HU  |   RO  

Korunk 2007 Október

Kutatási kultúra


Barabási Albert-László

 


Az erdélyi származású világhírű tudóssal, az Indiana (USA) állambeli Notre Dame Egyetem professzorával, az MTA külső tagjával Szovátafürdőn készítettük az alábbi beszélgetést. A Csíkszeredába rendszeresen hazajáró Barabási Albert-László 2007. július 15–20. között részt vett a Komplex rendszerek és hálózatok című nyári egyetemi konferencián, amelynek az UNESCO mellett a Notre Dame Egyetem, a BBTE, a Sapientia EMTE, a Kolozsvári Magyar Egyetemi Intézet Számítógépes Szimuláció Munkacsoportja volt a társszervezője. Barabásinak a komplex hálózatok elmélete területén elért eredményeiről legutóbb a 2005. évi júniusi számban értesülhettek a Korunk olvasói. – K. M.


 


A háló tudománya témával megjelent súlypontos Korunk-szám (2005. 6.) szerkesztője kért engem arra, hogy készítsem el ezt a beszélgetést. Cseke Péter, aki doktori dolgozatom irányítója volt a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen, Néda Zoltántól, alighanem legfiatalabb erdélyi akadémikusunktól tudta meg, hogy „Barabási az idén nem Csíkba, hanem Szovátára jön haza”. Máris benne vagyunk a „hálóban”. Mikor döntötted el, hogy kutató leszel?


– Az egykori csíkszeredai Matematika–Fizika Líceumban, a mostani Márton Áron Gimnáziumban volt egy fizikatanárom, Nagy Antal, akit nagyon szerettünk. Ő keltette fel a fizikai iránti érdeklődésemet, és ő vezetett rá arra, hogy nemcsak tanulni kell, hanem valamit hozzá is kell adni a tudományhoz. Például az optikát tanulva, a fénytörést vizsgálva hazavittem egy prizmát a laborból, egész éjszakákat töltöttem azzal, hogy rendszert állítsak fel, kísérleteztem, számítógépes modellezést készítettem rá, és végül meg is jelent egy cikk a Revista de fizică şi chimie című szaklapban a fénytörésről. A lényeg valójában nem a cikk, hanem a folyamat maga: ha fizika, akkor kutatás, ha kutatás, akkor fel is kell valamit fedezni, ha sikerült valamit felfedezni, akkor azt le is kell írni és meg kell próbálni publikálni. Ez ellentmondott az akkori romániai szellemnek, amikor a hangsúly a tudás akkumulálásán volt, és semmiképpen sem azon, hogy ezt valahogy vissza kell adni a közösségnek. Bukarestbe kerülve elég hamar olyan emberek társaságára találtam, akik hasonló gondolkodásúak voltak, hasonló témák iránt érdeklődtek. Az egyetemi évek érdekessége az, hogy nem egyetemi tanároknak volt akkor rám a legnagyobb hatása, hanem például Kolumbán Gábornak, aki szintén fizikus volt, de nem kimondottan kutató. Amikor érdeklődni kezdett a nem egyensúlyi rendszerek iránt, összegyűjtötte a témával kapcsolatos könyveket, amelyek aztán az én kezembe kerültek. Nem volt alkalmunk sokat beszélgetni, mivel ő Székelyudvarhelyen lakott, de a szelleme, illetve a könyvek, amelyeket akkor elolvastam, a mai napig is hatással vannak rám. Azokkal a témákkal, témakörökkel foglalkozom, amelyekről akkoriban (1985–1986 körül) olvastam.


– Mitől kutató egy kutató? Mi az, amit tudományágtól függetlenül szem előtt kell tartania?


– A leglényegesebb alighanem az, hogy nem elég valamit megtanulni, hanem a tudást valamilyen módon alkalmaznunk kell, és vissza kell adnunk a közösségnek. Legyen látható nyoma annak, hogy valamit elmélyülten megértettünk, olyan szinten, hogy valamit kreatívan hozzá is tudunk adni. Ennek az egyedüli módja ma a publikáció. Nem arra kell gondolni, hogy egyből a világ legjobb szaklapjaiban kell publikálni, viszont már nagyon fiatal kortól ki kell alakítani a diákokban azt a készséget, hogy amit megtanultak, azt kreatív módon alkalmazzák, és ennek az eredményeit közzé is tegyék. Amikor például egy hallgató részt szeretne venni nálam a doktorátusi programban, mindig elbeszélgetünk. El szoktam mondani neki, hogy nézd, te nagyon jó diák voltál, mert másképp nem kerülhettél volna be a doktorátusi programba. Most még néhány kurzusra el kell menned, és tudom, hajlamos vagy arra, hogy maximálist nyújtsál abban az irányban. De tartsd szem előtt a következő dolgot: amikor te ezt az iskolát kijártad, és kilépsz egy doktorátussal, soha senki nem fogja megkérdezni, hogy milyen jegyeket kaptál a doktorátus alatt. Mást fognak nézni: mit fedeztél fel, és milyenek a publikációid. Meg kell tehát változtatnod a hozzáállásodat, aszerint, hogy mi a célod. Lehet az a cél, hogy a következő években a maximális jegyeket kapd, és a legjobb tanuló legyél, de hosszú távon ez nem szerencsés, mert senkit nem fog érdekelni. Inkább át kell állítani a gondolkodásodat, és afelé kell irányulnod, hogy valamit felfedezz, valami újat tegyél le az asztalra. Emellett az is megfér, hogy maximális jegyeket kapjál, nem mondom azt, hogy ne járj kurzusokra, és ne tanulj. De ezt a gondolkodást át kell alakítani: eddig bizonyítottál, de most már ez a típusú bizonyíték lényegtelen. Ez persze nem mindenkinek sikerül. Vannak, akik annyira ráhangolódnak arra, hogy a maximumot nyújtsák, hogy a tanulás és a visszaadás kereteiből nehezen tudnak kilépni és kreatívan dolgozni. Ezért kell megadni minél korábban a diákoknak azt a lehetőséget, hogy kreatívak legyenek. Párhuzamosan kellene kialakulnia a tanulási/visszaadási készségnek és a kutatási szenvedélynek. 


–Kelet-Közép-Európában még mindig a tanulási/visszaadási rendszerről beszélünk. El kell végezni egy iskolát, megszerezni egy oklevelet, ami nélkül lehetetlen a boldogulás. A rendszeren belül pedig kevés lehetőség nyílik a kreatívabb kutatási munkára. Hogyan lehetne összeegyeztetni a kettőt?


– Nem mondom, hogy nem kell tanulni, sőt. Ám ez a kettő nem mond ellent egymásnak. A normális diplomamunka alatt a tanulás az elsődleges feladat, hiszen bármilyen okos is a diák, nem lesz belőle érdemleges kutató, ha nem fekteti le az alapokat. Nem lesz minden felvett diákból kutató, de meg kell teremteni hozzá a feltételeket. Ehhez persze szükséges az is, hogy legyen megfelelő tanerő, akinek van tapasztalata ebben. Véleményem szerint kezd kialakulni Erdélyben és tágabb értelemben Romániában is ez a gyakorlat. Néda Zoltán rendkívüli példa erre. Többször kint volt az Egyesült Államokban, szerettük volna ott tartani, de minden alkalommal visszautasított. Van egy nagyszerű csoportja, amellyel aktív intellektuális tevékenységet sikerült kialakítania. Ravasz Erzsi nálam doktorált, most a Harvardon tanít, és ha jól tudom, még mindig az a terve, hogy majd visszatér Kolozsvárra. Amikor diákokat küldünk külföldre, mindig felmerül a kétely, hogy esetleg nem jönnek vissza. Én amellett vagyok, hogy mindenkinek meg kell adni a lehetőséget, hogy a maximumot nyújthassa. Ha ennek a néhány éves külföldi tanulmányút a feltétele, akkor el kell engedni, ez vele jár. Egy magyar származású kutató azt a kérdést tette fel: miért van az, hogy egyes országokat tudományos nagyhatalomnak tekintenek, míg másokat nem? Ausztria például hihetetlen tudományos hagyománnyal rendelkezett a múlt század első felében. Ott fejlődött ki a termodinamika, ott volt Freud, Boltzmann, Goedel, tehát a fizika és matematika alapjai ott voltak. Az ötvenes években aztán megszűnt Ausztriának ez a státusa, vezető szerepe, persze továbbra is vannak ott neves kutatók, de már nem úgy tekintünk erre az országra mint a kutatás Mekkájára. Eközben más országok, mint például Svájc, tudományos nagyhatalmakként vannak jelen, vagyis nem az ország mérete a döntő. Nyugat-Európában a második világháború után kötelezővé tették, hogy a diákok a doktorálást követően néhány évre elmenjenek az Egyesült Államokba, hazatérve pedig otthon jelentős egyetemi álláshoz jussanak. Ezt nem tette meg Ausztria, a külföldi tanulást nem tette kötelezővé. Persze nem mindenki jött vissza, aki elment. De akik visszajöttek az egyetemekre oktatni, magukkal hoztak egy kutatási kultúrát. Abban az időben robbant a tudomány Amerikában, a mai tudományos gondolkodás meghatározó kérdéseit lényegében ott vetették fel, és ez teljesen reformálta az európai rendszert is. Az osztrákok, mivel belülről építkeztek, a saját embereiket léptették elő, nem érezték szükségét a külföldi tapasztalatoknak, így egyszerűen lemaradtak.


– Hogyan lehet hazavonzani a külföldi tapasztalatszerzésre küldött fiatal kutatókat? Mert azért minőségi különbségek vannak a hazai körülmények és a külföldi intézmények által nyújtott lehetőségek között...


– Két kategória van: az olyan diák, aki elmegy, és nem jön vissza, és az, aki elmegy, majd hazatér. Hogy van-e minőségi különbség a kettő között, hogy a jobb vagy a gyengébb jön visz-sza? Ez teljesen lényegtelen. Én amellett vagyok, hogy akik nem jönnek vissza, azoknak is lényeges hozzájárulásuk lehet az itthoni tudományos műhelyek működtetéséhez. A kapcsolatok ugyanis megmaradnak. Ez pedig nem elveszett tőke. A kérdés az, hogy mi lenne az igazán elveszett tőke. Tartsuk itthon az embereket, nyomorítsuk meg őket, és ne termeljenek semmilyen módon, vagy hagyjuk, hogy menjenek, esetleg ne jöjjenek vissza, de tartsák a kapcsolatot az itteniekkel, kollaboráljanak a világgal, és tudományos életet éljenek. Erre nincs egyszerű válasz. Én azonban amellett vagyok, hogy szükséges elküldeni a diákokat külföldre tanulni. Ez nem feltétlenül Amerikát jelenti, az utóbbi időben kissé csökkent Amerikának a vezető szerepe, hasonló kutatási kultúrát már Európában is lehet találni. Ezért meg kell adni a lehetőséget, sőt rá kell venni a diákokat, hogy kóstolják meg a kutatási kultúrát, láthassák, hogyan dolgoznak máshol. Ezután döntsék el, hol akarnak dolgozni, kint vagy idehaza. Ez valójában az a tényező, ami fel tudja lendíteni a tudományos életet. Olyan embereket vonzzunk vissza, akik tudják, melyek a tudományos standardok külföldön. Meg kell teremtenünk a feltételeket itthon ahhoz, hogy ezeknek az embereknek egy része visszakívánkozzon. Nem azt várja el senki, hogy amerikai fizetést adjunk nekik. Vannak ugyanis olyan erős családi, etnikai, kulturális kapcsolatok, amelyek visszahozzák az embereket. Csak meg kell teremteni azokat a minimális feltételeket, amelyek mellett elfogadhatónak tartják, hogy itthon tudjanak kutatni. Láthassák annak a lehetőségét, hogy ha egyszer hazajöttek, akkor a kapu nem zárult be mögöttük, folytatni tudják a munkájukat. Ez kezd már megszületni. Egyre inkább látom, hogy a romániai kutatóknak van kutatási pénzük, amit a román kormány vagy különböző alapítványok biztosítanak, nagyon jó munkát végeznek, elsőrangú lapokban publikálnak. A tudományos tevékenységek jelenleg néhány jeles kutató körül csoportosulnak, de előbb-utóbb már nem szigetekről beszélünk, hanem egy olyan közösségről, amely magas szinten tudja ezt művelni. Arra kell törekednünk, hogy ezt a közösséget valóban kiépítsük. Tíz évvel ezelőtt rendkívül egyszerű volt Magyarországról egy diákot kihívni Amerikába. Akkor még mindenki szeretett volna azonnal külföldre kijutni, mihelyt ledoktorált. Vagy még azelőtt. De ez most már nem így van. Elmennek esetleg egy-két évre, majd hazatérnek. Ez a folyamat már kialakulóban van Erdélyben is, elsősorban Kolozsváron. Sok hallgató tér vissza, sok fiatal itthon doktorál, és nyomban beépül a helyi egyetemi rendszerbe. Ami rendkívül jó dolog, ugyanakkor jó volna nekik is elmenniük néhány évnyi próbaidőre. Hogy nyugati tapasztalatokkal épüljön ki az itthoni tudományos kutatói közösség.


– Hogyan?


– A romániai összképet nem tudom érdemben megítélni, mert a bukaresti kapcsolataim sokkal gyengébbek, mint az erdélyiek. Bukarestben végeztem ugyan az egyetemet, tizennyolc évvel ezelőtt, de azóta az idén hívtak meg először ott előadni. Ebben is a biológusok voltak az elsők, én pedig szinte azonnal elfogadtam a meghívást, mivel ezt is hídépítésnek fogom fel. Mindez annak a jele, hogy a bukaresti tudományos élet is építkezik, megvan ehhez a kritikus tömeg. Erdélyen belül viszont dinamikusabbnak látom ezt a folyamatot. Nagy szerepe van annak, hogy új egyetemek, különböző fiókegyetemek jelentek meg. Ezek mind rendkívül fontosak, mivel otthont adnak embereknek, akik tudományos életet élnek, és akiktől elvárható, hogy kutassanak, publikáljanak. Ez persze egy Gauss-görbe lesz, van, aki ezt nagyon jól műveli, van, aki kevésbé, de a lényeg az, hogy kiépül az az intellektuális környezet, amely megadja annak lehetőségét, hogy ha valaki itt szeretne élni és itt szeretne dolgozni, megtehesse. Nem kell kiemelni valamelyik egyetemet és abból kutatóközpontot csinálni, hanem az egész ökológiára szükség van, mert a csúcsok nem tudnak a vákuumban létezni. Szükség van közösségre, szükség van találkozásokra, egymás segítésére, referálásokra, cikkek, folyóiratok létrehozására, konferenciákra, és ehhez nem elégséges két-három személy. Az egyetemi rendszer kiépülése nagyban fog segíteni abban, hogy egységes kutatási bázis épüljön ki Romániában. Már látom azt, hogy Csíkszeredára mekkora hatással van az egyetem jelenléte, mekkorát változtatott a város szellemi életén. Egyszer csak megjelentek a diákok, az egyetemi oktatók, az új tudományos és intellektuális igények. Előadókat lehet meghívni, mert van, aki meghallgassa őket, és ez nagyon fontos. Nem lehet egyedül teljesíteni, környezet kell a kibontakozáshoz. Tehát ki kell épülnie az ökológiának, a diákoktól a professzorokig egy egész rendszernek. Az egyetemi rendszerben pedig ki fog alakulni a kutatási bázis infrastruktúrája is.


– Mi az, amit a külföldi tanulmányokat folytató hallgatóknak szem előtt kell tartaniuk?


– Hálózatkutatással foglalkozom, ezért nem győzöm a hálózatok fontosságát hangsúlyozni minden döntésben. Ha az ember elmegy, akkor ne vákuumba menjen. Ha valaki elmegy doktorálni külföldre, és arra koncentrál, hogy a lehető legjobb eredményt érje el, elhanyagolja a kapcsolatait. Ezeket pedig fenn kell tartani, haza kell jönni, előadásokat kell tartani, azért, hogy ne essen ki ebből az ökoszisztémából. Ez viszont mind a két oldalról elvárás: elvárhatjuk a helyiektől, hogy próbálják fenntartani a kapcsolatot azokkal, akik elmentek, de fordítva is. Mindez azért fontos, hogy megmaradjon a kohéziós erő, ami a visszatérést segíti elő. Tudjuk, kicsoda, tudjuk, hol van, és mivel foglalkozik. Amikor pedig lehetőség van egy állás betöltésére, akkor számítani lehessen rá, próbáljuk meg hazahívni. Ha ezek a kapcsolati szálak elvágódnak, akkor lehet ugyan óriási eredményeket elérni, lehet csodálni, hogy az illető milyen jól teljesít, de a kapcsolatok hiányában nagyon nehéz hasznossá tenni ezeket az eredményeket úgy, hogy visszahassanak a közösségre. Ez fizikailag is érvényes. Hiszen hazajárunk nyaralni, családot látogatni, ilyenkor lehet küldeni egy e-mailt az egyetemre, hogy jövünk. Beszélgessünk el a kollégákkal, akik maradtak, és ezt a kapcsolatrendszert őrizzük meg. Ez talán a legfontosabb része az egésznek: kapcsolatban maradni és ezáltal kiépíteni Erdélyben egy működő tudományos kutatási rendszert.


 


Kérdezett Kádár Magor


 


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal