HU  |   RO  

Korunk 2006 Január

Nagykövet voltam Bukarestben


Mikko Heikinheimo

Politológiai tanulmányait hazájában kezdte, majd francia és amerikai egyetemeken fejezte be. 1967 és 1973 között újságírással foglalkozott, ezt követően diplomáciai szolgálatot teljesített. 1996 és 2000 között hazája bukaresti nagykövetének tisztségét látta el. Mémoires d’Europe címmel 2004-ben megjelent kötete a Humanitas kiadásában románul is napvilágot látott. Az alábbi részleteket ebből a kötetből válogattuk.


Kívülállónak nehéz elképzelnie, milyen is egy nagykövet élete és munkája. Jó kereset, kellemes élet – már amennyiben nem követ el baklövéseket. A nagykövetek minden országban a legjobban fizetett állami hivatalnokok közé tartoznak – illetményüket külszolgálatban számtalan járulék egészíti ki –, mégsem keresnek annyit, mint a nemzetközi szervezetek vezető hivatalnokai. A szereppel járó másfajta előnyök azonban feledtetik ezt. A nagykövetnek rendkívül nagy a tekintélye, hiszen országát személyesíti meg, ő az elnök és a kormány első számú képviselője. Egy francia nagykövet – álszerénység nélkül – így mutatkozott be fogadásokon: „Franciaország én vagyok.” Ehhez járul még, hogy a követségen belül teljhatalmú. Egyetlen fontos döntés sem születhet tudta nélkül. Jó diplomáciai érzékkel kell rendelkeznie, jó viszonyt kell kialakítania alárendeltjeivel, minden belső áskálódás ellenére is, hiszen könnyen felborulhat a rend, ha a nagykövet nem elég figyelmes. Típusát tekintve a megyefőnökök karrierje lehet olyan, mint a diplomatáké. Viszonyuk a kormányhoz hasonlít a diplomata és saját hazája kapcsolatához, bár az ő közvetlen főnökük a belügyminiszter, nem pedig a Quai d’Orsay. A megyefőnökök szép rezidenciákon laknak, protokolláris jutalékokat kapnak, azonban a nagyköveténél kevesebb a fizetésük, és nem is örvendhetnek akkora tekintélynek. Ráadásul a decentralizáció következtében ez a hivatal sokat veszített fontosságából.


Kétféle nagykövet van: az egyik a becsvágyó, a másik az összestöbbi. Ha valaki ambiciózus és tehetséges is, sikeres lehet, de ez korántsem biztos. A diplomáciában is a barátságok és társadalmi kapcsolatok a legfontosabbak, ebben a tekintetben nem különbözik más foglalkozásoktól. Tény, hogy kollégáik ferde szemmel nézik azokat, akik túlbuzgók, mivel attól tartanak, hogy majd őket is több munkára fogják kötelezni. Minden országnak vannak széles körben ismert diplomata sztárjai, a külügyi tisztviselők többsége azonban sohasem kerül rivaldafénybe. Egyszerű a magyarázat: manapság a diplomata munkája távolról sem annyira jelentős, mint egykor. A fiatal diplomaták hamar megtanulják, hogy legfontosabb a baklövések elkerülése. Egy pillanatra sem feledkeznek meg Talleyrand jó tanácsáról: „A túlzott ügybuzgóság kerülendő!” A tanácsnak azonban visszás következményei is lehetnek. A legtöbb mai diplomata képzelőereje szegényes, igen kevesen mernek önállóan kezdeményezni bármit is. Általában a kancellária utasítására várnak, noha tudják, hogy ennek szerepe csupán a tanácsadás. Összeállítják ugyan a kötelező jelentéseket, ezek azonban legritkább esetben tartalmaznak olyan információkat, melyek bárkinek is kellemetlenséget okozhatnak.


A protokoll mind a fogadó, mind a küldő országban megszilárdítja a nagykövet kapcsolatait. Fontos a miniszterek és más vezető hivatalnokok vendégül látása is, meghatározó jelentősége azonban annak van, hogy a barátok is felkeresik. A nagykövet rezidenciája átjáróház benyomását kelti, gyakran kell elszállásolnia hivatalnokokat és ezek családját. Minden előrelátó diplomata meghívja ugyanis azokat a kollégáit, akik adott esetben kedvező döntést hozhatnak karrierje ügyében, vagy akiknek bejárásuk van a minisztériumokba és az államelnökhöz. A diplomácia világa jól működő, zárt rendszer, ahol a kérdésekre egyben választ is adnak. Ezen a renden csak alapvető politikai változás tud módosítani, de többnyire ilyen esetekben is megőriz valamit szabályzatából. Az egyéni karrierek ettől nem mennek tönkre. Amennyiben az adott ország politikai döntéshozói tudatában vannak annak, hogy a diplomáciai tevékenység nagyon kényes feladat, a diplomaták megőrizhetik pozíciójukat kormányváltás esetén is.


A nagykövetek beiktatása legtöbbször megható pillanat. A minden országban szigorúan szabályozott protokoll több-kevesebb pompát ír elő. A nagykövet fogadására díszszázadot vagy királyi testőrséget rendelnek ki, a gyönyörű lovak, esetenként a rendelkezésére bocsátott aranyozott hintók vonzzák a járókelők tekintetét. A rendőrség leállítja vagy korlátozza a forgalmat. A ceremónia, ünnepélyessége mellett, egyben jogi aktus is, hiszen ettől a pillanattól fogva válik a nagykövet országa hivatalos képviselőjévé. Néha mulatságos jelenetek is színesíthetik. Soha nem felejtem el, hogy Finnország egyik nagykövete szüntelenül figyelmeztetett minket, a kíséretét, hogy beiktatásra csakis fekete cipőben és fekete zokniban jelenhetünk meg. Saját fiatalkori baklövésére és nagykövetének dorgálására emlékezett volna? A beiktatásokkal kapcsolatban csak ilyen protokolláris kérdésekre emlékszem, és arra, hogy amikor az elnöki palota termeibe léptünk, katonai attasénk majdnem eltört egy antik kínai vázát. Nagykövetünk az államelnöknek mutatkozott be éppen, mi meg alig tudtuk visszafojtani nevetésünket.


A diplomata nap mint nap államelnökökkel, képviselőkkel és kormánytagokkal találkozik. E személyiségek élete, a média jóvoltából, ma már korántsem tűnik annyira rejtélyesnek, mint régebben. Ők tudják ezt, mégsem állják meg, hogy néha kihívóan ne viselkedjenek. A protokollszemélyzettől körülvéve, állandó politikai és katonai védőőrizet alatt, ezek a fontos személyek mégiscsak emberi lények maradnak, mindüknek megvan a maga emberi gyengéje. Sőt, néha még az őket körülvevő személyek is, kiváltképpen azok, akikre nagy felelősség hárul, meglepő módon viselkednek egy-egy hivatalos látogatás alkalmával.


 


Fiatal diplomataként egy ideig a finn külügyminiszter protokoll-irodájának munkatársa voltam. Feladataink közé tartozott a legmagasabb szintű találkozók megszervezése. Egyik alkalommal fontos koronás fő jött látogatóba, aki országom távoli vidékeit is meg akarta ismerni. Őexcellenciája jelentős adományt szánt azon térség kulturális fejlesztésére. Feladatul kaptuk, hogy a folyó partján sátortábort állítsunk fel. A díszebédet hatalmas sátorban szolgálták fel, ahová mégsem fért be mindenki. Másokkal együtt magam is kívül rekedtem. Más, rendkívül fontos feladatom is akadt. Helyi lakosok halásztak a folyóparton, sikerült is néhány halat hálóikba fogniuk. Nekem a sátor előtt kellett állnom, és ügyelnem kellett, hogy az előkelőségek megérkezésekor a halak még mindig a hálóban legyenek. Sohasem feledem ezt a nemes diplomáciai feladatot. Ebéd után láttam, ahogyan az ifjú herceg átmegy a szomszédos személyzeti sátorba. Nem az én tisztem volt annak eldöntése, vajon éjszakára keresett-e magának társat a királyi sátorba. Az említett királyi sarjat később arra kötelezték, hogy mondjon le a királyi családban betöltött rangjáról. Azonban nem a kalandok, hanem súlyos korrupciós vádak vetettek véget addigi könnyű életmódjának. Azon az éjszakán nem csupán a herceg vesztette el a fejét az egzotikus finn táj varázsától. Hajnalig hallatszott az italozó szervezők dalolása. Néhány magas rangú hivatalnok betörte a személyzethez tartozó lányok házának ajtaját. Hallottam az ajtó reccsenését, de hogy azután mi történt, azt már nem tudom. Egy testőrtiszt távozni kényszerült az eset után, ugyanis a kancellária két titkárnője verekedni kezdett miatta, és egyikük cipője sarkával megsebesítette a másik szemét. Tréfás kedvében az egyik elnöki testőr puskát fogott valamelyikükre. A botrányról a sajtó is tudomást szerzett, ezek után a külügy túlságosan is megszigorította a protokolláris fegyelmet. A testőrt természetesen „megbüntették”, fontos katonai posztra nevezték ki, feljebb jutott a ranglétrán.


 


Az az időszak, amikor romániai finn nagykövet voltam, kulturális és politikai tapasztalatszerzés szempontjából rendkívül hasznosnak bizonyult számomra. Romániában nagyszámú magyar kisebbség él, ám hivatalosan az ország nem kétnyelvű. Kulturális célzattal meghívtam egy fiatal színész- és költőnőt, mini-turnét is szerveztem neki az országban. Terveink szerint az estnek azzal kellett kezdődnie, hogy bemutatjuk a filmet – vendégem játszotta benne a főszerepet, majd a vetítést beszélgetésnek kellett követnie a művészetek és a nyelvek közötti átjárhatóságról. A rendezvényre színházi embereket és írókat hívtam meg. Naivan azt hittem, hogy abban a vidéki városban, ahol a lakosság többsége a magyar kisebbséghez tarozik, a művészek szabadon használhatják anyanyelvüket, illetve azt a nyelvet, amelyiken alkotnak. A fővárosi művészek saját, román anyanyelvüket használták volna, mely egyben az ország hivatalos nyelve is.


Úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben halad, amikor néhány nappal az esemény előtt a város vehemensen nacionalista polgármestere hozzám intézett nyílt levelet tett közzé néhány botránylapban. „Megtiltotta”, hogy a vitán egy kisebbség nyelvét használjam. Minősíthetetlen stílusban fenyegetőzött: „Megtörténhet, hogy nagyságodat záptojásokkal fogadják!” Első megdöbbenésemben nem tudtam, mit tegyek. A város művészei természetesen anyanyelvükön akartak beszélni, az előzetes megállapodás értelmében. Nem hittem, hogy a polgármesternek bármiféle jogi alapja lett volna megakadályozni a rendezvényt, függetlenül attól, hogy milyen nyelven zajlik, és még kevesebb joga lehetett megfenyegetni Finnország nagykövetét. Mit tegyek? Megtartsam a tisztán művészi, politikamentes eseményt vagy pedig mondjam le?


Érdeklődni kezdtem a minisztereknél és az ország vezetőinél. A külügyminiszter reakciója kétértelmű volt. Láthatólag kényesnek és zavarba ejtőnek találta a problémát. Az igazságügy-miniszter biztosított, hogy az ország törvényeinek értelmében vétséget követett el a polgármester, amikor egy nagykövetet nyíltan megfenyegetett. A kisebbségügyi miniszter – maga is magyar volt, ráadásul az ügybuzgó polgármester városában élt – természetesen semmi kivetnivalót nem talált a rendezvényben. A kérdéses megye prefektusa biztosított arról, hogy látogatásunk során gondoskodni fog a megfelelő biztonsági intézkedésekről. A rendőrkapitány ennél is egyértelműbben fogalmazott. Nevetségesnek tartotta a problémát, a polgármester fenyegetőzését pedig blöffnek. Miután a meghívott színésznőnek vázoltam a helyzetet, hozzájárulását adta, hogy az eseményt mind a fővárosban, mind pedig vidéken megszervezzük.


A turné azután legkülönösebb élményeim egyikévé vált. A vidéki város repülőterén rendőrségi kíséret várt, élén a biztonsági szervezet egyik tisztjével és egy csendőrrel. Ezek ott-tartózkodásunk teljes ideje alatt kísértek. A biztonsági szervezet tisztje mindvégig kitartott mellettünk, mintegy testőrködött a színésznő oldalán, aki ezt szemmel láthatóan nem is vette zokon. Bárhová mentünk, rendőrségi autó kísért. A szálloda bejáratát is őrizték. A szállodával szemben levő moziban, ahol a vetítés és a vita zajlott, biztonsági őrök vettek körül. Incidens azonban nem történt. Senki nem tiltakozott a kisebbségi nyelv használata ellen – egyébként is biztosítottuk a román nyelvre való tolmácsolást –, és még  záptojással sem hajigáltak meg. A moziterem teljesen megtelt, a civil rendőröket azonban még így is fel lehetett fedezni. A legkisebb rendzavarás nélkül zajlott le az esemény. A filmet bemutattuk később a fővárosban is, hasonló témájú vitára is sort kerítettünk más híres művészekkel, és ezúttal az ország hivatalos nyelvén. Természetesen itt is minden rendben volt, csak a közönség létszáma volt valamivel kevesebb. Talán, mert ennek az eseménynek kevésbé volt „reklámja”.


Elégedett voltam magammal, amiért megszerveztem ezt a sikeres kulturális eseményt. A kockázatokat is vállalnom kellett: egyfelől a nacionalista polgármester fenyegetőzéseinek kereszttüzébe kerültem, másfelől a kisebbség képviselői nem fogadták volna el, esetleg meg sem értették volna, miért marad el az esemény vagy miért nem használhatják anyanyelvüket. Hazám hivatalos szervei, olvasván jelentésemet a történtekről, elismerték ugyan, hogy sikeres volt a program, de arra a következtetésre jutottak, hogy előzőleg konzultálnom kellett volna velük. Nyilvánvalóan nem egyeztek volna bele a megszervezésébe. Utólag magam is úgy vélem, nem választottam volna azt a vidéki várost, ha sejtem, hogy a polgármester oly agresszívan reagál. Sajnos azt a tanulságot kell levonnunk, hogy ebben az ellenséges és érzékeny környezetben mondvacsinált érvek alapján még egy kulturális kezdeményezést is meg lehet támadni, politikai botrányt lehet belőle kreálni.


Ez az incidens arra késztetett, hogy elmélyítsem tudásomat Erdély története, valamint a térségbeli román–magyar kapcsolatok témakörében. Ekkor értettem meg, hogy mindannak a bizalmatlanságnak, mely most is fellelhető a lakosság egyes rétegei között, történelmi okai vannak. A magyarok hosszú és meghatározó jelenlétét a térségben nem lehet vitatni, ezt ők legendás múltként értékelik. Ám amíg a románok magyar fennhatóság alatt éltek, a magyarok sem biztosították nekik soha azokat a jogokat, amelyeket most ők követelnek folyamatosan. Hasonló asszimilációs technikákhoz – melyeket talán ma már bánnak – folyamodtak más vidékeken is, például Szlovákiában (Felvidéken). Mindamellett meg vagyok győződve arról, hogy Romániában az európai integráció következtében és a demokrácia megszilárdulásával meg fognak szűnni a különböző nemzetiségek közötti konfliktusok. A magyar kisebbség politikai képviselői többször vettek részt különböző politikai irányultságú kormányokban. A nyelvi különbségek a következő, globalizált generációk számára nem fognak nehézséget jelenteni.


A legjobban azonban az lepett meg az incidens után, hogy az említett polgármester egyáltalán nem szakította meg velem a kapcsolatot. Továbbra is kaptam tőle karácsonyi és húsvéti üdvözleteket. Többször megfordultam abban a városban, ahol kezdeményezésemre finn kulturális központot hoztak létre. A polgármester ugyan soha nem vett részt a rendezvényeinken – talán mert nem kívánt találkozni a számára ellenszenves kisebbség képviselőivel –, de kulturális ügyekkel megbízott tanácsosa mindig jelen volt. Természetesen a tanácsos is csupán az ország hivatalos nyelvét ismerte.


 


A diplomata humanitárius és társadalmi kötelezettségeinek fontosságára különös módon a romániai cigány kisebbség ébresztett rá. Cigányokkal legelőször Finnországban, kisiskolás koromban találkoztam. A testvérpár tagjai igencsak különböztek egymástól. Egyikük hozzám hasonlóan nyolcéves volt, alacsony, eleven teremtés. Másikuk sokkal idősebb – talán tizenkét éves lehetett –, nagy, nehézkes alak. Nem maradtak túl sokáig az iskolánkban. Szegények voltak, még cipőjük sem volt. A közösség ezért vásárolt nekik egy-egy párat, az iskola adta át nekik. Másnap már nem jöttek iskolába, soha többé nem láttam őket. Ez az eset ráébresztett a cigányok mentalitására, de szociális helyzetük nehézségeire is. Később újból lehetőségem nyílt cigányokkal találkozni. Szülővárosomba cirkusz érkezett, a piacon, az emberek között elvegyülve láthattam őket jellegzetes, tarka ruháikban. Az alkohol kedvelői jól tudták, hogy náluk záróra után is akad egy-egy üveg ital. Mások a cigányasszonyok jóslataira esküsznek. Akár a legtöbb ember, én is úgy gondoltam, hogy a cigányság különleges népség, többé-kevésbé törvénysértők és sehol sem maradnak meg hosszabb ideig. Tulajdonképpen csak ezt az elképzelt világukat ismertem. A továbbiakban szerencsére többet is megtudhattam róluk. A cigányok – vagy inkább romák, ahogyan őket nevezni kellene – rettenetesen sokat szenvedtek. Más népeknél talán sokkal többet, hiszen szenvedéseikről – beleértve a háború idején elszenvedett holokausztot is, ahogyan erre már Elie Wiesel figyelmeztetett – teljes mértékben megfeledkeztünk vagy tudomásul sem vettük. Most már úgy gondolom, hogy sok tekintetben csodálatraméltó nép, nemzetiség ez, melynek joga van a mássághoz.


 


Úgy döntöttem, autóval utazom Romániába, ahova nagykövetté neveztek ki. Hiba volt. Abban a pillanatban, amikor az országba léptem, szembesülnöm kellett az utak szörnyű állapotával. Ahhoz, hogy a megbeszélt időpontra a fővárosba érjek, megállás nélkül kellett vezetnem. Abban az időben még nyilvános telefonok sem voltak a benzinkutak autós pihenői környékén, így arra sem volt módom, hogy a nagykövetséget értesítsem késésemről. Több száz kilométert tettem meg, kora hajnalban indultam, de éjfélre még nem érkeztem célba. Már tizenhat órája vezettem, de száz kilométer volt még hátra. A szemem elfáradt, már a térképet sem tudtam kibetűzni, és olyan kimerült voltam, hogy negyedóránként pihenőt kellett tartanom. Végre-valahára megérkeztem Bukarest külvárosába, láttam azokat a borzalmas, szocialista stílusban épült tömbházakat, melyeket már régen le kellett volna bontani, csakhogy nem tudtak lakóiknak más alternatívát biztosítani. A város központja felé tartottam. Egyszer csak, mintha egy rémálom kellős közepébe kerültem volna, elképesztően rongyos tömeg látványa tárult elém: férfiak, nők, gyerekek vették körül az utcán meggyújtott hatalmas tüzet. Kóbor kutyák százai marakodtak a kukából kiborított ételmaradékokon. Néha a gyermekek odadobtak nekik valamit, hogy megszabaduljanak tőlük, és hogy ők maguk is nyugodtan keresgélhessenek. Mintha egy szegény afrikai országban lennék vagy szürrealista film szereplői vennének körül. Holott Európában voltam, egy olyan országban, mely sok híres művészt és tudóst adott a világnak. Nem volt kedvem megállni és útbaigazítást kérni. Teljesen kimerülve érkeztem a rezidenciára. Az autóút huszonkilenc órát tartott. Megtudtam: azok az emberek többségükben cigányok. Útkereszteződések, jelzőlámpák környékén koldulnak. A gyermekek egy részét szüleik brutális módon megcsonkítják, ezek négykézláb járva próbálnak szánalmat kelteni a járókelőkben. (Jól szervezett hálózatok Franciaországba is küldik koldulni őket). A gyermekek vonatokban az utasok csomagjait próbálják ellopni. Egyszer egy cigány az autókulcsomat próbálta ellopni, amíg bementem egy étterembe. Őt sikerült megakadályoznom ebben, de más alkalommal valaki minden pénzemet kilopta a zsebemből. Persze tudom, hogy nem minden cigány csavargó vagy tolvaj. Egyesek talán azért süllyedtek idáig, mert nincs más lehetőségük az életben maradásra.


Az országban utazgatva időnként cigány csoportokkal is találkoztam. Általában vándoroltak. Egyszer csupán az utolsó pillanatban tudtam elkerülni, hogy elüssem őket. Kanyargós hegyi úton, sűrű ködben vezettem. Váratlanul  mintegy harminc szekérből álló karaván tűnt fel az úton. Fékeztem, ám így is alig tudtam elkerülni az utolsó szekérrel való ütközést. A későbbiekben is gyakran láttam emeletes szekereken utazó cigányokat. Megtudtam, hogy a „földszinten” laknak, az „emeleten” pedig alusznak. Rögtön eszembe jutott Amerika nyugati partvidékének meghódítása és az akkori szekérkaravánok vonulása. Azonban Közép-Európában voltam, százötven évvel később, és ezek az emberek nem elfoglalható földet kerestek maguknak.


Néhányszor az út mentén táborokat is láttam. Több százan lehettek, a sátrak körül lovak legelésztek. Gyakran megkísértett, hogy közelebbről is megfigyeljem őket, de soha nem mertem megállni. Nem féltem tőlük, de nem ismertem a nyelvüket. Nem akartam sem tolakodónak tűnni, sem bárgyú turistának, aki zaklatja őket. Néha, kiváltképpen, amikor esős időben vonultak nyitott szekereiken, nagyon sajnáltam őket. Vajon miért nem akarnak sehol letelepedni? Tévednek, akik úgy gondolják, hogy a cigányok másoknál ellenállóbbak. Legtöbben szegények és alultápláltak, ezért nagyon gyengék. A fiatalkori elhalálozás igen gyakori, a tüdőgyulladás is szedi áldozatait.


Egy alkalommal kellemes hegyi kirándulás után a főváros felé tartottunk. Útitársam azt javasolta, hogy álljunk meg inni valamit. Későre járt, a vidéki kocsmák már zárva voltak, egyedül az állomás étterme volt még nyitva. Tágas terem az állomás mellett. Amint szemünk megszokta a homályt, észrevettük, hogy a vendégek kizárólag cigányok. Teljes csend fogadott minket, senki nem szólt egy szót sem, az emberek megkövülve ültek asztalaiknál. Furcsa, nyomasztó hangulat támadt. Gyorsan távoztunk. Később, amikor már több állomást megismertem, rájöttem, a cigányok jelenléte megszokott dolog. Az állomás környéki kocsmákba szabad bejárásuk van, míg máshonnan kinézik őket.


A cigányok diszkriminálása gyakori jelenség. A negatív viszonyulás még a legintelligensebb, legkulturáltabb emberek körében is általános. Amikor nyitni akartam e népcsoport irányába, őrültnek néztek, vagy olyan idegennek, aki egészen elképesztő módon nincs tisztában a helyzettel. Igaz ugyan, hogy mostanában a falvakban már nem lincselik meg a cigányokat, mint egykor, azonban elutasításuk nyilvánvaló. A sajtóban nem hivatalos megnevezésüket (roma) használják, hanem pejoratív éllel cigányoknak nevezik őket. Elterjedtek és nagy népszerűségnek örvendenek az őket gúnyoló, nevetségessé tevő viccek is.


Többet akartam tudni a cigányokról, a Romániában élő roma csoportról, ezért tanulmányozni kezdtem a róluk szóló, igen kis számú, könnyen hozzáférhető dokumentumot. Rábukkantam a dr. G. (maga is roma származású), illetve egy francia szakember, L. úr által írt cikkekre. Megtudtam, hogy a közhiedelemmel ellentétben, őseik nem Egyiptomból, hanem Indiából származnak. A cigányság  régi zsidókhoz hasonlóan vándornép. Nincs egységes vallásuk és nyelvük, a társadalmi ranglétra legalsó fokán állnak. A zsidók fontos és nélkülözhetetlen foglalkozásokat űztek: bankárok, kereskedők, orvosok, művészek voltak. Vezető pozíciókba juthattak, míg a legtöbb roma általában szolga maradt (bár a zsidók között is voltak szolgasorba jutottak). A nemzetközi, nemzeti és helyi viszonyulás sokkal elutasítóbb volt a romák esetében.


Elhatároztam, hogy meghívom dr. G-t a nagykövetségre. A titkárnőm teljesen fel volt háborodva, úgy gondolta, egy nagykövet nem süllyedhet odáig, hogy kapcsolatba lép egy „páriával”. Elmesélte, hogy egy cigány meglopta a lányát. Hiába magyaráztam, hogy leendő vendégem egyetemi tanár, és soha nem lop. A titkárnőt nem sikerült jobb belátásra bírnom. Meghívottamnak jellegzetes roma arcvonásai voltak. A nagy termetű, szakállas, sötét bőrű férfi hanyagul öltözködött. Láthatólag meglepődött, hogy egy nagykövet tárgyalni hívta őt, hiszen ilyesmi nem túl gyakran fordult elő vele. Tetszett neki az iránta tanúsított tisztelet és a népe iránti érdeklődés. Elmesélte, hogy sok hazámbeli cigányt ismer, valamint, hogy barátja és munkatársa L. úrnak is.


Megegyeztünk, hogy a továbbiakban együtt fogunk működni. Munkaebédeket szerveztem, melyeken ő és munkatársai mellett nagykövetek, nemzetközi szervezetek képviselői vettek részt. Sikerült meggyőznöm a kisebbségügyi minisztert is, hogy vegyen részt találkozóinkon. Sok mindent megtudtam a csaknem kétmilliós létszámú roma közösség helyzetéről. Számuk a hivatalos népszámlálási adatok szerint csak ötszázezer, ez azonban annak a következménye, hogy sokan nem vállalják e diszkriminált népcsoporthoz való tartozásukat.


Mulatságos pillanatai is voltak a rezidenciámon rendezett találkozóknak. Egy este rákérdeztem a kisebbségügyi miniszterre: mit szándékozik tenni a roma népesség ügyében. Azt felelte, hogy minél hamarabb javítani szeretne helyzetükön. Elfogadhatatlanok ugyanis nehéz, egészségtelen életkörülményeik, legfőképpen a tüdőgyulladás okozta magas gyermekhalandóság. Meglepett barátom, dr. G. reakciója: „Miniszter Úr! Ne vigyük túlzásba! Nálunk megszokott dolog, hogy a fiatalok különböző betegségek miatt meghalnak. Jelenleg mi arra vágyunk, hogy érjen véget a velünk szembeni elnyomás és diszkrimináció. Ezzel a váltással jó ideig beérnénk.” A nyitott szellemű miniszter természetesen nagyon zavarba jött. Azonban dr. G szavai az igazságot tárták fel. Közülük ma már senki sem hisz a csodákban, tisztában van azzal a ténnyel, hogy a kedvező változások hosszú időt igényelnek. Ha viszont a lakosság többsége megváltoztatná véleményét róluk, ami nekik semmibe sem kerülne, azt kedvező jelnek tekintenék.


Egy vidéki városba hívtak konferenciára. A politika és a kisebbség viszonyáról kellett beszélnem. Megtudtam, hogy dr. G. is a meghívottak között szerepel. Az egyik szünetben arra lettem figyelmes, hogy sötétebb bőrű emberek mozdulatlanul körbeállnak valakit. Akit hallgatnak, akinek szinte itták a szavait, dr. G. volt. Roma tanítványainak magyarázott éppen valamit. Személyisége tekintélyt sugárzott, lehetetlen volt, hogy eszembe ne jusson Goya Boszorkányszombatja. Tudtam jól, hogy szó sincs boszorkányságról, dr. G. egyszerűen csak tudósítani akarta népének képviselőit a konferenciáról, és arról, hogyan próbálja előremozdítani ügyüket. Lenyűgözött dr. G. karizmatikus személyisége. Később egy varsói székhelyű nemzetközi szervezet romaügyi szakértője lett.


Lassan született meg az ötlet, hogy a romakérdéssel foglalkozó nemzetközi konferenciát szervezzek. Ehhez szükségem volt dr. G. és L. úr segítségére és támogatására. Egyetértettek a tervemmel, sikerült néhány nemzetközi szakértőt is meghívni. A tanácskozáson magas rangú kormányképviselők és hivatalnokok sora vett részt Közép- és Kelet-Európából. A megnyitóünnepségen Románia és Szlovákia kisebbségi ügyekkel foglalkozó miniszterei is jelen voltak. Nemzetközi és helyi szervezetek elküldték szakértőiket. Hasonlóan nagy számú roma is jelen volt, na és persze az ország roma lakosságának királya.


Általában véve a roma résztvevők szkeptikusak voltak a konferencia kimenetelét illetően, szinte mintha nem is kívántak volna részt venni rajta. Hogy elkerüljek egy ilyesfajta kellemetlenséget, a konferencia előestéjén megbeszélésre hívtam őket a szállodába. Néhány politikus is eljött, a romapárt képviselői, akik a parlamentben nincsenek jelen. Mind úgy vélték, hogy a konferencia nem lesz más, mint kívülállók beleszólása olyan ügyekbe, melyeket egyáltalán nem ismernek. Eleinte tartózkodóak voltak, hozzá sem nyúltak a felszolgált borhoz – amit persze magyarázhattam azzal is, hogy sokan közülük soha nem fogyasztanak szeszes italt. Elmagyaráztam: a konferenciát azért szerveztem, hogy javítsak a romániai roma lakosság helyzetén. Megígértem, hogy bármikor közbeszólhatnak majd, és hogy az elhangzó felszólalásokat könyv formájában is meg fogja jelentetni a nagykövetség. Hozzáállásuk ekkor megváltozott, nyitottabbak és barátságosabbak lettek, végül a szemináriumon való részvételt is megígérték. Másnap a vitán mindannyian jelen voltak.


A találkozó sikeres volt. Elértük, hogy Kelet- és Közép-Európa, valamint még néhány állam felfigyeljen a romakérdésre. A két kisebbségügyi miniszter beszédet mondott a nyitó ünnepségen. L. úr és dr. G. remek hozzászólásokkal járultak hozzá a jó hangulathoz. A találkozó végén szórólapot állítottunk össze, amelyen összefoglaltuk a roma lakosság problémáit, és hangsúlyoztuk ezek megoldásának szükségességét. E népcsoport üldözése és diszkriminációja aktuális probléma több európai országban. Néha tényleges veszély fenyegeti őket. Azonban erről a dologról nem veszünk tudomást, ahogyan nem vettünk tudomást a második világháború alatt őket ért népirtásról sem. Léteznek még olyan országok, ahol a korábbi zsidó és cigány pogromokhoz hasonló módszerekkel lázítanak roma polgártársaik ellen. Az ellenkezőjére is van példa: ismerünk országokat, ahol a diszkriminációt szigorúan büntetik, ahol biztosítják nekik a mássághoz való jogot. Az országok többsége azonban távol áll még ettől az ideális állapottól. Ott, ahol sok cigány él – helyenként a lakosság tíz százalékát is meghaladják – érezhető a feszültség és az ebből eredő konfliktusok. Konferenciánkon reformok szükségességét hangsúlyoztuk: a tanuláshoz való jogot, a társadalmi biztonságot, valamint a diszkrimináció fokozatos felszámolását. Megfogalmaztuk a legfontosabb teendőket, azt, hogy hol kell mindezt elkezdeni. A konferencia anyagát, összefoglalva a legfontosabb tennivalókat, közzé is tettük.1


Megismerkedtem a roma királlyal és környezetével. Konferenciánk után néhány héttel a roma egyesület politikai kongresszusára voltam hivatalos. A jelenlevők között az egyedüli nagykövet voltam, talán az egyedüli, akit meghívtak az eseményre. A kongresszus első mozzanata a város temetőjének meglátogatása volt. A király apjának sírjánál róttuk le tiszteletünket, aki egyben elődje is volt ebben a tisztségben. Hatalmas, fekete márványból készült sírkő jelölte a helyet. A király a családjával érkezett, apjának özvegyével – az anyakirálynéval –, feleségével és gyermekeivel. A több száz vendég limuzinokkal közelítette meg a temetőt, a királyé Cadillac volt. A király rövid, nagy érzelmi töltetű beszédben dicsőítette apját. Ezután egy öreg férfi rekedtes, drámai hangon kesergőt énekelt. A szertartás után a király Cadillacjében a kongresszus helyszínére hajtottunk, ahol festői környezetbe kerültem. A színpadon helyet foglaltak a meghívott szervezetek jól öltözött képviselői. Ruházatukat szemlélve óhatatlanul az olasz maffiózók jutottak eszembe. Olyan volt az egész, mint egy jelenet a Keresztapából, annak ellenére, hogy tudtam, szó sincs itt maffiáról, mindannyian tisztességes, fontos roma képviselők. A közhiedelemmel ellentétben a legtöbb roma becsületes és vallásos. A terem végében jellegzetes, színes népviseletbe öltözött emberek foglaltak helyet. Teljes nagycsaládok jöttek el, az esemény számukra ünnepséget, nem pedig politikai összejövetelt jelentett. A király ügyesen és tekintélyesen elnökölt, jó politikai érzéke is volt. Észrevettem, hogy az ország csaknem valamennyi pártja elküldte képviselőjét, a többiek levélben biztosították jóindulatukról a szervezőket. A beszélgetések végén a király kitüntette azokat, akik előmozdították a roma egyenjogúság ügyét: politikusokat, a közigazgatásban dolgozókat, rendőröket és médiaszereplőket. Akkor, nagykövetként, engem is kitüntettek mint szószólójukat az Európai Unióban.


A kongresszus végeztével ünnepi műsor kezdődött. Először kórusuk lépett fel vallásos énekekkel. Körülbelül húsz, fekete nadrágba és fehér ingbe öltözött férfi énekelt tökéletes harmóniában. Szent és egyben vidám pillanat volt. Ezután életre szóló élményben volt részem. A hihetetlenül virtuóz zenekar kíséretében az egész roma közösség felszabadult táncba kezdett, akárcsak a jugoszláv rendező, Emir Kusturica filmjeiben. Idősödő, megtermett nőszemélyek vitték táncba a gyermekeket, a gyermekek a fiatalokat, lányok és fiúk fesztelenül összefonódva, őrült ritmusban táncoltak. Az ünnepség a fővárosi lányok által előadott keleti, erotikus, de egyben szórakoztató tánccal zárult. Kétségkívül egyike volt a legszebb zenei és táncelőadásoknak, melyeket életemben láttam. Mondanom sem kell, hogy a legegzotikusabb is.


A király meghívott, hogy ebédeljek vele az épület éttermében. Itt ismerhettem meg költőnő húgát, a hercegnőt, aki romani, román és angol nyelven megjelent verseskötetével ajándékozott meg. Hónapokkal később, amikor a nemzetközi konferencia anyagát rendeztük sajtó alá, hozzájárulásával egy romani nyelven írt gyönyörű versét is közölhettem, címe A mi nyelvünk (Amari sib).


Később többször is találkoztam a királlyal és húgával. A király a nagykövetségen is meglátogatott, hogy a romániai roma közösség helyzetéről beszélgessünk. A hercegnő magával hozta fehér szaténba öltözetett unokahúgát és keresztfiát, hogy közbenjárásomat kérje holmi vízumügyekben. Sajnos ebben nem tudtam segíteni. Egy alkalommal ebédre hívtam a királyt és húgát, melyen más nagykövetek és feleségeik vettek részt. Egy órával az ebéd kezdete előtt azonban át kellett rendeznem az ülésrendet, mert megtudtam, hogy éppen az ország másik felében kampányolnak. Ők is, sok más romához hasonlóan megszokták, hogy egyik pillanatról a másikra hozzanak döntéseket. És valószínűleg egyiküket sem érdekelte túlságosan egy diplomata-ebéd.


Mandátumom lejárta előtt még egyszer találkozhattam a királlyal. A híres francia fényképésszel, J. kisasszonnyal látogattam meg. Fényűző módon fogadott vidéki rezidenciáján. Súlyos arany koronáját a fejére illesztette, jogarát pedig – amelyet általában egy bank széfjében őriz – a kezében tartotta. A rezidencia szalonja tömve volt a legtöbb roma által nagyra becsült porcelán csecsebecsékkel. A falon a király apjáról készült, XIV. Lajoséhoz hasonló lovasportré függött. Az ágytakarók és párnák vörös bársonyból készültek, az ablakokat csipkefüggöny díszítette. Mondhatnánk minderre, hogy nem más, mint giccs, vendéglátónk azonban a roma király volt, megérdemelte tiszteletünket. Ki döntheti el, hogy kinek mit jelent a jó ízlés fogalma? Hálásak voltunk az időért, melyet a király ránk fecsérelt, és gyönyörű fényképeket készítettünk róla és családjáról. Fényképész barátnőm felkeresett még néhány roma által lakott települést, valamint egy fővárosi külvárost, ahol még náluk is szegényebb emberek élnek. A szegény emberek hasonló kedvességgel fogadtak otthonaikban, mint a király a rezidenciáján. J. kisasszonynak megtetszett a roma kisebbség, és továbbra is az országban kívánt maradni, hogy folytathassa munkáját, remek témát látott ugyanis e közösség tagjainak fotózásában. Valóban van valami lefegyverző a mentalitásukban. Nem tudom,  mások képesek-e felfogni ezt a fajta életszemléletet, azt sem tudom, el lehet-e magyarázni egyáltalán nekik. Mindenesetre ősi bölcsesség, hihetetlen életkedv és élni tudás jellemzi őket, annak ellenére, hogy többségük koszban, piszokban él. Túlélésüket életfilozófiájuknak, Istenbe vetett hitüknek, természetes humoruknak és szabadságvágyuknak köszönhetik. Határozott akaratra lenne szükség ahhoz, hogy ez a kisebbség, mely a világ szinte minden országában jelen van, végre békében és megértésben éljen a társadalom többi tagjával. Évszázadok óta erre várnak, semmiféle jogunk nincs, hogy megfosszuk őket ettől.


A romániai roma lakossággal való kapcsolatom segített humanitárius terveim kivitelezésében. Vonzott ősi, indiai bölcsességük, mely magyarázatot ad arra, hogyan tudják sorsukat alázattal elviselni. Ehhez társul színes, festői öltözetük és legyőzhetetlen életkedvük.


Bíró Annamária fordítása


Jegyzet


1. Simpozionul internaţional privind problemele romilor, A Kolozsváron 2000. január 28-29-én tartott konferencia anyaga, a Finn Nagykövetség kiadásában, Buk., 2000.


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal