2005 őszén abban a kivételes lehetőségben részesülhettem és részesülök most is, az írás ideje alatt, hogy az ELTE doktorandus hallgatójaként a finnországi Jyv�äskyl�äi Egyetemen tanulhatok Erasmus-ösztöndíjjal. Tervezett PhD-dolgozatom Pilinszky János (1921–1981) életművére koncentrál, ezért ittlétem alatt megpróbáltam áttekinteni Pilinszky János finn fordításait.

Pilinszky János azon szerencsésnek mondható magyar költők egyike, akit már életében nemzetközileg is elismertek, és akinek verseit már élete folyamán több nyelvre is lefordították. Olyan értő tolmácsolói voltak, mint a költő Ted Hughes, aki The Desert of Love. Selected Poems címmel jelentette meg Pilinszky angolra fordított verseit, vagy a francia újkatolicizmus vezető egyénisége, Pierre Emmanuel költő, aki az első francia nyelvű fordításokat készítette. De még életében jelentek meg német, lengyel, cseh és finn nyelvű fordításban is versei.

Finn nyelvű tolmácsolója Anna-Maija Raittila. Raittila 1928-ban született Joensuuban, teológiai és pszichológiai tanulmányokat folytatott, 1954 és 1967 között filozófiát és pszichológiát tanított, és a Helsinki Egyetem 1980-ban tiszteletbeli doktorává választotta. Első verseskötete Ruiskuk-kaehtoo címmel 1947-ben jelent meg. A hatvanas évek végétől már csak költőként dolgozik, és ebben az időszakban bontakozik ki fordítói tevékenysége is. Elsősorban magyar irodalomból fordított, de olyan német alkotóktól is, mint Hermann Hesse, Dorothee Söll és Rainer Maria Rilke.

1970-ben jelent meg Kaivojen maa (Kutak földje) címmel, főként az 1950-es, illetve 1960-as évek magyar versterméséből válogató fordításantológia, amelyben Raittila 25 magyar költőt szerepeltet (legterjedelmesebb versanyaggal Illyés Gyulát, Juhász Ferencet, Nagy Lászlót, Váci Mihályt és Weöres Sándort). Az antológia nagy szolgálatot tett a magyar irodalom finnországi terjesztésének: sokat írtak róla Finnországban, a legtekintélyesebb és legolvasottabb lapok és folyóira- tok foglalkoztak vele, és a kortárs magyar líra első nagy bemutatkozásaként ünnepelték. Ebben a kötetben jelennek meg az első finn nyelvű Pilinszky-versek is, amelyeket aztán újabbak követnek: egy részüket Anna-Maija Raittila saját versesköteteiben jelenteti meg, majd 1979-ben jelenik meg a Pilinszky János verseiből válogató fordítás Unkarilaisia Runoja. Askeleita ruohossa, pime�äss�ä. Valikoinut ja suomentanut Anna-Maija Raittila címmel. A 77 versből álló válogatás lényegében felöleli Pilinszky egész költői munkásságát, azaz Trapéz és korlát, Harmadnapon, Nagyvárosi ikonok, Szálkák, Végkifejlet, Kráter című, a költő életében megjelent köteteinek anyagát. A kötet lényegében változatlan, javítatlan formában tartalmazza a Kutak földje antológiában, valamint a Raittila saját köteteiben megjelent fordításokat is, persze újabb versfordításokkal egészítve ki azokat. Raittila eredetileg az Askeleita ruohossa, pime�äss�ä (Lépések a füvön, sötétben) címmel kívánta megjelentetni, de végül a kiadó kívánságára Unkarilaisia runoja (Magyar versek) címmel jelent meg a kötet, és a Raittila által javasolt cím alcím lett, mint arról Tuomo Lahdelma finn hungarológustól értesültem.

A kötethez maga Anna-Maija Raittila írt előszót (Alkusanat), amelyben megpróbálja ismertetni a finn olvasókkal Pilinszky gondolkodásának központi jelentőségű mozzanatait, költészetének lényeges jellemvonásait. Azonkívül, hogy Raittila személyesen is ismerte Pilinszkyt, az előszó alapján nyilvánvaló, hogy otthonosan mozgott a költő alapvetően keresztény, Simone Weil teológiai írásai és F.M. Dosztojevszkij regényei mentén felépülő esztétikai rendszerében is. Számomra ez azért is fokozott jelentőségű, mert az én kutatásom főként Pilinszkynek eme, főként esszékben és különböző prózai írásokban kifejtett esztétikai elgondolásaira (Pilinszky saját kifejezésével az „evangéliumi esztétikára”) összpontosít. Ugyanakkor, úgy gondolom, hogy a költőnek a műalkotás, a művészet lényegéről, rendeltetéséről, gyakorlatáról való gondolatainak beható ismerete a hiteles fordítás szemszögéből szemlélve sem érdektelen. Az előszó épphogy megemlíti a költő születési évét és a verseskötetek megjelenési idejét, de továbbá, a biográfiai tények helyett főként a Nagyvárosi ikonok kötetben megjelent, két, ars poeticaszerű esszére1 alapozva (A „teremtő képzelet” sorsa korunkban, valamint az Ars poetica helyett) Pilinszky költészetének lényeges vonásaira mutat rá. Ezek közül egyik legfontosabb, a befogadást is erősen meghatározó jelenség a Pilinszky-recepcióban oly gyakran emlegetett „nyelvi szegénység”. Raittila jogosan és helyesen ismeri fel Pilinszky költészetének egyik leglényegesebb vonásaként ezt a „nyelvtelenséget” és forrásait is a költő életében. Beszámol róla, hogy Pilinszky meghatározó nyelvi élménye (amelyet ő maga tudatosan és programszerűen fel is vállalt) a nagynénje, Bébi volt, akiről így beszél: „engemet anyám mellett anyám nővére nevelt, ő volt a legtöbbet velünk, aki gyerekkorában szerencsétlenül járt, és egy nagyon-nagyon redukált nyelvet beszélt, talán szegényesebb nyelvet, mint a gyerekek. Én ma már ezt egy olyanfajta szegénységnek tartom, ami eleinte nem volt bennem tudatos, de később kénytelen voltam felismerni, ez az igény dolgozott bennem, tudniillik azt a néhány szót viszont, amit mondott, azt rettenetes intenzitással mondta.”2 Másik forrása a koncentrációs táborok eseménye, amely Pilinszky gondolkodásában elválaszthatatlanul összeforrt a krisztusi passióval. Beszélgetések Sheryl Suttonnal című szövegében visszatér Adorno híres mondatára, miszerint Auschwitz után többé nem lehet verset írni, és megpróbálja az ellentétére fordítani: „»Auschwitz után újra lehetséges a költészet.« […] a háborútól és a lágerektől visszakaptuk a szegénység és vele a nagy irodalmak szókincsét. Azt, hogy »éhezem«, hogy »fázom«, hogy »kérek és nem adnak«, és persze azt is, hogy »kérek és adnak«.”3 A nemcsak szociálisan értett, hanem sokkal inkább az ószövetségi szegények, ’anavim’ (Mert meghallgatja az ÚR a szegényeket, és nem veti meg az övéit, ha fogságban vannak. Zsolt 69,34) és az újszövetségi „Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa” jézusi kijelentés értelmében való szegényekkel azonosulás a forrása a Pilinszky-líra oly sokat emlegetett sajátosságának, a nyelvi szegénység különböző formáinak (személytelenítés, nominális mondatszerkesztés, tárgyiasság, a néhány újra visszatérő kép hihetetlen kifejezőereje stb.) a legfőbb alapja.

Ebben a nyelvi szegénységben Raittila az apofatikus, misztikus teológia olyan képviselőivel rokonítja Pilinszkyt, mint Keresztelő Szent János és Simone Weil. Simone Weil neoplatonista indíttatású misztikája valóban nagyon erős hatással bírt Pilinszky gondolkodásában, főként a teremtésről, bűnbeesésről, az engedelmességről, képzeletről vallott felfogásában. Amint Raittila idézi Pilinszkyt: „Bűnbeesésünkkel, úgy vélem, nemcsak értelmünk homályosult el, s nem csupán akaratunk vált hajlamossá a rosszra, de képzeletünk is bűnbe esett, s ezzel mintegy megcsorbult a világ realitása, inkarnációja, az a végső kiteljesítés és befejezés, ami a teremtésben eleve és eredendően képzeletünkre volt bízva. Bukásunk a teremtés realitását a puszta egzisztálás irrealitásává redukálta. Azóta a művészet a képzelet morálja, hozzájárulása, verítékes munkája a teremtés realitásának, inkarnációjának a beteljesítésére, helyreállítására. »Et incarnatus est« – azóta minden remekmű zárómondata, hitelesítő pecsétje lehetne” (A „teremtő képzelet” sorsa korunkban). Pilinszky számára, mint ezt Raittila is kiemeli, minden művészet alapvetően vallásos fogantatású, és ennek másod- vagy talán harmadrendű kérdése a tematika. A művészet alapvető vallási feladata tehát a jelenlét visszahódítása, a tények „teremtő képzelet” általi visszavezérlése, „hazavezetése” a valóságba. Maga a műalkotás nem más, mint – az imitatio Christi jegyében – folytonos alászállás a profán szférába, az elhagyatottságnak és védtelenségnek, a „nyomorúság lim-lom tájainak” „inkarnálása”, azaz (végső soron) szakralitásba való emelése. A művészi képzeletnek és figyelemnek a világ nyomorúságaiba, megoldatlanságába, megváltatlanságába való alászálló tevékenységének tükörképe a misztika. Raittila szerint itt kapcsolódik nagyon erősen Pilinszky ars poeticája a misztikus teológiához: „Sokat írtak misztika és művészet rokonságáról. Valójában a kettő úgy egy, hogy tökéletes ellentéte egymásnak. Ugyanannak az útnak, ugyanannak a szeretetnek: a világból fölszálló és a világba alászálló, de mindenképp tökéletesen egybeeső két ága, az odaadó engedelmességnek és a fölszabadult eksztázisnak dinamikus egyensúlyában, kifürkészhetetlen békéjében.”4

Az előszó alapján mindenképp az a benyomásom, hogy Anna-Maija Raittila jó ismerője és értője Pilinszkynek, bár Pilinszky kivételes nyelvi szegénységét, intenzitását tekintve sokkal inkább rokonítható Tuomas Anhava költészetével, mint Anna-Maija Raittila saját verseivel. Pilinszky versei látszólagos egyszerűségük ellenére nehéz feladatot jelentenek a fordító számára éppen, az egy-egy képbe erőteljesen összesűrűsödött intenzitás, szuggesztivitás, értelemlehetőségek következtében. A továbbiakban egy rövid verset szeretnék szemügyre venni:5

Átváltozások

Távolodol. De hiszen lány vagy,

hát közelítesz. Ahogyan a hold

fölkönyököl. Fénylünk ilyenkor,

mint egy katonatemető.

Mudonmuutoksia

Loittonet. Mutta olet tyttö,

siis l�ähenet. Kuin kuu

kumottaa. Silloin me loistamme

kuin sotilashautausmaa.

A fordítás szerkezetét megvizsgálva azt látjuk, hogy pontosan követi a magyar eredetit: minden egyes szó ugyanabban a helyzetben van, olyannyira, hogy a 2. és 3. soron áthajló mondatban az ige is ugyanott, azaz a harmadik sor első szavaként szerepel (felkönyököl – kumottaa). A koncentrációs táborok élményét jelző katonatemető – soti-lashautausmaa – is a negyedik sor, azaz a vers utolsó szava.

Tartalmi összehasonlításban: a hiszen szónak nincs finn megfelelője. Legmegfelelőbb, legközelebbi értelmet talán a -han finn szócska fejezne ki, de Raittila megoldása tömörebben viszi tovább a verset (elmarad a hiszen szó teljesen), és szemantikailag utoléri az eredetit. A soráthajlás által kiemelt metafora (?) lényegében megszemélyesíti a holdat. A hold mint női princípium archetipikus értelmével egyfajta erotikus töltetet is hordoz(hat): egy a könyökére támaszkodó nő képét idézi bennünk, amint ránéz a beszélőre. A kuu kumottaa/hold fénylik kifejezés megszokott a finn nyelvben, már-már közhelyszerű, a szótárban is fellelhető kifejezés, nem tartalmazza a megszemélyesítést, és nem adja vissza a magyar eredetiben benne rejlő értelemlehetőséget.

Összegezve azt mondanám, hogy Anna-Maija Raittila nagy szolgálatot tett a magyar kultúrának Pilinszky verseinek finn nyelvre való fordításával, olyan nagy és nehéz feladatot végzett el, ami helyenként talán meg is haladta erejét. Ugyanis, meglátásom szerint, Pilinszky fordítása nem kevesebb igénnyel lép fel, mint hogy az adott idegen nyelven nem is annyira újrateremteni, de megteremteni azokat a láttató, jelentésteli, hihetetlen tömörségű és intenzitású képeket, azt a „nyelven túli nyelvet”, amelyről fentebb szóltunk, és amely nyelv Pilinszky verseinek egyik leglényegibb sajátossága.

JEGYZETEK

1. A „teremtő képzelet” sorsa korunkban és Ars poetica helyett. In: Pilinszky János Összes versei. Osiris, Bp, 2001.

2. Kettesben. In: Pilinszky János Összegyűjtött művei. Beszélgetések. Századvég Kiadó, Bp., 1994. 183.

3. P.J.: Beszélgetések Sheryl Suttonnal. 12. fejezet. In: Pilinszky János. J. művei (CD-ROM), Osiris Kiadó, 1997.

4. Vö. A „teremtő képzelet” sorsa korunkban. In: Pilinszky János Összes versei. Osiris, Bp., 2001. 84–88. és János Pilinszky: Unkarilaisia Runoja. Askeleita ruohossa, pime�äss�ä. Unkarin kielest�ä suomentanut Anna-Maija Raittila. Kirjapaja, 1979. Alkusanat (5–9.)

5. Ebben a vizsgálatban elsősorban és főként Tuomo Lahdelma tanár úr segítségére alapozhattam, akinek ezúttal mondok köszönetet.