bartolo Cholnoky Viktort, Matteo Masini Kosztolányi Dezső Pacsirta és Babits Mihály Az európai irodalom története című művét ültette át. Magam a Törökországi levelekkel tettem próbára műfordítói képes-ségeimet.4


Ezzel azt szerettem volna jelezni, hogy a magyar irodalom helyzetének közvetítése nemzedéki kérdés is a mai Olaszországban. A mi generációnk, a negyven év körülieké akkor kezdte megtanulni a magyar nyelvet, és ismerkedett meg a magyar kultúrával, irodalommal, amikor még létezett kádárista, majd posztkádárista rendszer. Akkor jártunk először Budapesten és más magyar kultúr-városokban, amikor még létezett az úgynevezett „ellenzék”, voltak szamizdatok, egy olyan rendőrséggel álltunk szemben – elég ronda irodákban, kicsi vörös útlevelünkkel, amikor vízumunkat akartuk meghosszabbítani –, amely nem azért nézett ránk olyan gyanúsan, mert attól félt, hogy munkát akarunk keresni magyarhonban, hanem azért, mert akkor kérésünk még kicsit „furcsa” volt, azzal együtt, hogy magyarul beszélünk, illetve dadogunk. Armando Nuzzo barátom ott volt a Fiatal Demokraták Szövetségének alakuló gyűlésén a Ménesi úti Jogász (később Bibó István) Szakkollégiumban. Neki, nekünk a Fidesz nem egy érdekes, de távol levő mozgalom volt, hanem az a politikai „baráti kör”, amely gondolkodásunkat akkor alakította. Hiszen tagjai velünk egykorú fiatalok voltak, akikkel naponta találkoztunk, nevettünk, beszélgettünk, néha veszekedtünk (is) a szakkollégium folyosóin, ahol mi, olasz ösztöndíjasok laktunk. Abban az időben már kezdtek kiérkezni az erdélyi menekültek. Megismerkedtünk történetükkel, néhányukkal összebarátkoztunk, „diaszpórájukat” is elmeséltük olyan baloldali olasz napilapokban, amelyeknek akkor néhányunk tudósított (Paese Sera, Il Manifesto). A (volt) Felszabadulás5 téri kioszknál megvettük az Előrét, illetve a Scînteiát, mert Armandóval együtt románul is tanultunk, jóllehet az a nyelv, amin a romániai lapok írtak, limbă de lemn (bükkfanyelv) volt. Néhány év múlva a vajdasági magyar menekültekkel – értelmiségiekkel, írókkal is – találkoztunk, főleg Szegeden, amikor mind a ketten az ottani olasz tanszéken tanítottunk.


Talán kissé naiv módon „politizáltunk”, de közben sokat olvastunk, és „valódi magyar írókkal” találkoztunk. Igen megható élmény volt egy asztalnál ülni egy volt ’56-os nagy íróval, egy közismert költővel stb. A későbbi években is jártunk Magyarországra, Erdélybe és a többi „határon túli” magyar kulturális központba. Egyre inkább megszerettük a magyar nyelvet és kultúrát. És továbbra is szeretjük. Minek? – kérdezné a kádárista rendőr. Talán csak azért, mert van ilyen (is). A mi generációnk számára a magyar nyelv és kultúra nemcsak témakör, foglalkozás vagy hobbi, hanem olyan életképes szenvedély és szeretet, amelynek mintha arca volna, egyfajta patchwork, ahol az elveszett és megtalált magyar barátok, „ellenségek” vagy „közömbös” emberek mind ott vannak, azokkal az élményekkel, emlékekkel, szavakkal, könyvekkel, azzal a zenével, amely minden generációé.


Később tudatosodott bennünk, hogy olyan fordítónemzedék nyomdokaiba léptünk, amelyhez olyan nevek és személyiségek tartoznak, mint az 1992-ben túl korán elhunyt Gianpiero Cavaglià torinói professzor,6 vagy Marinella D’Alessandro nápolyi kutató. Szép átültetéseiknek köszönhetően kezdtük megismerni Krúdy Gyulát, Kaffka Margitot (akinek Színek és évek című regényét mi, „hungarológus leányok” nagyon megszerettük). Rendre fedeztük fel, hogy a harmincas évektől a hatvanas évek elejéig Olaszországban Zilahy Lajos, Körmendi Ferenc, Herczeg Ferenc, Tamási Áron... klasszikusoknak számítottak. A már említett Molnár Ferencről nem is beszélve. Benne voltak az olasz kultúrában. A hatvanas évektől a nyolcvanas évek derekáig Déry Tibornak egész sorozata jelent meg, igaz, nem mindig színvonalas fordításban. Mégis annyira beleivódott akkoriban az olvasók tudatába, hogy néhány művéből különkiadás készült az iskolások számára.


Nem célom a magyar irodalom olaszországi fordításának történetét áttekinteni. Ezt megtették már mások: olaszul is, magyarul is.7 Inkább arra hívnám fel a figyelmet, hogy az olaszországi hungarológia majdnem évszázados történetének utóbbi két évtizedében igen fontos szerepet töltöttek be az előttünk járó ötven-hatvan évesek, főként egyetemi tanárok és kutatók, akik munkájukkal megkönnyítették nemzedékem tájékozódását. Mindenekelőtt Roberto Ruspanti udinei professzorra gondolok, aki fordításaival és tanulmányaival, könyveivel sokat tett Petőfi, Ady, Kassák és más magyar szerzők megismertetéséért; Amedeo Di Francesco nápolyi professzor a régi magyar irodalom története kutatásában ért el megkerülhetetlen eredményeket; a római egyetem magyar tanszékét több mint negyedszázada vezető Sárközy Péter professzor műhelyteremtő erőfeszítései már azoknak a munkásságában is felfénylenek, akik a kilencvenes években utánunk jöttek. Sárközy Péter írja a Magyar irodalom Olaszországban című tanulmányában: „A hét olaszországi egyetem magyar tanszékén tanító kollégák munkájának eredményeként ma már nem ismeretlen és hozzáférhetetlen a magyar irodalom- és kultúrtörténet, Balassi, Petőfi, Madách, Ady, Babits, Kosztolányi, József Attila, Radnóti életműve, sőt még a mai posztmodern magyar irodalom sem.”8


Akik a ’90-es évektől kezdve tanultak meg magyarul, szerencséseknek érezhették magukat, már csak azért is, mert nemzedékünk képviselőinek „jóvoltából” idejekorán közel kerülhettek a kortárs magyar irodalomhoz. Gianpiero Cavaglià tanítványának és utódának, a La Stampa szerkesztőjének és a torinói egyetem magyar tanszékén működő Bruno Venta-volinak köszönhetően például olyan jelentős alkotások kerültek az olasz olvasók kezébe, mint Ottlik Géza Iskola a határon című regénye, Kosztolányi Dezső Esti Kornél-novellaciklusa, Szerb Antal két nagy műve, a Pendragon-legenda és az Utas és holdvilág. Marinella D’Alessandro tanítványa, Mariarosaria Scigli-tano – Budapesten élő olasz vendégtanár és újságíró – Esterházy Pétert (Hahn-Hahn grófnő pillantása) és Kertész Imrét (Kaddish egy meg nem született gyermekért) fordította. És hogy magamat se hagyjam ki a sorból: Mikes Kelemen megszólaltatása (Lettere dalla Turchia) után most Petrőczy Kata Szidónia-átültetéseim megjelenését várom, de abban is reménykedem, hogy talán nem dolgoztam fölöslegesen, amikor tíz évvel ezelőtt lefordítottam Bibó István A zsidókérdés Magyarországon 1944 után című korszakos jelentőségű munkáját.


Mi közvetítők akartunk lenni, nem egyszerűen csak fordítók. Nem elégedtünk meg azzal, hogy akadémiai „mesterek” módjára – pusztán nyelvismeret alapján – dolgozzunk. Igyekeztünk állandó kapcsolatban állni a magyar kultúrával, „igazi kutatókká” válni, bemutatni az írókat, a könyveket. Közülünk többen éveket töltöttek Budapesten, Szegeden vagy más kulturális központokban, egyetemi környezetben, magam például Kolozsvárott. Majdnem húszéves tapasztalattal mégis azt kell mondanom: nem elég egy alkotást, legyen bár remekmű, kiválóan átültetni. Meg kell győzni a kiadót, hogy érdemes a művet meg-jelentetni.


Olaszországban a kiadók választásai nem kulturális folyamatosságot tükröznek, mint például Franciaországban, hanem inkább epizódszerűek. Pedig négy éve olyan fordítói csoport jött létre a római Magyar Akadémia keretében, amelynek „levelező tagjai” vannak az egész országban. Pálmai Nóra tudományos titkárral együtt alapítottuk és vezetjük e fordítói műhelyt, amelynek a Rómában és a közelében élő magyar–olasz fordítók mellett a műfordítás kérdései iránt érdeklődő egyetemisták, ösztöndíjasok és oktatók is tagjai lehetnek. Sokan vannak. Közös törekvésünk első eredménye a 2004-ben megjelent Attraverso i tuoi occhi chiusi vedo. Poesie d’amore di poetesse ungheresi (Lehunyt szemeden át látom. Magyar költőnők szerelmes versei) című antológia. Pálmai Nóra szervezte és vezette Rómában a háromnapos Le traduzioni delle poesie di Lőrinc Szabó (Szabó Lőrinc verseinek fordításai) című szemi-náriumot,9 amelyen a fordítói műhely tagjain kívül sok más érdeklődő is részt vett. A Scrittori ungheresi allo specchio (Magyar írók olasz tükörben) olyan antológia, amelyben ötvenkét kortárs magyar író mutatkozik be, több tucat olasz–magyar fordító közreműködésével. De egyik kiadó sem vállalkozott korábban arra, hogy következetes elgondolás szerint működtessen egy kizárólagos magyar sorozatot. Nemrég aztán végre sikerült rábírnunk erre a római Lithos Könyvkiadót. Azóta a római Magyar Akadémia védnöksége alatt, Pálmai Nóra gondozásában látnak napvilágot a Podium Pannonicum darabjai: Romina Cinanni fordításában Balassi Bálint Szép magyar komédiája, Tomaso Keménytől az újrafordított József Attila-gyűjtemény, a Poesie scelte, a már említett Mikes-kötet, a Lettere dalla Turchia; következik Somlyó Györgytől a Favole contro la favola (Mesék a mese ellen), a Gács Éva fordította Antologia del teatro ungherese contemporaneo (Kortárs magyar színházi antológia), majd Petrőczy Kata Szidónia versei, Amedeo di Francesco gondozásában a Dsida-versek, aztán ugyancsak fordításomban – Apor Péter Metamorphosis Transylvaniae című műve.


Ami magyar, az más, távoli, ha csak kelet-közép-európai is – hiába, még mindig furcsa vidék az! –, kissé depressziós, deprimáló, lehangoló, tartalmilag nem mindig felfogható és szemantikailag (néha) kétértelmű is. Gyakorta vélekedik ekképpen az olasz olvasó. Itt nem csak Esterházy Péterről van szó, akinek például A szív segédigéi című regénye egy olasz (nem csak átlag-) olvasó számára inkább enigmatikus, netán idegesítő, mint szellemileg ösztönző, míg a Javított kiadás sikeresebb példa, egyszerűen azért, mert az előzőhöz képest közvetlenül érthetőbb, ámbár komplex, sokrétű, összetett, komoly regény is. Kertész Imre Sorstalanság című Nobel-díjas regénye viszont jóval közelebb állhat az olasz olvasó érzékenységéhez, mert Anna Franktól kezdve Primo Leviig létezik Olaszországban az, ami – bármennyire is rosszul hangzik – láger-kultúrának nevezhető. Az Essere senza destino mégis mindössze háromezer-ötszáz példányban jelent meg, amikor Kertész még teljesen ismeretlen volt Olasz-országban. Jócskán voltak eladatlan kötetek az üzletekben, amikor Kertész megkapta a Nobel-díját. Ezt követően három-négy hónap alatt négy utánnyomás kelt el. A Sorstalansághoz képest lényegesen kevésbé fontos mű A kudarc – a milánói Feltrinelli Kiadónál jelent meg 2003-ban; erős benne a manír, csak azok számára érdekes, akik tanulmányozni akarják az író életművét –, mégis sikeres lett, mert Kertész Imre neve már ismerős volt Olaszországban. „Divatba jött”, ha nem is annyira „őrjöngő” divatba, mint Márai.


Mivel magyarázható az a váratlan könyvsiker, amely A gyertyák csonkig égnek (Le braci, 1998) című Márai-regény olasz kiadását követte? A kiadók abban érdekeltek, hogy versenyben tudjanak maradni vetélytársukkal, a televízióval. Nos, ez esetben nem arról van szó, hogy Márai „televíziós nyelven” írta volna meg regényét, hanem arról, hogy „az 1941-ben írt mű Le braci címmel az egyik legrangosabb könyvkiadó, a milánói Adelphi az Osztrák–Magyar Monarchia világának szentelt sorozatában, Musil, Hoffmansthal, Joseph Roth művei mellett jelent meg”.10 Utóbbiaknak mindig is nagy visszhangjuk volt Olasz-országban, így Márai prózája sem volt ismeretlen. Ez a titka annak, hogy A gyertyák csonkig égnek 1998-ban még öt, azóta pedig több mint húsz kiadást ért meg. Az olaszországi sikert német és angol fordítások követték, ezalatt az Adelphi újabb négy Márai-művet jelentetett meg: az Eszter örökségét, a Vendégjáték Bolzánóbant, a Zendülőket (amelyek sokáig a könyvolvasottsági listák első helyezettjei között szerepeltek), s most A föld következik. Márai esetében valójában „újrafelfedezésről” van szó, hiszen a Válás Budán (1938), a Vendégjáték Bolzanóban (1941) és A szegények iskolája (1951) is több mint ötven éve megjelent már olasz fordításban. Az Adelphi kiadó igazgatója, Roberto Calasso eléggé szemfüles volt ahhoz, hogy tudja, mivel kell „megfognia” kb. ötvenezres olvasótáborát. Hogy miért épp A gyertyák csonkig égnek hozta divatba Márait? Valószínűleg azért, mert elég rövid volt ahhoz, hogy könnyebben el lehessen „csábítani” vele az olvasót.


 


A kérdés persze ennél jóval bonyolultabb, mélyebb átgondolást igényel. Az azonban kétségtelen, hogy az olasz könyvkiadás – nem egyedül Európában – amerikai hatás alatt áll. Ennek különös megnyilvánulása a bestseller jelensége. Ami nem feltétlen üzleti sikert jelent (azt is, persze), hanem egy tipológiát. Ha összehasonlítjuk az amerikai mintára háromszáz-négyszázezer példányban kiadott olaszországi sikerműveket például Esterházy Harmonia caelestis című regényének nyolcezres milánói példányszámával – ami a Feltrinelli Kiadó számára korántsem jelentett ráfizetést, mert az első kiadást nyomban a sikert jelző második követte, ötezer példányban –, akkor világosan látjuk, hogy mi a helyzet. Emellett nem szabad elfelejteni, hogy az olasz olvasóközönség valójában igen kis létszámú. A legújabb statisztikai kimutatások szerint még az éves olvasás mértéke sem éri el a fejenként egy kötetet. Végül is az sem garancia, hogy a könyv ne legyen bonyolult, ne kívánjon erőfeszítést az olvasótól, legyen sztorija. Nem mindig lehet tudni, hogy miért lesz divatos egy könyv, míg egy másik – talán érdekesebb, értékesebb, amely egy generáció olvasmánya lehetne – miért marad ismeretlen. Ez történt több magyar könyvvel, például Bodor Ádám A Sinistra körzet című regényével is, amelyet a római E/O Kiadó jelentetett meg 1999-ben. Igaz, az E/O – akárcsak az Editrice Voland, a Sellerio, az Anfora, az Edizioni del Labirinto, a Fahrenheit 451 és mások – kis kiadónak számít, kiadványai csak a nagyobb városok bizonyos könyvesboltjaiban találhatóak meg, ami megnehezíti a magyar irodalom terjesztését országunkban. Ezek a kiadók, amikor bestsellerre számítanak, akkor is csak maximum ötezer példányt dobnak piacra, de sajnos néha ennek a negyven százaléka is alig fogy el.


Az E/O (Est/Ovest, azaz Kelet/Nyugat) története egyébként azt a trendvonalat is jelzi, amely a kelet-közép-európai irodalmak iránti érdeklődés (átmeneti?) megélénkülését mutatja. A hetvenes években a Sandro Ferri és Sandra Azzola házaspár és Angelo Ripellino, a római La Sapienza Tudományegyetem kiváló professzorának tanítványa előbb egy kis könyvesboltot – „La vecchia talpa” (A vén vakondok) – nyitott, majd kiadót alapított. Sandra Azzola russzista, Angelo Ripellino a cseh és a lengyel irodalom búvárlója. A római házaspárhoz csatlakozott egy hungarológus is, Alfredo Lavarini, és így – Marinella D’Alessandro és Gianpiero Cavaglià közreműködésével – 1984-től kezdték kiadni Balázs Bélát, Csáth Gézát11 és más érdekes, különös magyar szerzőket.12 Balázs Béla könyve13 azért lett sikeres, mert őt már jól ismerték Olaszországban mint filmesztétát, úgy, ahogy Lukács Györgynek is sok híve volt és van. Az E/O magyar (és cseh, orosz, jiddish stb.) kiadványai mindig hatalmas kritikai visszhangot váltottak ki (terjedelmes cikkeket, tanulmányokat írtak rúluk), csakhogy ez nem járt együtt az üzleti sikerrel. Mint fentebb már jeleztem, igen kevés példány fogyott el. Valószínűleg terjesztési okok is hozzájárultak ehhez. Az utóbbi években a római kiadó inkább olasz, francia, dél-amerikai és más – nem kelet-közép-európai – országból származó szerzők felfedezésével próbálkozik. A Sinistra körzet (1999) után felhagyott a magyar irodalom olaszországi közvetítésével.


A 2003-ban alakult, kortárs közép-európai szépirodalmat publikáló milánói Edizioni Anfora színre lépésétől kezdve így mutatkozik be: Una casa editrice per la letteratura Centro Europea in Italia. És valóban – Oscar Halecki lengyel14 és Szűcs Jenő magyar történész15 koncepciójára építve – máris művekkel igazolja: Közép-Európa nem egy állam, hanem kultúra, illetve sors. Nincsenek biztos határai, s ezeket minden történelmi helyzetben újra ki kell rajzolni (Milan Kundera).16 Az Edizioni Anfora inkább az Olaszországban kevésbé ismert szerzőkkel foglalkozik, olyanokkal, akiknek Európában (Franciaországban, Nagy-Britanniában, Németországban), illetve az Egyesült Államokban már sikerük van. A kiadó közreműködésre kérte fel az olaszországi egyetemeken, kulturális intézetekben működő professzorokat, kutatókat, néhányukra fordításokat bízott, másoktól a kiadványok szakszerű gondozását várja. És ez a lehetőség reménységgel tölt el bennünket, olasz–magyar kutatókat, fordítókat.


Külön figyelmet érdemelnek az Olaszországban élő és dolgozó magyar ajkúak fordításai. Elsőként Pálmai Nórát említeném, aki Polcz Alaine Egy asszony a fronton című regényét ültette át olaszra.17 A Bolognában élő Rozsnyói Zsuzsanna Lázár Ervin hírnevét gyarapította,18 Gács Éva fordításában és gondozásában jelent meg az Il testimone oculare cieco és Shalim. A Budapesten született és a milánói magyar tanszéken előadótanárként működő Sándor Krisztina többek között Márai Sándort és Kertész Imrét fordította olaszra,19 a magyarországi Rényi Andrea, aki több évtizede Rómában él, főként a legújabb magyar irodalom megismertetését tekinti életcéljának.20 A római Magyar Akadémia és a magyarországi Fordítók Háza által rendezett fordítói versenyt (Concorso in traduzione letteraria) elsőként ő nyerte meg.21


De ez már egy másik, hosszabb fejezet.


 


JEGYZETEK


 


1. A Molnár Ferenc regénye igazi bestseller Olaszországban, a magyar Pinocchiónak nevezhető. Már túl van az ötvenedik olasz kiadáson.


2. Bálint Balassi: Canzoni per Julia. A cura di Armando Nuzzo. Traduzione di Carlo Camilli e Armando Nuzzo. In: In forma di parole. A cura di Rolando Gualerzi, Adriano Marchetti e Gianni Scalia. Crocetti Editore, Milano, aprile–maggio–giugno 1994. A bővített kiadás 2004-ben jelent meg, Balassi Bálint születési évfordulója alkalmából.


3. Attila József: Flóra, amore mio. A cura di Nicoletta Ferroni e Tomaso Kemény. Bulzoni, Roma, 1955; Nicoletta Ferroni–Péter Sárközy: Senza speranza. Esistenzialismo e socialismo nell’opera di Attila József. Bulzoni, Roma, 1999.


4. Victor Cholnoky: L’isola dei reietti. Voland, Roma, 2002; Dezső Kosztolányi: Allodola. Sellerio Editore, Palermo, 2000; Kelemen Mikes: Lettere dalla Turchia. Lithos, Roma, 2006.


5. Manapság megint Ferenciek terének nevezik.


6. Gianpiero Cavaglià munkásságáról Sárközy Péter ír: Gianpiero Cavaglià studioso della cultura ungherese. In: L’Ungheria e l’Europa. A cura di K. Roggero, P. Sárközy, G. Vattimo. Bulzoni, Roma, 1996, 430–437. Krúdy-fordításai a Marietti Kiadónál jelentek meg: Az Arany utcai szép napok 1982-ben, A vörös postakocsi 1987-ben; az E/O kiadónál Örkény-fordításai láttak napvilágot: Egyperces novellák (Novelle da un minuto, 1985), Macskajáték (Giochi di gatti, 1987). A 19. század végének magyar prózairodalmáról írt monográfiái:: Gli eroi dei miraggi (1987) és Fuori dal ghetto. La questione ebraica nella letteratura ungherese del XIX–XX. secolo (1989).


7. Sárközy Péter: Magyar irodalom Olaszországban. Kortárs, 2002. 6. 92–101. Uő.: Le traduzioni ita-liane delle opere letterarie ungheresi. In: RSU (Rivista di Studi Ungheresi), 2004. III. 7–16; Letteratura ungherese – Letteratura italiana. Problemi e momenti dei rapporti letterari italo-ungheresi. Carucci editore, Roma, 1990; Letteratura ungherese – Letteratura italiana. Sovera, Roma, 1997; Dai fiumi di Ungaretti al Danubio di Attila József. Sovera, Roma, 1994.


8. Sárközy Péter: Magyar irodalom Olaszországban. 92.


9. Le traduzioni delle poesie di Lőrinc Szabó. Seminario di traduzione presso l’Accademia d’Ungheria in Roma, 17–19 giugno 2004.  A római Magyar Akadémia fordítói műhely „I Segnalibri” sorozatában több kötet jelent meg. Mari Falcsik, Orsolya Karafiáth, Can Togay: Me ne andrei per il mondo... ma sono qui nel mondo című versantológiája (2005); Mihály Kornis: Condizione straordinaria. Cabaret contemporaneo (monológusok, 2006); Krisztina Tóth: Poesie (2006); István Kemény: Discorso vivo (2007).


10. Sárközy Péter: i. m. i. h.


11. Géza Csáth: Oppio e altre storie. E/O, Roma, 1985.


12. Ezek közül: Miklós Mészöly: Saulo (1987); György Kardos: I sette giorni di Avraham Bogatir (1988).


13. Béla Balázs: Il libro delle meraviglie. E/O, Roma, 1984.


14. Ennek következtében a milánói kiadó érdeklődési körében levő országok, illetve kultúrrégiók a következők: Németország, Ausztria, Csehország, Szlovákia, Lengyelország, Szlovénia, Magyarország, Románia (Erdély), Horvátország, Szerbia, Ukrajna, Litvánia, Bosznia-Hercegovina.


15. Jenő Szűcs: Disegno delle tre regioni storiche d’Europa (Federigo Argentieri fordításában és gondozásában). Rubbettino, Soveria Mannelli, 1996.


16. A 2003-tól olaszul megjelent magyar művek: Magda Szabó: Lolò, il principe delle Fate; Lajos Grendel: Le campane di Einstein; Imre Oravecz: Settembre, 1972; Pál Békes: Il Maestro Maldestro (Vera Gheno fordításai); György Miklós Száraz: Alla locanda del gatto d’argento (Alexandra Foresto fordítása); Füst Milán: Il Cicisbeo e altri racconti (Chiara Fumagalli, Vera Gheno, Raffella Biasin, Mónika Szilágyi fordításai). Rejtő Jenő Szőke ciklon című könyve 2006-ban jelenik meg, Armando Nuzzo fordításában.


17. Una donna sul fronte. Antonio Stango Editore, Roma, 2006.


18. Ervin Lázár: Rapsodia ungherese (Gyulai Líviusz illusztrációival), Quaderni del Circolo degli Artisti, 2004. Re Barbaverde, Rozsnyói Zs. gondozta és fordította (C. Fumagalli, S. Minnicucci, R. Biasini és D. Mizza segítségével) magyar népmesék, Maurizio Tosi, 2000.


19. Márai Sándortól: Truciolo (Csutora), Milánó, Adelphi, 2002 (Laura Sgariotóval együtt); La donna giusta (Az igazi Judit... és az utóhang), Adelphi, 2004 (Laura Sgariotóval együtt). Kertész Imrétől: Il secolo infelice (A száműzött nyelv), Bompiani, 2007.


20. Martin Gerlóczy: Assenza giustificata. Róma, Fazi editore, 2007. Esszéköteteket is fordít, ezek közül: András Nagy: Il caso Bang-Jelsen. Ungheria 1956: un paese lasciato solo. Milano, Baldini, Castoldi e Dalai, 2006.


21. A résztvevők magyarból olaszra fordítanak, az ez évi szövegek a következők voltak: Mándy Iván: Kulikabát; Somlyó György: Esti kérdés; Weöres Sándor: Déli felhők.


 



 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal