Az utóbbi időben jó néhány olyan fiatal szerző jelentkezett a román könyvpiacon, akiknek sajátos és határozott írásmódja sikeresnek bizonyult az olvasók körében, ugyanakor vitát kavart a kritikai életben – Ioana Băeţică (Fişă de înregistrare), Miruna Vlada (Poeme extrauterine), Ioana Bradea (Băgău), Ionuţ Chiva (69)^* neve például az irodalom vagy pornográfia kérdésfelvetés kapcsán hangzik el. A szerzők mindannyian pályakezdők, és a kritika szerint hangjukban felfedezhetőek bizonyos hasonlóságok, legalábbis abban a lendületben és frappáns módban, mellyel a kérdéseket kezelik, így aztán felvetődött egy újabb irodalmi generáció gondolata, a 2000-eseké, mely az ún. 80-as szerzők (néhány nevet, jelzésképpen: Mircea Cărtărescu, Florin Iaru, Ion Mureşan, Alexandru Muşina, Mariana Marin, Liviu Ioan Stoiciu) dominanciáját kezdené ki. A kérdés természetesen nem most fog eldőlni, annál is inkább, hogy túlságosan szimmetrikus lenne, ha az amúgy is problematikus generáció fogalmát időben ennyire szabályozottan kezelné a román kritika, és a 60-asok  és 80-asok gyűjtőnév bejáratása után éppen ezt az egyszerre idealisztikusan és forradalmian hangzó 2000-es címkét terjesztené el. Egyelőre az egyetemről 2000 körül kikerülő szerzőkről van szó, finomít a megfogalmazáson Andrei Valea. Ionuţ Chivával, a 69 szerzőjével a Ziuában interjút közlő Iolanda Malamennek is az egyik fő problémája, hogy miként látja Chiva, időben beváltják-e majd a fiatal szerzők azt az ígéretet, amelyet első köteteikkel tettek, éspedig, hogy egy újabb erős generáció lépett be a román irodalomba. Chiva nem nagyon tudja, mint mondja, nem is nagyon érdekli a dolog. „Azt hiszem, az foglalkoztatja őket inkább, mármint a fiatal írókat, akikkel jóban vagyok, hogy vagányakat írjanak, és másokkal is megismertessék nyomorúságos gondolataikat... És még az is érdekli őket, hogy én mit gondolok arról, amit ők írnak, és fordítva, ami szerintem nagyon szép.”

Ezt a laza hangnemet nem feltétlenül igazolja vissza azonban az, hogy a fiatal szerzők, köztük Chiva is, intézményi hátteret működtetnek egy, a létező szépirodalomhoz képest más beszédmód kialakítására és fenntartására. Irodalmi műhelyt és folyóiratot hoztak létre, az új poétikai áramlat sajátosságait kiáltványban hozták az olvasók tudomására. Grupul fracturist, Fracturi, Fracturism, Manifestul fracturist. A „fracturi” szót talán „törésként” vagy „résként” lehet találóan fordítani – a kiáltványban Dumitru Crudu és Marius Ianuş azt magyarázzák, hogy az írásuk például arra a nyilvánvaló törésre, résre kíván reflektálni, amely egy televíziós film és az azt megszakító reklámok között keletkezik. Az irodalmon annak következetességét és hitelességet kérik számon, a valóság poézisét, melyet, írják, a 80-asok is hirdettek, de nem valósítottak meg, mert kispolgári érdekeik felülkerekedtek. „Nem lehetsz egy időben akadémikus egyetemi tanár, karrierista-kereskedő-politikus kispolgár és nonkonformista költő. Ez összeegyeztethetetlen és töréshez vezet.” A kiáltvány 1998-ban jelent meg a brassói Monitorul de Braşov című napilapban, azóta több kötetet magáénak tudhat az irányzat, illetve a magukat hozzá tartozónak valló szerzők. Chiváról sem tudunk meg ennél sokkal többet a kötet bemutató szövegéből: 1978-ban született és a Fracturi irodalmi csoport tagja.

A könyv címe önmagában provokatív vagy legalábbis figyelemfelkeltő, természetesen hozzátehetjük, hogy manapság egy tizenkét éves gyerek is teljesen komolyan tud ennél sokkal tabusértőbb dolgokról értekezni. Nos, Chiva könyvében is ilyen tinédzserek lépnek fel, kicsit idősebbek, tizenhét évesek, ennél fogva nemcsak mondják, de teszik is azokat a bizonyos tabuizált dolgokat. És hol van már a „sex and drugs and rock ‘n’ roll” jelszava, valahol ‘69-ben maradt, itt a tét teljesen más: pénz, pénz és egy kis népszerűség, amit, ha prostitúcióval lehet megkeresni, hát legyen, ha snuff filmekkel, hát legyen, ha videóra rögzített gyilkossággal, hát jöhet az is, legfeljebb két-három hét depressziójába kerül a narrátor Ionuţnak. Ionuţ beceneve Muiuţ, magyarítva talán Kispöcs, és Muiuţ városa Bukarest, de nyilván nem a kis Párizs, nem is a Cărtărescu-féle nosztalgiázó hely, hanem egy periférikus szakközépiskola és a körülötte szövődő maffia világa, ahol Lazy, Vladimir és Ionuţ rátalálnak R.-re, aki társalkodónőként fut a cityben, és azzal rokon szakmákat is űz, hogy – és itt például melodramatikusan enyhül egy kicsit Chiva hangja – szegény családját és főleg kishúgát eltartsa. Az eltartandó személyekhez csatlakozik Ionuţ is, míg rá és barátaira nem talál egy strici, aki beszervezi őket előbb a különféle szexuális és agresszív perverziókat kínáló snuff movie iparba, majd élő előadásokat is vállalnak, aztán R.-t egy kliens lelövi. A narrátor pedig sok év múlva, amikor már egyetemet is végzett – éppen bölcsészetet –, elhatározza, hogy átkozottul jó könyvet ír, mielőtt elveszítené az életét, kíváncsiságát és hiteit, ekkor fordul nagykamasz évei felé. Kissé elnagyolt ez a narratív keret, az elbeszélői hang pedig, a bejelentett téma súlyosságához viszonyítva, túl könnyedén ugrál a különböző regiszterek között. A vérkemény maffiózó duma és a tinédzserek öngyilkos nemtörődömsége után olyan intellektuális reflektáltságba csap át, amikor Heinrich Böll Egy bohóc nézeteit írja át, illetve adatja elő Ionuţcal, hogy ismét a felületesség vádja merülhet fel. Ezzel együtt olyan olvasmány a 69, amely nagyrészt következetesen konstruálja meg a Bukarest széli kamaszok fenntartások nélküli igyekezetét, hogy az általuk sikeresnek érzékelt modellhez igazodjanak, és elég durva ez a modell ahhoz, hogy a regény lebilincselő legyen. Saját bevallása szerint egyfajta Zabhegyezőt kívánt írni Chiva, de talán túl sokáig írta, 2000–2004 között, ezekkel az intellektuális reflexiókkal ellágyította. Lehetett volna egy mindenfajta elvont gondolatiságot nélkülöző kamaszkönyv, mert úgy indul a szöveg, valóban merész vállalkozásként. Mottója egy Ionesco-idézet, „Ne ijedjen meg, asszonyom, rettenetes lesz”, és ezt a rettentet kellett volna kitartania, akkor pályázhatna a kis Burroughs címre, ahogyan a pozitív kritika nevezte. Második-harmadik kötetére mindenképpen érdemes majd figyelni.

*Ed Polirom, Bukarest, 2005.