A NEC konferenciáján Elie Barnavi, a Tel-Aviv-i egyetem professzora azzal lepte meg hallgatósága egy részét, hogy támadást intézett a „multikulturalizmus” ellen. Ez a fogalom tabunak számít, ha kikezdi valaki, azonnal reakciósnak, szélsőségesnek, nacionalistának kiáltják ki – szögezi le Andrei Pleşu. Hogyhogy? Nem kell küzdenünk a nyitottságért? Nem kell támogatnunk a különbözőséget a kultúrában? A másság tisztelete nem alapvető emberi kötelesség? Stb. De igen – válaszolta az előadó. Csakhogy: „...nem létezik funkcionális közösség előzetes megegyezés nélkül, amelyben leszögezik a felek által elfogadott, az együttélésre vonatkozó minimális szabályokat. Mindenik újonnan jöttnek magának kell választania. Ha elfogadja az általános szabályt, integrálódik, anélkül, hogy diszkrimináció érné, és anélkül hogy specifikus színezetét elvesztené a fogadó többségi közösségben. Ha nem, elszigetelődik, boldogtalan lesz, és másokat sem boldogít. A multikulturalizmus azt hiszi, hogy különböző mentalitások egyszerű mellérendelése közös térben társadalmi szolidaritást és testvéri eksztázist eredményez. A gyakorlat viszont azt igazolja, hogy egy társadalmi korpusz, melyet egymással nem kommunikáló gettók sokasága alkot, olyan társadalmi korpusz, melyet a megértés hiánya és az ellenérzés eluralkodása veszélyeztet.” Pleşu egyetért ezzel a véleménnyel, mert a „profi multikulturalistáknál” bizonyos kétszínűséget tapasztal. „Először is mintha nem vennék észre, nem éreznék érintve propagandisztikus kizárólagosságuknak azt a tényt, hogy furcsa időbeni eltolódás van a »multikulti« ideológiája és az általánosult monolingvizmus között. Mindannyian a különbözőség éltető csodájáról beszélünk, de angol nyelven tesszük. A repülőterek klienseinek viseletbeli gazdagsága hipermultikulturális. A hangbéli zűrzavar kimondottan angol. [...] A kétszínűség másik megnyilvánulása még drámaibb. A multikulturalizmus jótéteményeiről szóló diskurzusokban szinte mindig megjelenik a liberális demokrácia jótéteményeinek említése. Minden épeszű ember tudja, hogy a liberális demokrácia a legjobb találmány, amikor jogokról, szabadságról és értékekről van szó. Vagyis a multikulturalizmust nem politikai téren alkalmazzák.”

Andrei Pleşu várja a civil társadalom véleményét a kérdésben. Az első reflexió olvasható is a lap következő számában. Sever Voinescu írásában elsősorban a Pleşu által emlegetett „második kétszínűségről” elmélkedik. Leszögezi: a multikulturalizmus csakis a liberális demokrácia keretei között létezhet társadalmi realitásként, más politikai kontextusban elképzelhetetlen. A multi-kulturalizmus pedig a mai ember világának működésében elengedhetetlen. „A multikulturalizmus nem egy opció a sok közül, hanem realitás, pontosabban ennek a realitásnak az egyetlen decens kezelési módja.” Továbbá: ha multikulturalizmusról beszélünk – hangsúlyozza Voinescu –, abból kell kiindulni, hogy a kultúrák közötti kapcsolatok a valóságban nem egyebek a kultúrák közötti konfrontációnál. Az intolerancia ma a konfrontáció radikális értelmezése. Minden kultúrában megvan az egyetemesség felé nyitás tendenciája, következésképp a felsőbbrendűség pretenciója. Nem szabad tehát kihagyni a pszichológiai tényezőket sem. (Dilema veche, 2005. 97–98.)