Az ünnep

Elszakíthatatlan része az ember életének. Szükségünk van rá, legyen az akár személyes (a magánélet fontos mozzanatai), akár közösségi (például vallási, történelmi). Várjuk, készülünk rá, hiszen az ünnep megszakítja mindennapjaink egyformaságát, megszokottságát, olykor éppen fásultságát. Az ünnep lényegét tekintve nem csak személyes, mert legyen bár szó olyan esemény megünnepléséről, amely az egyén számára fontos, az ünneplés rítusa maga másokat is érint. Az ember társas lény, ami azt is jelenti, hogy akkor tud igazán örülni valaminek, ha azt másokkal megoszthatja. Az ünnepnek kettős célja van: egyrészt felidéz valamit (eseményt, személyt stb.), ami már elmúlt, de tovább él az emlékezetben, mert a maga idején jelentőséggel bírt valaki vagy valakik számára. Az ünneplés tehát a múlthoz való viszonyt, a hagyományban való benneélést fejezi ki konkrét formában, és megteremti a nemzedékek közötti összetartozás érzését. Vertikálisan kapcsolatot teremt. Ugyanakkor horizontálisan, a jelen síkján is összeköti az ünneplés szertartásában résztvevőket, erősítve az együvé tartozás tudatát.

Részvétel

A Babeş-Bolyai Tudományegyetem finn szakán közösségi ünnepet ültünk 2005. október 21–22-én, a Finn Lektorátus 30. évfordulóját. Az eseményt több külföldi vendégünk is megtisztelte jelenlétével: hét volt lektorunk közül öten (Irmeli Kniivil�ä, Minna Savela, Anja Haaparanta, Eira Penttinen, Sanna L�ähde), Finnország bukaresti nagykövete, Tapio Saarela úr, az UKAN (a külföldi lektorátusokért felelős, Helsinkiben székelő intézmény) képviselőjeként Anna-Maija Raanamo főügyintéző és munkatársnője, Krista Kaipanen, továbbá Lea Rojola professzorasszony a Turkui Egyetemről és Csepregi Márta, az ELTE Finnugor tanszékének docense.

Az ünnep megszervezésének gondolata három évvel ezelőtt, 2002-ben merült fel először, amikor is a finn szak 10. évfordulójára gyűltünk össze, és a finn lektorok sóhajtva kérdezték, hogy vajon mikor jöhetnek el ismét így, együtt, Kolozsvárra. Gondolkodni kezdtünk, hogy mit is ünnepelhetnénk legközelebb, és valakinek eszébe jutott, hogy például a Finn Lektorátus megalapításának 30. évfordulóját. (Itt szeretném megjegyezni, hogy a korábbi kerek évfordulókról nem emlékeztünk meg ilyen formában.) A finnekről tudni kell, hogy a kimondott szót komolyan veszik, emiatt nem okozhattunk csalódást nekik, és meg is szerveztük, hónapokon át tartó időpont-egyeztetések után, ezt az ünnepet.

Nagy örömmel és szeretettel láttunk hozzá az ünnep előkészítéséhez, és az a tudat, hogy „a mi finnjeink” minden lehető alkalmat megragadnak, hogy visszatérhessenek Kolozsvárra, és újra találkozhassanak régi kedves barátaikkal, ismerőseikkel, újra láthassák azokat a helyeket, ahol éveken keresztül otthon érezték magukat, erőt adott nekünk is a különböző akadályok legyőzéséhez (amelyek elkerülhetetlenek egy nagyobb rendezvény megszervezés során).

Finn nyelvi és irodalmi tanulmányok a kolozsvári egyetemen

A kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem az egyetlen olyan felsőfokú oktatási intézmény Romániában, ahol finn nyelvet és irodalmat lehet szakként tanulni 1992 óta. 2002-ben, a finn szak tízéves évfordulóján tartott előadásomban kiemeltem, hogy jóval több ünnepelni valónk van, mint a szak tíz éve, hiszen a finn oktatás, pontosabban a finn nyelv, irodalom és művelődéstörténet, valamint az ezzel szorosan összefüggő finnugor nyelvtudomány és néprajz oktatása jóval távolabbi időkig vezet vissza. Az tehát, hogy a finn nyelv mellékszak rangjára emelkedhetett 1992-ben, egy hosszú és szellemi értékekben gazdag folyamatnak csak egy szakasza.

A finn tanítás Kolozsváron elsősorban az egyetemi oktatás berkeiben valósult meg. Amikor a finn nyelv tanításának történetéről beszélünk, nem tekinthetünk el más finnugor nyelvek oktatásától, illetve az összehasonlító finnugor nyelvészeti diszciplínáktól sem, mivel ezek szorosan összefüggnek egymással.

A Kolozsvári Magyar Királyi Tudományegyetem, és ezen belül a magyar nyelv- és irodalomtudományi tanszék 1872-ben nyitotta meg kapuit. 1890-ben két részre osztották: 1. magyar nyelvtudományi és finnugor összehasonlító nyelvészeti tanszékre, illetve 2. magyar irodalomtörténeti tanszékre. 1893-ban a két említett mellé felállítottak még egy harmadikat, ez volt az ural-altaji összehasonlító nyelvészeti tanszék. A finn nyelv oktatása szempontjából leginkább az első érdekel bennünket. Itt tanítottak, időrendi sorban: Szinnyei József (1890–1893), Halász Ignác (1893–1901), Szilasi Móric (1903–1905) és Zolnai Gyula (1906–1917).

A fent említettek mellett, akik a magyar nyelvtudományi és finnugor összehasonlító nyelvészeti tanszék tanárai voltak, az ural-altaji összehasonlító nyelvészeti tanszék két tanára, Szentkatolnai Bálint Gábor és Gombocz Zoltán is tanított egyebek mellett finn nyelvet, az előbbi 1905–1906, az utóbbi 1914–1919 között.

1919-től 1940-ig szünetelt a finn nyelv és az összehasonlító finnugor nyelvészeti tantárgyak oktatása Kolozsváron. Mégis érdemes kiemelnünk egy nevet ebből az időszakból, a Csűry Bálintét, aki a kolozsvári református kollégium tanára volt, majd 1932-től a debreceni egyetem magyar és finnugor nyelvtudományi tanszékének professzora.

Az 1940-es években Mészöly Gedeon és Dr. Szabó Dezsőné Kispál Magdolna tanított finnugor összehasonlító nyelvészeti tantárgyakat a kolozsvári egyetemen.

A tanügyi reform után a finn, mint rokon nyelv kiegészítő, bár kötelező tantárggyá vált a magyar szakos hallgatók számára, ami azt jelentette, hogy oktatásának célja nem a nyelv elsajátítása volt, hanem a nyelvi struktúra ama főbb vonásainak ismertetése, amelyek közösek a finnugor nyelvekben.

Finnugor tantárgyakat tanítottak 1948 után Márton Gyula, Vámszer Márta és Benedekné Gergely Piroska.

A finn nyelv jelenléte diákjaink tanrendjében buzdítást jelentett egyesek számára a nyelv magas szintű elsajátítására. Hadd emeljem ki ebben az összefüggésben a Nagy Kálmán (1939–1971) nevét, aki elkészítette a teljes Kalevala harmadik magyar nyelvű fordítását.

Olyan hallgatók is voltak, akik a finnugor összehasonlító nyelvészet egyik vagy másik területén alkottak kiemelkedőt, például Demény István Pál (1949–2000), aki az obi-ugor hősepika szakszerű áttekintésére és rendszerezésére vállalkozott, valamint Szabó T. Ádám (1946–1995), akinek széles körű recenziós tevékenysége bizonyítja, hogy a finnugrisztika különböző területei iránt érdeklődött.

A Finn Lektorátus megalakulása

1974-ben új korszak kezdődött a finn nyelv oktatásának történetében. 1974. szeptember 26-án aláírták Bukarestben azt a kétoldalú kulturális együttműködési egyezményt, amely szerint 1975 szeptemberétől Finn Nyelvi és Irodalmi Lektorátus kezdi meg tevékenységét Kolozsváron, illetve Román Nyelvi és Irodalmi Lektorátus Turkuban. Már néhány hónappal korábban, 1974. április 29-én megkötötték a román és a finn állam képviselői azt a szerződést, amely a kultúra, tudomány és egyéb rokonterületek terén történő együttműködésre vonatkozott, és ennek konkrét megnyilvánulása volt lektorátus megalakítása. A román fél Bukarestben akarta létrehozni a Finn Lektorátust, a finnek viszont ragaszkodtak Kolozsvárhoz. Szerencsére a finn akarat érvényesült, de az elkövetkező években, szinte a közelmúltig, Damoklész kardjaként függött a lektorátus fölött az a veszély, hogy elköltöztetik a román fővárosba.

Az első finn lektor, Irmeli Kniivil�ä, 1975 őszén érkezett Kolozsvárra, és 1979-ig dolgozott itt. Utána még hét lektor követte egymást napjainkig, megszakítás nélkül: Minna Savela (1979–83), Anja Haaparanta (1983–88), Eira Penttinen (1988–93), Sanna L�ähde (1993–98), Kirsi Sepp�änen (1998–2000), Hanna Pakarinen (2001–2002) és a jelenlegi finn lektornő, Outi Kultalahti.

1975-től a mindenkori finn lektor vette át a finn nyelv gyakorlati oktatását. 1990-ig a magyar szakos hallgatóknak másfél, majd egy éven át kellett finn nyelvet tanulniuk, amelyből az első félévet helybeli tanár tanította (B. Gergely Piroska), majd a finn lektor vette át a csoportokat. A heti óraszám 2–4 között váltakozott. Sajnos 1990 után és főként a ’90-es évek második felétől drasztikusan lecsökkent a finn nyelv és általában a finnugor tanulmányok jelenléte a magyar szakos hallgatók tanrendjében.

Jóllehet a lektorátus megalakulása után is a hangsúly a finn mint finnugor nyelv szerkezetének sajátosságainak oktatásán volt, illetve ezeknek összevetésén az indoeurópai nyelvek jellegzetességeivel, a finn anyanyelvű lektorok jelenlétének köszönhetően a diákok gyakorlati finn nyelvtudásra is szert tehettek. Többen folytatták finn nyelvi tanulmányaikat a kötelező másfél-egy év eltelte után is, fakultatív úton. Finn lektoraink  pedig fáradságot nem ismerve, sokszor szabad idejüket feláldozva tartották a fakultatív nyelvórákat, ha kellett, akár 1–2 diáknak is (különösen amikor a magyar szakos hallgatók száma 7 főre csökkent az 1980-as években).

A nyelvtanítás mellett a finn lektoroknak arra is gondjuk volt, hogy dia- és filmvetítéses előadásokat tartsanak a nagyközönség számára a finn kultúra és társadalom fontosabb eseményeiről, ünnepeiről, vállalva ezáltal országuk népszerűsítésének tiszteletreméltó feladatát is. Tették ezt egy olyan időszakban, amikor diákjaink számára elérhetetlen álom volt eljutni abba az országba, amelynek nyelvét tanulták. Finn ünnepeink közül hadd említsek meg néhányat: 1985-ben megemlékeztünk a Kalevala első kiadásának 150. évfordulójáról, 1978-ban Eino Leino születésének 100. évfordulójáról, illetve több ízben finn témájú kiállítások megrendezésére is sor került. A finn kiskarácsony, valamint a Finn Függetlenség Napjának (december 6.) megünneplése ma is élő szép hagyományunk.

Az 1970–1980-as években nem volt könnyű megszervezni egy-egy finn rendezvényt, ugyanis a korabeli politikai rendszer szinte minden alkalommal akadályokat gördített ezek útjába. Az 1978-as Eino Leino-estre a következőképpen emlékezik vissza Irmeli Kniivil�ä: „Kezdetben rendben folyt az előkészület, a diákok lelkesen bekapcsolódtak, Leino verseket tanultak finnül és magyarul, és odaadással gyakorolták azokat. Az ünnepi év tiszteletére Eino Leino-versek jelentek meg Képes Géza fordításában Himnusz a tűzhöz címmel, Magyarországon. A tanszék tehetséges térképésze, Jakab Ilona szép kék-fehér plakátokat készített az ünnepség reklámozására. Kitettük ezeket a bejárati ajtóra, a tanszék hirdetőtáblájára stb. Minden késznek tűnt már, amikor hívattak a dékáni hivatalba, ahol megkérdezték tőlem, hogy a hirdetéseken miért nem ír semmit románul. Azt feleltem, hogy mivel a verseket finnül és magyarul adjuk elő. De muszáj románul is előadni valamit, másképp nem lehet megtartani az ünnepséget, világosított fel a dékán. Az sem jelenthetett akadályt, hogy addig még nem fordították román nyelvre Leinót. Le kell fordítani. Szerencsére volt egy román diákom, Carmen Farcaşiu, aki gyorsan finnről románra fordított – és ha jól emlékszem, szavalt is – egy Leino-verset. Az est meg volt mentve! És milyen este is volt az! A résztvevők lélekszáma rekordot döntött, olyan sokan voltak, hogy kénytelenek voltunk a nagyobb – és szebb – kápolnaterembe átköltözni, a diákok megtanulták és gyönyörűen elő is adták a verseket, az est minden várakozást felülmúlt.” (Saját fordításom – M. B. E.)

A Kalevala 150. évfordulójáról pedig az alábbiakat írja Anja Haaparanta: „1985-ben Kolozsváron is sokféleképpen megünnepeltük a Kalevala 150. évfordulóját: ünnepség volt az egyetemen, Finnországból vándorkiállítás érkezett, a kar aulájának vitrinjében kiállítást rendeztünk be, és a sajtóban cikkek jelentek meg a Kalevaláról. Hihetetlenül nehéz volt mindezt megvalósítani, olyan sok akadály lépett közbe. A Kalevala-napi ünnepség idején az egész kar épületében áramszünet volt, energiatakarékosság címén. Mégis megtartottuk este a rendezvényt egy nagy teremben, ahová mintegy 160 ember zsúfolódott be. Egy kisebb termet ajánlottak fel nekünk, de nem fogadtam el. Három nyelven adtuk elő a műsort. Megígérték ugyan a világítást, s azt is mindössze az említett terembe, oda viszont hosszú, koromsötét folyosókon lehetett eljutni. A helyi lapban kétszer is hirdetés jelent meg az ünnepségről, de mindkét alkalommal hibásan szerepelt a kezdés időpontja, minden bizonnyal szándékosan.” (Saját fordításom – M. B. E.)

Az 1974-ben aláírt államközi egyezmény azt is lehetővé tette, hogy diákjaink közül néhányan finnországi nyári tanfolyamokon, illetve 1990 után hosszabb lejáratú szakmai képzésen vegyenek részt.

A finn fakultatív nyelvórák iránt nemcsak magyar, hanem más szakos diákok is érdeklődést mutattak, és román anyanyelvű hallgatók is szívesen jártak ezekre. Itt említeném meg a Ioana Bot, valamint a Mihaela Ursa nevét, mindketten a BBTE Bölcsészettudományi Karán tanítanak, az előbbi szótárat is szerkesztett Olli Nuutinen nyelvkönyvéhez, és fordított a finn irodalomból, továbbá Pia Todeát, valamint Adriana Stângăt.

Egyre növekedett a finn nyelv, irodalom és kultúra iránti érdeklődés a lektorátus megalakítása utáni évtizedekben. Szakembereink között meg kell említenünk a dr. Szilágyi N. Sándor nevét, aki a bukaresti egyetemen tanított egyebek mellett finn nyelvet, és jelenleg a magyar nyelv és kultúra tanszékének professzora. Dr. Zsemlyei János nyelvészprofesszor is tanított 1990 után finn irodalmat finn szakos hallgatóinknak, illetve a finn–magyar kulturális kapcsolatokat kutatta. A fiatal nemzedék tagjai közül Domokos Johanna a finn nyelv mellett lappul is megtanult, és fordít a lapp irodalomból.

Az 1990 utáni politikai és egyetemi életben bekövetkezett pozitív változások közepette a magyar tanszék kezdeményezte a finn nyelv mellékszak rangjára való emelését. 1992 őszén indult meg nálunk a finn mellékszak. Az első évfolyam 1996-ban végzett, és ezt az eseményt az akkori finn nagykövet is megtisztelte jelenlétével. A 2000–2001. tanévig kétévenként hirdettünk felvételi vizsgát finn szakra, azóta minden évben. Felvételizni a közelmúltig egy választott idegen nyelvből kellett a finn helyett (mivel azt nem tanítják a középiskolában), néhány éve azonban finnből is lehet azoknak, akik a Finn Tanszéki Csoport által kezdők számára összeállított tananyagból felkészülnek.

Ünneplőbe öltöztették a szívüket

Nemcsak mi, akik az ünnepséget előkészítettük, hanem volt finn lektoraink is ünneplőbe öltöztették a szívüket. Számtalan e-mail tanúskodik arról, hogy milyen örömmel és izgalommal várták ideutazásuk napját, mennyire tervezgették, kivel szeretnének találkozni régi kedves ismerőseik közül, milyen helyeket szeretnének újra látni Kolozsváron. Megkértük őket, vessék papírra itteni éveikhez kötődő emlékeiket, hogy majd egy kötetet adjunk ki ezekből, a lektorátus 30. évfordulója tiszteletére.

Hogy mit jelentettek számukra a kolozsvári évek, arról hadd tanúskodjék néhány vallomás. Irmeli Kniivil�ä a következőket írja: „Kolozsvár után lektorként dolgoztam Szegeden és Uppsalában, de sehol nem volt alkalmam annyi érdekes emberrel megismerkedni, mint Kolozsváron. Vajon ez miből adódik? Sokféle oka és magyarázata lehet, de minden bizonnyal egyik oka az, hogy Finnország – legalábbis az 1970-es években – sok kolozsvári számára távoli és egy kissé egzotikus rokonok lakta ország volt. Ennek az országnak a képviselőjéről, a finn lektorról gondoskodni kívántak, megismertetni vele saját városukat, a magyarok lakta vidékeket és azok kultúráját. Mélyen hálás vagyok azért, hogy kolozsvári éveim idején sokféleképpen ismereteket szerezhettem a város gazdag kulturális életéről, kapcsolatokat köthettem számtalan érdekes és barátságos emberrel, továbbá mérhetetlenül sokat gazdagodtam lelkiekben. Nagyon szeretem kolozsvári éveimet, egykori kollegáimat, tanítványaimat, Kolozsvár sajátságos légkörét.” (Saját fordításom – M. B. E.)

Eira Penttinen, aki a kommunista korszak legnehezebb éveiben dolgozott nálunk, a következőképpen emlékezik vissza: „A jelenlegi kolozsvári finn lektor, Outi Kultalahti a világtörténelem nyolcadik finn lektora Kolozsváron. A lektorátus egyedülálló voltáról már ez a fajta számbevétel is tanúskodik – más külföldi intézményekben, ahol finn nyelvet oktatnak, nem szokás így számolni. Alulírott a negyedik vagyok ebben a sorban.” „Szívből remélem, hogy sikerült legalábbis valamennyit közvetítenem abból a légkörből, amelyben élnem és dolgoznom adatott öt és fél éven át. Erre a légkörre a melegség, a másokkal való törődés, a gondoskodás, a barátságosság jellemző – mindig azt reméltem, hogy mindezt elhozhatom Finnországba.” „A Kolozsváron eltöltött öt és fél év életem legszebb időszakai közé tartozik.” (Saját fordításom – M. B. E.)

Finn lektoraink nem felejtették el azokat a kellemetlen tapasztalatokat sem, amelyekben részük volt, főként azoknak, akik a ’90-es évek előtt éltek közöttünk. Őket is sújtották az akkori politikai és gazdasági élet megszorításai, bár tudták, hogy bármikor hazamehetnek, ha elviselhetetlenné válik a helyzetük. Mégsem menekültek el. Hogy mi kötötte őket elválaszthatatlanul Kolozsvárhoz, azt Anja Haaparanta a következőképpen fogalmazta meg a Finn Oktatásügyi Minisztériumnak szóló 1987-es beszámolójában: „Amikor elindulok [ti. Finnországba, a munkaszerződés lejártával], fáj elválnom barátaimtól, akiket megszerettem, másfelől viszont szívesen válok meg sok kézzelfogható problémától és hiányosságtól. Az áramszünetektől, a sötétségtől, a hidegtől, a szürkeségtől, az üres boltoktól, a sorban állástól, a koldusoktól, az ellenőrzés és szemmel tartás időnként szorongató érzésétől, barátaim mindennapi gondjaitól és kilátástalan jövőjétől... Más szemmel lehet így Finnországra tekinteni, látni, mennyi minden jó ott, de azt is, hogy mennyi fölösleges és szükségtelen, hogy milyen különbözőek az egyes országok gondjai. Végső soron milyen kevés is az, amire az embernek szüksége van, és tárgyak nélkül lehetünk boldogok, de barátság és hozzánk közel álló emberek nélkül nem.” (Saját fordításom – M. B. E.)

Végül egy apró, de annál sokatmondóbb mozzanatot emelnék ki a Finn Lektorátus 30. évfordulója kapcsán: megérkezésük estéjén lektorainkat vacsorázni hívtuk egy barátságos kis vendéglőbe. Találkát beszéltünk meg velük az egyetem Farkas utcai főépülete előtt. Már jó néhányan összegyűltünk, amikor Eira is megérkezett, és az első mondata, amivel kiszállt az autóból, a következő volt: „Milyen jó megint itthon lenni!” Azon a két napon, amit együtt töltöttünk, valamennyien itthon érezték magukat újra, és megígérték, hogy visszajönnek, ahányszor csak hívjuk őket.