„Minél nyugatabbra kerültem Kolozsvártól – magyarázta Romániából 1989 előtt elüldözött barátom az erdélyi peregrinusok közkedvelt városában, Heidelbergben –, annál nyugatabbra vágytam.”

„Az északi emberek mindig Olaszország kék ege és a Riviéra pálmaligetei felé vonzódtak” – írta 1931 őszén Jancsó Elemér, a felvilágosodás későbbi professzora, miután „Észak Heidelbergjé”-ből hazatért Kolozsvárra. – A déli ember viszont ugyanazzal a vággyal tekint a hideg északra.”

Úgy adódott, hogy a „sötétség korszakából” kilépve 1990 júniusában nem napnyugati és nem is déli irányba, hanem – finn barátaink jóvoltából – egyből a sarki fény birodalmába repülhettem. Amiről addig csupán hallomásból volt értesülésem: Juhannus ünnepén (Szent Iván napján) éjszaka is csaknem nappali fényben gyönyörködhettem a tőlünk több mint kétezer kilométernyire lévő Helsinki látványában. Vendéglátóinkkal, a Finn–Magyar Társaság tagjaival együtt éltük át a pogány eredetű rituálét, amikor is éjfélkor mindenfelé máglyát gyújtanak a „nagy vizek” partján”, és hajnalig ropják a táncot a szabadtéri színpadokon – a leghosszabb északi nap tiszteletére. Ahogy most visszaemlékszem rá: azon az éjszakán a finnek nemcsak finnek voltak, a magyarok nemcsak magyarok, hanem együttesen részei a fényre vágyó emberiségnek.

Első finnországi látogatásom – írtam már erről a Korunkban – Kós Károly építészetének északi hasonmásaival ajándékozott meg. A 2001 augusztusában Jyv�äskyl�äben tartott V. Nemzetközi Magyarságtudományi Kongresszus előadásai pedig nemegyszer Debreczeni László művészetpolitikai, illetve László Dezső kisebbségstratégiai elképzeléseit juttatták eszembe. Hogy a harmincas évek elején a kisebbségi társadalomépítésbe kezdő Erdélyi Fiatalok nemzedéke miként figyelt fel a finn jelképekre. Hogy a „hatalmas Szovjetunióval” szembeszálló kis rokon nép Téli Háborúja (1939–1940) idején mit jelentett az északi fény a László Dezső nevéhez fűződő „új erdélyi tájékozódásban”. (A korabeli napilapok tudósításaiból és Kodolányi János látogatásaiból is tudható, hogy a száz napon át tartó honvédő háborúban tízszer annyi szovjet katona vesztette életét, mint amennyi finn. Ha nem is jutottak el a harctérig, magyar önkéntesek is indultak a finnek megsegítésére.) 

Debreczeni Lászlóval a Korunk Galériában megrendezett kiállítása után kerültem szorosabb kapcsolatba, 1978 karácsonyán. Már első beszélgetésünk során felfigyeltem arra, hogy az Erdélyi Fiatalok programjának a kialakításában meghatározó szerepe volt a „finn modell” tanulmányozásának is. „A népi kultúra kérdéseinek szorgalmazását elsőrendű feladatnak éreztem – olvasható okfejtése a Vigyázó torony címmel 1995-ben megjelent »beszélgető könyvben«. – Reménykedtem, hogy ebben egyszer csak eljutunk az öntudatnak arra a fokára, amelyen a finnek álltak akkoriban – többször cikkeztem erről az Erdélyi Fiatalokban –, akik összegyűjtötték (mondhatni társadalmi munkával) népi kultúrájuknak minden számba jöhető értékét. Művészetpolitikánk irányítását is részemről éppen az a tény határozta meg, hogy a népművészet alapján indultam el a pályámon, s tudatosan a Kós Károly által vágott csapáson haladtam tovább. Ezt kellett volna egy egész nép számára járható úttá szélesítenünk.”

Ha Debreczeni és László Dezső a vonatkozó irodalom alapján nyert betekintést a „finn kérdésekbe”, Jancsó Elemért a „primer valóság” is megérintette.  Az 1931-es (IV. finnugor kongresszus résztvevőjeként egy 106 oldalas kis könyvben (Északi rokonainknál) örökítette meg úti benyomásait (Erdélyi Lapok kiadása, Nagyvárad, 1932). Elsősorban az észtek és a finnek életviszonyait rögzítette riportszerűen, „eleven hatású” leírásokkal, „nagyszerűen sikerült fényképfelvételekkel”, amelyek alkalmasnak bizonyultak arra, hogy északi rokonaink iránt mélyebb érdeklődést keltsenek –  ahogy Bíró Sándor értékelte a kötetet az Erdélyi Fiatalok hasábjain  (1932. 6. 112.). Igaz ugyan, hogy a kis terjedelem nem tette lehetővé a „tudományos cikkek halmazának” az áttekintését, ám – a korabeli útleírásoktól eltérően – mindezt pótolja a „szociális háttér” érzékeltetése, a társadalmi berendezkedés megjelenítése. Az Erdélyi Lapok 1932. januári és februári számában megjelent élménybeszámoló kötetbe szerkesztett változata ma is lenyűgöző olvasmány. És nemcsak azért, mert nyugati tapasztalatait a szerző az északiakkal veti egybe. Elsősorban gyakori „hazagondolásai” okán. „Látni és tanulni – ez volt legtöbbünk vágya, amidőn északi rokonaink meglátogatására indultunk.” Nem jelzi pontosan, hogy a háromszáz magyar kongresszusi résztvevőből hányan voltak erdélyi és bánsági tanárok, tanítók, diákok, ügyvédek, orvosok, akik a hosszú út során az erdélyiség jegyében találtak egymásra, de annál homálytalanabb részletezéssel körvonalazza: alighogy megérkeztek Helsinkibe, máris az „északi fénnyel” megvilágított utcákat járták egész éjjel, és még a „hazulról jött újságokat is” ott olvasták el. Amikor a finnországi svédek intézményeit vette szemügyre, Jancsó Elemér önkéntelenül „a mi szerencsétlen magyar népünkre” gondolt, amelyik „még álmában sem remélhet olyan jogokat, mint Észak kisebbségei”.

Az Erdélyi Fiatalok „mélyebb érdeklődésé”-ről hovatovább Debreczeni írásai tanúskodnak. Ő abból az alapállásból indul ki 1932-ben, hogy a finnekről mi nem sokat tudunk, „pedig ez a rokon nép kiérdemli a figyelmünket”. Mindenekelőtt azért, mert a sok százados svéd, majd az orosz uralom után erre a felismerésre jutottak: „Svédek nem vagyunk, oroszok lenni nem akarunk, tehát finneknek kell lennünk.” Ha a tudat alá süllyedt ősi világképük szilánkjaiból a finnek a 20. század elejéig korszerű kultúrát tudtak teremteni maguknak, akkor a Trianon utáni magyarság sem adhatja fel ezeréves európai kultúráját, nemzeti identitását. „A finn falumunka kezdete és története olyan, mint egy csodálatos mese; mint egy ideális, de valószínűtlenül fantasztikus regény. Pedig: véres, nagy és nehéz valóságok hozták életre és növelték naggyá; egy nép életének építő erejévé.” (A finn falumunka kezdetei. Erdélyi Fiatalok, 1932. 5. 73–76.) Három évvel később, a Kalevala megjelenésének 100. évfordulóján részletesebben is kitér a finnek „evangéliumára”. Bán Aladár Egyetemes irodalomtörténetéből idézi: „Mint egykor a görög szellemi életre a homéroszi költemények, éppígy a finnek művelődésére a Kalevala nyomja rá letörülhetetlen bélyegét. Minden művelt nemzet érdeklődéssel tekint e nagybecsű költői emlékre, mely a finn nép nevét megőrzi e mostoha sorsú nemzet bármely viszontagságai között.” Hozzáfűzi: „a Kalevala egymaga képes volt kiemelni a kicsi finnséget a világtörténelem homályos zugából.” (Suomi. Erdélyi Fiatalok, 1935. II 64.) Vikár Béla Kalevala-fordításáról – olvashatjuk az írás lapalji jegyzetében – Kosztolányi Dezső is a legnagyobb elismeréssel nyilatkozott. Amikor finom finn papíron, ünnepi kiállításban újból a magyar közönség elé kerül „a kicsiny testvérnép halhatatlan naiv eposza” – Akseli Gallén-Kallela képeivel illusztrálva –, ugyancsak Debreczeni méltatja „a finn és magyar nemzet testvéri együttérzéséből született” feledhetetlen kiadványt. (Kalevala. Erdélyi Fiatalok, 1937. III 26.)

A Finn jelképek önmagában is emblematikus írás. Még inkább azzá teszi, hogy a szerkesztőség ezzel nyitja 1938-as évfolyamát. „Észak országának” nagy ünnepén (február 28.), a Kalevala első megjelenésének napján tiszteleg Debreczeni a finn nép „csodatevő erőforrása” előtt: „Nyelv, irodalom, önmegismerés, tudományok, művészet, nemzeti gondolat, törhetetlen öntudat, hit és világérzés született meg, ébredtek új életre és szökkentek csodás fejlődésbe a Kalevala láthatatlan sugárzásának bűvös erejétől. A nép múltjában rejlő ősi erők kutatása, a hívő és csodát teremtő akarat ennél soha még szebb eredményt el nem ért.” A Kalevala hőseinek küzdelme – fűzi hozzá – voltaképpen „a fény küzdelme az éj homálya ellen”. A finnek evangéliuma tehát a jövőformáló akarat kifejezése, örök emberi szimbólumok maradandó foglalata. Abban is példamutatók a finnek – ezzel a felismeréssel zárja írását –, hogy nem valami haditett, véres esemény vagy nagyhatalmi döntés eredményének napját „emelték a nemzet ünnepévé”, hanem élete útmutatójának kiapadhatatlan forrását. Ugyanebben a lapszámban Egy öntudatos kis nemzet címmel részleteket olvashatunk Kodolányi János nevezetes útirajzából (Suomi, a csend országa). A fejezetcímek ugyancsak beszédesek: Népkultúra és újjászülető élet, Tudomány és falumunka, A tudományos élet utánpótlása, Népnevelés és demokrácia, Társadalmi és faji kvalitások. A kötet iránt érdeklődést keltő Debreczeni ezekkel a szavakkal ajánlja az Erdélyi Fiatalok olvasóinak válogatását: „ezt a könyvet is minden – főleg transzszilvániai – magyarnak ismernie kellene.” Az összeállítást dr. Parádi Ferenc A finn mezőgazdasági élet fejlődése című tanulmánya egészíti ki.

A következő évben Debreczeni párhuzamot von a Kalevala és A Székelyföld leírása között. Pontosabban: azt mutatja ki, hogy Orbán Balázs ötkötetes vállalkozása miért nem indított el Erdélyben olyan szellemi folyamatokat, mint a finneknél a Kalevala. Megítélése szerint A Székelyföld leírásának a megjelenése után legalább huszonöt szakterületen kellett volna „felkészült szaktudósoknak” elindulniuk a részletkérdések feltárására. Nem ez történt. Amiért elsősorban a Trianon előtti magyar élet vezetőit terheli a felelősség. De arra sem lehet folyton hivatkozni – érvelt 1939 novemberében –, hogy kisebbségi helyzetben az erdélyi magyar tudományosságnak nincsenek anyagilag jól ellátott intézményei. „Ha nincsenek intézményeink – szögezte le az Orbán Balázs Munkaközösség létrehozását tervezve –, az egyesek egymás mellé rakott munkáján kell felépüljön  tudományos életünk. Valójában itt régebben is akkor virágzott igazán a munka, amikor így kellett egyéni kezdeményezésekre kényszerülten és önmagukra utaltan dolgozniuk azoknak, akik dolgozni akartak. Bod Péter, Benkő József, Kőrösi Csoma Sándor, Orbán Balázs mind nem voltak jól dotált intézmények elkényeztetett munkásai. És mégis az erdélyi tudományosság ma sem szárnyalta túl ezek tevékenységét sem mennyiségben, sem minőségben.” A hivatásérzet és felelősségtudat alapján kialakítandó új közszellemet, a tisztább célok követését jelölte meg távlatként (Tudományos életünk elsorvadása. 1939. 2. 33–36.).

A második világháború előestéjén a kisebbségideológusként számon tartott László Dezső „új erdélyi tájékozódást” hirdetett az Erdélyi Fiatalok hasábjain. „A kisebbségi sors azért jár annyi bizonytalansággal, mert nincsenek analógiái és fényesen tündöklő, egységes öntudatot kifejező, emlékeztető szimbólumai.” Erdély történetének, a kisebbségi sorban élt népek tapasztalatainak tanulmányozását ajánlja kortársai figyelmébe. Ennek rendjén mutatott rá arra, hogy 1939-ben „milyen ösztönös erővel és milyen nagy öntudatossággal fordul fiatalabb intelligenciánk figyelme a kis észak-európai népek élete felé”. Balázs Ferencnek, Debreczeni Lászlónak, Jancsó Elemérnek, az észt és a finn falumunkát a harmincas évek második felében a helyszínen tanulmányozó Váró Györgynek köszönhetően az „északi fény” az erdélyi magyarság követendő útját is láthatóvá tette. „Mekkora megerősödést jelent a mi számunkra annak felismerése – ekképpen összegezett –, hogy ezek a kis népek miképpen tudták nemzeti öntudatuk, kultúrájuk megmentése által egész népi valójukat megtartani, hogyan tudták aránylag csekély gazdasági életlehetőségüket nagy gazdasági fellendülés szolgálatába állítani” (Új erdélyi tájékozódás. 1939. 1. 3–6.).

Az Európai Unió kapujában aligha fölöslegesek ezek az ösztönzések.